Az EGO halála...

Akinek az ego-ja kemény, nehezen él át minden átváltozást.
Ez sok más mellett azt is jelenti, hogy nehéz meghalnia.
Ősi korokban, ahol az emberek a szeretet élményét még nem felejtették el, nemcsak boldogabban éltek, de könnyebben is haltak meg, mint mi.
A szeretet eggyé válás.

Amikor szeretsz egy embert, Ő leszel. Amikor szeretsz egy fűzfát, egy tavat vagy akár a csillagos égboltot: fűzfa, tó és csillagos égbolt leszel. (Azért szeretsz a tengerben úszni, mert egy kicsit tengerré válsz - úgy érzed, hogy nincsenek határaid. Volt már ilyen élményed? Tested a hűvös vízben parányi volt ugyan, mégis végtelenül nagy: mintha karod, elérne a végtelenig. Nem csak a víz az élmény - egy kádban ezt nem élnéd meg -, hanem a határtalanság is. Én csak olyan tengerben szeretek fürödni, melynek nem látom a túlsó partját.)

A szeretet feloldja az én-határokat.
Ahhoz, hogy szeresselek, át kell, hogy éljelek.
Ahhoz, hogy átéljelek, beléd kell bújnom.
Ahhoz, hogy beléd bújjak, föl kell oldódnom. Énemet föl kell áldoznom, hogy ne Én legyek, hanem MI legyünk, ezentúl.
No mármost a halál ilyen én-föladás!
Én-görcsöm föladása. Belesimulás az ismeretlenbe ami nálam teljesebb, végtelenebb, időtlenebb. A sókristály föloldódik, és tengerré válik: ez a halál.
Ezért mondták a bölcsek, hogy az "élet nem egyéb, mint a halálra való felkészülés". Ez nem azt jelentette, hogy az embernek szüntelenül félnie kell, és a végrendeletét időben meg kell írnia, hanem azt, hogy az én-föladás művészetét - vagyis a szeretetet - az élet során kell megtanulni!

Az én-föladás kikerülhetetlen sorsfeladat: s ezt már életünkben is megéljük, ha szeretünk. Igen, ha szeretünk, egy kicsit meghalunk! A szónak nem abban az értelmében, hogy kampec, és örökké végünk van, hanem úgy, hogy kiteljesedünk. (Emlékszel? Az ölelés extázisában azt kiáltottad: "Ó, Istenem!", és ha jó volt, azt is, hogy "Jaj, meghalok!")

Aki nem tud szeretni, annak az én-jén kivül nincs senkije és semmije: fél, ha elveszti, megsemmisül.
Aki viszont szeret, megtapasztalja, hogy énjének föláldozásával kezdődik a csoda! Igy aztán lényegesen könnyebben hal meg.
Könnyebben "omlik a halál karjaiba".
Odaadja magát.
....................................

Egy jókedvű angyal egyszer azt súgta: "Meghalni nem más, mint fejest ugrani Istenbe!"
Aki azt hiszi, hogy csakis önmagának hal meg, biológiai okból, az nem meghal, hanem elpusztul.
A mi egocentrikus korunkban ezt éljük meg: körömszakadtáig kapaszkodunk az én-ünkbe. Hajónk kötelét görcsösen szorítjuk, mert azt hisszük, csak a föld a valóság, a tenger semmi. Ezért nem tudunk szeretni - és sajnos meghalni sem!
Szorítjuk magunkat önmagunkhoz. Kétségbeesetten markoljuk én-lényünket, mint a parttól elszakadni akaró hajó kötelét, melyet cibál egy hatalmas óceán-erő, de nem engedjük el; elkékült ujjakkal görcsösen kapaszkodunk magunkba - s a "kihajózás" folyamatát nagyon megnehezítjük.

Most nem csak arról beszélek, hogy a modern orvostudomány - mivel csakis az ittlétet tekintik életnek - gyakran évekkel elnyújtják az agóniát, és gépekkel tartóztatják a menni akarókat - hanem arról, hogy maga a haláltusa nem egyéb, mint az ego, az én legyőzése!
Más szóval: áldozat. Átengedem magam egy nálam magasabb Akaratnak: vigyél, változtass át, tégy velem, amit jónak látsz! Formálj, szülj, vezess!
.....................................

A halál minden esetben küzdelemmel jár, mert MINDEN ÁTVÁLTOZÁS GYÖTRELMES FOLYAMAT.
Nehéz megszületnünk és keserves, véres erőfeszítéssel a világra birkóznunk magunkat - és nehéz elmenni, s lényünket eltépni a testünktől, amellyel azonosultunk. Ez az azonosulás a lélek mágikus kötöttségét jelenti, melyet elszakítani csak a lélek tudja, küzdelmesen. De ezt a küzdelmet jóval könnyebben vívjuk meg, ha tudjuk, hogy van hová mennünk, és vannak, akik várnak.

De főleg akkor könnyű a halál, ha VAN KIVÉ ÁTVÁLTOZNUNK!
És ez manapság a legnehezebb. Odaadni azt, ami az enyém?
Otthagyni, nemcsak a testemet, de azt a valakit is, akiről eddig rögeszmésen azt hittem: én vagyok?
Aki csak az enyém, senki másé, s ha elvesztem, nem leszek senki, soha! Megszűnök örökre!
Ha valaki semmivé válhat, gondolja pánikban a lélek, az most sincs! Két semmi között egy villanásnyi fény az örök sötétben - ennyi a létezés?

Aki az életben nem tanult meg szeretni - vagyis nem tanulta meg az odaadás művészetét -, azt hiszi, hogy a halállal a semmibe lép.
De aki már itt a földön átélte a szeretet élményét, tudja, hogy átváltozásával egy, a földi családjánál sokkal nagyobb és sokkal szeretetteljesebb családba lép.
Csakhogy ez az elengedés, önmagam elengedése, és az itteni játszótársak elengedése nagyon nehéz...

Müller Péter: Örömkönyvéből

Hozzászólások



Kedves bölcs

Kedves bölcs Bagoly!:)
Klasszul fogalmaztad, én is ezt éltem meg, mélydepresszió (boldogok a nem gondolkodók:-)) - marékszámra az antidepresszánsok, kedélyjavítók, 200-al az autópályán elengedett kézzel éjjel, és vártam a becsapódást... nem sikerült, sokszor nem sikerült. Oka volt... Most boldog vagyok, a szó igazi, nemes értelmében. Nem emlékszem a gyógyszerek nevére sem amit hánytam magamba! És ezt magamtól teremtettem meg, illetve azoknak a segítségével akiket olvastam, és beengedtem az életembe.
Ők és az őrangyalom küldött vissza játszani:-)

Petyko: én is:-)

"Amit most az elmédben látsz, azt hamarosan a kezedben is tartod."
Bob Proctor



tanulok..

Petyo