Otthon, édes otthon

Amikor vége van egy életszakasznak, lásd meg a következő útra a kaput.
Mikor hat éves lettem, azaz pár hónappal előtte, családi házba költöztünk. Panel után maga volt a Paradicsom a nagy ház, nagyudvar, közepén egy nagy Diófával.
Lett kutyánk, macskánk. A szomszédos néniknél megtanultam kacsát tömni, moslékot keverni, csirkét fogni. Megnyílt egy világ, egy másik világ előttem. Csak hát barátok… Ők fenn laknak a lakótelepen, én meg itt vagyok. Így kértem, hogy legyenek.
Nem sok időre rá jött is egy kislány, az utcából, majd a többi. Lettek barátaim. Boldog voltam. Hisz, amit kértem, azt mind megkaptam. Házi állatokat, Barátokat.
Harmadikban jött egy új lány az osztályba. Nagyon klassz barátnők lettünk. Együtt mentünk haza suliból, szitakötőket mentettünk, meg hernyókat. Beleszerettem abba lépcsőházba, ahol élt. Azaz ott is az alsó szintjébe. „Itt akarok élni!” – határoztam el. Azután mindennap arra mentem haza, s mindennap jól megnéztem. Ez így ment évekig.
De kezdtek otthon gondok lenni. Már voltak, ám akkor elhatalmasodtak. A veszekedések, anyu elkeseredettsége apu ivászatával egyenes arányba nőtt és nőtt. Ránk is, gyerekekre. A belső zűrzavaromba elvesztettem önmagam, az álmaim. Csak a félelem maradt.
Az osztály a kellemes családi légkörtől volt hangos, miközben én ott lapultam, és lelkemben sírtam, hogy az „Apukám minket nem visz piknikezni, kirándulni, sőt a karácsonyfára valót is elissza.”. Ebbe akkor belebetegedtem. Az orvosok kedvesek voltak, mégsem tudtak szomorúságomra gyógyírt. Sőt, csak romlott az állapotom. Elhanyagoltam Magam. „Csak egy csendes, meleg otthont szeretnék…” – feküdtem az ágyban, s ez a mondat visszhangzott a fejemben, a szívemben. Egyik barátnőm szülei ajánlották fel a segítségüket. Bár évek alatt, de helyrejöttem. Az álmomhoz, hogy egy csodálatos otthonom legyen már akaraterőm is volt. Azt kívántam költözzünk el innen!
Apu elköltözött. A bátyáim is családot alapítottak. Elmentek. Anya egy maga nem bírta volna fizetni a ház költségeit. Eladta. Tizenegy év… ennyit adott el Anyám. Albérletbe kellett menjünk. Feszültek és ingerültek voltunk mindketten. Lefogytam. Nem ettem, és inni is alig akartam. „A Tündérkertem, ahol annyi álom valóra vált… pénzé lett.” – zúgott a fejem. Ezt én akartam így. Próbáltam, de még magam előtt is szánalmasnak tűntem a mártírkodással.
Pár év múlva ismét költöztünk. Új lakás. De ez sem a miénk. Nem a mi otthonunk. „Néhány év és innen is megyünk.” – morgolódtam. Az évek során leérettségiztem, és az „Otthon” – álmomat nem adtam fel. És lett egy új kívánságom is: hogy páromra találnék. Vártam. Közben éltem az életem. Művészetekkel kezdtem foglalkozni, barátokat gyűjtöttem, mindig tanultam valami újat. S egyszer csak megtaláltuk egymást. Éreztem, hogy ő az, akit nagy „Ő” betűvel írnak. Aztán az Univerzum odaajándékozta a Titokt is. Eszembe jutott „a lakás”, amiről annyit álmodoztam. „Nagyon magasak arra felé a lakások árak.” – gondoltam. De nem mondtam le róla.
Hamarosan ki kellett költözni. Elindultunk hát „Otthon- mustrára”. Nem, nem, nem, és nem. Romos és drága, rendben, de sok vele a papírmunka, kicsi és drága, eladták már. Sorakoztak fel ingatlanok. „Már fél éve keresünk egy otthont és semmi!” – keseregtem türelmetlenül.
Aztán egyik hétvégén Anyám hazahozott a boltból egy helyi újságot. A konyhában ülve mulasztottam az időt és a reményt. Lapozni és olvasni kezdtem. „Ingatlanok”- „Na, helyben vagyunk..” – vontam fel a szemöldököm. És megakadt a szemem. Utcanév stimmel, ár stimmel. Felkiáltottam. Még aznap felhívtuk az ingatlanközvetítőt, és elmentünk megnézni a lakást. Ahol a kedves barátnőm lakik, ugyanaz a tömb, ugyanaz a lakás. Lenn, az alagsorban. A februári hidegbe elöntött a melegség. Kivirágzott a Lelkem is. Tíz év után még a cigit is letettem. Megismertem ki vagyok a füstfüggöny mögött. Ennek egy éve. Azóta szépen berendezkedtünk Szerelmemmel és boldogan élünk, melegségben, békességben az Otthonunkban. Átvitt értelemben is.
Képzeletben visszafordultam és megnéztem az idáig vezető utat. Egyenes és tiszta. Elmosolyodtam. Sokszor a saját lábamba botlottam meg és fölösleges kört futottam.
És az út közben megtanultam, hogy:
- az előkészületek olykor kellemetlenek, de várjuk ki a végét
- ne ítélkezzek elhamarkodottan
- bár mindent megkaptam/ megkapok, könnyebben érkezik el hozzám, ha nem állok útjába a kétségekkel (oké, ez egyértelmű, de mire rá jön az ember!... azt hiszem még a Titokhoz is meg kell érni egy kicsit, legalábbis befogadás szinten)
- a kétségek is erőssé tesznek
- legyek türelmes a Jóistenhez/ Univerzumhoz és Önmagamhoz, ő is az Velem
- a Szeretet mindig, minden körülmény között ott van és éltet.
U.I. : Azóta Édesapám is rendben van. Bocsánatot kért azokért az évekért. Beszélünk is egymással, találkozunk. Az új otthonnal visszakaptam a Családot is. Sosincs késő élni, szeretni és nagyokat álmodni.