Hogyan kedzek bele a teremtésbe?

..Sokan nem is tudják vagy nincs idejük a saját vágyaikkal törődni. Én is így vagyok , nem tudom hogyan is kedzdjek bele a teremtésbe! Viszont néha-néha sikerültek az olyan kívánságaim hogy :
..Jajj drága dzsini azt kívánom hogy ötpercen belül történjen meg ez meg az ...
és ez be is vált párszor! Mindennap nézem a thesecret.hu oldalát és keresem azokat a bejegyzéseket amik segíthetnek nekem és folyton jegyzetelek :) És most azt hiszem a "Mire vágyok" című bejegyzés indított el a jó úton , mert én azt ami oda le van írva hát el is felejtettem és nem úgy próbáltam vonzani ! És valószínűleg ezért is nem váltak be a kívánságaim! És az ánt amikor valamit nagyon szeretnék hiszem is hogy beválik de valahogy mégse és fáj amikor csalódnom kell !!!
Kérlek segítsetek írásotokkal !! :) Üdv Mississippi



A tudomány képviselői 500 éve

A tudomány képviselői 500 éve meg voltak győződve arról, hogy a Föld lapos, és minden más körülötte kering :)

Ezért mondtam, hogy ezen a területen olyan axiómák vannak, amiket a társalgáshoz el kell fogadni.

A biológiai élet értelmetlenségét pedig úgy értettem, hogy oka persze van, de egy folyamatnak nem lehet célja magának a folyamatnak a fenntartása. Ha feltételezzük a tudomány megkérdőjelezhetetlenségét, akkor is ott van a miért. Oka van, az evolúció. Véletlen mutációk sorozata, melynek következtében itt vagyunk, és egyetlen cél vezérel minket: a fajt fenntartani mindenáron. Akkor viszont értelmét veszti a boldogság, az elégedettség. Egy cél van, a szaporodás.
Másrészt a tudomány szerint a Titok is humbug, mert nincs olyan, hogy pusztán a gondolatainkkal befolyásolhatnánk a körülöttünk levő világot. Az ezzel foglalkozó kvantumfizikusokat általában kirekeszti a "tudós társadalom". Szóval akkor miről beszélünk? :)



A tudomány képviselői azt

A tudomány képviselői azt mondják az élet véget ér a halállal. Minden más meg amit az ember köré von azért van, hogy ezzel megkönnyítse saját életét, mert mégiscsak könnyebb magunkon kívül álló erőkre "fogni" bármilyen számunkra felfoghatatlant, értelmetlennek tűnőt, mint pl. az élet elmúlását.

"maga az élet is értelmetlen biológiai folyamatok összessége". A tudomány azt mondja nem értelmetlen, mert az evolúció következménye.

Nem tudom, hogy írjak-e bármit is, mert én valahol a kettő közt leledzem.

Amit most írtál a korlátokról, abban egyetértünk. És abban is, hogy kell, hogy legyen "rossz", hogy értelmet kapjon a "jó".

A hétfői adásszünethez(amit szintén csak képletesen értettem ) még pár gondolat. Talán csaponganak a gondolataim és nem fejezem ki magam olyan pontosan, mint te(és még az is lehet lassabb az észjárásom). Mikor még azok az idők voltak, gyerek voltam és természetesen sokkal önfeledtebb és a szó szoros értelmében valóban semmi köze nem volt az önfeledt boldogságnak az adásszünethez, sem a mobiltelefonhoz. :) Viszont számomra ma sem ezek az elsődlegesek. Erre akartam csupán utalni.



A rajtunk kívül álló okok

A rajtunk kívül álló okok "csupán" események, melyeknek mi adunk érzelmi töltést. Ha csalódottak akarunk lenni, mert azt tanultuk meg, hogy egy ilyen esemény csalódottsággal töltsön el, akkor azok leszünk.

Szalacsi Sándor csak azáltal került ide, hogy ő is egy "anti-sztár", de ismert, és szeretett ember, ezt mutatja, hogy a közösség összefogott érte. A "sztár" megfogalmazás pedig annyira ingatag, hogy nem is szeretem használni. Mindenkinek mást jelent. Nálam Törőcsik Mari például nem sztár. Ő művész, színésznő.

És igen, itt vannak, mint minden szenvedésről szóló témánál, a gyerekek, akikről azt hisszük, nem választották a sorsukat, hanem csak úgy kapják.

Nos, itt megint egy axióma van, amit el kell fogadni ahhoz, hogy értelmet kapjon, amit le fogok írni:
Életünk nem a születéssel kezdődik, és nem a halállal ér véget. Pontos céllal érkezünk az anyagi világba, és innen távoztunkkor is csak alakot váltunk. Amíg ezt nem fogadjuk el, addig értelmetlen minden szenvedés, sőt, maga az élet is értelmetlen biológiai folyamatok összessége.
Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor lépek tovább :)

Szóval ez a kisgyermek, aki éhezik, aki szenved tőle, valamilyen céllal jött ide, ebbe a környezetbe. Nem mondom, hogy úgy kell hagyni, hagy szenvedjen. Talán ő az a kisgyerek, akin keresztül megtapasztalhatjuk segítőkészségünket, önfeláldozásunkat, aki által a "megmentő" szerepét ölthetjük magunkra. Gondolj bele, ha nem lenne sehol szenvedés, hogy lehetnél könyörületes? Ha nem lenne éhezés, hogyan lehetnél adakozó? Ha nem lenne soha szomorú ember, hogyan lehetnél az, aki felvidítja a másikat?

De minden "szenvedésnek" célja van, mint ahogy minden életnek is. Sokszor még a magunk életcélját sem ismerjük, nemhogy másét. Ha kisgyereket látsz szenvedni, tegyél ellene. Fejezd ki önmagad abban a helyzetben. Nem véletlenül, a körülmények szerencsétlen összejátsása miatt szenved, hanem mert célja van a szenvedésének. Születése előtt ezt választotta, talán épp a Te születésed előtti kérésed hatására. Azt mondta: "oké, szenvedni fogok, éhezni fogok, és jajongani fogok, így megtapasztalhatod adakozásodat, könyörületességed".
Persze, ha a fenti axiómát nem fogadjuk el, értelmét veszti az egész okfejtés, de ez esetben értelmét veszti az egész Titok is.

A korlátokat pedig minden gyereknek meg kell mutatni, akiket a társadalomban akarunk tudni. De ezek a korlátok csak a másokkal való együttélésre vonatkozhatnak, nem pedig saját maguk korlátozására. El lehet mondani, hogy ne tépd meg Zsuzsika haját, mert az fáj, vagy ne járkálj az osztályban óra alatt, mert zavarod a másikat. De azt szerintem kifejezetten káros, amikor olyan korlátokat mondunk nekik, hogy "akinek sok pénze van, az nem becsületesen szerezte", vagy "á, ez csak időpocsékolás, foglalkozz valamivel, ami értelmesebb". A legkárosabb a "mert én azt mondtam" :) A korlátok a társadalmon belül kell, hogy legyenek, nem az emberen belül.

Az is tetszik, amikor a hétfői adásszünetet meg a mobiltelefon-nélküliséget "boldogabbnak" hívod. Megint kintre helyezed a boldogság forrását. Azt mondod, az élet boldogabb volt, pedig csak Te voltál boldogabb. Látod, megint a körülményekre fogod az érzéseidet, nem pedig az érzésekre a körülményeket :) Az élet az, amit teszel vele. Nem kell Neked tévét nézni, és mobiltelefont sem használni, és akkor lehet megint boldog és szép életed :)



Talán félreértettük egymást.

Talán félreértettük egymást. Nem gondolom, hogy a csalódottság tőlünk függetlenül alakul ki, de rajtunk kívül álló okok befolyásolják.

Az hogy egy sztárnak a sikere 10 százalékban múlott csak a tehetségen, elhiszem. Ahhoz viszont az kell, hogy az a 10 százalék valóban tehetség legyen. Némileg értek a zenéhez, így tudom, hogy hallás nélkül pl. kizárt dolog mondjuk hegedülni, mert az ezt okozó biológiai elváltozást nem biztos, hogy lehet korrigálni.
Ne érts félre! A sztárságot azért tettem idézőjelbe, mert ma bárki lehet sztár, attól függetlenül, hogy komoly értéket, tudást képvisel-e vagy sem. Nagyon jól megférek ezekkel az idézőjeles sztárokkal is, de számomra Kelemen Anna vagy Törőcsik Mari nem ugyanazt a kategóriát képviselik.
Szalacsi Sándor meg nem értem hogy kerül ide, illetve, hogy mire akartál ezzel utalni, túl sokat nem is tudok róla, hogy miért lett kerekesszékes. Az viszont mindenképp pozitív esemény, hogy támogatták őt sokan.
A sztárság nem azonos az ismertséggel.

Teljesen igazad van. Nem szenvednek az aszkéták. De az a kisgyerek, aki nem önként vállalta az éhezést, az sem szenved? Nekem másak a tapasztalataim.

Még nem volt mobiltelefon meg hétfő este még műsorszünet is volt a tévében, sokkal boldogabb és szebb volt az élet.

Nemcsak nekem van szükségem korlátokra, hanem mindenkinek. Hisz te magad is írtad korábban, hogy vannak társadalmi elvárások és ha a társadalomban élek, akkor ezt nem zárhatom magamon kívülre, hisz ha tetszik ha nem, része vagyok.

Képzelj el egy pici gyereket és képzeld el, hogy nem mutatod meg neki a korlátokat. Nem tanítod meg arra, hogy 1 évesen egyedül nem indulhat le a lépcsőn, nem tépheti meg Zsuzsika haját az oviban , mert neki piros szolnyája van, nem sétálhat az órán iskolában, mert, mert...



Nem tudlak, és nem is foglak

Nem tudlak, és nem is foglak meggyőzni, hogy saját magad korlátaid bizonygatod, betonozod, utána pedig panaszkodhatsz nyugodtan, hogy "lám, ennyit tudtam, erre vagyok képes".

Ha úgy hiszed, a csalódottság magától alakul ki, Neked semmi közöd nincs hozzá, és a körülmények márpedig befolyásolják érzéseidet, akkor mindig áldozata leszel az anyagi világ eseményeinek. Nem teremtője, hanem elszenvedője saját tudattalan teremtésednek.

Az általad felhozott "sztár" pedig igenis lehet valódi sztár. A legtöbb pop énekesnek, vagy egyéb, nem túlzottan nagy hangterjedelmet igénylő műfajban akár elég gyorsan is lehet sztár. De tovább megyek: több év gyakorlással, megfelelő énektanárral, rengeteg kitartással akár saját hangterjedelmével is lehet operaénekes. Mindenki, aki sikeres valamilyen területen, esküszik arra, hogy a tehetség pusztán 10% (körül), minden, amit elért, a maradék 90% munkának, kitartásnak köszönhető. Az meg, hogy TE mit nevezel "sztárnak", láthatóan egyéni vélemény, hiszen sokak szemében "bikicsunáj" már sztár. (egyébként megjegyzem, tök jó hangja van, csak épp angoltudása nincs... )
Épp mostanában olvastam Szalacsi Sándor (aki "kivonnya a vizbűl a zoxigént") utóéletét. Ha nem lett volna az a szerencsétlen videó, most olyan helyzetbe került volna, ami méltatlan emberhez. Így viszont az internetes közösség összedobta neki a kerekes-szék, és a szociális otthonban való tartózkodás költségeit. Sztár? Nem hinném, legalábbis a Te mértéked szerint nem az. Mégis ország-világ ismeri, és segítenek neki.

A hepe és a hupa.... gondold el, hány szerzetes, remete, távol-keleti bölcs választja az aszkéta életmódot, a test szükségleteinek minimális kielégítését. Szenvednek? Ugyan, dehogy! Csak a mi európai, túlhízlalt fogyasztói társadalmunk mondatja, hogy szükséged vanerre, meg arra, meg amarra. A testnek nincs szüksége kaviárra. A testnek ételre van szüksége. Ha hetente egyszer, akkor hetente egyszer.

Saját, élettől való elvárásaink teremtik meg boldogtalanságunk alapjait. Elvárjuk, hogy ne csak egyszerűen fedél legyen a fejünk fölött, hanem legalább egy hálószoba, konyha, vécé, fürdőszoba, villany, gáz, fűtés .... Nem sok ez ahhoz képest, amit mondjuk az ősember birtokolt? Vagy akár a kétszáz évvel ezelőtti ember? Ahogy "civilizálódunk", úgy növekednek igényeink, miközben szükségleteink nem változnak. És a mai ember igényli, hogy ezek ki is legyenek elégítve.

Alig 20 éve még sem mobiltelefon, sem internet nem volt. Most el tudnád képzelni ezek nélkül az életed? Én el tudom.

De nem foglak meggyőzni. Úgy látom, neked szükséged van a korlátokra, ezáltal határozod meg magad. Ezek azok a vonalak, amik mentén működsz, amik értelmet adnak a világ érthetetlen(nek tűnő), váratlan eseményeinek. Ez a szabadságod, ez a Te teremtésed. Ezt látod a színskálából, és ezzel tökéletesen elégedett vagy. Azt viszont nem értem, miért nem tudod elfogadni, hogy van, aki máshogy működik. Van, aki keresi, hol döntheti le a saját maga állított korlátait. Van, akit már korlátoznak az elvárások. Vannak, akik a teljes szabadságba beleértik a nem reális célok kitűzését. Van, akinek különbség a cél, és az elvárás.

Egy utolsó szó: a reális cél az a cél, amit pusztán fizikai tevékenységgel is el lehet érni. Reális lehet a cél, hogy mondjuk évente 3 millió forintot keressek. De a 30 millió, már irreális? Ugyan, mit képzelek magamról, hogy ezt kívánom? Ki vagyok én, hogy ennyit keressek? Neeem, ezt a gondolatot nem engedhetem meg magamnak .... És lőn, Univerzum barátunk mit csinál? Ha nem hiszed el, ugyan ki vagyok én, hoigy felülbíráljalak? Miért tudnám én jobban, mit engedsz meg magadnak, mint Te magad?



Megegyezünk abban, hogy a

Megegyezünk abban, hogy a csalódottság egy érzés, de hogy a mi döntéseink alapján érezzük-e? Hát felfogás kérdése. Sajnos aktualitás épp az árvíz. Annak akinek odalesz élete munkája egyetlen nap alatt, talán maga dönti el, hogy csalódott lesz-e ettől? Ugye nem? Arról dönthet, hogy évekig nem kesereg rajta, hanem újra építi az életét, de arról nem, hogy ettől ne legyen elkeseredett. De akkor is csak abban az esetben, ha már felnőtt emberről beszélünk.

Vannak az embernek deficit-igényei és növekedési igényei. Az alapvető deficit-igények ugye lehet fiziológiai (legyen mit ennem), biztonságigény (legyen egy hajlékom, ahol nyugovóra térhetek), szeretetigény(tartozzam valakihez ), megbecsülési igény (értékeljék a munkám, személyem stb.) Ezek a szükségletek pont ilyen sorrendben épülnek fel, ahogy írtam is. Ezek ugye alacsonyabb rendű igények . A magasabb rendűek pl. igény arra, hogy megvalósítsam magam, hogy tudást szerezzek, hogy esztétikai igényeket elégítsek ki stb.

Nézzük csak, akinek a deficit-igényei nincsenek kielégítve arról nehéz-e eldönteni, hogy hepét vagy hupát él-e meg? Persze, hogy relatív ez is , mint ahogy az is, hogy annak jobb, aki naponta egyszer eszik, mint aki egy héten csak egyszer.

Igaz szerintem is a mondás, hogy minden rosszban van/lehet valami jó, amit adott pillanatban, időszakban nehéz előrelátni.

Azt írod: "Célozd meg a Holdat, s ha elvéted, a csillagokban kötsz ki."
Hiszem,hogy sok minden múlik rajtunk, de azt is, hogy reális kell legyen a cél. Valamelyik fórumot átfutva ugrott be a példa.
Adott egy ember, akinek se jó hallása, se megfelelő hangi adottságai nincsenek. Az én értelmezésemben te azt mondod, kitartó munkával, hittel még sztár is lehet. (Nem ilyen "bikicsunáj" jellegű "sztárságra" gondolok. )
Mert hisz és törekszik és egyszer majd csak úgy ébred, hogy lám, tökéletes hangja van, személyisége csak úgy sugároz. Lám, sztár született.:))

Ugye azért kell a reális cél?:)



"a rossz jó-e vagy rossz?!"

Kedves San Ta ,az előbbi leveledre reagálva én is úgy gondolom,hogy a rossz igenis lehet jó.Csak pozitívan kell elfogadni és megérteni azt.Hogyha nem történne velünk semmi rossz akkor nem tudnánk, hogy milyen jó nekünk .Azt hisszük,hogy ez természetes, ez jár nekünk és nem tudunk örülni, nem tudjuk értékelni azt.A hibáinkból és a kudarcokból kell megtanulni építkezni és akkor a jó dolog már igazán értékes és örömtelivé válik.Ha gödörbe esel ki akarsz mászni, vonz a felszín elíndulsz és minden egyes lépés erővel, ösztönzéssel tölt el...Mikor aztán felértél akkor lesz az érzés
katartikus mert csak akkor érzed, hogy mijen jó ott neked ha már láttad a mélységet is.(pedig előtte ugyanott voltál) Számomra ez az érzés az, ami megtanított hogy hogyan tudjak örülni a mindennapi pillanatoknak,óvní és értékelni
azt ami másnak estleg teljesen érdekten,vagy jelentéktelen.Én nagyon sok rosszat megéltem fiatalon
pár év alatt.Volt idő mikor a depresszió,öngyilkosság kilátástalanság volt a mindennapom része.Nekem tíz évembe került kimászni a gödörből, és most hálát adok a jó Istennek ,hogy mindez megtörtént velem, mert külömben még most sem tudnám,hogy milyen gyönyörű és értékes az élet.
"mert minden roszban van valami jó"és minden okkal történik a rossz azért,hogy tanuljunk belőle a jó pedig azért,hogy örüljünk neki és értékeljük azt.
Üdv K.Ildi



Tökéletesen leírtál mindent

Tökéletesen leírtál mindent :)

A csalódottság egy érzés. A Titok pediglen épp az, hogy érzéseinket mi uraljuk, a mi döntéseink alapján érzünk jót vagy rosszat.
Én nem tudnám eldönteni, hogy pozitív vagy negatív periódust élek-e meg. Vannak tartozásaim, amiket folyamatosan faragok lefele, néha meg-megállva. Van párkapcsolatom, aminek megvannak a zökkenői. Van munkám, ahol van, hogy sikerülnek dolgok, van, hogy nem sikerülnek. Ez most akkor hepe, vagy hupa? A "hepéhez", meg "hupához" ítélkezni kéne. Eldönteni valamiről, hogy jó-e, avagy rossz.
Nem tudom, láttad-e az Úttalan úton című filmet, nekem nagy kedvencem. Az elején a Michael J. Fox által alakított karakter kinyitja a kocsija ajtaját, amit egy arra járó kamion elcsap, tönkretéve a pasas napját. Ott terem egy ... hívjuk manónak az egyszerűség kedvéért. Szóval ott terem egy manó, akitől azt kéri, hogy bár meg se történt volna ez.
És lőn. Újra a kocsiban ül, újra telefonál. Kinyitja az ajtót,nem történik semmi. Kiszáll .... és akkor csapja el a kamion.
Szóval a rossz és a jó relatív. Nagyon relatív fogalom. A hepe is csak a hupához képest van fönt.

És szerintem félreérted a cél és az elvárás közti különbséget. Természetesen törekedni kell arra, hogy gazellatermetedből a lehető legtöbbet hozd ki. Hogy mi a lehető legtöbb, az kérdés. De ha minden nap úgy fekszel le, hogy a lehető legtöbbet tetted azért, hogy kihozd magadból a gazellát, akkor nincs miért csalódottnak lenned, ha csak 50 centit ugrottál.
Az a helyzet, hogy az elvárások által irányított élet a legtöbb esetben tele van kudarcokkal. Ha megugrod az egy métert, azonnal jön, hogy ez nem is teljesítmény, az 1,50 a cél. De ha nem várod el magadtól az egy métert, csak mindig megteszel mindent annak érdekében, hogy magasabbra ugorj, észre sem veszed, és máris a 2 méter fölött szállsz.

És igen. Teljesen ellentmondtál a titoknak a "reális céllal" :) Valahol olvastam: Ha megérted a világ valódi működését, megszűnnek a csodák számodra, mert minden természetes lesz, valamint Bizonygasd saját korlátaidat, s meglásd, szert teszel rájuk.

De mondhatok más klisét is: Célozd meg a Holdat, s ha elvéted, a csillagokban kötsz ki.
Vagy egy mostanában feltűnt ásványvíz reklám: Az út tesz Téged azzá, aki vagy.
Nem a cél elérése, hanem az út. Ha elvárod a cél elérését, elszalasztod az utat. Csak indulj el a cél felé anélkül, hogy valaha is elvárnád, hogy meg is érkezz.
Sokan itt csúsznak el: annyira a célra koncentrálnak, hogy közben eltévesztik szem elől az Út során elébük táruló lehetőségeket. Eszembe jutnak a teljesítménytúrázók. Sokan közülük (hál'istennek, nem mindenki) dicsekednek, hogy ők bizony megcsinálták 22 óra alatt a 100 km-t. De amikor megkérdezem, hogy "és mi szépet láttál út közben?", nem sokat tudnak mondani. De ők biza teljesítették a távot. Nagy eredmény. Tényleg tiszteletreméltó, de ez így nem több, mintha egy konditeremben taposott volna 24 órán keresztül.

Tény, senki nem szeret áldozat lenni. De sokan olyanjól megtanulták a leckét, hogy el sem tudják képzelni, hogy mások is lehetnének. Saját maguk hozzák létre áldozati szerepüket.
Teremteni meg nem nehéz, elvégre folyamatosan azt teszed. Tudni, hogy mit teremtesz, már nehezebb. folyamatosan tudatában lenni pedig valóban nehéz(nek tűnhet annak, aki szerint van bármi, ami rajtunk kívül áll).



Nem tudom milyen

Nem tudom milyen világlátásbeli különbségek vannak köztünk, csak azt tudom, hogy az élet hepe, na meg hupa. Talán ha akkor beszélgetünk, amikor épp hepe, akkor másként reagálok.:) Amikor az ember pozitív periódust él meg, akkor minden sokkal egyszerűbbnek látszik.

Lehet csak én látom az ellentmondást a kommentedben és majd elmagyarázod, hogy nincs is. :)
Mit vártam el? -Hogy elérjem a célt.
Ha azt mondja itt valaki, hogy három éve próbál valamilyen módszerrel elérni valamit és az nem sikerül, akkor csalódott. Ez egy érzelem, amin nem sokat változtat az, hogy önhibájából vagy bárki más hibájából nem sikerült. Az más kérdés, hogy lehet nem jól csinált valamit, de az érzés lényegét nem változtatja meg. Sem azt, ha az nem mondja ki, sem azt, ha igen. Persze más kérdés, hogy feladja-e vagy sem.

Azt nem értem, hogy nem lehet az embernek saját magától elvárni bármit is? Ha én nem várom el magamtól, hogy 1 métert ugorjak helyből és megelégszem 50 centivel, akkor lehet valóban nem fogok egy percre sem frusztrálódni, de biztos, hogy ez a helyes út? Nem az, ha megpróbálom magamból kihozni a lehető legtöbbet gazellatermetemmel? (Nincsen nekem olyanom, na, csak ez ugrott most be:)))
A lényeg szerintem az, hogy mindehhez megfelelő önismeret kell, hogy reális legyen a cél. (Most ellentmondtam a titoknak, ugye?)
Abban viszont igazad van, hogy egy eredményhez való hozzáállás mindig egyénfüggő. Ugye a félig tele vagy félig üres pohár esete.

Az utolsó kérdésedre nehezen tudnék válaszolni. Teremtő vagyok-e vagy áldozat. Szerintem senki nem szeret áldozat lenni, teremteni meg van, hogy nehéz. Nem lehetetlen, csak nem (mindig) könnyű.



Ez lenne az

Ez lenne az András amit vártam az előző írásokat nem értettem , úgy lehangolt egy kicsit :) de tényleg.
De amit András írt az tetszik , mert reményt ad :) Köszönöm



Azt hiszem, alapvető

Azt hiszem, alapvető világlátás-beli különbségeink vannak.
Azt veszem észre, hogy ragaszkodsz ahhoz, miszerint néha bizony áldozat vagy. És vannak a csúnya gonosztevők, akik megpróbálnak Téged boldogtalanná tenni. Ebből persze egyenesen következik, hogy néha a Titok nem működik, néha ellened működik.

A csalódás minden esetben a saját elvárásod és a saját teremtésed közti különbség. Ha állásinterjúra mész, és "tudod, hogy jó vagy", miközben a főnök pereputtyát veszik föl, nos, akkor is a Te elvárásod, és a Te teremtésed közti szakadék a csalódás. De ha már ez a példa: miért ide jöttél állásinterjúra? Miért ezt az állást vonzottad be? Miért vártad el, hogy a világ úgy működjön, ahogy elképzelted? Egyáltalán, mit vártál el?

Egy ideje megpróbálok elvárások nélkül élni (tudom, hogy ezzel most újabb lavinát indítok el). Ez nem ugyanaz, mint célok nélkül. A cél kijelöli az utat. Az elvárás kötelez engem, hogy márpedig végig is menjek rajta. A cél nem okozhat soha csalódást. Az elvárás szinte mindig. Ha nincs elvárásod, ha nem vársz el sem másoktól, sem magadtól semmit, akkor nincs miért csalódni. Nincs eltérés az elvárt, és a valós között, mert nincs elvárt. Ez alapján a csalódás igenis kiküszöbölhető. A tudatos teremtés alapján minden, ami körülvesz, a Te eredményed, akár múltbeli, akár jelenlegi döntéseid alapján.

Ha a "csalódás" szót megvizsgálod, az is kitünően mutatja, miről van szó. Visszaható ragozás. Te csalod saját magad. Megcsalódsz. Akkor hát a saját döntésed szerint csalatkozol az elvárásaidban. Ketrecet állítasz magad köré, és szűkölsz a bezártságtól. Minimálisan elérendő eredményt tűzöl ki magad elé, és csalódsz, hogy nem éred el. A Te döntésed mindig, hogy az eredményhez hogy állsz hozzá. Csalódottan, szeretettel, körömbösen? Ez mind a Te érzésed. Senki nem befolyásolhatja az érzéseidet, csak Te, és a Te előzetes elvárásaid.

Áldozata vagy a világnak, vagy teremtője?



Csalódom abban, amit például

Csalódom abban, amit például a "holnapról" elképzeltem közösen vele . Talán így már érthetőbb.
De mondhattam volna más példát is. Állásinterjúra megyek. Tudom, hogy jó vagyok, mindent el is követek az állás megszerzése érdekében , de közben felveszik a direktor úr nagynénjének a keresztanyját. :) Ekkor sem csalódik egy ember szerinted?:)



Ahogy azt egy nagy gondolkodó

Ahogy azt egy nagy gondolkodó mondá (ne kérdezd a nevét, fogalmam sincs):
Eseményekkel teli világban élünk. Hogy minek milyen jelentést tulajdonítunk, az kizárólag az előzetes tapasztalatainkból származik.

Ha valaki egy családtagját elveszíti egy balesetben, az szomorú esemény. (általában azért ez is sokak fejlődésére szolgál). De hogy csalódás lenne? Szerintem itt fogalmi zavar van. Nem csalódtál senkiben és semmiben. Egyszerűen történt egy baleset, amelyben egy szeretted meghalt. De sem az autóról nem feltételeztél semmit, sem a családtagodról. Ha valaki meghal, az nem csalódás.



Pontosan. Csalódom, ha

Pontosan.
Csalódom, ha belevetítek valamibe,valakibe valamit, ami nincs is ott. Elképzelek egy embert olyannak, amilyennek szeretném. Aztán ha kiderül, nem is olyan, akkor csalódom. Naná, hogy magamban. Kellett nekem vetíteni . :)
Vagy elképzelek egy szituációt és beleélem magam, hogy azt mindenáron elérem. Ha mégsem, akkor csalódom. Persze foghatom bárkire, de természetesen általában magamban csalódom. Abban, hogy rosszul mértem fel egy helyzetet.
Aztán van olyan is, hogy nem az én döntésem a csalódás. Sorolhatnék példákat, de nem teszem. Talán egy szélsőséges példát mégis mondok, hogy érthetővé tegyem.
Elveszíti valaki egy családtagját baleseteben. Nem az ő döntése volt, hogy megtörténjen, de a következmény az övé is.



A csalódás az általad

A csalódás az általad létrehozott valóság ütközése az általad elképzelt valósággal. Az egész Benned jön létre. Akkor miért csalódnál? Magadban?
Miért lenne hibás az a szegény ember, akiben csalódsz? Hiszen Te építettél fel olyan képet, aminek ő nem felelt meg.
Vagy egy eseményben csalódtál? Akkor is a Te elvárásaid voltak túlzóak, nem? Feltételeztél valamit a jövőről, egy általad még nem látott eseményről, aminek az később nem felelt meg.

A csalódás kizárólag a Te döntésed. És ha már csak a Te döntésed, miért KELL csalódni?



?

Azt írod: "Ne csalódj semmiben."

Szerintem ez természetellenes. Ilyen nincs.:)



Fontos tudnivaló

Mellékhatások tekintetében kérdezze meg orvosát, ezoterikusát :)

Komolyra fordítva, csatlakozom ahhoz, amit András mondott: mindig teremtesz. A kérdés csak az, hogy tudatosan, vagy tudattalanul. Legyél tudatában annak, hogy a teremtés egy percre sem áll meg. A Te választásod, hogy részese leszel, vagy áldozata.

És még egy: ne bántson, ha valami nemúgy sikerül, ahogy szeretted volna. Annak is megvan a maga jelentősége, a maga szerepe. Ahogy egy ima mondja: "Türelmet kértem, és Te olyan helyzetet teremtettél, ahol türelmes lehetek. Erőt kértem, és megpróbáltatások elé állítottál, hogy erőmet megtapasztalhassam". Lehet, hogy amit kértél, azt azon a problémán keresztül kapod meg, amit - tévesen - hibás teremtésnek hiszel. Ne csalódj semmiben. Azt szoktam mondani, hogy ha hegyet mászol, néha vissza kell lépni egy lépést, hogy más, jobb utat találhass.
HA úgy érzed, hogy csalódással tölt el egy teremtésed, vizsgáld meg, szeretettel tekints rá, és ha úgy találod, hogy valóban nincs hova jutni általa, akkor engedd el. Ne ragaszkodj hozzá csak azért, mert a Te teremtésed.



Szia!

Az én megközelítésem szerint nem lehet elkezdeni, mert folyamatosan csinálod. Nem arról van szó, hogy veszel egy mély lélegzetet, és nekiállsz annak, ami még nem volt! A Tudatos Teremtés Iskoláját azzal szoktam kezdeni, hogy ez nem arról szól, hogy mostantól..., hanem arról, hogy tudatossá tesszük, hogy már eddig is!
Nézz körül! Mi tetszik? Mi nem? Akármi is vesz körül, te hoztad létre magadnak! Hajlandó vagy-e elfogadni azt ami nem tetszik, mint a saját teremtményed, és levonni belőle a tanulságot, majd tovább lépni érzelmileg? A vágyaid, céljaid automatikusan jönnek, most már csak be kell engedni őket az életedbe, azzal, hogy összhangba kerülsz velük, az érzéseid által. kb ez az alap! :-)