Te sosem leszel olyan szabad, mint én

.... mondta a férfi és belefagyott a lányba a gondolat. Az érzés pedig szorongó-fáradt-feketévé vált. Értette, de mégsem. Viszont érezte, nem kicsit, de nagyon. Aztán ... megélte s megértette.

Tanult és élt: önkéntelenül és ösztönösen, néha csak úgy sodródva. A gyerekkorából áradó sötét-nehéz a lelkét gyűrött, megcibált papírzsepi-galacsinná tette.

ÉPP ezért, magában tartotta a jót. Önző volt. Nem adta tovább. Nagyon nem kapott, nagyon kellett neki. Így adni sem tudott. Nem volt igazán anyja. Öregen jött rá. Évek múltán.

Manipulált, bosszút adott, ahogy eddig vele tették. Majd beismert. Felismert. Leszart. Mégis beleadott. Megismert. Ráismert. Mindennek megvan az oka, helye s az ideje.

És elkezdett mosolyogni. Nevetni. Később röhögni.

Az élet ajándék.

A többi meg pláne.