Néhány gondolat az úgynevezett "kezelhetetlen" gyermekekről

gyerekekNem győzöm elégszer elmondani, milyen szerencsés ember vagyok. Szép, nagy, összetartó családdal áldott meg a Sors, bár akadnak gondok – hol nem? -, de ezek kis apróságoknak tűnnek, ha széjjeltekintek a nagyvilágban. A gyerekeimmel sem volt különösebb gondom soha – ahogy Soma mondta egy tévéműsorban – áldott jó lelkeket „kaptam”, hálás vagyok Értük. J

Az úgynevezett „kezelhetetlen” gyerekek kérdése pár éve kezdett foglalkoztatni, amikor is az öcsémnek megszületett a kisfia. Vagyis nem azonnal, természetesen, hisz Vityó elsőre épp ugyanolyan babának tűnt, mint a többi.

Ám ahogy nőtt, növögetett, szép lassan kiborított maga körül mindenkit a viselkedésével. Olyannyira, hogy három és fél évesen eltanácsolták az óvodából. Rendszeresen megharapta a társait, akik felbosszantották – és Vityót nem nehéz felbosszantani, elég, ha valaki szemet vet a játékára, bár olykor elég annyi is, ha csak a közelébe mennek, amikor ő magányra vágyik.
Az óvó néniket bokán rugdosta mérgében, vagy épp beléjük mart, ahol tudott. Jobb híján – egyéb eszközei pillanatnyilag nem lévén – leköpte, akit távol szeretett volna tartani magától, mondjuk például a gyerekorvost, mert az a fejébe vette, hogy megvizsgálja.
Néha egészen „normális” gyereknek tűnik, máskor pörög, rohangál, a csillárra is felmászik – olyan, akár egy tomboló hurrikán.

Édesanyja nemigen mer kimozdulni vele, mert amikor a gyerek begurul, valósággal égetik őt a körös-körül, mindenfelől reá vetődő, megvető, lenéző, elítélő pillantások. Hisz a felfogás szerint a gyermek viselkedéséért a szülő – többnyire az anya – a felelős, és ezt a gyereket nyilván az anyja nevelte ilyennek.

Nos, a sógornőm a legtürelmesebb, legtörődőbb édesanya, akit valaha ismertem. Sosem hallottam még a hangját felemelni sem, elképesztő türelemmel bánik a kisfiával.

Épp ez gondolkodtatott el.
Hogyan lehetséges, hogy az én gyerekeimmel sosem voltak ilyen gondok, annak ellenére, hogy jómagam világéletemben türelmetlen, hirtelen haragú ember voltam? Na jó, annyira nem, mint Vityó, de azért mégis. Annak az anyának pedig, aki a türelem élő szobra, ennyit kell szenvednie, nem is annyira a gyerekkel, mint az emberekkel maga körül, akik mindenféléket gondolnak róla?

Mindenféle helyekre hordták Vityót, akit csak a nevelési tanácsadó javasolt, mindenhová elvitték. Kivizsgálás kivizsgálást követett, úgy fizikai, mind mentális téren. Elsorolni is egy napig tartana, mennyi ételtől tiltották el a gyereket, melyek állítólag fokozzák a tüneteit. Nem is értem, mit eszik szegény, mert amit csak el lehet képzelni, az számára „tiltott gyümölcs”.

Javasoltam, hogy vigye el a gyereket kineziológushoz. Vonakodott jó ideig, ám mivel Vityó egyre kezelhetetlenebb lett, a sógornőm már bármit megtett volna, hogy kis nyugta legyen. Elment, felkereste a kineziológust, akit ajánlottam.

Zsöbe, a kineziológus elbeszélgetett az anyával. A gyereket nem is látta – azt mondta, hat éves korig CSAK AZ ANYÁT KEZELIK, pontosabban AZ ANYÁN KERESZTÜL A GYEREKET. A sógornőm hitte is, meg nem is – ő és a családja még a hagyományos orvostudomány bűvöletében él, és mindent, ami attól eltér, boszorkányságnak és kuruzslásnak tart -, de eljárt a kezelésekre.

Lássatok csodát! Aki csak ismerte Vityót, és rendszeresen eltöltött kis időt a közelében, észrevette a változást. Vityó messze nyugodtabb, kezelhetőbb lett. Mintha kicserélték volna.
Persze a sógornőm szülei addig-addig fújták a magukét, míg az édesanya nem ment többé kezelésre. És bár a gyerek láthatóan visszaesett, ő szentül hiszi és vallja, hogy mindez véletlen volt csupán.

Nos, mi-minden fordult meg a fejemben mindezek láttán?

Először is tudni kell, hogy ősrégi eleink a gyerekeknek 10 éves korukig nem adtak végleges nevet. Azt mondták, nagyjából 10 éves kora körül lehet tudni egy gyerekről, hogy kicsoda valójában.

Különös, mennyire összecsengett ezzel a kineziológus kijelentése, mely szerint hat éves korig a gyereket nem kezelik, csak az anyát. Mégpedig azért, mert addig bizonyosan EGY A KETTŐ – mentálisan. Az anya érzései olyan szinten hatnak a gyerekre, befolyásolják, irányítják, hogy valójában mintha nem is egy másik személy lenne.

A sógornőm – mint mondtam – leírhatatlanul türelmes nő, anyuka. Lehetetlen kihozni a sodrából. Igen ám, csakhogy épp ez itt a gond. Ugyanis minden dühét, ellenérzését, haragját elnyomja, le egyenest a tudattalanjába, s ahogyan a külvilágunkat a tudattalan irányítja, úgy – a jelek szerint – a kicsi gyerekeinket is. (Sőt, ez a kapcsolat a szülők és a gyermek között egy életen át működik, legfeljebb a gyermek 10 éves kora után nem annyira meghatározó.)

Vagyis az anya összes negatív érzése a gyerekben „él külön, önálló életet”. Ezért nem volt ilyen gond az én gyerekeimmel, mert én kidühöngtem magam, minden gátlás nélkül, és megteszem ma is, ha jólesik, bár egyre ritkábban.
Miért egyre ritkábban?
Azért, mert időközben feltártam magamban mindazt, amit tudattalanak, vagy régebbi kifejezéssel élve, tudat alattinak nevezünk, és már nemigen maradt bennem sem harag, sem egyéb negatív érzés, főleg olyan nem, amiről ne lenne tudomásom.

Tehát a temérdek „kezelhetetlen” gyermek titka – véleményem szerint - nem egyéb, mint a kollektív női tudattalanban, az évezredek során felhalmozódott megaláztatás, elnyomás, önmegtagadás, harag, és ki tudja, még hány és hányféle negatív érzés robbanásszerű felszínre törése, vagy legalább is annak kísérlete.

A „Mi a csudát tudunk a világról” című film világosan elmondja, hogy minden érzés alapjában véve egy-egy hormon, azaz kémiai anyag hatására jön létre. Ezek a kémiai anyagok valósággal eláztatják a sejteket – újra és újra. Képtelenségnek tűnik a gondolat, hogy a magzatba ne kerülnének át. Ám ha a vegyi anyag maga belekerül a gyermek sejtjeibe, akkor egyértelmű, hogy vele együtt az érzés is átkerül a gyermekbe.

A családokban öröklődő betegségek, hajlamok, de egy-egy viselkedésforma is mind-mind ezen vegyi anyagok – energiák – következményei. Tehát logikus: Az anya tudattalanja dolgozik, érzések, vegyi anyagok keletkeznek, melyek a sejtekbe épülnek, a magzat ugyanezekkel az „elkódolt, tudat alatt berögzült” érzésekkel jön világra, és hordozza őket, míg él, vagy míg ki nem dolgozza magából. A kicsi gyermek pedig, mivel őt még egyes-egyedül a tudattalan irányítja, pontos mása az anya tudattalanjának.

Édesanyámnak volt egy húga, aki 17 évesen, teljesen váratlanul meghalt – 11 nappal a születésem előtt. Ez számomra nem volt egyéb puszta ténynél, hisz nem ismertem őt, és nem is igen beszéltek róla előttem.
Én viszont világéletemben átlagon felüli empatikus készséggel rendelkeztem. Nagyon – a kelleténél sokkal inkább – bele tudom élni magam más emberek érzéseibe. Mégis volt egy érzés, egyetlenegy a sok közül, ami bennem iszonyú fájdalmat tudott kelteni. Az, amikor egy anya elveszti a gyermekét. Ha filmen látom, ha megtörténik, akár egy vadidegen nővel is, a szívem akart megszakadni. Nem gondolkodtam a miérteken, azt mondtam, ez teljesen normális, mindenki így érez.

Ám egy szép napon – nem is olyan régen – belém vágott a felismerés; Te jó ég! Hisz ott voltam anyu hasában, amikor végig kellett néznie, hogy az édesanyja majd belepusztul a bánatba! Hogy eltemeti a 17 éves lányát, és a lelke meghal vele. Végig kellett néznie, és nem segíthetett a fájdalmán, ha mégannyira szeretett volna sem.
Micsoda fájdalom lehetett ez, s én – az ártatlan magzat – végigéltem mindezt az anyaméhben. Hogy nem emlékszünk dolgokra, az koránt sem jelenti, hogy azok ne lettek volna életre szóló hatással ránk. Ez a magzatkori élmény aktiválódott bennem minden alkalommal, amikor ilyesmit láttam, ilyesmiről hallottam.

Vajon akkor nem ugyanígy működik-e ez minden más érzéssel? Vajon a várandós mamák tisztában vannak-e azzal, hogy magzataiknak semmi sem árthat jobban, mint egy-egy negatív érzés, negatív gondolat, élmény az édesanya részéről, akár a magzat felé irányuljon, akár máshová. A hormonok nem szelektálnak, az érzés az érzés, s a gyermek is megkapja belőle a maga adagját.

Summa-summarum, amire figyelmeztet bennünket a sok „kezelhetetlen” gyermek, amit közölni akar ez a jelenség a világgal, az véleményem szerint nem egyéb, mint hogy a kollektív női tudattalan olyan szinten háborog, olyan szinten telítődött negatív érzésekkel, ami már elviselhetetlen, és tarthatatlan. És ha az anyák, asszonyok nem hajlandóak levetkőzni a beléjük nevelt hazug hagyományokat, meggyőződéseket, akkor megteszik majd helyettük a gyermekeik. Mivel ezek a gyerekek napról napra egyre többen és többen vannak, a világ már nem tudja megtenni, hogy ne figyeljen oda rájuk, és nem tehetik meg azt sem, hogy az összes ilyen gyermeket – ahogy eddig szokás volt – elkülönítsék, vagy egyszerűen értelmi fogyatékosnak nyilvánítsák, és egy életen át gyógyszerekkel tömjék.

Muszáj foglalkozni velük, vagyis muszáj foglalkozni – és egyre szélesebb körben – a tudattalannal, a kollektív tudattalannal, a női tudattalannal, s amint foglalkoznak vele, sokan, nagyon sokan, egyre gyorsabban derül fény a hazugságokra, a tévhitekre a világgal, és velünk, emberi lényekkel kapcsolatban.

A férfiakról nem azért nem beszélek, mert kevésbé tartom fontosnak, vagy mert megrögzött híve lennék a férfiak alsóbbrendű voltának – ezt szükségesnek tartom elmondani, mielőtt bárkinek eszébe jutna. Mindössze arról van szó, hogy a világ a női energiák hiányától szenved, s én leginkább arra keresem a választ, mit rontottunk, rontunk el mi nők, vagy mi romlott el bennünk, aminek gyógyulása révén segíthetünk helyretenni a világot. Az urak szerepe ebben épp annyira fontos, rájuk ugyanúgy szükség van ehhez a hatalmas munkához, hisz a végső cél valójában a férfi és női energiák egyensúlya, hogy barátként éljenek egymás mellett, s ne akarjon egyik sem a másik fölé kerekedni.

Hozzászólások



Jó pénzért vállalom :)

hogy a divatos, hatékonynak kikiáltott módszerekről cikket írok, mert elméletből jeles vagyok!



Vajon kire ütött ez a két gyermek? :)

"Két általános iskolás kényszerített térdre egy autista gyereket, majd zsákot húztak a fejére, és eljátszották a kivégzését, pontosan úgy, ahogyan az Iszlám Állam terroristái gyilkolnak. Az igazgató később ugyanígy büntette őket, ezért leváltották."

http://www.blikk.hu/aktualis/belfold/brutalis-autista-gyereken-jatszotta...

Mindkettőnek a drága apukáját kellene megbüntetni, ha már a kiskorú bűnösök szentek és sérthetetlenek!



"Csodakonzervek"

Európai országoknak szokása: külföldi módszerek adaptálása. Felbontják a „csodakonzerveket”, aztán csodálkoznak, hogy mitől keserű, néha meg savanyú, amikor nagybetűkkel az áll rajta, hogy: „ÉDES”.
A legokosabb az volna, ha mindenki házi (hazai) befőttet bontana, mert ami ehető (működőképes) például Kukutyinban, az egyáltalán nem biztos, hogy nem okoz egy drasztikus hasmenésjárványt máshol.



A „fa” csakis csemeteként hajlítható

Amerikában: intézményes formában, komoly szakembergárdával tartják kordában a kezelhetetlen gyermekeket, vagyis ölbe tett kézzel nem várják, hogy a szélsőségesen antiszociális nebuló - szélsőségesen antiszociális felnőtté váljon, …. és ezzel esélyt adnak maguknak, a társadalmuknak és a rendbontóknak is, hiszen a „fa” csakis csemeteként hajlítható.

Tudom, hogy nem ez a téma, de ez a valóság!



Azt mondják, hogy az anyai ösztön mindent felülír

és egy anya vérszomjas tigrissé változik, amikor a gyermekét valaki bántja.
Nem mérlegel, ... nem gondolkodik, hanem ráveti magát a "támadóra" és széttépi.

Igen, széttépi, még akkor is, ha jóval gyöngébb, mert emberfölötti erőt kap olyankor valahonnan.
Ismerek azonban egy olyan történetet, amiben nem ez történt! Az anya nem tépte szét a támadót, hanem azt mondta neki: szeretlek.

S tényleg igaz az, amit itt már milliószor leírtak, ... már mint az, hogy a "szeretlek" szó csodákra képes, mert olyan rezgése van, amit nem lehet nem érzékelni!

A támadónak fátyolosak lettek a szemei, majd behúzta az összes karmát.



***

"Egy szülőnek (főleg egy anyának) soha nem lehet semmi és senki fontosabb, mint a gyermeke?"
Vannak dolgok, amelyek mindent felülírnak. Ezt magam sem hittem/ vagy gondoltam volna, de láttam rá példát.
(igazi, élő példát)



*-*

Bekesseg nektek!

Ez a legfontosabb: http://www.youtube.com/watch?v=o1wWFODsFUo

:))

Szep napokat!



Az anyai ösztön majdnem minden nőben benne van, ez...

garantálja azt, hogy a nők gondoskodjanak gyermekeikről, védelmezzék őket, neveljenek.
A szülői öntömjénezés, rossz kifejezéssel egó ezt felülírja azzal, hogy a szülőnek fontosabb maga, mint a gyermeke.
A legfontosabb az, hogy jó szülőnek TŰNJÖN.
Akár önmaga, akár mások előtt mutassa, hogy ő hogyan szereti a gyermekét, tesz érte, stb., stb.
És mindettől a szirupos ragacstól csak a gyermeke igényeit, érzéseit hagyja figyelmen kívül.
Mondok példamondatokat ilyen szülők szájából.
"Köztünk nem a klasszikus szülő-gyermek kapcsolat van, mi barátnők vagyunk."
"Pistike sosem hazudik NEKEM, miért mondja azt róla, kedves tanárnő, hogy nem tudta az anyagot?"
"Én mindig mindent megteszek a fiamért, éppen azért megyek Koszovóba bevetésre, hogy ő semmiben se szenvedjen hiányt."
Mindezen mondatok csak erről szólnak: ÉN, ÉN, ÉN, ÉN vagyok a legjobb szülő.
Közben a gyerek meg nagy ívben le van szarva, az ÉN, ÉN, ÉN, ÉN miatt bármilyen neki ártalmas dolgot megtesznek, és közben magukat szuperanyaként/szuperapaként tüntetik fel.
Jó táptalajt adnak mindennek a mindenfajta tudást nélkülöző női lapokban megjelenő egókenegető cikkecskék.
Na, így írja felül az anyai ösztönt a szülői önzés.
Már így jobban fejeztem magam ki kicsit, Felebari?



Ori

Bekesseg nektek!

Szia Ori,

kar....., mert nagyon szeretnem erteni, mire gondolsz itt:

"....az anyai ösztönt ne keverjük a szülői egóval..."

Szep napot! :)



Hmm. Sajnos, akárhogy is gondolkoztam, nem tudok olyan...

kifejezést, amely az értelmét visszaadja a szónak.
Az egó ugyanis fontos.
De anyaként fontosabb a gyermek.
Inkább, ha pontosítani szeretnék nem is az egó szót használnám, mert tényleg nem fedi igazán, amire gondoltam, most hogy írod! :D
Inkább öntömjénező óriásént írnék, ami eltakar mindent.
Ez már jobban tetszik? :-)



Ori

Bekesseg nektek!

Szia Ori,

tudsz vmi magyarosabb, kifejezobb megnevezest a szuloi 'ego'-ra?
Vagy alt. az 'ego'-ra?
Koszonom.

Szep napot! :)



Igazad van, Felebari, az anyai ösztön tényleg pótolhatatlan.

Vannak olyan gyerekek, akik nem kapnak anyai ölelést, és ezt számukra más nem pótolhatja. Az is lehet szeretetteljes, ha bárki megölel, de pótolni nem pótolja soha. :-(
Csak arra kell vigyázni, hogy az anyai ösztönt ne keverjük a szülői egóval.
És ez nem könnyű dolog.
Főleg akkor nem, ha az anya nincsen rendben lelkileg.
Sokan vannak így ebben a széteső világban.
Csak kérni lehet a Jóistent, hogy megmaradjon az anyai ösztön minél több anyában.



Ori

Bekesseg nektek!

Meg egy kis oleles Ori, :)

http://www.thesecret.hu/node/3922

es meg egy pici tudomany az olelesrol:
http://forum.2esely.hu/gnm/index.php?topic=128.msg1702#msg1702

Igazad van, jobol is megart a sok, de hala Istennek az anyai oszton potolhatatlan segitseg.

Szep estet!



Felebari, tudod, nincs új a nap alatt, a bölcs öregektől...

tanulni a legtermészetesebb. Ők azt mondogatták gyakran: Mindennek megvan a maga ideje. :-)
Az ölelésnek is...
A manapság divatos téveszmékkel meg nem kell törődni. :-)
Egóból jönnek. :-)
A Prédikátor Salamon könyve leírja a következőket:

"Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek."

Én MÁSOKTÓL tanulok, Felebari, de azt megválogatom, kik a "mások". Salamon számomra éppen jó. :-)
És a gyerekek számára is. :-)
Sok-sok öleléssel, érintéssel, de nem mindegy, mikor, milyen élethelyzetben...



Ori

Bekesseg nektek!

Szia Ori,

jokat irsz! :)

Azert -remelem nem haragszol- en kitartok az OLELES varazsa mellett, meeg a hisztis, dacos, duhrohamot produkalo gyerek esteben is, foleg ha olyan kicsi, mint Anita kislanya.
Mindenkinek a sajat tapasztalata a legmeggyozobb, no es a tudomany is hozzatesz.
http://www.nlcafe.hu/noklapja/20090812/gyogyito_oleles/

Szep estet!



Igen, Felebari, szülőként az ember nem biztos, hogy...

mindig szembe tud nézni a saját egójával. Távolabbról könnyebb. Lényeg az, hogy a gyerek legyen a fontos, ne önmagad, akár pedagógus az ember, akár szülő.
Írt ebbe a blogba olyan pedagógus is, aki a cigány és SNI-s gyerekeket fertőző betegségnek tartotta a többi gyerekre nézvést. :-)
A diploma még nem elég.
FIGYELEM. :-)
Csak ennyi kell. :-)



Szerintem türelmesen leülve, Anita, elbeszélgethetsz...

a szüleiddel arról, hogy nem szükséges elkényeztetni a gyereket csak azért, mert Téged túlságosan fogtak és nem kényeztettek. Érvekkel nyugodtan és higgadtan meggyőzhetnéd őket, hogy miért nem jó, ha a kislány hisztizik, és miért ártanak neki azzal, ha ebben támogatják. Uralkodni vágyást vélek felfedezni a szüleiden, hiszen nem hagyják, hogy Te kezeld a helyzetet. Talán ezt is meg tudnád velük vitatni, és kérni őket, hogy ne szóljanak bele a módszereidbe a GYEREK ELŐTT, és ne tegyenek ellened a GYEREK ELŐTT, mert ezzel szintén a kislánynak ártanak. Ezt nevezik kettős nevelésnek, amikor az egyik szülő ellentmond a másiknak, akaratlanul is játszmázni kényszerítik a kicsit. Kihasználja idővel az ellentmondást, és a "gyengébb" félnek így teljesen elveszik a tekintélye. Ne hagyd semmiképpen, mert hosszú távon óriási károkat okozhat! Nem Neked, nem a szüleidnek, hanem neki, a lányodnak.



Látod, kedves Anita...

...máris megvan az a bizonyos feloldandó probléma:)

Az igazat megvallva különös érzés volt ezt most itt olvasnom. Nekem is van két unokám, és sokat gondolkodtam már azon, mennyire helyes a hozzáállásom ehhez a kérdéshez. Én is hajlamos vagyok ugyanis anyaként állni az unokáimhoz, sőt, néha nyakon csípem magamban az érzést, hogy a lányom nem úgy bánik velük, ahogyan kéne. És tudom, hogy ez nagyon, de nagyon nem okos dolog, tudatos is vagyok erre, mégsem tudom mindig kiküszöbölni.

A szüleid jót akarnak, ez nem is kérdéses, épp csak azt kell Velük megértetni, hogy a kislánynak Te vagy az édesanyja, és Nekik - ha valóban segíteni akarnak - egyetlen dolguk van. Jelesül az, hogy higgyenek Benned, ne érezzék úgy, hogy nem megfelelően látod el a gyermeked - mert ennek a viselkedésnek a hátterében ez a meggyőződés húzódik meg, tapasztalatból tudom. Meg persze az is, hogy a szüleid nem tudták elengedni még a kisgyermekes szülő aspektust, annyira szerették azt az időszakot:)

Közösen lehet ezt csak megoldani, és jelen esetben Te vagy a tudatosabb, vagyis Neked kell több belátással lenned. Rajtuk nem tudsz változtatni, csakis Magadon - figyeld az érzéseidet, és meg fogod találni a probléma gyökerét - ebben biztos vagyok.

Nagyon örülnék, ha mesélnél majd, és annak még jobban, ha megoldódnának a problémák:)

Sok sikert!



Én maximálisan tisztelem a

Én maximálisan tisztelem a szüleimet, nem is ezzel van a gond, hanem azzal van problémám, hogy ők akarják helyettem nevelni a gyermekemet. Legalábbis nekem nagyon így tűnik. Ha fegyelmezem a gyereket akkor rám szólnak, hogy miért nem hagyom, hadd csinálja. Ha kér valamit, valamelyikőjük egyből ott van. Ha elkezd sírni, mindig valahogy anya ér oda hamarabb, vagy kiveszi a kezemből a kicsit....teljesen megfoszt attól az érzéstől, hogy ő az én gyermekem. Nem érzem magam így anyának. Én ezért nem szeretek itt lenni, nem azért mert nem tisztelem, szeretem őket. Csak hiába beszéltem már az anyukámmal erről, ő nem tud megváltozni, azt mondja....



Ori

Bekesseg nektek!

Igazad van Ori,

neked, mint fejleszto pedagogusnak jo ralatasod van ezen problemakra, en csak egy szulo vagyok.

Teljek oromed a munkadban! :)

Szep estet!



Értelek. :-) Éppen emiatt sokszorozódik meg manapság a...

nehezen kezelhető gyermekek száma, amit most leírtál. A gyermek és a szülő nem egyenrangú partner. Szülő-gyermek kapcsolatban vannak. A felnőtt higgadtan kezelheti a helyzetet úgy is, ha nem dicsér a hisztiért. Ugyanis ha dicsér, a kisgyermek azt tanulja meg, hogy a hiszti jó, ennek segítségével mindent el lehet érni. Persze, hogy nem arra gondoltam, hogy a felnőtt tajtékozva dühbe guruljon, mert ez sem segít. Kiabálni lehet ám higgadtan is, és ez néha használ, nem árt. A felnőtt vállalja a felelősséget a gyermekéért, és konfliktusba kerül, ha erre van szükség. A szeretet nem mindig simogat, feltéve, ha okos, érett szeretet. :-)
Mindig azt tenni, ami a gyereknek jó, nem könnyű.
Könnyebb a kedves, tökéletes, édes szülőt játszani, mert ez növeli az egót.
Néha szidni is kell, mert megtanulja a kicsi, hogy ebben a társadalomban milyen normák szerint élünk mi emberek. :-)
Mondjuk, ha a hiszti nem ér célt, ritkán van szükség a szidalmakra. :-) Kedvesen és tisztelettel kér majd a kis ember. :-)
Egyszerű ez, a nagymamáink még tudták, és tisztelettel továbbadták. :-)
És persze, hogy az ölelgetés lehet a pont. :-) Szeretjük, csak azt nem, ahogy viselkedik, persze csak akkor, ha rosszul viselkedik. :-)



dac

Bekesseg nektek!

Szia Ori,

ertelek.
Te is engem?
A dackorszakot hivatalosan nevezheted, aminek akarod, jatszmanak is. Szerintem nem az. Az egyeniseg szeretne ervenyesulni, "en is vagyok, nem csak te" idoszak kezdete, ezt illik tisztelettel eszrevenni egy okos felnottnek. Es okosan, ertelmesen, de legfokepp bekesen megoldani a feszult helyzetet, um. kovetkezetesen, egyenranguan, ha egy mod van ra.
Az olelgetes lehet a pont a mondat vegen.

:)



Igazat adok Felebarinak, a szülők tisztelete nélkül nem...

lesz jobb. :-) Ők a szüleid, Te pedig a gyermeked szülője vagy. Azért arra vigyázz, hogy a dackorszak ne váljon véglegessé! Hiszti esetén az ölelgetés a legrosszabb megoldás. Nem belemenni a gyermek játszmájába, és akkor ölelgetni, amikor ő is aranyos! Így megtanulja, hogy a hisztivel nem ér el semmit, ellenben a kedvességgel igen. :-)



Anita85

Bekesseg nektek!

Kedves Anita 85,

"...Lehet a költözésen kívül valami más megoldás???..."-irtad.

Igen, ha ott maradsz a szuleidnel, ez a legjobb megoldas. Iranyitanak, beleszolnak......hat persze, egy masfel eves gyerekkel elvalni, nem lehetnek tul buszkek sem rad, mint jol nevelt lanyukra, sem magukra a nevelest illetoen. A 'valas' bukast jelent, sikertelenseget, ritkan fogadjak el ezt a legjobb megoldasnak. A szuleid most biztosan azt szeretnek bepotolni, amit elmulasztottak, kijavitani a csorbat, hogy majd egyenesbe jojj es sajat labadon is meg tudj alni. Ok ezen igyekeznek. Ertsd ezt meg. Aggodnak erted/ertetek. Termeszetes, nem?!
Az, hogy befogadtak jol jon, de hogy alkalmazkodj hozzajuk es elfogadd oket egy kozossegnek veled, az mar nem tetszik. Pedig egyutt veluk sokkal konnyebb, mintha egyedul kellene megoldanod mindent.
Fogadd el az aggodasukat, a segiteni akarasukat, no meg, hogy mar idosek,nehezebb nekik alkalmazkodni egy uj helyzethez ,mint pl. neked fiatalon, es konnyebb lesz osszeszokni/egyutt elni veluk.

Hisztis a kislanyod.
Persze, 2-4/4 es fel evig tart a 'dackorszak', ki kell birni, nyugodt, higgadt hozzaallassal. Nem idegeskedni, sokat beszelgetni, megerteni mit szeretne, milyen alternativat hajlando elfogadni, hogy megnyugodjon, es sokat olelgetni, szeretettel, orommel. Sokat nevetni, huncutkodni, es engedni, hogy a kis fantaziaja kibontakozzek.
A neten sok infot talalsz a 'dackorszakrol' es alt. az ovis korszakrol, olvasgass, jot fog tenni, ha megerted, mi folyik a 3 evesek agyaban, lelkeben.

A legjobb helyen vagy a szuloi hazban, ha nem hiszed, ird ossze, mi a negativ es mi a pozitiv az egyuttlakasban.

Gyonyoruszep napokat nektek egyutt! :)



Hmm. Fura, hogy most visszatértem ide. :-)

Azóta már a Juditka által oly szörnyetegeknek beállított gyerekekkel foglalkozom. :-)
Tapasztalatból írom: Kezelhetőek. :-) Sőt, szerethetőek. :-)



Nem tudom, hogy ki a "hibás", szerintem senki sem. :-)

Csak talán az lehet a bibi, hogy mivel Téged a szüleid túlságosan beirányítottak, és ez számodra rossz volt, most elmentél a gyermekeddel a másik végletbe. A kicsit irányítani kell, mert még gyermek, ez ad neki biztonságot. A szüleid viszonylatában Te vagy a kicsi, ők irányítanak, a gyermeked viszonyulásában Te vagy a nagy, Te irányítasz, mert Te vagy a felnőtt. Ha nem teszed, a kislányod azt hiszi, ő a nagyobb, ő mondhatja meg a tutit, hisztizni, irányítani kezd. Tehát a feladat: Légy felnőtt! :-) Viszont azért nem kell zsarnoknak lenni, meg lehet keresni a középutat, még akkor is, ha ez nem könnyű feladat. A nevelés a legnagyobb meló. :-) Gratulálok Neked, mert tudod ezt! :-) A hisztinél nem szabad engedni a gyereknek, még akkor sem, ha ez a saját rossz érzésedre emlékeztet, hiszen neki árt hosszú távon. Ő a kicsi. :-) Ezt mondd meg neki. :-) Könnyebb lesz. :-)



Kedves Anita!:)

Nagyon jól látod a helyzetet, a kislányod helyetted hisztizik, pontosabban Te hisztizel, csak Rajta jön ki.:) A Benned felgyülemlő feszültség így vezetődik le.

Nemfeltétlenül a költözködés a megoldás.
Általában mi emberek a nehéz helyzetek elől menekülünk, aztán újra és újra ugyanabban találjuk magunkat. Ez egy megoldandó probléma. Nyilván nem véletlenül kerültél oda - rendezned kell érzelmi világodat, s helyzeted a szüleiddel.

Keresd meg Magadban az érzést, ami arra ösztökél, hogy mindig az Ő elvárásaiknak megfelelően cselekedj. Alaposan nézegesd meg, ízleld meg, ÉREZD ezt az érzést Magadban. Minél több időt áldozol neki, minél inkább tudatosítod magadban, annál jobban megismered, és végül egyszer csak nem lesz többé.

Persze talán beszélgetni sem ártana.
Elmondani a szüleidnek, vagy legalábbis megpróbálni, hogy nem vagy már gyerek, ne bánjanak úgy Veled. Egyébként a családdal van a legnehezebb dolgunk, de nem véletlen, hogy épp ők a családunk. Azokat az embereket, akikkel mindenképp rendeznünk kell a dolgainkat, a Sosr családtagokként rendeli mellénk, hogy elválaszthatatlan legyen a kapocs, és ne tudjunk kibújni a feladat terhe alól. Ráadásul a családtagok mellett azonnal gyermekké válunk, szinte észrevétlenül, és úgy kezdünk viselkedni, ahogyan gyermekként tettük. Olyan ez, mint a kötélhúzás. Ő gyermekként kezel - kötél egyik vége - Te azonnal regálsz, és úgy is viselkedsz, ahogy gyerekként tetted - kötél másik vége. Engedd el a kötelet, ne húzkodd tovább, és akkor a másiknak sem lesz mit rángatni:) Vagyis reagálj másképp, ne úgy, ahogyan várja.:)

Az is megoldás, ha a kislányodat figyeled.
Próbáld kilesni, milyen helyzetekben "robban", mert nem kizárt, hogy titkon azok a helyzetek bántanak Téged is legjobban.

Sok szerencsét, még több türelmet, és tengernyi szeretet kívánok mindehhez Nektek!:)



Én épp válófélben vagyok.

Én épp válófélben vagyok. Visszaköltöztem a szüleimhez már másfél éve, de nem szeretek itt lenni. Mindenben irányítani akarnak, engem pedig úgy neveltek hogy ezeknek az elvárásoknak meg kell felelnem. A kislányom aki pár hónap múlva 3 éves lesz, nagyon sokat hisztizik. Néha csak úgy minden ok nélkül, amikor látszólag nyugodt, egyszer csak robban. Éjszaka is felkel visítva és nem tudom mit tehetnék. Sajnos nincs lehetőség költözésre egyenlőre. A Gyesből nehéz lenne lakást fenntartani...Lehet a költözésen kívül valami más megoldás??? Nagyon elkeseredett vagyok....Főleg az éjszakai alvással vannak gondok, nappal semmi, mert egyedül vagyunk. Ezért gondolom hogy miattam van ez az egész......Mit gondoltok erről? Kihez fordulhatnék segítségért?



:-)



Drága Jamy! A hsz azért ment, hogy némi fényt vigyek a

hátrányos helyzetű gyermekek "Miért viselkednek így" helyzetére. A többi már nem publikus.