Hidasi

Brad Pitt és Jason StathamAz iskola alig több mint 300 méterre volt a kertvárosi lakásunktól. Egy kisgyereknek ez a távolság az esetek többségében viszonylag nagy. Nekem apró lábaim ellenére mégis mindig túl rövidnek tűnt. Ennek okát komoly felnőttséggel meg is határoztam.

- De jó lenne, ha távolabb laknánk, mondjuk legalább ott, ahol a Jámbor Éváék. Az messzebb van. Addig volna időm gondolkodni, kicsit andalogni. Felkészülhetnék az otthon váró fenyítésekre, na és persze másfelé kellene mennem. -

A suli kapuján kicsődülő aprónép vidám csatazajjal, egymást lökdösve, taszigálva szóródott szét a kis utcában és többé-kevésbé hazafelé vette az irányt. Páran még komoly taktikai megbeszélést ordibáltak egymás után az utca végéről a délutáni játszásival kapcsolatban.

Nekem csak egy kis utcácskán kellett végigbandukolnom. Három-három ház volt benne mindkét oldalon. Az utca vége után volt egy keresztsor ház, itt laktunk a másodikban.

A kis utcában lakott “kedvenc” osztálytársam, akinek minden bizonnyal én okoztam naponta az egyetlen igazán jó szórakozást. Az iskolától hazáig végigfutotta azt a néhány métert, behajította ütött-kopott táskáját a kertkapujukon, hogy ne akadályozza az élvezetben. Aztán várta, hogy odaérjek.

Tudtam, mi vár rám, de csak ritkán éreztem méltatlannak, hogy jól elvert. Megszoktam. Nem volt mit tenni ellene. Copfomnál fogva a földre ráncigált (az út természetesen nem aszfalt volt, hanem ahogy ilyen helyeken illett, szárazságban forró homok, esőben ocsmány sár), aztán jól elpáholt, attól függően durván, mennyien látják. Nem szólt senki. Természetes volt. Megszokott. “A kölkök nem férnek a bőrükbe.”

Erős fiú volt s, még ha harmat gyönge lett volna is, sosem védekeztem volna. Meg sem fordult a fejemben. Nem azért, mert alapvetően gyáva voltam. A verés születésemtől fogva része volt mindennapjaimnak.

Nem is igen emlékszem olyan időszakra, amikor nem díszelgett volna a képemen legalább egy színárnyalatú folt, de még inkább duzzanat a számon. Úgy látszik, az lehetett a legérzékenyebb pontom, vagy apám volt az effajta sérülések ejtésének nagymestere.

Szóval teljes hősiességgel álltam a verést. Ritkán okozott bármiféle lelki gyötrelmet, meg különben is, nagyobb fájdalmakhoz szoktam.

A fiút Hidasinak hívták. Nagy verekedős hírében állt a gyerekek közt, mindenki tudta, hogy nincs apja, az anyja meg nem bírt vele. Egy idő után a verekedőssége csak rám terjedt ki. Próbálkozott ő másokkal is, abban nem volt hiba, csakhogy a többiekkel nem úgy járt, mint velem. Páran visszaütöttek, ami elég meglepő lehetett számára és velük nem próbálkozott többet. De legtöbbjük az első verési akciója után elpanaszolták otthon apjuknak az inzultust, amiből aztán balhé lett: jött a gondos, gyerekét féltő apuka, és minimum egy pofonnal nyomatékot adva mondandójának, lebeszélte a fiút csemetéjének további zaklatásáról. Na, ezekkel sem kezdett többet a Hidasi.

Nem így velem. Én ideális szórakozásforrás voltam a számára. Nem védekeztem, nem ütöttem vissza, és szó sem lehetett róla, hogy otthon véletlenül is szót ejtsek bármiről.

Elég nagy szerencse volt az is, ha nem volt túl sáros az utca és valamennyire tisztára tudtam porolni amúgy is megviselt ruhámat, nehogy otthon apám gyanút fogjon, hogy bármi nem helyénvaló is történt velem.

Azt én pontosan tudtam, mi jár azért, ha panaszkodom. Hat éves sem voltam, amikor kiküldött a kamrába, hogy aprítsak egy kis fát a tűzre. A nehéz balta lecsúszott a fáról, amit a bal kezemmel tartottam és jó mélyen belevágott az ujjamba. Ijedtemben beszaladtam egy kis kötözésért meg vigasztalásért. Apám első reakciója két jól irányzott, szájduzzasztó pofon volt, hogy hagyjam abba a jajgatást, mert rohadt idegesítő. Aztán kaptam még kettőt, hogy hagyjam abba a pofonok miatti bőgést, mert ez aztán még idegesítőbb. Fulladozva a visszafojtott sírástól, vérző ujjamat bedugtam a zsebembe, amitől végképp kidőlt a bili. A vége az lett, hogy a szokásos büntetési módszert vette elő, amit csak akkor szokott, ha már fárasztotta a pofozás meg a kiabálás. Betérdeltetett a sarokba, a kezemet egyenesen kellett tartani a fejem fölött. Aki ezt próbálta, tudhatja, hogy kevés idő múlva elkezd hanyatlani az ember keze. Ilyenkor jött hátulról a további ütleg, hogy tartsam egyenesen a kezem. Ha összeszedtem minden erőm, ment még pár percig, aztán persze nem bírtam tovább. Inkább hagytam, hogy elterüljek a földön és megkapjam a még hátralévő verést. Egyrészt a panaszkodásért, másrészt a bőgésért, harmadrészt az ügyetlenségemért, negyedrészt a nyugalma megzavarásáért, ötödrészt, mert csak úgy.

Na, ebből az esetből (meg történt még egy-két hasonló), nem volt nagy észre szükség ahhoz, hogy levonjam a tanulságot: panaszkodni soha semmire, nem sírni semmiért és, ha kérdeznek is, soha semmit el nem mondani, mert úgyis én húzom a rövidebbet.

Így aztán már nyilvánvaló, hogy én miért nem panaszoltam el otthon a mindennapi Hidasi-féle inzultust, miért nem szaladtam haza sohasem sírva, mint más. Épp elég volt az, amit a bepiszkolódott ruhámért kaptam, meg amit csak úgy. Mert a gyerek egész biztosan megérdemli a verést minden nap, az ki van zárva, hogy semmi rosszat nem csinált, csak éppen nem került napvilágra. Jól meg kell verni, ő biztosan tudja, miért kapta.

Hát ebben (és sok minden másban is) apám elég nagyot tévedett. Én voltam az osztályban a legjobb tanuló, segítőkész, szófogadó és csöndes. Apám soha nem járt bent az iskolában, otthon sem kérdezett róla. Csak az év végi bizonyítványomból látta, hogy színjeles vagyok. De hát ez volt a természetes. Rá sem merek gondolni, mi lett volna, ha nem így van. Szóval sokat törtem a fejem, miért is kaptam naponta a verést. Vén fejemmel tudom, hogy ez az állapot juttatott odáig, hogy majdnem minden tettemtől félek, mert nem tudom eldönteni, apám szerint ez most jó vagy rossz. Pedig szegény apám már régen nem ver. De dühödt pofonjai tovább kísértenek anélkül, hogy halványodnának bennem ezek a rossz emlékek.

Már legalább két éve tartott a Hidasi-féle sportűző verés. Ő nem unta meg, én pedig megszoktam, fásultan tűrtem, s igyekeztem eltitkolni. Egyik este apám rámparancsolt, hogy másnap szedjem a lábam hazafelé az iskolából, nehogy leálljak megint rosszalkodni a többi gyerekkel, mert valami sürgős dolga van velem. Én persze, mivel jobban féltem tőle, mint az eleven tűztől, amint kiengedtek az iskolából, rögtön futásnak eredtem hazafelé. Így esett, hogy a Hidasi, mivel nem szokta meg, hogy én siessek haza, nem ért oda hamarabb megszokott verésem színhelyére. Azt hitte, el akarok futni a nekem kijáró verés elől. Nem hagyva jussát azonmód utánam eredt. A kis utcán végigfutni nem volt nagy kunszt, s máris a mi házunkhoz közeledtünk. Én tempósan futottam, ő meg óbégatva utánam, hogy álljak meg, mert még elintézetlen ügyünk van. Apám a konyhaablakból látta, hogy jövök, de azt is, hogy nem állok meg, pedig egy, bizonyára sokkal jobb gyerek, mint én, valamit akar tőlem. Nem tudom, mit gondolhatott, van egy olyan érzésem, hogy akkoriban nem is igen gondolkodott velem kapcsolatban. Tény, hogy bőszülten elém jött, elkapott az utca közepén és ütött-vágott ahol ért.

Ez a verés is olyan volt, mint a többi, nem is ez volt a problémám. Hanem csak akkor jutott eszembe, hogy a Hidasi ma nem vert meg. Sajnáltam. Az a verés sokkal kevésbé fájt, mert egy idegentől kaptam és nem haragból ütött és nem is hordott el ordibálva minden rossznak, ami csak a száján kifért. Egyszerűen csak szó nélkül megvert, s a keze is sokkal kisebb volt és fele annyira sem durva.

Apám kezei közül kikandikálva megláttam szegény Hidasit. Ott állt kővé dermedten tőlünk pár méterre. Igazából a sóbálvány szó illett volna hozzá legjobban, de én sosem láttam még valódi sóbálványt. A szemében megláttam azt a rémülettel vegyes bűnbánatot, amit azóta sem láttam még soha senki más szemében.

Mozdulni sem bírt, pedig biztosan tudom, hogy legszívesebben világgá futott volna ijedtében, úgy ordibált és ütött apám. Ahogy láttam őt, nem tudom, hogyan fordulhatott elő velem újra ez a megbocsáthatatlan bűn, de torkom szakadtából bőgni kezdtem. Ez persze olaj volt a tűzre, most jött csak az igazi verés. De ezt legalább tudtam, miért kapom. Ja, a bőgés. Oh, bocs! Elfelejtettem ebben a zűrzavarban, hogy tilos.

Aztán bekövetkezett az, amit még nem látott a világ. A harminc kilós, alig egy méteres Hidasi sírva, kiabálva elkezdte a százkilós, majd két méteres apám hátát ütni, harapni, karmolni, hogy ne bántson. Kiabált ő sírva mindenfélét, amit én nem is értettem, vagy azonnal el is felejtettem. De nem is ez volt a lényeg. Hanem a hitetlenkedés, amivel apám hátrafordult. Már csak megnézi jobban ezt a félig kopasz kis pockot, aki veszi a bátorságot, hogy őt apai jogaiban korlátozni merészelje. Még rólam is megfeledkezett, ahogy a hadonászó, sírva kiabáló Hidasin álmélkodott.

A nagy zene-bonára a fél utca kivonult és apám rögtön a méltatlankodások és szemrehányások kereszttüzébe került. Azért mi tagadás jól viselte, csöppet sem ijedt be. Karomnál fogva hazarángatott a fogai közt szidalmazva, hogy “várj csak, majd otthon megkapod a magadét”.

Mivel a látványosság megszűnt, a szomszédok még egy darabig fejüket csóválva sajnálkoztak rajtam, aztán szétszéledtek. Na, persze a lakásba érve pihenés képpen következett a szokásos sarokba állítás fölemelt kezekkel. Szóval, jó darabig eltartott még a herce-hurca. Mikor sokkal később kinéztem a konyhaablakon, a Hidasi ott ült a házunk előtti járdaszegélyen és a házat bámulta. Nem tudom, mikor szánta rá magát, hogy elmenjen.

Tény, hogy soha többé nem vert meg. Sőt, úgy vigyázott rám az iskolában, mint a testvérére. Apám még hosszú évekig gondoskodott róla, hogy ne felejtsem el, mi az a verés, de ettől a Hidasi nem tudott megvédeni.

Címkék:

Hozzászólások



Kedves Hono_Lulu

Jól látod a dolgot.
Sikeres? Nem tudom megmondani. Ha a siker ismérve az, hogy felül tudunk emelkedni a sérelmeken, egyszerű történésként tudomásul venni azt, s bölcs belenyugvással tanítónk ajándékaként bánni vele, időnként ujjongó örömet érezni, ellágyulni, szépnek látni, magasztosnak érezni dolgokat, akkor azt mondom, igen, sikeres vagyok. Sikeres, mert képes vagyok rá. Sikeres, mert érezni tudok. Sikeres, mert vannak gondolataim.

Nincsen írói munkásságom. Mérnökember lettem. Ki tudja, talán íróként sikeresebb lehettem volna. Mérnökké a megfelelés kényszere hajtott, de nincs jelentősége, mert szívesen végzem a munkám, örömmel tudok dolgozni, s ez a lényeg. Néha leírok egy felrémlő történetet, vagy megfestek egy jellemző pillanatot az életemből. Legjobb napjaimban azon vagyok, hogy minden ízében éljem, átérezzem a pillanatot. Boldog vagyok, ha sikerül.



Megrendültem - honnan volt mégis erőd ?

Kedves Nagyanyus !
Történeteid megrendítőek, stílusod meg brilliáns, mint Móra Ferencé. Nagyon jó csattanója van ennek is, katarzisszerű élményt nyújthatna.
De elképesztő ez a gonoszság ! Egy kisleány, aki ilyen agressziónak van kitéve egy könyörtelen, szívtelen környezetben. Aki többet érdemelne. Hol voltak a felnőttek, az Anya (!), nagyszülők, rokonok, tanárok ? A verekedős pajtás motiváltsága érthető, ő is a szívtelenség áldozata, sajnálatra méltó. A felismerés pedig, hogy ti ketten azért mégiscsak kötődtök egymáshoz, hatalmas érzelmi megindultságot idézett elő !
De azért az apáról:
Roppant veszélyes, ha így birtokolja a gyerekét, gyilkos dühvel, a család pedig beletörődik a helyzetébe. Mert később magántulajdonának tekintheti a serdülő lányát. Aki ilyen családban nő fel, a legszerencsétlenebb a világon !
Te, nagyanyus, azért végül is az eszed révén, úgy gondolom, sikeres lettél az életben. Az írói vénád révén okvetlenül. Szeretném, ha írnál pár szót írói munkásságodról. Valamint, hogyan sikerült mégis kikecmeregni az elkeseredettség ingoványából ?
Üdvözöllek,
Hono_Lulu



Nagyanyus, a történeteid, a visszaemlékezéseid tárházából valóak

ez nyílvánvaló. És az is, ahogy leírtad, hogy az elengedés, a megbocsátás, szerves része "gyűlölet-mentes" életünknek, mindegy hány évesek vagyunk.
Szeretet és Gyűlölet egy síkon van, párhuzamra vonható.

Ha megakarjuk változtatni a világot, változtasd meg magadat! Ezzel életedet változtatod meg. IGENT mondtam magamra. :)



Kedves Banikó

Sok igazságot mondtál most ki. A jó és rossz csak nézőpont kérdése.
De amiért ezt a régi történetet leírtam, az nem a boldogságot hivatott bemutatni elsősorban, hanem a megbékélés, megbocsátás, elengedés nagyszerűségét. Egy fájó emlékeket, testi-lelki terrort megtapasztalt ember fejlődését, melyet a megbocsátás nagyszerű, szabaddá tevő érzése emelt fel. Egy pici, de jellemző szelet sokunk által hasonlóan megélt, sérelmekkel tarkított életéből, és az azon való túllépés példája, a fölé emelkedés és megbocsátás mintája.



Kedves nagyanyus!

Ez érdekes történet,bár nem a boldogságról szól, csak az emberi gyarlóságról,és öntudatlanságról. Olyan mintha csak emiatt megszeretted volna ezt a Hidasit. Mert abbahagyta a verést.Nyilván szembenézett pár pillanatra önmagával-és maga is megijedt, ledöbbent az agressziónak e látványától. Sokkolta a tükör mit feléje tartott édesapád .A Hidasi tényleg jó ember, mivel még gyerekként rá tudott jönni,hogy borzalmas amit művel,és inkább védelmeződdé vállt. Szóval nem lehetett reménytelen ember.A barátnőimmel beszélgettünk a napokban arról, hogy a párkapcsolatokban , baráti kapcsolatokban is érdekes módon tudnak alakulni a dolgok.
Aki hagyja magát ,ütik verik, megalázzák.Aki kikel magából, cirkuszt csinál minden kis dologból, tisztelik. Vagy félelemből kedveznek neki? Mindegy.Szerintem azt az embert aki alapból mindig mindent megtesz, hogy jobb legyen a többieknek is, ez várja. Aki elsősorban magának követeli ki hatalmas jelenetekkel, ami jár neki-jól jár. Nem tesz senkiért semmit, csak követel, s meg is kapja amit követel.
Esetleg néhanapján ő is tesz valakiért valamit, és mivel ez ritka eset, mindenki tapsol ujjongva neki. Mert az hogy ő ilyet tegyen , az nem mindennapi eset ám, meg kell ünnepelni. Hát igy megy ez, már figyelem egy ideje.
Egyáltalán nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Hidasi a férjed lett a végén, és azóta is az őrangyalod. Rossz és jó nagyon közel áll egymáshoz, hihetetlen milyen gyors átváltás tud lenni a szemléletmódunkban emberekkel kapcsolatban, akár egyetlen kimondott szó nyomán. Gyűlölet és szeretet nagyon közel áll egymáshoz, szinte ugyanaz.