Mindenki másképp csinálja

mindenki masképp csináljaA vonzás törvényének alkalmazását is csak úgy, mint minden mást az életben. Hiszen nincs két egyforma ember, két egyforma lélek, két egyforma kívánság. Nézzük, mit is teszünk Mi, akik itt vagyunk ezen az oldalon...?
Mindnyájan elolvastunk és olvasunk sos olyan könyvet, ami akkor és ott megérint minket. Ám ugyan abból a sorból - lévén mindenkinek más a "szűrője" - mindenki mást, vagy másképp olvas ki. Máshogy, máshova jut el egy-egy sor, gondolat üzenete... Sőt! Ugyan az a sor mást ad nekünk most és mást pl. 1, 2 vagy 5 év múlva! Ma két kétkedő írást is elolvastam.
Sokminden más mellett eszembe jutott egy amolyan közhelyes gondolat is: "Csak annak lehet segíteni, aki maga is akarja..." Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy én pl. hiába próbálok a saját tapasztalatom alapján segíteni valakinek egy kényes helyzetében, ha Ő épp akkor nem nyitott a gondolataimra. Én elmondom, Ő kifelé bólogat, hogy "igen, értem!" és közben lepattannak a gondolataim az Ő zárt kapujáról...
Haragszom az Univerzumra, mert nem teljesíti kívánságaimat? Ha az univerzumra haragszunk - magunkra haragszunk... Ám idáig el kell jutni...
Az út mindenki esetében ugyan az: ÚT... Nem más, hanem egész egyszerűen egy út... amin járva mindenkinek oda van pakolva az édesség (mindenek más a kedvence...) a keserűség (mindenkinek más okoz mély fájdalmat...) stb. Ám nincs mese - az utunkat végig kell járnunk. Járhatjuk úgy is, hogy nem veszünk tudomást a jelzésekről, csak megyünk a saját fejünk után. Én ezt úgy élem meg, hogy ilyenkor az ego akkora, hogy teljesen elurall minket... (ez e leg egyszerűbb, leg könnyebbnek tűnő út egyébként!) Járhatjuk úgy is, hogy minden, de valóban minden jelzést észre veszünk, megvizsgáljuk, belemerülünk... (no, ez szerintem a másik véglet, tetézve azzal, hogy szerintem ebben is komoly szerepe van az egonak!)
Mi is a cél...? Az egyensúly... Ha mi nem segítünk abban, hogy ez kialakuljon, akkor 1/elbillenés az eredmény 2/a sors vagy az Univerzum úgy is az gyensúly felé fog lökdösni minket...:)
Nem tudom és nincs is rá semmi garanciám, hogy jól csinálom a dolgokat magam körül és magammal... Erre majd csakis az idő fogja megadni a választ.
Még egy szitu: Mi van akkor, amikor VALAKI úgy érzi, hogy neki most lenne a legnagyobb szüksége arra, hogy valamelyik "rendelése" teljesüljön és erre az Univerzum szinte csakazért sem adja AZT és AKKORneki oda? Erre naná, hogy dühös lesz az ember!
Mit is olvastunk a könyvekben...? A TITOK és a többi könyv mind-mind azt mondja, hogy "Add fel a rendelést és várj! Az Univerzum fogja tudni, hogy milyen formában és mikor adja neked oda! Bízd ezt a rész az Univerzumra!"
Szerintem - és hangsúlyozom, ez az én véleményem és tapasztalatom - az Univerzum pontosan tudja MILYEN FORMÁBAN és MIKOR! Ez az, amire nincs és nem is lehet befolyásunk. Az Univerzum egész egyszerűen BÍZIK BENNÜNK annyira, hogy amikor Ő teljesíti kívánságunkat a maga módján - mi FELISMERJÜK AZT!

No, most aztán jól kiokoskodtam magam...
Elnézést mindenkitől, akit esetleg megbántottam szavaimmal.
De!
Az utóbbi hetekben egy részt nagyon sok rossz dolog történt körülöttem szeretteimmel. Ők mind tőlem várták/várják a segítséget - fogalmam sincs egyenlőre, hogy miért pont tőlem, de ez is azt hiszem egy jelzésféle az Unitól. Én teljes felelősségel nem adhatok senkinek tanácsot, hiszen - mint azt az elején írtam, nincs két egyforma ember, élethelyzet... - az nem lenne semmilyen szinten objektív és esetleg félre vezető lehet. Ám egy dolgot tehetek: ha komolyan szeretnék és úgy érzik fontos ez nekik, örömmel elmondom gondolataimat és érzéseimet, amit aztán a maguk szűrőjén átengedve oda tesznek, ahová Ők akarják...

Egy nagyon különös történetet mesélek el Nektek.
Anyukámmal sajnos nem nevezhető jónak a kapcsolatom. Sokáig nyomasztott és kerestem a válaszokat - de folyton megrekedtem, vagy amikor úgy döntöttem változtatok a hozzáállásomon ismét, újra és újra csalódtam - újra kihasznált, becsapott, hazudott és meglopott... Közben jártam az utam... és úgy döntöttem egész egyszerűen nem tartom vele semmilyen szinten a kapcsolatot. Nem vettem fel a telefont, nem reagáltam az sms-ekre és kész. Aztán járva az utamat rájöttem, hogy már nincs is harag a szívemben, csak egész egyszerűen nem értem őt... Elkezdtem fölvenni a telefont mikor hívott - már nem ideges amikor hallottam a hangját vagy hazugságon kaptaptam... Ő örült, hogy végre beszélek vele, én meg nyugodt voltam, hogy a telefonokon kívül - illetve ennél beljebb nem engedem be őt az életembe...
Közben olvastam sokmindent. Többek közt azt is, hogy jövedelmem 10%-át juttassam vissza az univerzumnak, lehetőleg arra forítva ezt az összeget, ahonnan spirituális, lelki, szellemi fejlődésem érkezett...
Ma felhívott anyám és - a változatosság kedvéért épp kölcsön kért. Röviden elutasítottam, mert most egy fizetésből élünk hárman... De csak nem hagyott nyugodni a dolog... Ott motoszkált bennem, hogy kinek is adjam bevételeink egy kis százalékát (hiszen most valóban nem engedhetjük meg magunknak a teljes 10%-ot, de valami kéne valhova, valamira, valakiknek, valakinek...)
Felhívtam anyámat, mondtam, hogy amit a névnapomra kaptam az anyósoméktól oda adom, jöjjön el érte...
És ő jött is... Elmondtam, hogy hogy is látom őt - az egoja szinte felemészti, de számára ez így természetes, hiszen kizárólag a könnyebb ellenállás felé tud menni, a másik út számára ismeretlen, az ego útját meg már jól ismeri. 60 évesen, aki csak így élt eddig, megértem, ha másként gondolkodik. Azonban ha ő nem ilyen mber, valószínű és sem ilyen lennék... Én azt hiszem dacból választottam eleinte a nehezebb utat, aztán már elvből, majd egész egyszerűen ez lett számomra a természetes. És hálás vagyok anyámnak, amiért - bár nem tudatosan - olyan példát mutatott nekem, amit én elutasítottam és aminek köszönhetően ilyenné váltam, amilyen most vagyok... Ironikus, de én ezért neki hálával tartozom...

Mára ennyi kis szelet életemből, fejlődésemből, utamról...
Köszönöm, hogy "meghallgattatok":)

Szeretettel/Tornadolulu

Címkék:

Hozzászólások



Szia Öbike:)

Elindult egy láncreakció:) A Te történeted meg bennem hozott fel különös emlékeket.
Apukám október 16.-án lesz 1 éve, hogy elment... Nagyon hosszú lenne elmesélnem a mi kapcsolatunkat - a lényeg, hogy tavaly július 30.-án ment el Apu 3. felesége (ebből a házasságából van egy 29 éve öcsém és egy 27 éves húhom). Nagyon sokat beszélgettem a 3. feleséggel, nagyon jó volt a kapcsolatunk. Hosszan tartó betegsége során sok felismerést tett, ám az egoja folyton legyőzte őt. Apukám mikor egyedül maradt félrehívott minket - a 3 gyerekét - és közölte, hogy tudja, ő lesz a következő, aki elmegy. Biztonságban tudja a két lányát és a fiát. Készüljünk fel. 3 hónapot maradt még...
A húgom 3 hónapos várandósan vesztette el az édesanyját, 6 hóapos várandósan az édesapját... Majd februárban megszületett Karina:) Csodásan, egészségesen:)
Mivel 2 éves voltam, mikor elváltak a szüleim, sajnos sosem volt olyan "igazi" a kapcsolatunk apukámmal és így a tesóimmal sem. Sosoem volt egymással semmi bajunk, de valahogy még sem kerestük egymás társaságát, annak ellenére, hogy mikor együtt voltunk fantasztikusan jól éreztük magunkat:)
A családi veszteségek azonban különös dolgokat produkáltak.
1/ a közjegyző nem hitt a fülének, mikor lemondtam apukámék házának rám eső részéről a tesóim javára. Semmiben sem vitatkoztunk, minden valahogy olyan természetes volt. 2/ az unokahúgom születésénél nem, de rá 2 percre már fogtam a testvérem kezét és ott voltam, mikor az újszülöttet oda adták neki:) és végig, míg vissza nem vitték a szobájába:)
Azóta olyan, mintha mindig is így együtt lettünk volna... Olyan természetes az egész. Nagyon hiányoznak apuék - de egymás kezét fogva sokkal könnyebb:)
Igen - az Uni egyik kezével elvesz, a másikkal ad:) Kinek-kinek mit:)
A fel nem tett kérdéseim apukmnak már örökké megválaszolatlanok maradnak... De! Boldog vagyok, hogy az apu tudta, milyen gyerekei vannak és azt is tudta, hogy bátran elmehet, mert mi vigyázni fogunk egymásra - annak ellenére, hogy nem vagyunk édestestvérek!
Boldog vagyok, hogy ez megadatott nekem:)

Szeretettel - Tornadolulu



Draga Obike

Nagyon klassz lany vagy!
Szeretettel,
felebarat



Drága Tornadolulu

Köszönöm szépen....
Nagyon sok emléket előhoztál bennem. Elmesélem én is a saját történetemet.
Az anyukámmal én sem értettük meg sokáig egymást. A gyerekkoromat is úgy töltöttem, hogy a nagyszüleim neveltek, az ő szeretetükben fürödtem, az anyukám pedig mindig jelezte felém, hogy nem örül hogy egyáltalán vagyok. Kisgyerekként nem tudtam mit kezdeni ezzel, és azt tettem, hogy a szeretetemet az öcsémre öntöttem. Aztán felnőttként volt olyan időszak, mikor már nem is beszélt velem, így én is bevágtam a durcit és nem közeledtem felé.
Később figyelgetni kezdtem, és rájöttem hogy egyrészt egy pszichés betegség, másrészt a nagy szeretethiány emészti a lelkét. Mikor ez a felismerés megjött, újra tudtam közeledni felé. Pár évig zavartalan volt a kapcsolatunk, mikor hirtelen és fiatalon, 56 évesen elment az angyalok közé. Most már tudom, hogy az akkori felismerésem segített abban, hogy az elvesztése után ne maradjon bennem hiány. El kell fogadnunk mindenkit olyannak amilyen, hiszen valamilyen szinten tükröt tartunk egymásnak. Amikor én sem szerettem őt, akkor saját magamat sem szerettem igazán. Ha valaki nyújtja a segélykérő kezét felénk, akkor azt szeretettel meg kell fogni, és finoman úgy segíteni neki, hogy megtalálja a helyes utat. Nagyon fontos hogy mi magunk is állandóan egyensúlyban legyünk, ezáltal tudunk segíteni annak, akinek szüksége van ránk.
Köszönöm szépen mégegyszer amit írtál...
Szeretettel ölellek: Öbike

A szeretet mindent áthat.....
Mosolyogj Drága Magyarország :)



Örülök...

... hogy így látod.
Momentán úgy érzem, összeroppanok terheim alatt...
Keresem, mit és hol rontottam el...
Az egyik nagy hibám, hogy nem tudok NEMet mondani. Tegnap rádöbbentem, hogy ezt valószínű az egom intézi így és én hagyom. Hagyom, mert valahol jólesik, hogy Én segítek, Én megoldom, Én elintézem, stb. Majd azon kapom magam, hogy agyon nyom a felelősségérzet. Ha valamit vállalok, azt maradéktalanul és maximalistán teljesítem is - sokszor azonban arőmön felül és leginkább valaminek/valakiknek a rovására.
Ezeket fel kell ismernem, ez is az utam része.
Én döntöm el, meddig hagyom, hogy az egom kielégítésének eredményeként összetöpörödjek...
És bizony meg kell tanulnom nemet mondani!

Ma besokaltam... Nagyon hosszú történet lenne, hogy konkrétan mitől is és nem is terhelnék senkit ezzel.
A lényeg - vannak döntések, melyeket húzhatunk az időben, de pontosan tudjuk, hogy az időt ezzel nem magunknak nyerjük.
No, a rébuszokban beszélést mesterfokra emelem lassan:)

Remélem hamarosan eljutok oda, hogy rébuszmentesen is kiírom magamból a mostani eseményeket és felismeréseimet.
Köszönöm, hogy "meghallagattatok":)

Szeretettel/Tornadolulu



Tornadolulu

Rengeteg tanulsag van irasodban,koszonom,hogy megosztottad velunk.
Kulon koszonet az egyszeru,kozertheto fogalmazasert.
Szeretettel,
felebarat



És újra..

Naná, hogy nem volt könnyű leírni...és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy mennyi ideig tartott, amíg tudatosult mindez! Dehát pont ez az ami varázslatos benne. Az idő valóban egy kedves kis barát. Semmi sincs véletlenül , ezt nagyon mélyen tudatosítani kell. Idővel pedig már nagyon sokat segít a tapasztalat, ami ugye nem lenne, ha az a rosszcsont negatív nem látogatna meg időnként...De egyre kevesebb ereje lesz, ezt Te is érzed biztosan!
És persze, hogy Te pedig engem erősítettél meg...ez már csak így műkszik.
szeretettel: Mimi

" Amit látsz, óh , ember,
azzá is kell válnod:
Istenné, ha Istent,
Porrá, ha azt látod."



Mimi Kedves:)

Nem volt könnyű leírni mindezt...
A pozitív élmények mind olyanok, mint egy-egy ajándék... /Leglább is én így élem meg...:)/
Épülni azonban a negatív tapasztalatokból tudunk igazán:) /Leglább is én így élem meg...:)/
De idáig is el kellett jutni.
És ha már idáig eljutottunk azt is tudjuk, hogy minden negatív tapasztalatért hálásnak kell lennünk:)
Az idő remek barát - mindig megmutatja, mit is kell egy-egy negatív tapasztalatból megtanulnunk, kivétel nélkül!
Köszönöm soraidat :) Megerősít mindabban, amit gondolok:)



Kedves Tornadolulu!

Nagy örömmel olvastam soraidat és egyet éretek Veled! Jó, hogy leítad a kis történetet is a végén...bólogattam és mosolyogtam.. Biztosan sokan vagyunk, akik rájöttek már, hogy hálásak nem csak a szuper dolgokért lehetünk. Ironikus, vagy nem....vannak olyan helyzetek, melyeket végig élni keserűség és szomorúság, vagy fájdalom- idővel aztán meglátjuk benne azt, amiért rettentően hálásak lehetünk. Én tapasztaltam ilyet és örülök neki , hálás vagyok érte!
Néha bizony rögös az út, meg lehet, hogy nem is tetszik, de semmi sem véletlen...
Köszönöm!
Szeretettel: Mimi

" Amit látsz, óh , ember,
azzá is kell válnod:
Istenné, ha Istent,
Porrá, ha azt látod."