Hol a hiba?

Fáradt arcú nő a buszon, középen terpeszkedve, nehéz kikerülnöm. Leülök végre, bár továbbra is ing a busz. Rám néz.

- Nekem jött! - sziszegi.

Nem éreztem, és nem vettem észre, de automatikusan mondom:

- Elnézést.

Nem magyarázkodom, minek. De ő nem éri be ennyivel.

- Pedig bőven lett volna helye! - támad lenézően rám. Hangosabban, mosolyogva mondom hát, próbálom úgy, hogy ne tűnjön másnak, mint aminek szántam, nem akarom megmosolyogni:

- Elnézést kérek.

Ezt már a busz közeli közönsége is hallja. A nő megmerevedik. Hogy merem én ezt az illetlen helyzetet ennyivel elintézni! Mindenki kuncog rajta. Ezért újból lenéz rám és nagyon fúj. Szétveti a méreg, csóválja a fejét, felhúzza a szemöldökét s továbbra is lesújtó pillantásokkal méreget... FELHÁBORODIK, hisz ÉN hoztam kellemetlen helyzetbe (nincs tisztelet az emberekben, kiröhögték!). Kinézek az ablakon, gyönyörű a nap, melegek a sugarai, ajándék ez a szeles, hideg napon. Nem hagyom, hogy elvegye tőlem. Fordul a busz, s a kanyarban óhatatlanul megnézem hát jobban a kiabáló embert. A hátát látom. A kabátja csodaszép. Újnak látszó. Sehol egy gyűrődés, egy ránc, egy pici, emberré tevő mindennapi kosz. Mrs. Tökéletes hirtelen felém fordul. Támadna, de addigra már máshol jár rég a szemem és a fejem.

Nézem a mellette lévő lányt. Virág a kezében, maga a lány is csodálatos. Smink nélkül, egyszerű ruhában is szép. Mosolyog. A nő azt gondolja, még mindig az ő hátát nézem, de téved, rég a virág köti le a tekintetem. Azonban látom a szemem sarkából, ahogy felmér, látni lehet a gondolatait: Ócska ruha (él nélküli nadrág + dzseki!), hosszú, neki vad haj, nincs rendezett úrinőként kontyban vagy összefogva..., hátitáska, nem retikül, sáros edzőcipő, nem körömcipő !!!!, és ráadásul élvezi a napsütést, micsoda felháborító, ócska egy ember vagyok - süt a szeméből. ((hippi, felelőtlen, bohém, hebrencs!)!

(A sár viszonylag friss, hiába , a buszok sem állnak meg mindig jó helyen...:-)))

Aztán visszafordul. Jé. Még ketten is súrolják az ő intim szféráját s gyönyörű, kényes kabátját... Most már tök dühös. Középre áll, mint egy vadkan. Őzbarna ruhája sem leplezi már, mindenkit utál!! Majd kipukkad.... :-)) /Belém bújt a kisördög? Lehet. Legszívesebben melléállnék és kedélyesen ott köhögcsélnék tovább. Ingyen bacilus! Tuti kipukkadna. Nem, nem kötözködöm!, van neki elég baja magával. A mosolyért már pont eléggé haragszik rám.../

Mérgesen, sietve fordul meg, lesújtó pillantással a körülötte állók felé, majd orrát feltartva leszáll. Mert Ő a királynő. Itt. A buszon. Legyen! Mert hát máshol biztos nem. Üres lehet az a ház, ahol élhet.

Hol a hiba?

Szeretet nélkül minden ember, ház üres. Szeretet ott van, ahová viszed. Amit adsz, körbejár. Még akkor is adj annak, ha épp nem kapsz személyes odafigyelést tőle, de így tudod: érdemes.

Ha van bennünk szeretet, nem akarunk megbántani embereket. Úgy értem megbénít bennünket a bunkóságuk. És ezért átgondoljuk, hogy a stílus és viselkedés mögött ember van-e, vagy sáskalélek. Vagyis, hogy érdemes-e tovább figyelni rájuk.

A szeretet, amit adunk, kapunk, mássá tesz bennünket. Ha visszakapunk valamit, amit elvesztettünk, kapunk egy lehetőséget, hogy helyrehozhassuk, amit elvétettünk. Megbecsülöm hát. Ritka madár az odafigyelő szeretet.

Óriási csalódás hirtelen elveszíteni egy barátot. Egy társat. Egy álmot. Egy filléres emléket vagy egy hasznos tárgyat. Egy munkát. Egy érintést. Egy (segítő, ölelő) kezet. Akár a sajátunkét. Egy mosolygó szempárt. Egy szívet. Akár a magunkét. Szeretetlenné, haragossá, keserűvé tesz. Elkeseredetté. ELÉGEDETLENNÉ a világgal szemben, holott magunkban van a kín oka.

Miért kapjuk ezt? A kérdést bárki megfejtheti, ha akarja. Én is voltam már ebben a létra nélküli vödörben. Feneketlen kútban, és sekély patakban. Meg végtelen tengerben! Arcom tükröződött mindben és mindenben!!

Milyenek a reakcióink? Hogyan zúdítjuk szeretetlenségünk, szeretetéhségünk, boldogtalanságunk, haragunk másokra? Vagy épp fordítva, csak magunkat rágcsáljuk?

Mindkettő eset elgondolkozást igényel. Magunkban.

Szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Félős nyuszi csak a kalapban.
(Quimby)

Sosem szeretnék ilyen fáradt lenni. Emlékeztet majd ez a sztori, ha elfelejtenék játszani, (nevetni) s emiatt megöregednék.

Ahogy az idézet mondja. Nem azért nem játszunk, mert megöregedtünk, hanem attól öregszünk meg, mert nem játszunk.

Kell a sötét, hogy meglássuk a csillagokat?

A csillagok mindig ugyanúgy ragyognak. Csak mi látjuk másnak őket.

Nézőpontváltás: http://www.youtube.com/watch?v=E3h-T3KQNxU&feature=player_embedded

SzemLÉLEKválás

Címkék:

Hozzászólások



Bennünk fénylő

Puszta Sándor:
Bennünk fénylő csillag

sírásra görbült a szánk
mikor a legszebben akartunk énekelni

gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni

induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni

a jóságot még ma
el kéne kezdeni

óh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni



Spread love