A 3 dimenziós látás, a mi világunkban. A csodák kertjében egy csodás palota.... Kié? Ki lakik, lakhat ott?

El tudnád-e képzelni, hogy ott élsz? Abban a csodálatos kertben álló káprázatos, szinte álmaid otthonának érzett palotában. (egy képzeletbeli világban)

Akkor most képzeld el, hogy egy csodálatos kertben vagy, a meleg szellő cirógatja arcod, tested, a fű és távoabb a dombok, vidám zölden csillognak a napfényben,
egy apró patak csobogása odavonz, játékos pisztrángok és más színes halacskák vidámsága megragadja tekintetedet... nem messze tőled, épp a világos, meghitt hangulatú kis erdő van, és a hátad mögött egy hatalmas, hívogató palota áll, amely, érzés szerint, amit belül érzel, mintha a tied és te családod otthona lenne! Be van rendezve a legkényelmesebb és fényűzőbb dolgokkal, amiket valaha is elképzelnél, vagy megpróbálnál elképzelni... Madarak csicseregnek, és harmónia, a tökéletes nyugalom, tiszta béke vesz körül....
Fogalmad sincs, hogyan kerülhettél ide. Amnéziád egyszerű, cseppet sem kellemetlen állapotában észreveszed, hogy jól érzed itt magad, nincsenek fájdalmaid, derűs vagy és bizakodó.

Épp csak azt nem érted, hogy, hogyan kerültél ide?
Mikor jöttél erre a csodálatos helyre?
Mit kéne tenned most?
Hol kéne keresned azt, aki válaszokat adhat?... Tudatod legmélyén érzed, hogy a kert, a palota és ez a világ te, a ti otthonotok lehet, hisz szívélyesen befogad, és minden jóval ellát, mégis... de, valahol mégis kell lennie egy helynek, ahonnan te igazából jöttél, jöhettél. Biztosan voltál előtte valahol, ezek kezdenek el foglalkoztatni, és már nem érsz rá a kert és a palota csodájával, bőségével foglalkozni, mert leköt a KÉTSÉGed.

Mikor hosszú idők múltán sem tisztul ki az emlékeid távoli képe, elindulsz mégis, felfedezni ezt a csodálatos teremtett világot. És elkezded belakni.
Megismered a patak vizének ízét, a fű tapintását,
bejárod az erdő minden kis szegletét,
napozol a tisztásokon,
gyönyörködsz a virágokban.
Bemész a fényűző palotába is, pihensz a kényelmes ágyon és ételt veszel a tömött kamrából.

Eltölt az érzés, hogy téged itt vártak már, előkészítették neked ezt a fantasztikus környezetet, elhalmoztak előre is minden jóval, amire csak vágyhatsz.

És mikor nem jön senki még napok, hetek múltán sem, hogy elüldözzön a paradicsomból, melynek eredete a sajátodhoz hasonlóan kitörlődött emlékeid közül, kezd megfogalmazódni benned a felismerés, hogy talán... Talán okkal kerültél a csodálatos kertbe. Méltán és megérdemelten.

Te, te mond, mire gondolnál ebben a helyzetben, milyen indokot lelnél saját szereped, saját létezésed magyarázataként?

Azért vagy itt, hogy rendben tartsd a birtokot?
Vagy, hogy elláss valamiféle életfogytig tartó gondnoki posztot, megvédve a világot az elképzelt rombolóktól és nem létező veszélyektől?
Azért kerültél ide, mert valaki kegyetlen tréfát űz veled, hogy megkeserítse napjaidat egyelőre még előre nem látható módokon?
Azért küldtek, hogy élvezd a jólétet, és megtapasztald a gondtalan bőséget, mert kiérdemelted múltbéli tevékenységeiddel?
Vagy szerinted a láthatatlan tulajdonos tiszteletét és irántad érzett feltétlen csodálatát mutatja ki ezzel az ajándékkal, elismerve, hogy példátlan lény vagy, aki hódolatra érdemes?

Ebben az elképzelt világban az emberek nagy hányada úgy gondolja, hogy gondnokként került a kertbe és palotába. Örökös munka ez életükben.
Csupa óvatosság az élet, és az általuk elképzelt titokzatos tulajdonos ismeretlen elvárásainak való megfelelés a végső cél, aki majd talán megdicsér, ha valami nem létező mérce szerint szépek és rendezettek a birtokán a dolgok,

de biztosan megbüntet, ha ugyanezen ismeretlen elvárásoknak nem sikerül megfelelni.

Lesz, van, aki az óriási palota kertjében sátorozva tölti életét, sosem merészelve venni a bőségesen tömött kamrából, csak az erdő lehullott gyümölcsein élve.

Van, aki bent él a palotában, de soha nem ér hozzá a könyvespolcokhoz és puha karosszékekhez, nehogy kárt tegyen bármiben, ha már hívatlan vendégként lakik egy őt meg nem illető helyen.

És lesznek, vannak, igaz igen kevesen, akik mégis csak bent élnek a palotában.
Igazából – ők azok, akik felismerik, hogy mindez a gazdagság nem vár senki másra, nem megőrizendő múzeumi kiállítás, melyet csodálni kell a távolból,
és, hogy nem is egy gonosz földesúr terve, mellyel a fényűzés használatára csábít, hogy majd lecsaphasson és keményen megbüntessen, amiért tulajdonát érintették.

Azután jönnek mások is. Ugyanilyen emberek, ugyanilyen palotákból és kertekből, mert az ember nincsen egyedül a világon. És mikor elég sokan összejönnek, az emberek elkezdenek suttogni az ismeretlen tulajdonosról, aki mindezt nekik adta. Hol lehet, mit csinál vajon, mik az indítékai és szándékai? Valaki azt mondja, ő beszélt ezzel az úrral, és a többiek szentként tisztelik az Áldott Közvetítőt. Egy csoport megpróbálja meggyőzni a többieket, hogy költözzenek ki palotáikból az erdőbe, mert nem azért teremtetett a csodás hajlék, hogy gyarló ember mocskolja be. Egy másik csoport szerint a földesúr majd megbüntet mindenkit, aki a jobb lábával lép át a patakokon a bal helyett, mert egyikük egyszer megbotlott, mikor a ballal lépett, tehát ez az úr akarata, és eme csoport tagjai ezt mindenki érdekében be fogják tartatni. Szabályok is születnek hamarosan, például: szombatonként a szederbokrokat nem lehet tíz méternél jobban megközelíteni, mert az Áldott Közvetítő szerint a láthatatlan tulajdonos, aki az égben lakik, ezt parancsolta neki álmában.

Az ember megalkotja fejében a képet egy ugyanolyan emberről, mint saját maga (hiszen más milyet képtelen lenne alkotni képzeletével) aki hatalmasabb, bölcsebb nála, aki adta és el is veheti a palotát. Azt a palotát, amit félelemből és bűntudatból most már azok sem használnak, akik eddig laktak benne - hiszen mi lesz, ha jön valaki, egy földesúr az égből vagy távoli helyekről, és kegyetlenül lesújt, amiért laktál a szobáiban, és gondtalanul napoztál a birtokán?

Azután az emberek a kertekből és palotákból meghalnak, gyermekeiket hagyva maguk után, akiknek gyermekei majd szintén utódaikra hagyják egyszer a földet. Ők már úgy nőnek fel, hogy tudják, a láthatatlan földesúr mindenkire lecsap, aki jobb lábbal lépi át a patakot – ez nyilván igaz is, hisz őseik ősei is tudták már, és a hagyomány nem tévedhet. Legalábbis szüleik, és az ő szüleik szerint nem. Azon deviánsok, akik beköltöznek az elhagyott palotákba és bűntudat nélkül, vidáman élnek, azok nyilván bűnösök vagy bolondok, hisz az ember örökös feladata a gondnoki teendők ellátása, a kemény munka és óvatosság, az égben lakó tulajdonos elvárásainak való megfelelés.

Az emberek gyermekei csoportokra szakadnak, mert a rég halott, Áldott Közvetítő szavai szájhagyomány útján fennmaradtak, de mindenki másként értelmezi őket. Van egy csoport, akik szerint vasárnap a szederbokrot nem szabad megközelíteni, s ők megpróbálnak meggyőzni mindenkit, akik szerint inkább kedden nem lehet a bokorhoz menni, hogy a haláluk utáni túlvilági életben a földesúr egy sötét kamrába dugja majd őket, ha nem mondanak le bűnös meggyőződésükről a szederbokrot illetően. Mikor ez nem sikerül, az első csoport a keddi szederbokor szentelés alatt rátámad a másikra, és megölnek közülük amennyit csak tudnak. A háború ezek után évezredeket tart majd, és a felek mind meggyőződéssel állítják, hogy a másik csoport tagjai gonosz, ocsmány kreatúrák, akik a túlvilági veremben fogják tengetni az örökkévalóság éveit, amiért rossz napon mennek a szederbokorhoz. Mindkét csoport az Áldott Közvetítő - aki oly rég halott már, hogy az emberek ükapjának ükapja sem ismerhette személyesen – nevében cselekszik saját bevallása szerint, és az ő szent akaratát érvényesíti, melyet csakis az a bizonyos csoport értett meg helyesen és tökéletesen.

A palotákat elhanyagolják, a patakot vér és mocsok szennyezi. Akinek eszébe jut gondolkodni a láthatatlan tulajdonosról, annak csak a szederbokros irányzatok gyilkos összecsapásai és örökös harca jut eszébe.

Képzeld el, hogy itt vagyunk mi, emberek, a világunkban. Építettünk magunknak palotát, kertet, méghozzá csodás erdők és patakok mellett, de végül be sem költöztünk. Nem számít, hogy a szomszédok harcban állnak, vagy hogy mások szomjan halnak a patak forrása mellett ülve, mert félnek, hogy tilos inniuk belőle. Mi magunk sem megyünk be a palotába, nem használjuk a szobákat és tárgyakat, talán még a míves boltozatra sem merünk ránézni bűntudat nélkül. Aki bent él a pompában, azt vagy irigyeljük, vagy utáljuk – miért lakik ő a pazarló fényűzésben, miért nem tud beköltözni a palota egy használaton kívüli vécéjébe, ahogy mindenki a világon?

Képzeld el, hogy palotája mindenkinek van, neked is. A láthatatlan birtokos, aki mindezt adta, nem az égben vagy távoli földeken lakik – te magad vagy a tulajdonos és építtető. Lehetsz gondnoka saját házadnak, aki a legkisebb szobában nyomorogva látja el lélekölő munkáját, de élvezheted is a luxust teljes jogú lakóként. A szomszédaid talán azt mondják majd, tönkreteszed a házat, mikor megérdemelt lehetőségeiddel élve belakod a hatalmas termeket és szobákat, de végső soron, ez a te palotád. Amit kívánsz, azt tehetsz vele.

Képzeld el, hogy mindezt nem is olyan nagyon kell elképzelni, mert most is körülvesz. Ez az a világ, amiben élsz. De valószínűleg ezt már rég elképzelted... Forrás: Tudatosság lap

Írta: Arikel

CsatolmányMéret
Mesetáj.jpg52.64 KB
Házam.jpg43.3 KB
Címkék:

Hozzászólások



Köszönöm kedveseim!

Mi magunk teremtjük világunkban a jót és főleg a rosszat. Mert hitrendszerünk még nem érett meg arra, hogy : Várjuk mindig a legjobbat.

Nem fejődtem magam sem arra a szintre még fel, hogy az elfogadást tökélyre vigyem. Így bizony még könnyen lehet, hogy kivül állóként élnék ebben a csodálatos szép épületben, ami pedig álmaim palotája!!!

Mekkora utat tettem már pedig meg:) És tudom, ami előttem áll sem piskóta feladat. Gyúrok rá, mindenképp. Még ebben az életemben szeretném elérni, hogy eltudjam magam abban a palotában lakni, képzelni. Hogy ÉN, Anikó, ott élek. Mert jogom van hozzá.

Milyen érdekesek vagyunk, mi emberek. Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Igen. Fordítva működünk. Csak ezt kéne tudatosítanunk magunkban, a fordítottsági működési elvet. Ennyi.



Barátaim, ez a Tündérkert, akár maga az Édenkertje is lehetett,

a Paradicsomi idillikus élete őseinknek:)

És lásd, amikor jól megy sorunk, ha nem vagyunk szeretetben teljesek, boldogtalanul éljük meg gazdagságunkat.

Ám aki szeret, ő sose lesz életunt a bőség és az ínség idején sem.

Változó világunkban, ahogy a vizeink, tengereink hullámoznak, úgy hullámzunk mi magunk is érzelmeink által vezérelten. / nem véletlenül a bölcs Tarot-ban a Víz szimbóluma az Érzelmeké / Hegynek fel,-völgyben le haladunk célunk felé.
Nem mindegy megélésünk, ahogyan dolgainkat szemléljük, melyeket mi hoztunk létre egykori döntésünkkel.

Minden mai megélésünk, egy valamikori döntésünkből fakad. Vállaljuk fel felelősen életünket most is, mint mindenkor, mert csakis a felelősség tesz minket felnőtté.
Igen. Jelentsük ki akár naponta többször: Én vagyok a felelős. Saját életem alakulásáért senki más, egyedül csak én vagyok felelős.

És ez így van.



Hmmmmmm

Sajnos igaz minden szó amit le írtál ide!!!!! Valóban az emberek 99,999999999%-a retteg elfogadni mind azt a csodát, amely az övé a kezdetek óta! A párom pontosan ebbe a nagy csoportba tartozik. Sajnos (vagy talán szerencsére, mert így első kézből tanulhatom meg a saját hibáimat meglátni ő általa), változtatni sem akar. Az évezredes begyepesedés rá is hatással van, s a palotát csak távolról szemléli. Nem gyűlöl, csak épp nem tartja magát méltónak rá! Pedig mindannyian méltóak vagyunk! Szeretettel és boldogan, hálás szívvel költözzünk be mindannyian a saját palotánkba hát, s ne mások gondolatai legyenek az irány mutatóak életünkben! Bőségre teremtettünk, boldogságra és a csodák palotája vár minket.
Köszönöm, hogy beléphetek az ajtón és élvezhetem minden szépségét kényelmét és csodáját a palotámnak és a hozzá tartozó kertnek!!!!

Csodálatos napot mindenkinek.



Hát ez nagyon tetszett!!!

Hát ez nagyon tetszett!!! :)
Köszönöm!!!