Ha egy barát elmegy...

Tegnap éjjel meghalt egy barátom. 39 éves volt. De az is lehet, hogy 1039, nem tudom. Ő már tudja. Nem volt szoros barátság, de mikor összejöttünk, mindig jókat nevetgéltünk. Úgy éreztem, szeretjük egymást, mint lelkek, igazán. Voltak nézeteltéréseink, ekkor hónapokig nem beszéltünk, de aztán elfeledkeztünk ezekről, és mintha mi sem történt volna, folytattuk a nevetgéléseinket. 3 napja jutott eszembe, hogy hallottam, kórházba került. Gondoltam, a hétvégén meglátogatom. De már nem tudtam... Tudom, hogy minden rendben van vele, de igazán majd csak a temetésén leszek képes "üzenetet fogni" vele kapcsolatban. Hiányzik. Borzasztó, mennyire nem akart élni. Hihetetlenül jóképű, kreatív és jó képességű. Egyszerűen csak elment... Csapongok a gondolatok között. Értelmetlennek tartom, pedig számára, aki ezt bevonzotta, volt értelme az elmúlásnak. Remélem, már nagyon boldog. Remélem,minden vágya, hogy visszatérjen és olyan tapasztalatokat gyűjtsön, amik hosszú-életűvé teszik. Egészségessé, vagy "mittomén", csak ne hagyjon itt megint ilyen hamar! Egy barát elment és én még búcsúzni sem tudtam... De ő megtette! Mindig, minden szavával menni akart! Hát elengedem, de rettenetesen hiányzik!

Címkék:

Hozzászólások



elmúlás

Kedves Shakti megértelek, tudom milyen a "nincs többé"-vel szembesülni. Ez történik a "pillanatban", és kíséri az elviselhetetlen fájdalom. Dörömbölnek a mi lesz most, hogyan tovább kérdései. "odaát" mennyei béke uralkodik, fényesen, makulátlanul tiszta, érintetlen minden. A születés a mamának és a babának is fájdalommal jár, küszködéssel. Az életnek búcsút inteni sem egyenlő mindenkinek az "átalszom magam a túlvilágra" csendes, békés elmúlással. Sok embertársunk szenvedett, s megváltásként érte a halál. Olyan esetek, és bocsáss meg a megfogalmazásért is napvilágot láttak, amikor valaki képtelen valami ok folytán (bonyolult kérdéskör) élni e földi létben.
Akárhogy is történik, meg fog történni, de akik előttünk mentek el, szokták mondani tovább élnek emlékeinkben. Ezek az emlékek sosem sárgulnak meg, bármikor előveheted, "fellapozhatod". Gondolj erre. Szeretetteljes üdvözletem!



Kedves Shakti! Teljes

Kedves Shakti!
Teljes mértékben megértelek, én a bátyámat veszítettem el tegnap 64 éves volt.



Drága Shakti! Érdekes ez a

Drága Shakti!

Érdekes ez a halál, visszahúzódás dolog. Sokat olvasok, gondolkodom magam is ezen a témán mostanában.
A bölcsességek, amelyek összeállnak bennem ezidőtájt, arról szólnak, hogy a hosszú élet nem erény, nem jutalom, hanem a szellemi szint, megvilágosodás útjának eredménye. Ez igy elég zavarosan hangzik, kibontva ezt - hacsak nem kimagaslóan bölcs lelkekről beszélünk, akik tanítani jöttek -, leginkább "büntetés" a hosszú élet. A rövid életűeknek pedig jutalom. Akik rövidebb életet írnak meg a szellemi vezetőikkel két inkarnáció között, igen fejlett lelkek - valamilyen szempontból -. Mondjuk úgy, mázlisták. Morbidul hangzik, de én azt hiszem nagyon egyszerű, és hihető álláspont.
Sokan vagyunk úgy biztosan, akik nyitott szemmel vannak és látják, hogy az emberi élet vérben és szenvedésben indul, és sokszor úgy is végződik. Ez van. Az "út" szintén nehéz, hiszen feladatot teljesítesz, ki kell javítanod valamit...
Persze lehet törekedni és kell is a harmóniára, de mint tudjuk a diszharmónia jellemzőbb egy emberi életre. Vannak pillanatok, amiben érezhető az áhított harmónia, és olyankor azt mondjuk boldogok vagyunk. Tehát a rövid élet nem feltétlenül rossz. Könnyebben, gyorsabban teljesítette a feladatát, és jöhet vissza a játszótérre - talán -, egy könnyebb sorssal...

Amit megtehetsz, hogy levelet írsz neki, elégeted és elásod...
Nekem segített már kétszer is. TUDOM, hogy örült neki, hogy reagált rá ONNAN. Próbáld meg...

Ölellek: Gini
"Amit most az elmédben látsz, azt hamarosan a kezedben is tartod."
Bob Proctor



Shakti

Ilyenkor nyugodtan éld meg a rossz élményeket is, a sírás is ezért jó, mert segít megkönnyebbülni, és mindig jobb, ha egy rossz érzés nem marad benned. :)

Más. Kitettem az álmodról szóló írást a címlapra, tetszett :) Csatoltam hozzá képet is, ugye jó így?



Szia Shakti

Nekem a nagymamám ment el igy, sajnos nem tudtam tölle elbucsúcsúzni. Nagyon sokáig ha egy idös néni jött velem szembe az utcán olyan nagymamám tipusú összeszorult a gyomrom és legszivesebben megöleltem volna. Pedig a temetésén éreztette velem hogy jo minden és nem kell sajnálni, de nekem valahogy a befejezés hiányzott. Sok sok kitartás és egy nagy ölelést küldök neked most.



Értem az elmúlást

Sziasztok! Értem én az elmúlást, értem, hogy visszahúzódunk a testünkből, ha már nem akarjuk ezt a tapasztalatot, de mégis, azért nagyon hiányzik! Most hagytam abba a hüppögést, meg kellett siratnom! Egész nap éreztem, valahol, egyedül ki kell sírnom magamat. Most megtettem, már könnyebb! Köszönöm, hogy itt vagytok!



Drága Shakti!

Sokan mennek el, de az emlékük itt marad. És ha rá gondolsz, gondolj a jó pillanatokra, az örömre, a nevetésre. És ha fáj, ne próbáld megérteni. Van, és így kell lennie. Sokan elmennek, sokan pedig jönnek. Örüljünk annak, hogy itt vagyunk. Mi is el fogunk menni egyszer :)



Annak az emlékére, aki elment....

Nekem is elment drága Shakti, egy nagyon kedves barátom. Igaz rég. Ám a megemlékezés verse örök ifjúvá teszi őt.

ÍM. ILDIkó

Hát elmentél, itt hagytál minket, Ildikó.
Te, aki tudtad, hogy a barátság, az élet, milyen jó.
Nem pengeted többé a gitárodat,
Nem hallatod hangodat,
Nem énekled dalodat: cimbora, rád köszöntöm, vén kupámat!
Cimbora, kívánom, hogy élj soká!
Nagyon hiányzó a leányodnak.
Nélküled üresnek érzi magát, és magányosnak.
És aki ismert téged, mindenkinek,
Mert aki megismert, az meg is szeretett.
És többé már nem énekeled: cimbora, rád köszöntöm vén kupámat!
Cimbora, kívánom, hogy élj soká!
Tudtad, és tudjuk, az élet rövid, és múlandó.
Azt is, hogy aki megszületett, az mind halandó!
De azt nem tudhatta előre senki,
Hogy a te utad a sors, ily’ rövidre szabta ki.
S nem hallja már tőled senki: cimbora, rád köszöntöm vén kupámat!
Cimbora, kívánom, hogy élj soká!
Rövid életed a sors, sok szenvedéssel rakta meg.
Te némán tűrted a szenvedéseket.
Nem tudhattuk, mert soha nem mondtad,
Kiálltál értünk, még több kínokat.
Most nekünk kín, hogy nem halljuk a dalodat:
Cimbora, rád köszöntöm vén kupámat!
Cimbora, kívánom, hogy élj soká!
Én, ki a verset írom, rövid ideje ismertelek,
De ez az idő, elég volt ahhoz, hogy megszeresselek.
És most nekem is hiányzol, nagyon is,
De te már nem tudhatod, milyen a földi kín,
Nem hallja többé tőled senki: cimbora, rád köszöntöm vén kupámat!
Cimbora, kívánom, hogy élj soká!
A Zsóka szerint fönn úszol a levegőben,
Lógatva a lábad, ülsz egy felhőszélen,
Jót nevetve rajtunk, mert mi téged siratunk.
Hiszen te már tudod, s egy felhővel megüzened,
Hogy találkozunk még, és énekeled nekünk a dalt:
Cimbora, rád köszöntöm vén kupámat!
Cimbora, kívánom, hogy élj soká!

A Képes Éva azt mondja, elköltözik.
Mert üres a lépcsőház nélküled, s ő nem bírja ki.
Első útja minden nap hozzád vezetett.
Könnyebb volt napja, ha szemed ránevetett.
És hiányolja a dalt , mit tőled hallgatni szeretett:
Cimbora, rád köszöntöm vén kupámat!
Cimbora, kívánom, hogy élj soká!
A Pintér Éva is nagyon el van keseredve,
Ha csak lehetett, együtt volt veled, sülve-főve.
Most hiányod miatt, belülről bánat feszíti.
Mi látjuk rajta, s bár ő nem emlegeti,
Hiányzik dalod neki: cimbora, rád köszöntöm vén kupámat!
Cimbora, kívánom, hogy élj soká!
Na és a Teri, kinek szintén hiányzol.
Ma egy ampulla kíséretében, Pityuval gyászol.
Téged, ki gondoltál egy bátrat, s merészet.
De nem gondoltál a barátságra, ami kötelez!
Itt hagyva minket, nem dalolod többet:
cimbora, rád köszöntöm vén kupámat!
Cimbora, kívánom, hogy élj soká!
És a szomszédod, a „ boltos-Zsuzsa? „
Kinél mindennap kéznél volt az ampulla.
Ő is ma nagyon kesereg magában,
Lesi az ajtódat, biztosan azt várja:
Hátha csak tréfáltál! Hátha csak tréfa volt!
S te, elbújtál előlünk valahol!

De ez a pillanat soha nem jön el!
Mert nincs, ki téged felébresszen,
Mély, halotti, álmodból.
De együtt hisszük mindannyian, hogy énekled a dalod:
Cimbora, rád köszöntöm vén kupámat!
Cimbora kívánom, hogy élj, soká!

Az 1997 decemberében elment közös barátunk emlékére,
Az örök-ifjú Ildikó emlékének.

Rákoskeresztúr, 1997 12. 29. jakabanikó

"Merjünk élni, merjünk remélni, szeretni, s könnyeket is hullatni, ha kell. A dal dalol, az élet virágzik a kegyelem által, s a végtelen szeretet, ha engedjük oly lágyan karol át