A második szerelem

A mottó - ugye - kissé elcsépelt, mindazonáltal igaz: "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek"

Ez a történet nem az első szerelem története, sőt, ha a gyermekszerelmeket is ide számítjuk, nem is a másodiké vagy a harmadiké, számomra viszont máig ez, és ez is marad a legszebb és egyben legfájdalmasabb történet, amit valaha is átéltem, és úgy hiszem, valaha is átélni fogok. Talán csak gyermekeim megszületése hasonlítható hozzá.

1974. nyarán egy üdülő táborban töltöttem két hetet, a középiskola 3. és 4. osztálya között. Már több, mint másfél éve túl voltam életem első igazi (és eleve reménytelen) nagy szerelmén, és, bár reméltem, hogy összehoz valakivel a sors a táborban, ez - sajnos - nem történt meg. A vonaton hazafelé meleg is volt, sokan is voltunk, így többnyire a folyosón álltam, kifelé nézegetve az ablakból, amikor az egyik kanyarban pár ablakkal odébb egy gyönyörű lányt vettem észre. Egy társával - barátnőjével talán, vagy csak valakivel, akivel összehozta a véletlen - beszélgetett, miközben kifelé nézett az ablakon, az arcát a szélbe tartva. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Emlékszem, két fiú osztálytársammal voltunk a táborban, az egyikük biztosan ott állt mellettem, és azon izgultam, ki ne szúrják ők is azt a lányt.

Az igazság, hogy igencsak visszahúzódó fiatalember voltam, mondhatni gyáva - nőügyekben, melyekben nem is volt részem korábban soha. Bár ekkorra már néhány hónapja táncházba jártam, ahol némi bátorságot sikerült összeszednem, mindazonáltal valahogyan eszembe sem jutott, vagy nem mertem - erre már tényleg nem emlékszem - odamenni hozzá, és megpróbálni beszélgetésbe kapcsolódni vele - bár mai szemmel nézve ez lett volna az egyedül logikus lépés.

Szeptember első napjaiban heteken keresztül állandóan Ő járt a fejemben, ahogyan a szélbe tartotta az arcát a vonaton. Óriási volt a meglepetésem, mikor kiderült, hogy nemcsak egy iskolába járunk, de a szomszéd osztályterembe jár és - én akkor már végzős voltam - egy évvel fiatalabb évfolyamba. Nem tudom, mások hogy voltak (vannak) vele, de én kamasz koromban és még azután is úgy tudtam (azt sugallta mindenki), hogy egy párkapcsolatban - bár nem kötelezően - többnyire a férfinek illik (kell) idősebbnek lennie. Míg ez első kamaszszerelmem során az egyik fő gondot jelentette számomra - az akkori nagy Ő, akivel egy osztályba jártam, majdnem egy évvel volt idősebb nálam - ez a lány viszont - legalábbis gondolataimban és korban - éppen hozzám illett. Azt kell mondjam, nem is igazán akartam annyira maflán viselkedni, mint 3 évvel korábban, amikor egy éven át szenvedtem, mielőtt vallottam volna, de nem mertem ajtóstul sem rontani a házba.

Tavasz óta jártam táncházba, és szeptember első napjaitól rendszeresítettem is ezt a szórakozást. Elég hamar ragadtak rám a táncok, és pár hét után már mozogtam annyira magabiztosan a táncházban, hogy úgy gondoltam, Őt is elhívom. Mindez idén ősszel már 35 éves történet lesz, ezért nem emlékszem már, hányszor, és hogyan próbálkoztam, de egyetlen alkalommal sem sikerült a meghívás, bár soha nem volt részem visszautasításban. Igazából így telt el az egész év.
Kovács Ilonát - bár nem ez az igazi neve, de nevezzük Őt most így - mindenki csak Kovi-nak hívta, aki ismerte, így neveztem én is magamban, így kerestem azon pár alkalommal, mikor vettem a bátorságot egy-egy meghívásra. A randevú szót kiejteni sem mertem a számon - talán ez is oka volt, hogy nem is lett belőle semmi, egészen tavaszig.

Az időrend egy kissé már összezavarodott bennem, az bizonyos, hogy az ő osztályuk búcsúztatott minket, negyedikeseket, és a szalagavatón Ő tűzte rám a végzősök kék szalagját. Az ezt követő kettős osztálybulin végig Vele táncoltam, ez volt életemben az első és utolsó alkalom, hogy a karjaimban tarthattam. Biztosan tudom: akkor már tudnia kellett, hogy szerelmes vagyok Belé. A rendezvény után osztályunk egy ismert vendéglőben vacsorázott, előre foglalt asztaloknál, és előre szervezett menüvel - ez volt az egész negyedikes év végi ceremónia egyetlen nagyobb, előre tervezett rendezvénye, de amikor "ütött az óra", hogy indultunk volna a vendéglőbe, elbizonytalanodtam: legszívesebben hagytam volna a fenébe az egész régóta várt vacsoraestet az osztálytársakkal, csak, hogy még negyed-fél egy órát táncolhassak Vele, átölelve tarthassam karjaimban. Mondtam is Neki, hogy semmi kedvem elmenni, sokkal szívesebben maradnék ott Vele, de valami olyasmit mondott, hogy később is találkozunk még.

A következő héten megkezdődött az érettségi szünet. Keményen és időnként meg-meg rettenve készültem az érettségire, mert, bár jó tanulónak számítottam, nem mondhatnám, hogy nem voltak hiányosságaim. Az érettségi szünet - lám, már arra sem emlékszem, mennyi ideig tartott - közepe táján egy napon nem bírtam tovább, és a délelőtt közepén - a csengetés rend ismeretében kiszámolva az időt - egy szünetre bementem az iskolába. Nem emlékszem, hogy osztálytársnak szóltam-e - korábban már párszor megesett, hogy valakivel kihívtam az osztályteremből -, vagy a folyosón sikerült belefutnom, de a mondataimra máig emlékszem, előre kigondoltam őket. Tudtam, ha ott kell kitalálnom, mit mondjak, csúfos kudarcot vallok, olyan izgatott voltam. Nagyobb próbának bizonyult, mint az érettségi vizsga, ezért előre begyakoroltam magamban azt a két mondatot, amit, mikor végre szembetaláltam magamat Vele, a köszönés után elmondtam:

"Van egy hírem, és van egy problémám: A hírem az, hogy szerelmes vagyok Beléd, és a problémám pedig ugyanez."

Ahogyan emlékszem, nem okoztam vele nagy meglepetést. Valami olyasmit válaszolt, hogy most koncentráljak az érettségire és majd utána visszatérünk a dologra, amit én, mint fülig szerelmes fiatalember ígéretnek is vettem, és az érettségiig hátralévő időben már a tanulásra is képes voltam koncentrálni.

Innen a dolgok még inkább kezdenek időrendi zavarba kerülni. Tudom, hogy azon a tavaszon (vagy már az érettségi vizsgák után, esetleg az írásbeli és szóbelik között?) egyszer - vagy talán, igen, mintha kétszer! - kaptam Tőle randevút. Ekkor már telefonon is föl mertem hívni otthon. Emlékszem, egy alkalommal az édesanyjával beszéltem, aki azt mondta, hogy nem tudja hívni Ilit, mert éppen fürdik. Az egyik alkalommal a kettő közül egy csokor virággal vártam, olyan sokat késett, hogy már azon gondolkoztam, odaadom a csokrot az első szembejövő lánynak az utcán és elmegyek haza, de aztán befutott, és pár percig Vele lehettem. Mindig rohant, mindig csak kevés ideje volt rám. A másik alkalommal - vagy talán ez ugyanaz az első randevú volt -, tanácstalan voltam, mit is csinálhatnánk, annyira el voltam foglalva saját érzéseimmel, hogy némi tanakodás után beültünk egy cukrászda teraszára, és emlékszem, folyton az járt az eszemben, hogy a kevéske pénzem, amit apámtól direkt a randevúhoz kértem, vajon elég lesz-e a pohár sör (nekem, mint félig FÉRFI-nak) és az üdítő (Neki) kifizetésére. Elég lett. Akkor is csak húsz percre, fél órára volt rám ideje, de ez elég volt arra, hogy megtudjam: egész nyáron vidéken lesz - hol itt, hol ott -, csak szeptember elejére tér vissza, amikorra én már bevonulok katonának. Azt hiszem, ezek szerint ez a randevúnk már az érettségi után, sőt azután volt, hogy az értesítést is megkaptam az egyetemi felvételiről. Hiszen ez azt jelentette, hogy ősszel bevonulok katonának tizenegy hónapra.

Még a ballagásom előtt - talán éppen a ballagás napján délelőtt - megkértem, hogy ha fölvesznek egyetemre és behívnak katonának, levelezzen velem, amit meg is ígért. Ez az eset is tisztán van az emlékeim között: az iskolánk lépcsőházában beszéltem Vele.

Egész nyáron nem láttam, hiszen mondta, hogy hiába is keresném.

Szeptember elsején bevonultam katonának, és a második napunktól kezdődően általában
hetente - volt, hogy többször is - írtam Neki. Az első leveleim egyikére - talán már a legelsőre - gyorsan kaptam pár sor választ. Én azt írtam Neki - többek között - , hogy kezdetben csak Kovi-ként hívtam magamban, mint az iskolában mindenki, aki ismerte, de ahogyan egyre jobban belevette magát a szívembe, már egyre inkább, mint Ili gondolok rá. Válaszként talán még szeptember folyamán kaptam tőle pár sort, amiben azt írta, szeretné, ha nem csak a "Kovi - Ili folyamat zajlana le bennem", és jobban is megismerném Őt. Ezt a levelét - be kell most vallanom - leszerelésemig a zubbonyzsebemben őrizgettem, később műanyag zacskóba csomagolva a rongyolódástól és az elázástól megvédendő.

Az ősz folyamán - miután minden héten írtam Neki, és egyre türelmetlenebbül sóvárogva vártam a választ -, még egy levelet kaptam, válaszként sokadik levelemre ami, gondolom, a többihez hasonlóan telve lehetett bumfordi rajongással és túlcsorduló érzésekkel. E levelében arról tudósított, hogy "voltunk osztállyal a Mezőgazdasági kiállításon, és megnéztük a kétszáz kilós disznót", és, hogy nem igazán tud mit írni, és, hogy én milyen sok mindenről tudok írok Neki akkor is, amikor éppen semmi nem történik velem, meg, hogy ínhüvely gyulladása van a kezén, és az órai jegyzeteket is a padszomszédja készíti Neki másolatban, ezért nem tud nekem hosszabban és gyakrabban írni.

Karácsonyra mentem haza először szabadságra. Két - megint csak rövid - alkalommal sikerült Vele randevúznom a hosszú, majdnem 2 hetes szabadság alatt. Karácsony közeledtével az első találkozásunk előtt az utolsó pillanatban jutott csak eszembe, hogy ajándékot kellene Neki adnom, és, hogy az ajándék lehetőleg egy személyes dolog legyen, ne erre az alkalomra bevásárolt valami. Egy kis plüssmackóra esett a választásom, amit még gyerekkoromban én kaptam ajándékba, - persze már régen kinőttünk a játékokból addigra - emlékeztesse rám. Tőle egy csomagot kaptam másnap; szigorúan meghagyva, hogy csak otthon bonthatom ki. Ismét nem volt rám hosszabb ideje, talán, ha fél órát (egyet?) töltöttünk együtt sétálva a hidegben.
Emlékszem, jól összezavart: Már az első alkalommal is hazáig kísértem, de másodszorra az utcasarkon túl, egy másik kapun ment be. Megzavarodva kérdeztem tőle: "Elköltöztetek?" Azt válaszolta, hogy igen, elköltöztek, de nem értettem: egy háznyival nem szokott az ember odébb költözni. Tanácstalanságomat látva végül kinevetett: A ház ugyanaz volt - ma már jól tudom, bár sohasem jártam benne - csak mindkét utcából kapuja nyílik. Ili gyönyörű volt, én nagyon szerelmes; csoda, hogy nem a házat figyeltem meg jobban?
Búcsúznom kellett, másnap indult vissza a vonatom a laktanyába. "Puszit nem kapok?" kérdeztem, és tudom, majdnem elsírtam magam (ma is összeszorul a torkom, ahogy erre gondolok). Odatartotta az arcát, és életemben először és - akkor még nem tudtam, hogy - utoljára cuppantottam rá.

Otthon eszméletlen öröm tört rám, amikor kibontottam a csomagot. Csak egyszer éreztem korábban ehhez hasonló eufóriás állapotot, mikor táncolhattam vele az érettségi bankettünk előtt. Nem a dobozban lévő édesség, hanem a mellé csomagolt könyvjelző dobogtatta meg a szívem: egy matyó mintás, posztó rátétes szív volt a könyvjelző közepén. Be kell vallanom, akkoriban azt képzeltem, Ő készítette. - Azóta már tudom, hogy ajándékboltban lehet ilyesmit kapni. De, hogy éppen szív volt a közepén! Ez csak azt jelenthette - akkori gondolkodásmódom szerint -, hogy érzéseim nem maradtak viszonzatlanul. Ezt a könyvjelzőt is állandóan magamnál tartottam leszerelésemig, a két, már szétrongyolódóban lévő levél mellé csomagolva. Egyetemista koromban még mindkét levél, és a könyvjelző is megvolt egy ideig, nem is tudom, mikor, milyen körülmények között koptak el az életemből. Nem lennék nagyon meglepődve, de nagyon örülnék, ha véletlenül egy fiók mélyéről legalább a könyvjelző előkerülne - de erre az azóta történt 5-6 költözés és 34 év után igen kicsi az esély.

Többé egyetlen levelemre sem válaszolt, én hetente írtam Neki, volt, hogy gyakrabban, és utólag, tudom, hogy leveleim egyre ömlengősebbek lehettek, egyre kevésbé tudtam visszafogni magam, egyre többet írtam iránta való érzéseimről, a kétségekről, amiért nem válaszol, a feltételezésekről, hogy talán el sem olvassa a leveleket ki sem bontja őket.
Egész tavaszig - úgy emlékszem - egy napot sem voltam otthon. A tavasz vége felé már számításból nem kértem eltávozást: arra a hétvégére akartam - és sikerült! - haza menni, amikor a következő évfolyamnak - az Ő osztályának! - volt a ballagása. Nagy csokor orgonával mentem az iskolához, és vártam az alkalmat, hogy átadhassam. Éppen az udvaron ment körbe az osztály, amikor gratulációmmal a már karjaiban lévő virágok tetejére tettem az orgonacsokrot, és visszamentem a várakozók közé. Valószínűleg már sok volt bennem a bizonytalanság. Karácsony óta egy levelet sem kaptam Tőle, (előtte is csak azt a kettőt, még ősszel), és nem is láttuk egymást azóta. Mikor a ceremónia véget ért, és Ő is kijött, én is a csoporthoz mentem, ahol Őt várták rokonok, ismerősök, azaz... nem is tudtam, oda mehetek -e, hiszen senkit sem ismertem ott Rajta kívül. Csak telefonon beszéltem egyszer vagy kétszer az édesanyjával. A csoportban viszont megláttam egy "sárgarigót".
Ez a - számunkra akkoriban meglehetősen pejoratív értelmű - kifejezés azokra a sárga váll lapot viselő katonákra vonatkozott - 1976.-ot írtunk, - akik tisztiiskolára iratkoztak be és emiatt soha nem volt, - nem kellett, hogy részük legyen azokban a szívatásokban (lehet, másokban igen) amiket mi átéltünk. Ezt a rigót látásból már ismertem: velem egy évfolyamon, párhuzamos osztályban végzett, és szituációból úgy látszott, hogy sokkal jobban ismeri a családot, mint én akár addig, akár azóta valaha is ismerhettem.

Nem emlékszem, mi történt. Nem dörgött, nem villámlott, az életemnek sem lett vége. Valószínűleg azért odamehettem Hozzájuk, és még egyszer gratuláltam, nem tudom, volt-e merszem, de ha volt is, biztos, hogy hamar eljöttem.

Ilonát - nevezzük így - soha többé nem láttam.

Másnap visszamentem a laktanyába, és még egy levelet írtam életem - úgy tartom számon - legtisztább, legcsodálatosabb szerelmének. Megírtam, megértem, hogy ha esetleg másba lett közben szerelmes, azt is megértem, és el is tudom viselni, - kénytelen leszek, - hogy esetleg soha nem is szeretett, csak azt nem értem, hogy miért nem válaszolt egyetlen levelemre sem karácsony óta (addig s csak kettőt kaptam tőle), és miért nem írta meg legalább azt, hogy ne csináljak magamból feleslegesen bohócot a tél folyamán hetente elküldött ömlengő leveleimmel. Megírtam, ha egyáltalán olvassa ezt a levelet, és nem bontatlanul dobja ki, mint, úgy hiszem, az összes eddigivel tette, nem kell félnie, többé nem zaklatom akarata ellenére szerelmes levelekkel, bár az én érzéseim nem változtak, és jó darabig nem is változnak meg iránta.

A nyár végén leszereltem, év elejétől egyetemre jártam. Időről-időre elmentem az utcájuk felé, "hátha véletlenül...", és meg tudom kérdezni, mi volt a baj velem, velünk... És, hogy egyáltalán volt-e "velünk", hiszen ebben sem lehettem biztos, sőt egyre inkább kételkedtem. Még reménykedtem. Eltelt még néhány hónap, talán egy év is és elfogyott a remény. Ígéretemhez híven nem írtam Neki soha többé, és soha többé nem is telefonáltam. Tőle sem kaptam levelet sem soha azóta. De a következő egy-két év során, ha egyszer találkoztam volna Vele, biztosan elölről kezdődött volna bennem az egész, hiszen véget sem ért.

Az ezt követő évek során több próbálkozásom is volt különböző lányokkal, velem is volt, aki próbálkozott az egyetemi éve alatt, de egyetlen remélt randevú sem jött össze, 2-3 évig egyedül voltam. Szorgalmasan jártam a táncházakat - amatőrként egészen jól táncoltam - , kerestem az igazit, de sokáig nem történt semmi. Aztán - de ez már nem a "nagy szerelem" témája.

Miért is írom le mindezt most több, mint ötven éves fejjel, több gyerekkel, mint egy átlagos magyar családban? Mert, ha nem mondhatom el senkinek - feleségemnek már több, mint két és fél évtizede elmeséltem, bár nem ilyen részletesen - el kell mondanom mindenkinek. Talán - bár erre nagyon kicsi az esély - Ő is olvassa, és véletlenül magára ismer abban az álnévben.

27 éve vagyok házas, több gyermekem van, mint Magyarországon nagy családokban. Feleségemmel megélünk (évek óta inkább csak elélünk) egymás mellett, átéltünk sok mindent, soha nem voltam hozzá hűtlen, és, úgy gondolom, ő sem hozzám. Szerelem? Jó időkben nincs köztünk veszekedés. 15 éve lakom külön szobában, időről időre a beszédszünet is beáll közöttünk. Mást várt tőlem, olyat, amit nem tudok neki adni, és én is olyat vártam (várnék?) amit ő nem tud. Biztosan én vagyok a hibás egyedül? Nem hinném. Kurva egyedül érzem magam, de annyi már úgysincs hátra, mint amennyit lehúztam. Mennyi lehet? 15 év? 20 év? A férfiak Magyarországon hatvanöt éves kor táján halnak meg. Ha cinikus akarok lenni - lehet, aki olvassa, fölmerül benne: ez csak egy kapuzárási pániktól rettegő öregedő f..sz navalygása. Lehet, hogy igaza is van?

Néhány éve iskolánknak kerek évfordulója volt, a sátoros (szó szerint!) ünnepre sok régi diák is elment. Én is ott voltam, és ennek egyik - akkor talán magam számára sem bevallott - oka Ő volt. Hátha... Közben tudtam, hogy három, kis híján három és fél évtized telt el. A másik ok az volt, hogy az alkalmon vásárolni lehetett egy évkönyvet, amiben az iskola végzőseinek tablói szerepeltek, a kezdetektől napjainkig. Könnyen megtaláltam a képét. Kicsit más az arca, mint ahogyan harmadikos korából az emlékeimben él, az eredeti tablóról készült kis méretű fénykép gyenge minőségű nyomdatechnikával történt reprodukcióján alig vehetők ki arcvonásai, mégis megdobogtatja a szívem, amikor - igen ritkán merem csak! - kézbe veszem.

Ez a lehetőség számomra talán terápia is. Végig gondolva és összeszedve azt a történetet, ami - azt hiszem - életem egyik alapja, talán olyan munka, amit időről-időre el kell végezni. Lehet, csak a tavasz teszi, vagy talán öregszem, de tavaly is volt - hosszú évek után - egy egy olyan időszak, amikor azon kaptam magam, hogy >>azon<< az utcán keresztül jövök hazafelé a munkából inkább hosszút gyalogolva, csak, hogy Rá emlékezhessek. Közben tudom, hogy butaság, amit csinálok. Nem is merem nagyon bolygatni a múltat: nekem családom van, semmi sem áll tőlem távolabb, mint, hogy szétrobbantsam, és tönkretegyem - a magam és családom életét is; Róla semmit sem tudok - akkoriban sem sokat tudtam - , harminc év után akár unokái is lehetnek - én is egyre türelmetlenebbül várom a saját első unokám majdani megérkezését (ha egyáltalán megérem) - semmilyen módon nem akarom/szeretném, hogy miattam bármi konfliktusa legyen, de pár hete ismét egyre többet foglalkoztat.

Ha tudnám az e-mail címét, azért írnék Neki pár sort. Pár hete, azt hittem, Őt találtam meg egy közösségi fórumon. Néhány nap kellett, majd egy megszűnt e-mail címről (szerencsére?) visszapattanó levél, hogy belássam: névrokonság, egyébként pedig lehetséges lenne, hogy leánykori nevét viseli? naívság!

De most itt volt a "Nőnap". Eléggé személytelen ahhoz, hogy egy képeslapot be lehessen dobni abba a postaládába, amelyik néhány utcával arrébb, az egykori házuk kapuján még mindig az Ő családja nevét, (de pár napja már tudom, mert olvastam, egy számomra ismeretlen vezetéknevet is) visel.

(az egykori) Kovács Ilona
részére
kérem, továbbítsák neki

"Nőnap alkalmából harmincnégy év távlatából is szeretettel üdvözöllek"

az aláírásom teljes névvel

cím, feladó pecsét és bélyeg nélkül.

Nem tudom, mit hoz a jövő, de ma még(?) azt gondolom, jövőre, névnapja alkalmából harmincöt év távlatából való üdvözlő lap kerül a postaládába.
De, hogy lesz-e van-e, aki olvassa, és értse?

Címkék:

Hozzászólások



Szia feszoj!

Van valami fejlemény az ügyben??? Sikerült megtalálnod?



Margináliák

Anti-Catullus

Nem gyűlöllek még, de szállnak az évek,
S reggeleink szótalanul telnek el immár.

Kössünk fegyverszünetet

Kössünk fegyverszünetet, kedvesem,
Kevés időre csak: míg meghalok,
Ha e harc tovább dúl közöttünk,
Abba biztosan belepusztulok.

Míg csodára

Míg csodára várok, elmúlnak az évek.
S nem is lehetne más fontosabb:
Szeretve lenni, és szeretni. Téged.
S nem kötni apró, szennyes alkukat.

"Karóval jöttem..."

"Karóval jöttem, s nem virággal:"
Nem hittem, ez működni fog.
Gyáva voltam talán, és hitetlen:
Ördögök várnak, vagy az angyalok?

Ha az Úr...

Ha az Úr minket nem egymásnak teremtett,
S mégis megástam akkor azt a vermet,
Magamat okolhatom.

S azt, hogy még mindig élek,
S, ha még nem veszett ki belőlem a lélek:
Neked köszönhetem.



Nagyon jól megfogalmaztad,

Nagyon jól megfogalmaztad, Gumó.



Kedves Kitty

Kedves Kitty

Én azt mondom légy hálás hogy így történt.A tapasztalatom és a környezetemben lévő tapasztalat is azt mondja hogy a távkapcsolatok hosszútávon nem életképesek.Az hogy a fiú így reagált a saját félelmét váltotta valóra és onnantól ezt vonzotta hogy te más férfit akarsz,és ez a kapcsolat nem életképes.
Én úgy látom hogy megelőzte ezzel a dumával hogy nincsen szerelem hogy nehogy már te dobd őt és megóvja magát a kínos fájdalomtól hogy ha beléd zúg később,nehogy már te hagyd ott...a férfiúi hiúság...

Azt hogy neked ő volt az első egy nőnél mindig nagyon fontos és meghatározó.Természetesen ez egy férfinak is fontos mérföldkő...viszont 22 évesen még fiatal vagy,és tényleg sokat változik az ember ezalatt a pár év alatt.Abban egyetértek a fiúval hogy igenis nem árt ha az ember több partnerrel kipróbálja előtte mert az a szélesíti a látókörét,és értékes tapasztalatokkal gazdagítja.Az hogy ez hány éves kornál következik be nehéz megmondani mert érettebb gondolkodású nők már 22 évesen is ,míg mások 35 évesen is gyerekek.( ez fordítva is igaz csak néz meg engem:)))) )

A szerelem nem korfüggő és nem helyszínfüggő.Szerintem ha a "barátod" így itt hagyod,gondolj utána józan ésszel hogy ha most ezt megtette akkor később milyen lehetett volna? Néha azok a dolgok a leghasznosabbak nekünk hosszútávon ,mert nem történnek meg,amiről azt hisszük hogy rövidtávon a boldogságunkat okozza...

Szerintem tanulj ebből az esetből,légy hálás annak hogy életed része volt,és enged el.Ha szükséges úgyis visszajön az életedbe,ha pedig nem akkor azért kellett ez neked hogy fejlődj mellette,és tanulj abból hogy légy még inkább önmagad.

Addig is ne búslakodj hanem fókuszálj arra hogy milyen férfi kell neked és hidd el érezni fogod ha eljön az igazi aki tettekkel is bizonyítja majd a hűségét és szeretetét amit irántad érez.



Szia Drága Kitty! Húú, ez

Szia Drága Kitty!

Húú, ez nagyon nehéz.
Szerintem ez a fiú nagyon csúnyán kihasznált, és visszaél azzal a kötődéssel, hogy ő volt neked az első...és szerintem épp ezért gondolod igazinak is. Remélem, most butaságot írtam...
Másik verzió: hogy valóban a saját félelme bizonytalanította el, amit el is mondott neked.

Talán jobb lett volna nem írnom semmit...nem tudom. Én így látom. Nem tudom, hogy lehetne letisztázni ezt a barátoddal, mert a bizonytalanságnál nincs rosszabb.
Remélem valaki érettebb, tapasztaltabb mond valami megoldásindítót a történetedre.
Kívánom a legjobbakat neked!
Szeretettel: Nettike



Szerelem

Már régóta olvasója vagyok ennek az oldalnak. A nyáron volt egy nagyon nehéz időszakom,de sikerült túl tenni magamat a dolgokon.
Ősszel és télen egyedül voltam nem volt párom. De bíztam benne, hogy majd jön valaki.Igy is történt, december vége volt amikor egy nap egy
fiú írt nekem egy levelet,hogy szeretne megismerkedni velem, ekkor én tudtam és éreztem,hogy ő lehet az igazi. Összeismerkedtünk és már együtt vagyunk.Beleszerettem,és fontos nekem.
Viszont most van egy kis probléma és szeretném leírni.
Én egy 22éves lány vagyok,a barátom 28éves.2 hónapja vagyunk együtt kapcsolatban.A mi kapcsolatunk jelenleg távkapcsolat.Sajnos mindennap nem tudunk találkozni,de megoldjuk,hol ő jön hozzám hol én megyek.Továbbá,ha nem tudunk találkozni,telefonon szoktuk hívni egymást valamint msn,sms.Volt előtte barátom,de szexben ő volt az első nekem.,ezt el is mondtam neki.A barátom elmondta nekem, hogy attól fél,hogy nem szeretne egyedül lenni pár év múlva,pontosan azért, mert még nem voltam mással csak vele.és ettől tart hogy eltelik pár év és én őt elhagyom mert változatosságot akarok és kíváncsi leszek más férfira.Viszont én olyan lány vagyok, aki mindig is a tartós,komoly kapcsolatot kereste, nem szerettem a kalandokat,és a szexxel kapcsolatosan a megfelelő partnerre vártam-ezt el is mondtam neki.A barátom a megismerkedésünkkor közölte, hogy ő már komoly kapcsolatot szeretne, természetesen ezzel én is így vagyok, és mondtam is neki. A barátom nagyon romantikus volt,gyönyörű smseket kaptam tőle,nagyon odáig volt értem,mindig mondta nekem hogy örül nekem nagyon,hiányzok neki,az élete vagyok és lehet én vagyok az akit keres,stb..
Viszont utóbbi időbe(kb.olyan egy hete) azt vettem észre hogy a barátom már nem keres annyit mint azelőtt.Beszélgettünk és a multkor azt mondta nekem, hogy ő jól érzi magát velem, de még nem szerelmes.Persze én már szerelmes vagyok bele.,ezt mondtam is neki.A beszélgetés után a hétvégén találkoztunk, együtt voltunk,szex is volt és nagyon jó volt minden.Ezt a barátom is mondta hogy jó volt,aztán amikor elbúcsúztunk egymástól mondta nekem,hogy szeretne már egy jót is aludni velem.(ezzel arra gondolhatott,hogy jó lenne már együtt aludni is el és ébredni fel egymás mellett)Ez volt a hétvégén,ő hazament aztán hétfőn beszélgettünk és azt mondta nekem, hogy a szerelem vagy jön vagy nem, és szerinte ha eddig nem érezte nem is fogja. Aztán annyit mondott még hogy majd kiderül a későbbiekben. (Ezt mire értette vajon?-hogy későbbiekben kiderül.)Én mondtam neki hogy azért gondolja meg hogy mit nyer és mit veszíthet azzal hogy elenged,aztán elköszöntem tőle. Aztán kedden nem beszéltünk, de szerdán msnen volt, akkor beszélgettünk egy néhány szót,zenéket küldött nekem.,még egy kicsit beszélgettünk aztán elköszöntem tőle. Azóta (2 napja) nem hívott, nem beszéltünk.
Én úgy érzem ő az Igazi, hogy eddig ő rá vártam. Szeretem őt.
Most ezzel szakított velem a barátom?
Szeretném ha folytatódna a kapcsolatunk. Mi tévő legyek? Van esély még a kapcsolatnak?

Köszönöm a válaszokat!



Kifogás, kifogás, kifogás!

Honnan tudod amíg meg sem próbálod???

Te már eldöntötted, hogy nem fog sikerülni, hát így nem is fog...



Miért maradok?

Mert van egy csomó gyerekem, akiket föl kellett nevelni, és vannak, akikért örökre én maradok a felelős, mert sohasem lesznek, - nem tehetnek róla - még olyan szinten sem önállóak, amilyen szinten én.
Mert, amikor másnap, harmadnap felébred az ember, maga is rájön, hogy soha nem ér Nepálba, és ha odaér sem fog tudni jaktenyésztésbe fogni.
Mert, valószínűleg megoldaná ő is az életét nélkülem, de sokkal rosszabbul járna, mint én.
És a legegyszerűbb:
Mert 28 évvel ezelőtt hűséget fogadtam a feleségemnek. Neki nem csak magamban, hanem hangosan is, és annak a fogadalomnak a szövegében az is benne volt, hogy "jóban, rosszban", meg az is, hogy "míg a halál el nem választ".



Így van!

Ügyi vagy Nettike! :-)))))



Terabitia!

Tudod mit?? Szerintem te vagy az okos nő! Igazad van! Az a legjobb megoldás, ha segít a feleség megkeresni az említett nőt, és akkor amikor szembesül a valósággal a férfi, elszáll a vágyakozás és leereszt minden illúzió:)
Dehát én még tanulom csak az életet....és van még mit :D



Ne húzd fel magad, feszoj,

Ne húzd fel magad, feszoj, nekem ez a véleményem. A pozitív gondolkodás miatt nem fogom mindenre azt mondani, hogy "ez csudi jó"!!:)

Ami mégis jó az az, hogy felszínre került egy olyan probléma, amivel már lehet kezdeni valamit. Az én véleményem nem számít a te életedben te veszel részt és az, akinek teret engedsz.
Így ahogy leírtad ezt, jobban értelek.
Köszönöm, hogy időt és energiát fordítottál erre.



Egyébként

én nem dobnám ki a gépet az ablakon, hanem segítenék a férjemnek megkeresni az illetőt.

Hiába, nem vagyunk egyyformák és ez így van jól :-)



Miért maradsz

olyan kapcsolatban ahol nem vagy boldog??????



Kedves Nettike

Baromi egyszerű módszer, Te is kipróbálhatod a férjeden.
Semmi különös nem kell hozzá, csak az, hogy 15 éven keresztül egyedül a férjed teremtsen elő mindent, ami a Te és a családod megélhetéséhez szükséges, de soha ne hagyd, hogy a munkájáról, munkahelyéről beszéljen. Eleinte elég lesz, ha azzal ütöd el, hogy ne haragudjon, te úgysem értesz ezekhez a dolgokhoz, ezért nem is érdekel. Később úgyis leszokik róla, hogy ilyesmivel zavarjon.
Ha a harmadik gyerek után azt mondja, hogy most már elég lesz, csak annyit kell mondanod neki, hogy látod, hogy neki nem számítanak a gyerekek.
Ha, mondjuk, nehezedik a helyzet, vegyél föl nagy kölcsönt, hogy enni tudjál venni a családnak, és fizethesd annak a lakásnak a rezsijét, amiről eleve tudtad, hogy a férjed keresetéből nem fogjátok tudni fenntartani, lehetőleg akkorát, amire a férjed eleve azt mondja, hogy ez nem lesz finanszírozható. Ezután először szidd a férjedet, miért nem keres többet. Aztán mondd neki azt, hogy azonnal csináljon valamit, mert nem lesz karácsony/húsvét/ vagy valami más fontos dolog. Ha a kölcsönt föléltétek, mert nagy a családod, hiszen Te mindig sok gyereket szerettél volna, és éveken keresztül többet költöttetek, mint a férjed bevétele, add el először az első lakást, mert nem tudjátok fenntartani, és bedőlőben van a kölcsön is, vegyetek egy kisebbet, hogy a különbözetből kifizethesd a tartozásaidat, majd néhány év múlva ezt ismételd meg.
Járj el olyan társaságba, ahol a férjedet megalázzák, és ne vedd észre, mi történik, sőt Te is állj a barátaid mellé a férjeddel szemben minden kérdésben. Amikor a barátaiddal táborozni akarsz menni a családoddal, addig nyúzd a férjedet, hogy kérjen kölcsön "valakitől" két hétre egy autót, mert 3 sátrat 7 emberre nem tudtok vonaton elvinni, míg minden megtakarított pénzeteken nem vesz egy ócska tragacsot, ami két hét után a roncstelepen köt ki, ezután szidd a fejét, hogy még ezt sem tudja megoldani, mi a hétszentségnek kellett neki megvenni ezt a tragacsot.
Légy szíves, mindenben mindig gondolj és mondj mást, mint amiről tudod, hogy ő mit gondol, és bizonygasd neki, hogy naivan és gyermetegen gondolkodik, és sohasem nő be a feje lágya. Ez a legutóbbi kifejezés igen hatásos, ezt legalább kéthetente el kell ismételni, hogy egy életre és egy halálra megtanulja: tudod, az ismétlés a tudás anyja.
Addig magyarázd neki, hogy abból a keresetből nem tudtok megélni, amit azért a munkáért kap, amiért 15 évet tanult, hogy végül hagyja ott, és menjen el egy jobban fizető munkahelyre, ahol nem fog tudni megfelelni az elvárásoknak. Ekkor vágd a fejéhez, lehetőleg hetente, hogy milyen élhetetlen, de nem biztos az sem, hogy mondanod kell neki, mert Ti már félszavakból érteni fogjátok egymást. Ha már két hete nem szóltatok egymáshoz egy kiadós veszekedés után, amiben, persze, szokás szerint megint, mint mindig Neked volt igazad, közöld vele, hogy ez tűrhetetlen, és el fogsz válni tőle. Várd meg, míg elbocsájtják létszám leépítés miatt, és hosszú ideig nem talál olyan munkát, amiből a Te elvárásaidnak megfelelően (nem dőzsölve!) meg lehetne élni. Mindig fordíts neki hátat, később ne aludj vele egy szobában, majd, ha szeretne bemenni hozzád, mondd azt neki: "Nagyszerű, nekem úgyis túl zajos ez a szoba, majd a te helyedre megyek aludni".
Ha tíz év múlva még mindig ő keresi meg a megélhetésedhez szükséges pénzt, mert Te nem is próbálsz magadnak munkát találni, és mégis mindig oda megy haza nap-mint nap, nem kocsmába, kuplerájba vagy haverokhoz, hanem a hasán kenguruban és a nyakában visz két gyereket az egyik városból másikba bölcsődébe, óvodába, reggel is, este is oda-vissza, és tudod, hogy soha nem volt még senkije rajtad kívül, és ezt azért tudod ilyen pontosan, mert olyan élhetetlen, hogy még erre is képtelen lenne, akkor majd kivághatod a gépét az ablakon, hiszen éppen eleget tűrtél mellette, és közben te felnőtt lettél, ő meg még mindig gyermetegen gondolkozik.
De ezek után ne csodálkozz, ha tizenöt évben egyszer kérdez rá, hogy nem alhatna-e kivételesen a Te szobádban. Nem fogja.
Ha eléggé szerencsétlen nő vagy, akkor olyat fogtál ki, aki mégsem hagy ott, 1 - 2 - 3 - 4 - 5 - 4 - 3 gyerekkel, és mégsem megy el Nepálba jakot tenyészteni ez után a tizenöt-húsz év után sem, hanem tíz évente átlagban egy gödröt ás, teleüvölti, hogy utána betemethesse, továbbra is eltartson Téged és azokat a gyerekeiteket, akik soha nem lesznek képesek egyedüli életre. Ráadásul még jó képet vág hozzá.
Ha ezt így megcsináltad, már biztosan magadhoz vonzottad. Csak pozitívan.
Most egyébként igazságtalan voltam, ezt pontosan tudom. Nem az érdekel, hogy és ha veled voltam igazságtalan, nettike, hanem az, hogy a feleségemmel.
Egyébként, persze, igazad van, biztosan. Ráadásul ez a két három nap használt is. Sajnos, mire rájöttem, hogy ez egy üzleti weboldal (a "titok" nevű tréninghez), már elküldtem az első bejegyzést. Bocs. Többé nem teszem.



Kedves Feszoj!!!

Ha ilyen levelet találnék a férjem gépén.....az EGÉSZ GÉPET KIVÁGNÁM AZ ABLAKON GONDOLKODÁS NÉLKÜL! És utána a férjemet is...pont.
Egyébként hogy lehet ilyen gyermetegen gondolkodni??!



Kedves neytiri, hát persze,

Kedves neytiri, hát persze, hogy igazad van.
Azt hiszem, eredetileg is éppen ezt írtam, de az elmúlt időszakban nagyon magam alatt voltam/vagyok. Túljutok rajta, mint már többször is; azt is tudom, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha át tudnám beszélni a feleségemmel - nem is ezt a retro szerelmet, hanem kettőnk kapcsolatát. Tudom, hogy meg kellene még sokadszorra is próbálni, de eddig mindig kudarcot vallottam, és nem is az Ő hibájából. Azzal is tisztában vagyok, hogy hiába gondolkodom azon, hogy elgyalogolok Nepálba jakot tenyészteni, mint megoldás; ezt sem fogom tenni.
Ettől persze nem fáj kevésbé.
Eléggé racionális ember is vagyok (mikor-hogy), még azt is sejtem, mint írtam is, hogy csak egyszerűen átalakulóban vannak a hormonjaim (hogy szépen fejezzem ki magam). De Te is tudod, hogy mindettől, mármint a tudástól nem lesz egyszerűbb.
A hűségről; mert ez - a látszat ellenére? - fontos számomra. Én hűséget fogadtam szóban és gondolatban is a feleségemnek, és meg is tartottam. Hűséget fogadtam viszont (magamban Neki is és tudom, értelmetlen lett volna az ellenkezője), nem tartottam meg. A polgári és keresztény hűség fogalom az utóbbi megtartását követeli. Miért is nem ez eredetiét?
Változik az ember, változik körülötte, benne minden, most mélyponton vagyok/voltam(?) de talán lesz még jobb is.

Tudjátok, ma hazafelé jövet eljátszottam a gondolattal: mi lenne, ha neve napjára ketten gratulálhatnánk Neki, és a feleségem is nyugodt szívvel írhatná alá az üdvözlő lapot?
Jó lenne. Sajnos, magamat ismerve erre kicsi az esély.

Annuska: amit végképp nem szeretek az életemben: hogy felnőtt lettem. Kamaszként úgy éreztem, tilos kompromisszumokat kötnöm:

"Nincs alku, én hadd legyek boldog, különben bárki meggyaláz,
Megjelölik testemet pirosló foltok, s elissza nedveim a láz."

Aztán első kompromisszumok egyikét rögtön meg is kötöttem magammal/ a világgal, mikor ballagása után megírt "elbocsátó szép üzenet" után - tényleg annak szántam - többé nem írtam, nem telefonáltam Neki, és lemondtam Róla. Tudom, kétféle érzés volt bennem: gőg: ha nem kellek Neki, hát Ő sem kell nekem, meg: "ne fuss olyan szekér után, amelyik nem vesz föl", meg ehhez hasonló baromságok, amikkel tömik az ilyen öregek, mint én, a fiatalok fejét - ilyet soha nem mondtam még senkinek, nekem bizony mondták többen kamaszkoromban; meg azért ott volt a féltékenység mellett valahol belül a másik érzés is: Ha Neki a másik jelenti a boldogságot, akkor nincs alku: Ő hadd legyen boldog. Máig sem tudom, az lett-e, akkor, vagy később.

Egy későbbit - és ezzel, komolyan mondom: akkor is tökéletesen tisztában voltam, csak ennyire nem láthattam (szerencsére!) be - pedig akkor, amikor egy - én hibámból - alakult összeveszés után úgy döntöttem, megkérdezem mostani feleségemet, hogy hozzám jön-e feleségül, ha lánykérőbe megyek. E második csomagba igen sok minden belekerült: gondolkodás mód (ne mondjam világnézet), tervezett szakmai és életmód-beli jövőkép feladása, de ezzel, alighanem mindenki így van.



Kedves Feszoj!

Amióta olvastam itt az írásod, Hankiss János egyik írása motoszkál a fejemben. Próbáltam megkeresni, de közben már rájöttem, hogy elajándékoztam azt a könyvet egy fiúnak, aki hasonló érzésekkel él bennem, mint benned aTe Ilonkád. Valami olyasmit ír Hankiss, hogy van annak is szépsége, hogy el nem ért vágyaink maradnak. Állandóságot ad és biztosítja az értékek nem-devalválódását. Sajnos nem tudom olyan szépen megfogalmazni, mint az író, de talán így is érted, hogy mire gondolok. Lehet, hogy fáj, de olyan szépen tud fájni...
És sajnos az is igaz, hogy sokszor a beteljesült szerelmek zátonyra futnak. Nézz csak szét magad körül! Hány boldog párt ismersz? Én sajnos nem sokat. Amíg csak "vágy" valaki, addig olyan szép tud lenni minden érzés bennünk, aztán, ahogy valóra válik mindaz, amit olyan nagyon vágytál, kértél, egyszer csak úgy ébredsz, hogy idegennek látod magad mellett a nőt, akit feleségül vettél, aki gyerekeket szült neked. (vagy férfit...)
Amíg nem teljesül be egy ilyen vágy, addig megtehetjük, hogy olyannak képzeljük, amilyennek szeretnénk. Felruházhatjuk mindenféle nekünk tetsző tulajdonsággal. Szőhetjük a kis álmnainkat arról, hogy milyen is lenne vele az élet. De az azért majdnem biztos, hogy a valóság nem pont ilyen lenne...
Szóval, szerintem szeresd csak magadban ezt a beteljesületlen szerelmet.
Szeretettel: Meli



Kedves Feszoj!

Ha nekem szólt az írásod, akkor felhívnám a figyelmedet a "tűnő" szóra, ami az igazi szó mögött állt. De fogalmazhatnék úgy is, hogy legfelkavaróbb, legmagával ragadóbb. Tehát valami olyasmiről van szó ami intenzív! Hosszú távon, erőteljesen intenzív érzelem. És hogy miért? Az általad felsorolt okokból, mert nem lehetett megélni, levezetni azt az energiát. Ezt hurcoljuk sokszor életünk végéig és megélés, levezetés helyett inkább nővekszik, forr bennünk. Szavaimban nem volt becsmérlés vagy lealacsonyítás, hisz nem vagy egyedül az érzéssel. Ám szeretnék hozzád nagyon őszinte lenni és ez egyedül az én véleményem. Valami oka van annak, hogy nem ő a gyerekeid anyja és valami oka annak is van, hogy más nő él most melletted, A GYEREKEID ÉDESANYJA. Most lehet nem fog tetszeni amit írok és nem mutogatok, mert én sem vagyok kivétel, saját tapasztalatból beszélek és még sokan vagyunk így ezzel, mert emberek vagyunk. A számunkra már szürke valóságot nem olyan izgalmas élni, színesebbek és felkavaróbb a saját képzeletünk, a mi lett volna ha, a lehetőségek. Az ilyen szerelmek ki nem kelt magocskák, amiben ott szunnyad a lehetőség, az élet kis csírája és ez feszít. Én úgy gondolom, hogy a dolgok megvalósulása mindig szürkébb egy kicsit a képzeletünknél, amíg csak tervezünk, álmodozunk. Ennek a felismerése a nagy játék, feladat egész életünk során és ez a felismerés fog oda vezetni, hogy egyszercsak kincset, csodát veszünk ott észre, ahol csak hétköznapit látott előtte a szemünk.
Mivel kérdezted, így most válaszolok. Ha én találnék egy hasonló levelet a férjemnél, akivel majdnem a fél életem leéltem. Szavakba nem tudom leírni mit éreznék. Sajnos nem lennének kellemes érzéseim, de biztos feldolgoznám és én is sokat tanulnék a dologból. Tudnám, hogy feladatom van a történtekkel.
Hangsúlyozom fentiek az én érzéseim és véleményem a témával kapcsolatban! Elnézést ha nem olyat írtam amit szerettél volna olvasni!



A legigazibbak?

Tudod, nem sétáltam Vele kézen fogva az Állatkertben, és nem etettük együtt a majmokat, nem csókolóztam Vele a parkban, nem ültettem az ölembe a vonaton, amikor a zsúfoltság miatt csak egy hely volt szabad, nem mentem Vele egymásba karolva, vagy a derekát átölelve az utcán. Nem mentem Vele moziba, színházba és hangversenyre, meg kiállításra sem. Nem beszéltünk meg egyetlen könyvet sem, és nem beszéltük egyetlen tanárunkat sem a háta mögött. Nem csodáltam meg nyáron, a strandon, hogy milyen gyönyörű is fürdőruhában, nem dícsértem meg soha, hogy milyen jól áll az új frizurája. Nem öleltem át, és nem éreztem a melleinek nyomását mellkasomon, és, amikor nem lett volna kedvünk elmenni sehová, nem az ölébe hajtva a fejemet olvasgattunk otthon. Soha nem vesztem össze Vele, és soha nem is békülhettem ki vele, és, végül: nem Ő szülte a gyermekeimet.
Ez neked a legszebb szerelem?



Valaha - még az első idején -

Valaha - még az első idején - ezt mondta az osztályfőnököm is: örök szerelem nem létezik - ma már cinikusan hozzá merem tenni: ő már csak tudhatta: akkorra már évek óta elvált, egyedül álló nő volt -, és Rómeó és Júlia szerelme is csak azért maradhatott örök, mert meghaltak. Ebben is igaza lehetett, mint ahogyan abban is, hogy az elsőhöz nem vagyok való.
Egyszer, mikor sok évvel ezelőtt, meglátogattam, és másfél órás csevegés közben mellékesen megemlítettem neki, hogy negyedikes koromban próbáltam udvarolni annak a lánynak ott a harmadik b-ben (az évkönyv magától ott nyílik ki!); nem tud-e valamit róla? Meglepetéssel hallottam, hogy Ő is járt nála néhány éve, de ennél mélyebben nem mertem a témát feszegetni. Aztán titkon azt reméltem, hogy talán megint meglátogatja, és lesz olyan pletykás az of-nk, hogy elújságolja, érdeklődtem Róla.



Te mit tennél?

Utána számolgattam magamban: 30 egynéhány levelet írhattam az alatt a kilenc hónap alatt, és kaptam válaszként kettőt. Soha sem tudtam meg, és alapvetően ez az, ami máig sajog, hogy egyáltalán volt-e esélyem, ha volt, én rontottam-e el, vagy eleve semmi esélyem sem volt és minden, amit annak akkor véltem, azóta is úgy érzem, nem lehetett csak játék, csak én magyaráztam bele a történtekbe.
Nah (ahogyan affektálva írják többek mindenféle webes fórumokon), alapjában véve most már mindegy is.
--**--
Ahogyan itt olvasgattam a különböző bejegyzéseket, eléggé ritka madárnak tűnök én férfi létemre ezen a fórumon (már, ha valóban az vagyok, ugye, és a fenti történet valóban igaz, nem csak költött, de, azt hiszem, ez a Számotokra a lényeg - az sohasem látható! - szempontjából mindegy is), ezért kíváncsi lennék, ( bocsánat, de tényleg nem valamiféle közvélemény kutatás volt a célja a fenti beírásnak - és ezt becsszóra kéne elhinnetek -, csak ma vetődött föl bennem a kérdés hazafelé jövet - megint kitérővel a domboldal felé, de szerencsére (?) lélekrengés nélkül "megúsztam" ):

Ti, nők; lányok, asszonyok mit kezdenétek, ha

a., ilyen levélre bukkannátok véletlenül a férjetek számítógépén - tekintsünk el most az illik-nem illik erkölcsi kérdéstől. Vagy, mondjuk, ha ő maga adná a kezetekbe, kinyomtatva: tessék, ezt írtam az elmúlt néhány napban, olvasd el!

b., Mihez kezdenétek, ha férjetek, gyereketek a fenti lapot adná a kezetekbe: Nézd, drágám, mi volt a postaládában!

Valójában az első kérdésre adandó válasz egyáltalán nem személyesen érdekel, és alapjában, tényleg nem is izgat, bár, mint írtam, nem igazán óhajtom - ma már (még?) - feleségemet ezekkel a gondolatokkal nyakon önteni. Nem igazán vagyunk annyira jó viszonyban, és ennyire rosszat sem kívánok Neki.

Igazából a másik kérdésre adandó válasz érinthetne komolyabban, de hát ez bizony - sajnos - csak elméleti játék marad, hiszen

ismétlem: én hiába állítom itt, hogy mindaz való, és igaz, amit érzek, és itt leírtam: nem lehettek benne biztosak;
és magam számára is csak elméleti, hiszen bármit is válaszol bárki a fenti kérdésekre, soha nem fogom megtudni, hogy Ő mit reagált a lapra, sőt, azt sem, egyáltalán eljutott-e Hozzá, ha Őt magát meg nem kérdezem. Azt pedig, azt hiszem, nem tehetem.

Kénytelen vagyok időnként nagyító alá venni, és mint egy érdekes ízeltlábút, vagy kőzetdarabot, esetleg, mint egy megoldandó gazdálkodási problémát (na egyikhez sem sokat értek!) vizsgálni magamat, különben belefulladok az önsajnálatba, ami, ráadásul az igaz szerelem gyilkosa - már szerintem (jó kis szaktekintély az ilyen!).



Hát, igen, egy lelkileg összeillő átlagos párocska a ...

legboldogabb érzéseket éli át együtt. :-)
Ki tudja, miből mi alakul? :-)
Ha tényleg vége van, akkor az elengedés is szép lehet. :-)



Drága Feszoj!

A legnagyobb és legigazíbbnak tűnő szerelmek a meg nem élt szerelmek! Ezeket gyakran a sírig hurcoljuk.
Én is éltem meg ilyet és úgy érzem még nagyon sokáig a szívemben fogom őrizni. Fáj ez a beteljesületlenség, így én inkább lehúzom ezt a lebegést a földre. Azt gondolom és magamban is sokszor tudatosítom, hogy Rómeó és Júlia is egymás mellett éldegélő, egymást szerető átlagos párocska lett volna, ha a történetük másképpen alakul.



Tudod, feszoj, én hiszek abban, hogy csak egyetlen...

igaz szerelem lehet egy életben. :-)
Úgyhogy egy próbálkozást megér.
Én most a számomra igazival vagyok együtt, viszont majdnem véget vetettem mégis egyszer ennek a kapcsolatnak. :-)
Most viszont már örülök, hogy nem tettem. :-)
Hiszen a soraidat olvasva döbbenek rá, hogy ez mekkora ajándék. :-)