A kisgyermek még ismeri A Titkot... Ne neveld ki belőle!

A kisgyermek még ismeri A Titkot…… Ne neveld ki belőle!

Fantasztikus dolog megélni, látni, ahogy egy kisgyermek értelme elkezd kinyílni, figyelni, hogyan látja a világot, értelmezi és magyarázza a dolgokat. Ő még tudja, hogyan kell tanulni, hogyan érheti el azt, amire szüksége van, hiszen a csecsemő élete függ attól, hogy a szükségleteit megértsék a szülei. Később, amikor elkezd beszélni, még nem tudja, hogy mi az „illem”, köntörfalazás nélkül nevezi nevén a dolgokat, úgyhogy kétszer is meg kell gondolni, hogy mit mondunk előtte a szomszéd bácsiról. A kisgyermek még tud, és mer kérni, mindannyian láttunk már kisgyerekes családot „hangosan” bevásárolni, ahol a „de igen” és a „nem” felváltva és sűrűn hallható.
Az ovis korú gyerekek már belépnek a rafinált korba. Ekkorra már kitapasztalják, hogy a szülők, nagyszülők melyik módszerre reagálnak a legjobban. Van, akinél bejön egy kis hiszti, van olyan anya, akinél a hízelgés vezet eredményre, de a dörzsöltebb lurkók már jól operálnak a szülők párhuzamos manipulálásával is „Anyu mindig vesz egy fagyit hazafelé az oviból…” vagy az „Apu megígérte.” . A lényeg, hogy így, vagy úgy, de elérik a kitűzött célt.
Bámulatos, ahogy a kisgyerekek álmodoznak az áhított dolgokról, az én négyéves kisfiam, Sanyika, iskolapéldája a jelenségnek. Ha létezik ilyen, akkor ő igazi sikergyerek, mesterien mozgatja a vonzás törvényét. A módszere az, hogy amit szeretne elérni, vagy inkább megkapni, arról beszél éjjel-nappal. Szó szerint éjjel-nappal. Nappal folyamatosan beszél és kérdez a dologról, „Miért kapok távirányítós világítós darus autót műanyagból nem Legóból mert az nem esik szét?” Mindezt egy levegővel, majd vesz egy másikat, és folytatja, hogy „Mikor kapok…..ua?” Ezeket a mondatokat gyakorlatilag folyamatosan ismételgeti, kérdezi, és várja rá a választ, egyszer sem lehet elsumákolni a dolgot. Ha nem jól válaszolok, kijavít. Időnként már úgy beleéli magát, hogy múlt időben kérdez („Miért kaptam…?”), pedig a cél valószínűleg még az egyik gyártósoron várja a festést.
A beszélgetés alanya tulajdonképpen mindegy is a kisfiamnak, egész nap a darus mesét mantrázza. Úgyhogy időnként az óvó nénik azzal fogadnak, hogy milyen klassz az új játéka a gyereknek, mert egész nap arról mesélt, fogalmuk sincs róla, hogy az majd egyszer milyen klassz lesz. Az óvodában azért még elmondja a sztorit a mellettünk öltöző kislány anyukájának is, meg a hazafelé útba ejtett szupermarketben dolgozó néniknek is. Aztán amikor haza értünk, akkor kell keresni képet az áhított dologról az Interneten, és ha a képek nézegetésével végeztünk, akkor pedig videókat kell keresni ugyanarról a témáról. …és találunk is! El se hiszem sokszor, hogy miket fel nem töltenek az emberek. Időnként találunk egy ingyenes reklámújságban fotót is. Akkor azt az újságot mindenhova magával hurcolássza a lakásban, mutogatja a féléves kishúgának, és közben elmagyarázza a képet neki. Ember még nem vigyázott úgy Tesco-s újságra, mint mi a férjemmel tavaly karácsony előtt. Este hazaér Apa is, elkezdenénk egy kicsit beszélgetni a nap eseményeiről, de ez Sanyikát egy cseppet sem zavarja. Az apjára szegezett tekintettel vesz egy nagy levegőt, és csak sorolja, hogy milyen darut fog kapni, aztán fogja az újságot, és ágyba bújik vele. Éjjel pedig a témáról álmodik, sokszor kaptam már rajta, hogy beszél álmában. Aztán jön a reggel, és minden kezdődik előröl, és ez így megy még hetekig.
Az én kisfiam álmait általában olyan dolgok alkotják, aminek van kereke. Így történt ez tavaly télen is. A fent említett újságban meglátott Sanyika egy három részes tréler autót, ami még másik tizenkét kisautót szállított. Ez szerelem volt első látásra. A gyereknél azonnal beindult a „programozás”. Kérdezett-mesélt a trélerről éjjel-nappal mindenkinek, az újsággal aludt. A Jézuskát többször felhívta ez ügyben telefonon, és ahogy hallottam alaposan át is beszélték a dolgokat. Aztán eljött az „akció” kezdete, be is mentem rögtön a boltba, de elkéstem, akkora már elkapkodták az összeset. Azonnal hívtam a Keresztmamit, és még akit tudtam, úgyhogy gyakorlatilag az ország négy pontján kerestük az autót. Minden hiába, senki nem járt sikerrel. Kétségbe estem, olyan csalódott voltam, mintha a gyerek helyében lennék. Kitaláltuk a férjemmel, hogy „átprogramozzuk” a gyereket, és valahogy átirányítottuk a figyelmét egy másik (nagyobb) trélerre. Sikerült a dolog, mert Szenteste a kisfiunk örömtől csillogó szemmel tologatta a járművet. Azután eltelt egy év, és újra jött a karácsonyi akciós újság, az idén is benne volt a tavalyi álom-teherautó, persze Sanyika azonnal kiszúrta. Tényleg olyan nagy, mint a képen látható volt, alig fért be az idén a fa alá.
Egy másik kisautó, egy másik siker. A tavasszal, úgy húsvét körül valamelyik tévécsatornán levetítették a „Reszkessetek betörők! 4.” –et. Volt benne egy beteg kisfiú, aki egy piros távirányítós Dodge offroad kisautóval adta az ívet a rosszbácsiknak. Sanyika szájtátva nézte a filmet. Persze rögtön keresni kellett erről is képet a neten, és beindult a programgépezet. Meséltük a filmet, válaszoltunk a „Miért lesz nekem..?” „Mikor lesz a szülinapom?” „Miért kapok?.... Milyen Dodge-ot kapok?” kérdések tömkelegére. És ez így ment hetekig. Már kinéztem, hogy honnan fogom neki megrendelni, amikor egyszer csak bejelentkezett hozzánk egy barát házaspár látogatóba. Már rég nem találkoztunk, pedig nagyon szeretjük őket, úgyhogy Sanyika is nagyon várta a vendégeket. Amikor megérkeztek, mindenkinek a kezébe nyomtak valamit. Sanyika izgatottan rázta a karom, hogy figyeljek rá gyorsan: „Anya, egy Dodge!”. És tényleg, pont olyan volt, mint a filmen, egy kicsi piros, platós offroad Dodge.
A vonzás törvénye tényleg minden irányba hat. Az az igazság, hogy a hagyományos meséket én nem nagyon szeretem mesélni a gyereknek, nem akarom ijesztgetni hétfejű sárkányokkal, amiknek a fejét levágja a királyfi, meg vasorrú gonosz öregasszonyokkal, mert mi van ha véletlenül elképzeli? Márpedig elképzelik a gyerekek ezeket a horror meséket, és el is hiszik. Sokkal hasznosabbnak tartom az igaz meséket, amiből még gyakorlatias dolgokat is tanulhat. Kétévesen már nagyon élvezte a „Kazános mesét”, ahogy a kazán felmelegíti a vizet, az a csövet, az a radiátort, az a levegőt, az meg Sanyikát. Minden műszaki dolog érdekli szerencsére, és Apukám minden ilyen jellegű kérdésére meg tud neki felelni úgy, hogy azt a gyerek megértse és élvezze is. Valahogy a garázsból előkerült egy régi autópumpa. Hogy, hogy nem, egyszer csak Sanyika sorozatosan a defektről, meg arról beszélt, hogy a pumpával fel kell fújtatni a kereket. Ezek az új autók már tömlő nélküli kerekeken gurulnak, tudomásom szerint, még sérülés esetén is csak lassan eresztenek le, de egyébként is már vagy 15 éve nem kaptam defektet. Egyszer csak jön a gyerek, hogy „Lepukkant az Aveo kereke.”. Kizárt dolognak tartottuk, előző nap mentünk vele, semmi baja nem volt, akkor meg épp a garázsban állt. Csak addig mondogatta, hogy kimentünk, és tényleg. A kocsi jobb eleje a felnin állt. Tulajdonképpen azt kell mondanom, hogy ez nem volt rossz dolog, mert így rákényszerültünk, hogy lecseréltessük a téli gumikat a nyáriakra, ami már egyébként is nagyon időszerű lett volna, ráadásul,a régi szerelő helyett egy másik, közelebbit is keresnünk kellett. Később kiderült, hogy ő nemcsak olcsóbban dolgozott, de még lelkiismeretesebbnek is bizonyult, a defektet meg ötszáz forintért megragasztotta.
Összefoglalva, a gyerek a sikerhez vezető út szinte minden lépését elvégezte. Beszélt a céljáról, nézegette a képeken, abba az érzésbe helyezte magát, hogy már birtokolja az áhított dolgot, és ezt annyi élvezettel tette, hogy öröm volt nézni. Most már természetesnek veszi a sikert, elfogadja azt, amit kér, számít rá.
És nekem, a szülőnek mi a dolgom? Az, hogy hagyjam, had csinálja, bátorítsam. Könnyebb lenne lehurrogni, hogy maradjon már csöndben, amikor az ismétlések már egyszerre folynak ki a fülemen és a könyökömön. Vagy belenevelhetném a képmutatás, és a büszkeség illemszabályait, hogy én, mint példás szülő tetszeleghessek egy illemtudó, csendes, „jól nevelt” gyerekkel, de ennek az lenne az ára, hogy nem merne másnak beszélni az érzéseiről, vágyairól, és nem merne kérni, vagy nem tartaná magát elégnek ahhoz, hogy elhiggye, megérdemli a vágyott dolgokat. Az én kisfiam azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Tegyünk egy próbát. Álljunk meg, nézzünk előre, majd egy helyben, nyitott szemmel forduljunk háromszázhatvan fokot. Mi voltunk mindennek a közepe. Ugye, hogy igaza van?
Az én gyerekeim nagyon szerencsések, mert a szüleik találkoztak „A Titokkal”, és ha ezeket a bejegyzéseket olvasgatod, akkor a Te gyermekeid és unokáid is biztosan azok.
Minden gyermek „Titokzseni”. Ne rontsuk el őket!



Így van

Teljesen így viselkedik az én 9 éves lánykám is, csak ő a barbikkal, meg most a trambulin van a középpontban. De a fél család már a trambulin megszerzésén fáradozik.... Igazad van, ők ismerik a vonzást...



Ritka kincs

Kedves Deszter!
Nagyon örülök a hozzászólásodhoz. Vannak olyan felnőttek is, akik ösztönösen "sikeremberek". Ők azok, akiknek mindig valami új dolgon jár az eszük, és mindig "rendben van a szénájuk". Bármi történhet, bárhonnan kell újra elindulniuk, nem számít, mindent sikerre visznek. Ennek az okát nem tudom, de gyanítom, hogy a szülői háttér ebben nagy szerepet játszik. A feladat nem könnyű, hogyan neveljünk a társadalom számára is "elfogadható önbizalommal"rendelkező, szerény embert, és egyúttal önmaga számára nagy magabiztossággal rendelkező felnőttet. Egy általam nagyra becsült ember egyszer azt mondta, hogy őt a szülei "jól szerették", és biztosan így volt, mert minden téren nagyszerűen helyt áll. Azt vettem észre, hogy minél úriasabb nevelésben próbálnak részesíteni egy gyereket a szülei - a legnagyobb jóindulat mellett -, annál inkább rovására megy a tisztelettudás a saját vágyaknak. Ekkor már ezrével olvashatjuk a könyveket, felnőtt fejjel nagyon kemény munka átprogramozni a gyerekkori bevésődéseket.
Te nagyon szerencsés vagy, ritka kincs van a kezedben, úgyhogy nagyon vigyázz a párodra. Programozzatok, álmodozzatok együtt. A kulcsszót egyébként le is írtad, azt, hogy "Ő tudta", evidensnek vette a célja elérését. Azért Te is sejthetsz valamit, ha Őt vonzottad be az életedbe.



Ne neveld ki...

Én a páromra ismertem a kisfiadban. Mikor összetalálkoztunk, ő még nem hallott a Titokról. Én kiolvastam ezer könyvet, de nem tudtam/tudom alkalmazni a sok negatív gondolat, negatív beidegződés miatt. Ő nem olvasott semmit, csak alkalmazza egész kiskora óta. Gondolhatod, hogy csodák történnek vele... Persze ez néha kicsit idegesítő, mert mostanra tényleg úgy gondolja, ő a világ közepe, ezen kívül viszont csodálom, hogy mennyire tökéletesen alkalmazza azt, amiről nem is tudott eddig. Ő pontosan ugyanazt mesélte egy konkrét dologról, amit Te a kisfiadról. Mikor középiskolába készült, csak egy helyet jelölt meg, mert tudta, hogy ő oda fog menni. Onnantól kezdve minden nap (és ezt az anyukája is megerősítette) többször szórakoztatta azzal az anyukáját, hogy elmesélte, mennyire fantasztikusan fogja érezni magát abban az iskolában, miket fog csinálni, életre szóló barátságokat fog kötni stb. És persze úgy is lett. Neki minden éjszaka egy csoda. Megálmodja, milyen nagy dolgokat fog véghezvinni, miket fog elérni. Ezt aztán én is látom, mikor megyek lefeküdni. :) Sokszor úgy alszik, hogy hanyatt fekszik, teljesen egyenesen és a kezei karba vannak téve, közben mosolyog. :) Marha vicces szokott lenni. :) Na ki is a világ közepe? :D Remélem, sokat tanulok tőle és majd felnőtt fejjel végre én is elérem, amiket szeretnék. Szóval a kisfiadból semmiképpen ne neveld ezt ki. Ha azt mondja, ő lesz az ország feje, az is úgy lesz. Ő tényleg elhiszi, nincs kétség, így el is éri.



Igaz

Ez igy igaz! Ráismertem a hasonló korú gyermekemre...