A leglazább őrangyal

„Ha hiszel az álmaidban, valóra válnak”: mondja Albert Espinosa: A sárga világ című könyvének alcíme. Annyiszor láttuk-hallottuk ezt a varázsigét, hogy már csak legyintek. Legutóbb épp valami energiaitalt (vagy rúzst?) akartak nekem eladni ezzel a szöveggel, s a legócskább celeb is ezzel a dumával tukmálja rám magát. Szóval erősen felhorgad bennem a cinikus énem, de aztán eszembe jut a Kisherceg, melynek egyik kulcsmondatát („Jól csak a szívével lát az ember”) ugyanígy elkoptatták, a szépségkirálynők kedvenc (gyanítom: egyetlen) olvasmányaként is felbukkan mindenütt, pedig kevés igazabb mondat született a huszadik században.

Vagyis nem egy gondolat vagy szó hibája, ha kevésbé méltó környezetben bukkan fel. Jut eszembe: a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelmondatát egy ritka brutális időszakban szajkózták vég nélkül...

Azért írtam mindezt bevezetésül, mert bevallom, gyanakszom, ha ilyen sommás jelmondattal akarnak nekem eladni valamit. De a kíváncsiságom legyőzte a távolságtartást, és rájöttem, hogy a könyv magyar kiadója nagyon is jól tette, hogy ezt az alcímet választotta: ezt az életbölcsességet egy olyan ember mondja, aki tizennégy évesen rákos lett, és több mint egy évtized kellett neki ahhoz, hogy kigyógyuljon belőle, közben elvesztette az egyik lábát, és rengeteg sorstársát-barátját.

Hoppá, ez nem egy sikeres üzletasszony vagy elszállt ezoíró, hanem egy katona, egyenesen a frontvonalból.

A szerző, a negyvenéves Albert Espinosa író, színész, rendező, mozi- és tévéfilmek forgatókönyvírója, több színdarab szerzője, az ő forgatókönyvéből készült a nálunk is vetített Negyedik emelet és a 65 percben az életed című filmek. Egy regénye igazi bestsellerként hónapokig vezette az eladási listákat, műveit immár 25 nyelvre fordították le. A sárga világ alapján készült Vörös karszalagok című tévésorozat egész Spanyolországban nagy sikerrel megy, és vetítik Mexikóban, Kanadában, Finnországban, Hollandiában és Franciaországban is. A szerző az első spanyol rész bemutatása utáni napon 40 ezer e-mailt kapott. A filmsorozat amerikai re-make-jének producere Steven Spielberg és M. Kauffman (a Jóbarátok producere), a forgatást októberben
kezdik Los Angelesben.

Vagyis a világ rákapott Espinosára, és nem véletlenül! Sok olyan könyvet olvastam már, amelyben a szerző kifejti,
véleménye szerint hogyan érdemes élni: mit csináljunk és mit ne, hogyan győzzük le a problémáinkat, satöbbi.
Sok esetben a szerzők hihetetlen élményeken mentek keresztül, és éppen ezért hitelesek. Albert azzal tűnik ki a
nagy átlagból, hogy nemcsak hasznos és okos dolgokat mond, nemcsak mögötte áll az elképesztő személyes tapasztalat, hanem rendkívül laza is. Egy igazi laza srác, aki mosolyogva mondja: „igen, haver, levágták a lábam, meghalt majdnem az összes barátom, tíz évig jártam kórházból kórházba, de tudod, én nem panaszkodom, mert egyrészt ez van, másrészt pedig rengeteget tanultam ezalatt az idő alatt, és most nézd meg, itt vagyok! És boldog vagyok!”.

Hát miféle beszéd ez egy olyan korban, amikor egy gyenge nátha miatt is úgy sajnáljuk magunkat, mintha leégett volna a házunk? Albert egy modern Bicebóca: nem neki kell segíteni, hanem éppenséggel ő segít nekünk.

Képzeljék el, így kezdi el a könyvet: „Megszületik a rák. Tetszik nekem a rák szó. Sőt még a tumor szó is.” Hát nem őrület? Ezeket a szavakat csak csendben, félve, remegő ajakkal merjük kimondani – erre jön ez a fiú, és kikacagja ezt az egészet! Olvasás közben azt vettem észre, szorgosan jegyzetelek és néha felnevetek, hogy aztán a következô pillanatban a szomorúságtól összeszoruljon a szívem. Fantasztikusan egyszerű és jó életvezetési tanácsokat kapunk: ha valami felbosszant, várjunk fél órát, és csak utána cselekedjünk; tegyünk fel naponta öt jó kérdést; álljunk le minden nap húsz percre, mintha hibernáltak volna.

Nyilván különbözőek vagyunk, és nem mindegyik tanácsot érdemes megfogadni, de én néhányat máris bevezettem, és bizton állíthatom, hogy működnek.

Mivel Albert élete igen sajátosan és szomorúan alakult – sok-sok barátját és harcostársát elvesztette –, ezért felfigyelt az emberek közötti kapcsolatokban egy igen nyilvánvaló dologra, amit viszont mi, hétköznapibb sorsúak talán nem is veszünk észre. Ezek pedig azok a kapcsolatok, amelyek egyszeriek, mégis életre szólóak. Albert
el is nevezi ezeket az embereket sárga lényeknek – azért sárgának, mert a spanyol nyelvben a „szerelem” (amor), a „barátság” (amistad) és a „sárga” (amarillo) szavak ugyanazzal a szótaggal kezdődnek. Az egyik helyen így jellemzi ezt a fajta kapcsolatot: „Sehogy sem értettem, hogy egy idegen, akiről két perccel korábban még azt sem tudtam, hogy létezik, miért válhat ennyire részemmé, miért ért meg jobban, mint bárki ezen a világon, és miért van az, hogy olyan szinten segít, hogy megértettnek és önazonosnak érzem magam.” Vagy később ezt írja:
„a sárga lények az ember tükröződései, bennük meglátjuk bizonyos hiányosságainkat, és ahogy megismerjük őket, minőségi változás következik be az életünkben.” Ismerős lehet ez mindenkinek: kórházban fekve, sorban állva, nyaraláskor, hosszabb repülő vagy vonatúton összesodródunk valakivel, fantasztikusan jót beszélgetünk vele, úgy érezzük, hogy régi jó barátunk, fogadkozunk (talán csak magunkban), hogy viszontlátjuk még – és aztán nem keressük, és ő se keres minket: mintha csak azért sodort volna vele össze a sors, hogy rajta keresztül utat mutasson.

Sok-sok sárga lénnyel találkozhatunk életünk folyamán, minél nyitottabbak vagyunk, annál többel – és mi magunk
is lehetünk mások sárga lényei. A fejezet olvasása közben vagy tucatnyi ilyen ember ugrott be, főleg kamaszkoromból, úgyhogy külön köszönet ezért a felismerésért Albertnek!

Nem csoda, hogy ilyen népszerű lett világszerte ez a könyv – kinek ne lenne szüksége egy ilyen vidám, önzetlen és okos srácra?

Dorogi Paula