A külső és belső magatartás kölcsönhatása

belső átalakulás eredményAz eredményes élet pszichogenezise mindenkor kettõs természetû. Egy külsõ és egy belsõ részre tagozódik. A követendõ módszer tehát belsõ világunk és külsõ magatartásunk képzésére egyenlõ súlyt fektet. Az akarat, koncentratív képesség, imagináció, karakterológiai ismeretek, az önanalízis és szimbólumfejtés tehetségének fejlesztését éppoly fontosnak tartja, mint bizonyos feltételek betartását a külsõ viselkedésben. Mert szavaink, mozdulataink mind önkénytelen rituálék, amelyek erõket indítanak el, különféle hatásokat provokálnak környezetünkbõl, végül visszahatnak ránk.

Ha összehasonlítunk egymással két embert, akik közül az egyik az életnek úgynevezett "fõszereplõje", vagyis kreatív, lendületes, akcióiban sikeres és népszerû, a másik pedig árnyékbanjáró, önbizalomhiánytól kínzott, tipikusan "peches" karakter - látni fogjuk, hogy a kettõ felépítésében, általános viselkedésében milyen mélyreható különbségek mutatkoznak.

A "peches" ember folytonosan siránkozik, panaszkodik, régi sérelmeit beszéli. Sértõdöttsége esetleg oly mély, hogy fuldokolva magában tartja e tartalmat, de gondolatai medrét színültig tölti vele. Arckifejezése, testtartása, minden pórusa ezt az atmoszférát árasztja. Ha valamit elmond, elõadását pesszimisztikus megjegyzésekkel tarkítja. Rendszerint feltételes módban beszél ott, ahol határozottságra és lendületre volna szükség. "Ha esetleg..." - "Azt hiszem, amennyiben lehetséges volna, úgy talán..."- "Bár nem vagyok biztos benne" - "Várjunk... én nem tudom... hátha..." - ezek a kedvenc kifejezései.

A "szerencsés" ember derûs és határozott. Soha nem panaszkodik. Akkor sem siránkozik, ha valami csapás éri. Bajai recitálásával nem terheli tehetetlen környezetét, mert ösztönösen tudja, hogy ebben nincsen semmi konstruktív. Ha problémáját valakivel megbeszéli, olyan embert választ ki e célra akiben megvannak a segítség feltételei. Mert a szolidaritás az emberi együttélés alapja. Senki sem maradhat teljesen önmagába zártan. Élete bizonyos pillanataiban feltétlenül szüksége van megnyilatkozásra és olyan inspirációkra, amelyeket csak egy másfajta, saját egyéniségét kiegészítõ lénytõl kaphat. Ezt a szolgálatot azonban egyedül attól kívánja, aki nyújtani tudja. A panasz, a minden életjelenségre rávetített kedvetlenség, sérelmeink kántálása olyan koldushoz tesz bennünket hasonlóvá, aki sietõ, begombolkozott emberekhez szegõdik az utcán, és türelmetlenül odavetett alamizsnákból próbálja összehozni szükségleteit. A kifacsart tagokkal, szenvedéstõl eltorzult arccal az utcasarkon némán vonagló koldus szintén nem arat többet nyomorúságos filléreknél, amelyek legfeljebb napi tengõdését fedezik de állapotán, helyzetén egyáltalában nem változtatnak. Ez a magatartás a kívülállókból még sohasem váltott ki olyan döntõ akciót, amely a koldust kivételes pozícióba emelte volna. Az attitûd maga a sors tehát; a rituálé, amellyel ezt az életformát idézzük, a magunkévá tesszük.

A "szerencsés" ember állító módban beszél. Olyan célokat tûz ki, amelyeket elérhet, ha megteszi érte a szükséges erõfeszítéseket. S õ tudja, hogy megteszi. Bizakodása nem irreális optimizmus, hanem meggyõzõdés abban, hogy ideáljainak megvalósítása a legnagyobb mértékben tõle függ.

A "peches" ember mindenben halogató taktikával él. Szereti megvárni, mit cselekszenek mások, mielõtt õ tenne valamit. Ha végül is akcióra kerül a sor, akkor nehézkes, a részleteket firtatja, idejét és erejét aprólékos, aggályos gondolatokra pazarolja. Mindig elkésik, vagy túl korán érkezik.

A "szerencsés" ember nem odáz el semmit. Tennivalóit, amint felmerülnek, elintézi. Nem vár mások példájára, hanem cselekszik. Munkájánál nem veszteget idõt aprólékos pepecseléssel, hanem nagy vonalakban dolgozik. A részletek lebonyolítására csodálatosképpen mindig talál megfelelõ segítõtársakat. Természetesen pontos. Jókor érkezik. Meglepõ érzékkel választja ki az alkalmakat. Társaságát keresik. Egyengetik az útját. Puszta atmoszférája: készsége és aktivitása támogatókat idéz. Mindig ad pozitív erõket áraszt, vonz, leköt és meggyõz, tehát kap: barátságot, érdeklõdést, jóakaratot.

A típusok meghatározása persze nem ilyen merev. A két véglet között a variációk óriási skálája húzódik. Figyelemmel kell lennünk arra is, hogy a "szerencsés", "sikeres" ember gyakran egyáltalában nem boldog, s fõként nem harmonikus. E fogalmakat ezért mindig magasabb értelmükben használjuk. Aki csak színlel, ügyeskedik, minden gesztusával saját önzõ érdekét szolgálja, s belül csupa rideg könyörtelenség, kapzsiság, az átmeneti sikereit is belsõ zûrzavar, bosszúságok, szorongások között éli át, s külsõ elbukása éppoly biztos, mint pszichikai összeomlása. Siker az, ha valaki önmagát is meggyõzi, felemeli, átvilágítja, mialatt konstruktív célja felé törekszik. Szerencse az, ha valami nagyszerû ideál kreatív szolgálata közben másoknak is adni képes. Nemcsak vezetékké lesz, hanem gyûjtõmedencévé válik, színültig telik gyógyító, megújító erõkkel. Nincs ennél nagyobb karrier és örök értékûbb gazdagság.

A kérdésre, hogy vajon az is pozitív emberré változhat-e ilyen értelemben, aki eddig részben vagy egészen a negatív irány szenvedõje volt, a válasz: igen. A mindennapi életben alkalmazott mágia által.

Hozzászólások



én ezt emeltem ki magamnak

Siker az, ha valaki önmagát is meggyõzi, felemeli, átvilágítja, mialatt konstruktív célja felé törekszik.