Így talált SanTa munkát

munkaRéka mintájára én is leírom, hogy talált ezt a munkámat, ahol immár hét éve dolgozom. És ha már, én is próbálom szépirodalmian ... :)

Elég volt! Minden nap ugyanaz! Ugyanabban a kis koszlott szobában ülök egyedül, és verem a billentyűket, miközben minden oldalról csak követelések.

Még azt a programot sem fizették ki, amit saját szabadidőmben csináltam, és enélkül meghalna a teljes nyilvántartás. El kéne innen menni valahova jó messzire. Barátnője is már régóta mondja, hogy csak viszi az energiát ez a hely. De hát közalkalmazotti állás. Biztos, biztonságos. Nem fizet túl jól, de legalább amit fizet, azt biztosan kifizeti.
De valahol érzem, hogy ez már csak önámítás. Elkezdett dolgozni bennem valami. Valami, hogy innen el kéne menni.
Egy nap, miközben épp nem jól érzem magam, nagybátyám hív. A cég, ahol dolgozik, most keres egy vállalkozót, aki a diszpécserszolgálatot vinné. Azt is mondja, hogy később szeretné, ha az egész rendszer számítástechnikai hátterét felügyelhetném. Nosza, itt a remek alkalom, beadom a felmondásom, és hamarosan álmaim munkájába merülhetek el.
Azért a közalkalmazotti státusszal járó két hónapos felmondási időhöz ragaszkodnak. De hát mi az nekem? Azt féllábon is.
Fel is veszik azutódomat, akinek át kell adjam minden tudásomat. Ezzel nagyjából egy hét alatt végzünk, a maradék 7 hét csak az ügyek lezárásáról szól.
Egyszer csak elkezdenek a kellemetlen hírek jönni. A diszpécseri állás nem működik, de ha veszek egy autót, akkor lehetek még mechanikai szervizes, aki Budapestet bejárva keresztül és kasul szervizelheti a megrendelők eszközeit. Király. Én. Aki az életét csak billentyűk mellett tudja elképzelni, most adjak ki egy v*lag pénzt egy kocsira, kapjak forrasztópákát a kezembe, és irány az ismeretlen? Ezért adtam be a felmondásom? Hát, nem örülök. Nagyon nem. És persze, hogy barátnőm is most jött rá, hogy máshol szebb a fű.

Nem érzem jól magam. Légüres térben lebegek, sehol semmi kapaszkodó. A távolban néha feltűnik valami fény, de sem energiám, és úgy érzem, lehetőségem sincs odaevickélni. Telnek a hetek, hónapok. Egyre mélyebben vagyok benne a depresszióban. Mire vagyok jó? Hol vagyok én? Hol vannak az álmaim? Hol van egy társ? Miért szúrsz így ki velem, Istenem?! Egyáltalán mi ez az élet nevű szar, amit kaptam ide bele a képembe? Jót röhögsz most, mi, Te ott fent? Jól szórakozol rajtam? Hát persze... különben minek küldtél volna egy ilyen átkozott helyre?

És eljön a pillanat. Amikor már nem érdekel, hogyan tovább. Amikor reggel felkelni hasonló erőfeszítést igényel, mint a Himaláját megmászni. És tudom, hogy már jártam itt. Tudom, mi ennek azútnak a vége. És tudom, hogy nem akarok arra menni.

Mivel barátom nincs - miért is lenne egy önsanyargató, a gyógyulást a kényelmes önsajnálatért feladó fazonnak -, úgy döntök, visszamegyek a pszichológushoz, aki anno a katonasági alkalmatlansági papíromat kiadta. (megjegyzem, egy deka lefizetés vagy szinészkedés nem volt benne ... )

Végighallgat, bólogat, majd:
- Nincs Önnek semmi baja, csak kicsit elszokott a társaságtól, meg az önismerettől. Ajánlok egy csoportot, most indul, talán jót tesz, ha megint emberek közé kerül.

Mit veszíthetek? Semmit. Megpróbálom. Eljárok oda pár hetet, és szembesülök a dolgokkal. Visszaeső alkoholista, paranoid skizofrén, gyermekei által elhagyott és kitagadott anya között ülök. amikor rám kerül a sor, hogy miért vagyok itt, szinte szégyellem bevallani, hogy vállalkozóként szerelmi bánatom van, és olyan helyen dolgozom, ami nem tetszik. Hát ki vagyok én, mik az én problémáim? És mosolyognak rám, bólogatnak. Elmondják, mennyire együtt éreznek velem.

Most már kicsit jobbnak látom a világot. Eltelt 6 hónap, és lassan már nem annyira sötét minden. Nem, a munkámat nem élvezem. Nem, barátnőm sincs. De van egy társaság, ahova hetente eljárok. Van egy színjátszó társaság is, ahol eljátszhatom a Kis herceg üzletemberét, királyát, földrajztudósát. Van megint életem.

Ekkortájt már erőm is van, hogy magammal foglalkozzak. Bemegyek egyik "városnéző" utamon egy könyvesboltba. Már egy ideje próbálom a megérzéseimet előtérbe helyezni, és engedni őket dolgozni. Az egyik polcon szembeköszön Louse L. Hay könyve, az Éld az életed. Megtetszik, nem is tudom, miért. Belelapozok, és már útban vagyok a kijárat felé, ahol kifizetem, és alig várom, hogy otthon elolvassam.

Otthon este elkezdem olvasni, és ledöbbenek. olyan dolgokat állít, hogy "szeresd magad", meg hogy "minden hiba forrása benned van", meg ilyeneket. Hát én akartam ezt? Én akartam ebben a helyzetben lenni? De most komolyan, mit szeressek magamban, meg a béna életemben? Hirtelen tapasztalt dühöm hamar le is csillapodik. Tulajdonképpen megint cak ott tartok, hogy veszíteni nem veszíthetek. Hát másnap elkezdem mantrázni magamnak:
"Szeretem magamat, és tudom, hogy minden, amire szükségem van, megtalálható az életemben"

Eltelik egy nap. Kettő. Harmadnap reggel szokásomhoz híven megveszem az álláshírdetős újságot. Belelapozok, és azonnal kiszúrja a szemem egy hírdetés, amit mintha rám szabtak volna. Pont abban a programnyelvben, pont olyan előképzettséggel keresnek valakit, ami nekem van. Mielőtt bemennék dolgozni, még kint, a kocsiból felhívom őket. Rövid beszélgetés után:
- Nos, azt hiszem, az önbizalma nagyobb, mint a tapasztalata, de jöjjön be, megbeszéljük.
Másnap náluk kezdek. Először az igazgatóval beszélek, majd bemutatom egy leendő kollégának a referenciamunkámat... igen, azt, amit anno nem akartak kifizetni nekem, amivel hónapokat foglalkoztam anélkül, hogy bármilyen fizettség reménye lett volna. A reménybeli kolléga elismerően nyilatkozik rólam. Röpke fél óra múlva már a fizetésemről beszélünk, és úgy jövök ki az épületből, hogy igéretet tettem rá: két hét múlva kezdek. Közben magamban hálát adok, hogy nem a közalkalmazotti állásom van meg. Onnan két hét alatt nem tudnék eljönni. Milyen jó is, hogy most itt dolgozom, egyszerűen csak szerződést bontunk, és megyek a magam útján.

Ennek már hét éve ... Semmi nem maradhatott ki ebből a láncolatból. Sem a szenvedés, sem a rossz tapasztalatok, sem az a 6 hónap a borzalmas munkahelyen. Bármi máshogy alakul, most nem lennék itt, nem írnám le a történetemet.

Köszönöm Neked, Univerzum (Isten, Démon... a cimke nem számít) :)

Hozzászólások



Szeretem ezt a sztorit

Igazi és igaz.



Félre értések vígjátéka SanTa:)

És amilyen érdekes a válaszadás, látod:), Ha neveket nem írunk oda, kinek válaszolunk, megtörténhet ez, amit te most kinyílvánítasz::)))
Én Spongyabob képére reagáltam, mivel ő volt aki téged, SanTa, húzott le más blogban. Viccesen reagáltam, remélem! Mert annak szántam.
A te blogod és a téma tetszik. Köszönet érte!
Jössz a Secret találkozóra? Akkor ott megismerhetlek, és te megismerheted a Tike-Jani féle, és a ragyogásos öleléseket:)))



Óóó, engem nem igazán

Óóó, engem nem igazán érdekel, ha a nevemmel viccelnek, vagy ilyesmi.
Viszont az érdekelne, mit értesz az alatt, hogy "erősen lehúztam"



Remek sikertörténet.

És megejtően igaz, hétköznapi, és megérdemeltnek érzem.

Amit a vicces idézettel írtak, nagyon aranyos lenne, csak az kicsi él ne érződne benne! És az is csak azért, mivel más oldalon erősen lehúztad. De Spongyát rá! / SpongyaBob/



Jókor jött

Hát,biztos nem véletlen,te olvasol engem én olvaslak téged4Épp pár napja tartottam én is mély depressziós állapotomnál,épp a munkátlanság miatt.Jó volt olvasni,amit írtál,kicsit erőt adott,hogy ne adjam fel,lesz még új a nap alatt:D Köszönöm



Nagyon jólesett olvasni,

Nagyon jólesett olvasni, most, hogy már épp kifelé mászom én is, egy kísértetiesen hasonló gödörből:) Minden szavad át tudtam érezni, mintha én magam írtam volna - gratulálok, méghozzá szívből. És igen, szeresd Magad, mert egy ilyen gödörből kimászni...Na, az nem akármi.:)



Olvasmányos sikertörténet...

Szeretek ilyet olvasni!



:-)

Hazug embert hamarabb utolérik, ha SanTa :-DDDD