Kedves verseim

Azt szeretném, ha ide beírnátok kedves verseiteket.
Azt is szeretném, ha zömében magyar költők verseivel telne meg a fórum, de lehet más nemzetiségű is a költő.
És azt is szeretném, ha az ide leírt vers tükrözné a hangulatotokat, vagy egy aktuális történéseteket.
És persze ezek csak titkos vágyaim.
Én ezzel a gyönyörűséggel adom meg a fórum hangulatát:

Tóth Árpád: MA LELKEMET...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

1913

Szeretettel: Ery



Kárpáti Tibor: Ősapák szabdalnak

Kárpáti Tibor:
Ősapák szabdalnak

.
Ősapák szabdalnak
Sírkő-szilánkokkal
Táltos férfi-dallal
Szárnyas énekszókkal
Hívnak által engem
Égen vágott résen
Csillag-rengetegben
Lesz a születésem

.
Véremet folyattam
Folyóba folyattam
Így lettem, lettem én
Romolhatatlan

.
Vágnak asszony-ősök
Jégvirág-késekkel
Nők, sötét kendősök
Néma énekekkel
Hívnak által engem
Tűnt álomidőbe
Beleszövik csendben
Sorsom kendőikbe

.
Bőrömet levettem
Máglyára vetettem
Így lettem, lettem én
Feledhetetlen



Ismeretlen:

Kedves
Most néma harangok között
Játszi szellők között
Telik a méla idő
Végigsimít a csend
Zajtalanul megtapint
Ajkaimon matat az ujja
Szemeimet szelíden lehunyja
Megölel mintha itt se lenne
Mintha semmi sem lenne benne
A szívemet két kezébe fogja
Beletörődve leszek a foglya



Edgar Allan Poe: ÁLMOK

ÁLMOK

Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.

S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!

S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.

Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.

Tellér Gyula



Dina: Cím nélkül

Megismertelek egy szombat délután
És egymásba szerettünk egy hét után,
Tudtam jól, hogy Te többet érsz mindenkinél,
Szívem a kedves s szép sms-eidtől elalél.

Oly' érzéseket keltettél fel bennem,
Amiket már régen elfelejtettem.
Rád gondolok minden egyes pillanatban,
Szeretnék boldog lenni a karjaidban.

Te vigasztalsz engem, ha rossz a kedvem,
Én senkit ennyire még nem szerettem.
Megnyugtatsz, ha néha zaklatott a lelkem,
A szép szemeidben boldogságra leltem.

Féltelek téged, ha nem vagy énvelem,
Reszket a szívem, nehogy bajos essen.
Ha elveszítenélek, meghalna a szívem
És többé nem érne semmit az életem.

Egy egész életen át szeress engem,
Simogasd a kezem és legyél mellettem.
Engedd, hogy őrizhessem az álmaidat
És bearanyozhassam a napjaidat.



Póli Róbert: éjszaka indultam el

éjszaka indultam el
a város fényben suhant
és lassan elmaradt
mögöttem
míg az utolsó lámpa
is kialudt
a visszapillantó tükörben
a suhanás maradt velem
és átölelt az út zaja
ahogy szürkén és tompán
surrogott alattam
csillagok távoli fénye
zuhant retinámra
messzi galaxisok
évmilliárdja
ki tudja merre
és miért
megyünk
a sötétben nincs
ki fogja a kezünk
megálltam csak egy
percre csupán
megszagolni
e csillagok sorát
a fekete égen ott
ragyogott mind
szerelmes varangy
tán nekik csücsörít

éles hangú madár
bokrok mélyén
rámrivallt

mentem hát tovább
merre utam tart

még most is kisér
a végtelen hona
legyen akár nappal
vagy akár éjszaka
ott
valahol
a semmiben
ott vár rám
mindig
az igazi haza



Závada Péter: Vers a szerelemről és a matematikáról

Závada Péter: Vers a szerelemről és a matematikáról

Oly sok idő megy el formaságra,
az embernek nincsen is élettere.
Mint ez a gondolat a szótagszámba,
napjaidba, lám, nem férek bele.

Még a magányhoz is jóval több kell,
édeskevés tizenegy-két szótag.
A szerelem ritka prímszám, kettőnkkel
elsőre nem tűnik oszthatónak.

Nem vagyok én egy kimondott gépész,
ámbár lelkileg, ha bontok szárnyat,
jön, s keresztbe húz mindent az épész,
rideg törtjele a boldogságnak.

Nézd, egy kétváltozós egyenletben,
ha kivonod magad, úgy minden borul:
csak ülünk itt, mint két ismeretlen,
ix és ipszilon megoldatlanul.

De várj, feladnunk nem kell azonnal,
azt mondják, egyre tágabb lesz a tér,
s a mi életünk is, mint két vonal
a végtelenben talán összeér.

Kit kitettek, mint egy zárójelet,
ha írni nem is, számolni megtanul.
A végeredmény: maradnék veled,
én maradnék maradéktalanul.



Gyönyörű

De szomorú



Szabadság...

Szabadság

Magasan a hegyek fölött,
Szabadon a felhők között,
Napsütésbe, sebes szélbe,
Száll a Sárkány messzeségbe.

Pikkelyén a nap megcsillan,
Szemében a tűz felvillan.
Élvezi a szabadságot,
Ő ismeri a világot.

Látott sokat, nem keveset,
Nem találta mit keresett,
Soká jól sehol sem esett,
Ment, mert szabadnak született.

Otthona az egész világ,
Kincse mezőn minden virág,
Megjárt ő már földet s eget,
Jól ismer már minden követ.

Érti minden állat nyelvét,
Ismeri az Idő tervét.
Megszólítja a Hegyeket,
Üdvözli a Fellegeket,

És a Hegyek válaszolnak.
Nem szólnak, csak morajlanak,
Üdvözlik őt, testvérüket,
Ki látta születésüket.

És a Sárkány tovább repül,
Gondolataiba merül:
Tudja, mennie kell tovább,
Indulnia mihamarább.

Legyen nappal, vagy legyen éj,
Hajtja tovább a szenvedély.
Míg békéjét meg nem leli,
Szárnyát nem pihentetheti,

Míg a Világ Világ marad,
Követi a csillagokat.
Ő is csillag éji égen,
Tündököl a messzeségben.

S mikor végül megpihenhet,
Látja majd a Poklot, Mennyet,
Látja majd a Múltat, Jövőt,
S a Csillagok viszik el Őt.



Szapphó (i.e.630-6.sz.első negyede): Letünt a fiastyúk...

Letünt a fiastyúk és a
hold is: tovaszállt az éjfél;
elmult a találka-óra
s én itt heverek - magamban!

(Ford.: Babits Mihály)



csomor henriett: Amit a szívem kívánna neked

Amit a szívem kívánna neked

Akadály volt a sok lépcső,
kerekem nem tudott rajta felgurulni.
Pedig, hogy szerettelek volna látni,
újszülött, kis vétlen testedet.
Dúdoltam volna altató dalt,
miközben csipkés pólyádba ringatlak.
De a vágy sosem fog teljesülni.
Nem tőrödnek egy érzékeny
mihaszna ember érzéseivel.

Sajgó lelkemről mit se tudhat jó anyád.
Rég elkopott köztünk szép érzésű beszéd.
Mikor pocakjában simogattalak,
halkan szólongattalak,
szívem melegével őriztelek, s óvtalak
a világ összes gonoszságától.

Lásd majd meg a világ csodáit, pici lány.
Légy nyitott, szeress őszintén.
Segíts azon, ki feléd nyújtja kezét reszketőn.
S ha egyszer bánat ül kis szíveden,
gyere el hozzám bátran, ne félj tőlem.

2014.július.10



Frei Roland: Nem tudok repülni

Nem tudok repülni

Lehet elhagytam magam
Lehet, azt mondják,
nem vagyok az, aki régen voltam.
Lehet, igazuk van
Nem látok át problémáim farakásán,
melyet én építettem magam elé.
Pedig egyszerű
Biztosan az. Mégsem tűnik annak.
Hullámvölgyhöz érkeztem.
Előfordult ez már mással is.
Nem tudok repülni.
Egyszer csak szárnyra kelni
és átlendülni a sötét mélységen,
mely a gondok zavaros ködjétől
szinte átláthatatlan.
Sötét. Zavaros.
Nem megy ez nekem.
Nem csodálhatom meg felülről, nevetve,
"milyen jó hogy nem ott vagyok"
Itt vagyok.
Olyan ember vagyok,
akinek a lejtő aljára kell érnie,
hogy legyen elég lendülete ahhoz,
hogy fel tudjon menni az emelkedőn.
Ostoba, értelmetlen,
felesleges gondokkal küszködő ember vagyok.
Itt vagyok.
A sötét völgy ködjében bolyongok,
és nem tudok repülni.



Nudizmus Nudism (Csata Ernő fordítása)

Nudizmus
Nudism
(Csata Ernő fordítása)

Iszapot hordok egy vederrel
A nudista nőknek.
Fiatal koromban jobb véleményem volt
A nőkről;
De valaki ezt is kell
Csinálja.
Ők már nem tartanak tőlem,
Úgy hívnak ,,aki az iszapot hozza"
És elvannak a nudizmusukkal.
Lényegében, már engem sem érdekel,
Úgy hívom őket ,,az iszapozó nők"
És én is elvagyok magammal.
Néha rám jön hirtelen
Egy jó káromkodási vágy.
Az istenit, te élet,
Te fiatalság,
Te öregség,
Te boldogság,
Te szerelem,
Te házasság,
Te ideál,
S ezek az istenek
Mind átvarázsolódnak jó minőségű iszappá.
Mindenesetre a nők jónak találják
És rákenik magukra.



Várnai Zseni: Az én kicsi lányom

Várnai Zseni: Az én kicsi lányom
https://scontent-fra3-1.xx.fbcdn.net/v/t1.0-9/13220836_1012538855459978_...

Van egy kicsi lányom,
violavirágom,
fehérarcú kedves,
hollófürtű édes,
csevegő, csacsogó,
síró, és daloló,
csókos és beszédes.

Van egy kicsi lányom,
életemben másom,
régi szép díszeim
ékes hordozója,
szemem csillogása,
ajkam danolása
s arcomról a rózsa.

Az én kicsi lányom,
mint egy varázsálom,
új életre kelti
rég elmerült énem,
valamikor zengő,
a múltból derengő
édes nevetésem.

Az én kicsi lányom,
csengő kacagásom,
jaj, csak bánatomnak
ne legyen tudója,
sorsom viselője
ne legyen belőle
s könnyeim sírója.

Az én kicsi lányom
sok asszonysírásom
viadalos útját
ne tudja, ne lássa:
jégverés a nyárban,
kárt tesz a virágban,
kora sírját ássa.

Maradjon meg szépnek,
tisztaságnak, fénynek,
mint egy távol éden
virága e földön,
s ha viharok tépnek;
szivárvány ívének -
s fölragyog e börtön.

(1925.)

Kép: Vladimir Volegov festménye



Seth F. Henriett –Valami könnyűt írni, édeset… (Részlet)

Valami könnyűt írni, édeset… (Részlet)

Valami könnyűt írni, édeset,
Ami még nem volt, és nem is lesz,
ősz napfényt és halkuló dobokat,
Kopogtat már az ajtón a téli harmat,

És nincs írás, sem semmi más,
Csak a könny hull, e fakuló zokogás,
Letenni eléd mindent, mi élet,
Most nem tudok, remegve félek,

Nyiss kaput hát zordon ajtómon,
Hidd el, benned feloldódom,
Mint anya, ki hordozza gyermekét,
Úgy kérlek én: hozzám beszélj,

Hisz a lélek már kihalt,
Üres, mint a hervadt sivatag,
Fázó lelkem csillog hozzád, érted él,
Beszélj, beszélj, beszélj…

Hozzád szólok hangtalan, hiszed?
Minden szavam a tied,
Boldoggá tesz mosolyod,
Akkor is, ha szíved remegve hordod?
2005



Seth F. Henriett – Ej, nem szólal a gyermek?

Ej, nem szólal a gyermek?

Ej, megszületett megint egy rab,
Mely se nem magyar, se nem arab,
Nevet, hintázik, gőgicsél,
Arcán azonban valami félsz,
Nyöszörög, kínlódik a világban,
Nem érzi jól magát semmilyen ruhában,
És már hipp-hopp, nőttön megnőtt,
De emberek között nem ő győzött,
Hisz beszéde halk, ismétli a szavakat,
Nem érti meg az emberi hangokat,
Ej, nem is szólal igazán meg a gyermek,
Csak a szeme fáj, s valami benne retteg,
Bár el tudná mondani, mi fáj,
Hogy jöhetne ő reá is gyönyörű nyár,

De csak sír, zokogva zokog,
Értelmetlen szavakat motyog,
Közönyös e szürke világra,
Nem vet pillantást emberek arcára,
És már hipp-hopp, nőttön megnőtt,
Gyermek akkor is, ha már felnőtt,
Anyja viszi-cipeli-hordozza,
ő meg csak a magányt ostromolja,
Bús szavakat suttog csendesen,
Nem érti ezt a világ, a gyermek elmereng,
Hisz’ szólalna ő, de hisz’ nincs is kinek,
Ha szavát nem értik: akkor meg minek?
Kedves szemében a csönd szava szólal,

Síró lelkében autista baj van,

Tudja ő ezt jól, s mégis megremeg,
Csak szeressétek őt, emberek,
Forog még mindig maga körül réveteg,
Csavargatja fejét, hidd el, ez nem élvezet,
Én voltam e gyermek, szólok most
Már hangosan, köztetek, hozzátok,
Legyetek tisztában azzal,
Hogy a szeretetet szívetekben hordozzátok.



CSAK LÁTNI AKARLAK című versre nyomok egy lájkot

és rohanok, mert idő van!



Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kívánság

Jó volna ilyen édes-álmosan

ráfeküdni egy habszínű felhőre,

amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel

aludni rajta, lengve ringatózni

acélkék este, bíborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kín,

álmot súgna illatosan, ágyam:

vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám, haraggal,

csak mosolygva suttogná a szélben:

szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.



Ady Endre: CSAK LÁTNI AKARLAK

CSAK LÁTNI AKARLAK

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Bontsd ki a szépséged vidáman,
Mint ó képeken meztelen angyalok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Várj hidegen, szabadon, hősként,
Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Hunyt szemekkel feküdj előttem,
Miként egy vadvirágos, szűzi halott.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Égnek szemeim téged látni,
Akit én megcsókolni nem akarok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot
S én leborulok szőnyegedre
S megáldom a legdúsabb pillanatot.



Dsida Jenő: Szeretnék

Dsida Jenő: Szeretnék
https://scontent-frt3-1.xx.fbcdn.net/v/t1.0-9/13221720_923838407728933_4...

Szeretnék:
kimenni messze a víz partjára
s a lemenő Nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást
meg a zsongó, csobogó vizet
mikor beszél a csenddel.

Úgy maradni
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.

Először egy napig maradni ott
azután két napig
azután három napig
azután mindig...

Szatmár, 1925. július 10-én.



József Attila: Nagy ajándékok tora

József Attila: Nagy ajándékok tora

https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/45/04/87/450487effbcba57c...

Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog
Szived fölött, a melled közepén,
Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt' ne járj, mert ott sohaj terem.

Ha szomjazol, hát asszubort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok
S ha érzed, hogy az íze keserű -,
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel -,
Szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.

1922. máj. 17.



Radnóti Miklós: Az Égivándor dala...

Radnóti Miklós:

Az Égivándor dala...

Ha arcodat csillagfény melegíti,
űr hidege szívedet nem dermeszti meg,
s nem fáradsz el sohasem,
mert az Út kiszabja életed
a csillagok között,
az emberek között,
a sötétben,
a Fényben,
a szívekben,
a Létben,
s az Út vezet is,
mert az lett a dolga,
mit régen kiszabtak neki:
lábad alá bársonyt tenni,
lépéseid könnyen venni,
nap-melegben árnyat lelni,
s ha eljön az est
a csillagok között,
az emberek között,
és meg akarsz pihenni,
akkor bölcsőd lesz az Út,
hol gyermekként ringva
feleded a bút,
s bűvös álomban
homlokodra gyöngykoszorút
teszek,
gyengéden, szépen,
mint régen,
hogy bűvös álomban lásd,
kit nem láthatsz napvilágnál,
s előtte térdre omolj
és erőt kérj tőle, Életet,
hogy ha eljön a reggel,
tovább vándorolj,
mert utad szép és örök
a Tündér-fényű csillagok között.



Paul Verlaine: A lila budoárban

Paul Verlaine: A lila budoárban

Istennek hála, este lett,
mutasd meg barna testeded,
mert itt az alkalom,
amelyre várva vártam
e lila budoárban,
a sárga pamlagon.

S félig meztelenre
vetkőztél, add kezembe
kis, kurta válladat,
míg mellbimbód, szerelmem,
kemény, hegyes, eperszem,
ha ajkad rátapad.

Ingecskédet, lehúzom,
és egyre lejjebb csúszom
hasadon, köldököd
porcelán csészéjéhez,
s aztán lágyékod édes
hajában fölnyögök.

– “Még, még, még, még, még” – mondod,
mikor szétnyíló combod
nyakamba öleled.
– “Még, még, még, még” – zihálod,

ahogy elémbe tárod,
megringatod s riszálod
felborzolt öledet.

S mert rám is gondolsz néha,
finom, keskeny és léha
kezeddel, asszonyom,
áldást osztón, szerényen
oda kapsz, hol szemérmem
ágaskodik kevélyen,
mint egy vörös torony.



Dsida Jenő: MIÉRT BORULTAK LE AZ ANGYALOK VIOLA ELŐTT

Dsida Jenő: MIÉRT BORULTAK LE AZ ANGYALOK VIOLA ELŐTT

mely hangos szóval dicséri az erdőt, az ifjúságot és a szerelmet

Láttad-e már, milyen árnyas a sűrü monostori erdő?
Rengeteg, illatos, álmatag. Alja kirakva mohával.
Fent fényt paskol a légbe vidám-szabadon beleferdő
bükkfák zöld-puha lombkeze. Itt jártam Violával,
én egy kőre pihentem s lábam elébe hevert ő.

Tinti kutyám, okait szimatolva parányi neszeknek,
cserjék közt futosott: tán hogy ne legyen tanu pajzán
dolgoknál, mikor árnyfoltok bizseregve rezegnek
szép Violám kitakart testének hószinü rajzán
s ajkammal vonom útját száz finom árnyerezetnek.

Ó, nincs szebb a világon, mint a fehér, üde lánytest
lepletlen ragyogása a hullámzó levegőben,
lombkoronák résén mikor átüt aranyhalovány, rest
nyárnapi fény és combra, kebelre folyik le merően,
míg a sötét részekre olív reflekszet az árny fest.

Szó ami szó: sok furcsa esett meg az erdei pamlag
jószagu színes ölén. Ily cuppantó-zaju csókra
megrázkódott volna, ki félmérföldnyire ballag.
Elrezzentek a csókák. Könnyü ruhák lila csokra
ágon lengedezett s a kis ing is, mely csupa szallag.

Csók muzsikált, ölelés perzselt, forrón buborékolt
szánkon a kéj lágy sóhaja. Zsibbadt, húnytszemü mámor
ernyesztette karunkat a fűre pihenni. Elég volt.
Bokrok közt kacarászva kukucskált sok kicsi Ámor
s mint a selyem, suhogott a derűskék isteni égbolt.

Mily nagy ijedtség volt, mikor egyszercsak fura foltot
látunk s hát a fa mellől tarka tehénke tekinti
lombi tanyánkat. Odább léptek zaja: pásztora volt ott
s jött fütyörészve. Nagyot vakkantva szökött oda Tinti
s mindkettőt tovaűzte hamar. Violácska sikoltott.

Víg hahotára fakasztott engem a távolodó zaj,
néztem, amint Violám arcára is égi derű száll.
Már-már új ölelésre birizgált volna a hónalj
s combok közt csiklandva motoszkáló sima fűszál…
Ám halk, zönge harangdalt szűrt a sok alkonyodó galy.

Mennünk kellett- Várt a világ, gondjával a pénz és
számtalan otthoni nyüg. Mialatt segitettem a lenge
fodru ruhát Violára, csodálatos és meleg érzés
sustorgott ki szivemből, mintha damaszkuszi penge
gyors hasitása nyomán pirosan buggyan fel a vérzés:

Rossz lány vagy, Violám, csacsi és bizonyára parázna,
mégis telve tevéled a lelkem. Vallom a földnek
s rajta lakóknak, hogy sebeket bekötő puha vászna
vagy te szivemnek. És ha a földnek hantjai födnek,
testem nélküled ott se találna melegre, de fázna.

Csókolj meg, szeretőm, bucsuzóul a messzi-magas-tág
mennybolt alkonyi sátra alatt, aranyos kicsi villi!…
Sajgó gondolatok foga tép kebelembe, harap s rág:
Mint e varázsló, tünde, parázsló, édes idilli
nap tovasurrant, úgy fut el egyszer a szép fiatalság.



Nagy László: Pirosodik Húsvét

Nagy László: Pirosodik Húsvét

Tél veszíti ingét,
pirosodik Húsvét,
hamarosan hazamegyek,
boldog leszek ismét.

Kötél meg nem köthet,
szél vissza nem lökhet,
aki velem összeveszik:
porba höntöröghet.

Nagycsütörtök: átok,
szeget kalapáltok,
Isten ellen készülődtök
ácsok és kovácsok.

Nagypéntek: habos vér,
működik a hóhér,
Jézus meghal bűnösökért,
jószagú ringyókért.

Feketednek felhők,
bőjtölnek a bendők,
harangnyelvek megbénulnak,
szólnak fakereplők.

Nagyszombat sugároz
a feltámadáshoz,
selyem-zászlók akadoznak
bimbózó faághoz.

Alkonyatkor festek
piros tojást, kéket,
borozgatva megköszönünk
égi üdvösséget.

Tél veszíti ingét,
pirosodik Húsvét,
hamarosan hazamegyek,
boldog leszek ismét.



Bátai Tibor: Halkan is igent mondhatsz

Halkan is igent mondhatsz

Nyelvemen szólsz, ellenem fordítva szavaim.
Ha visszatámadnék, saját állásaimat
bombáznám; így persze csak definiálatlan
gesztusok maradnak suta védekezésül.
Identitásom skalpja régóta ott fityeg
öveden: eltűrhetetlen hatalmi jelvény.
Ötlet kellene, hogy miként kezeljem. Egymást
kioltó praktikákkal hogyan is tudhatnék
tovább felszínen maradni? Ideje végre
kezdenünk valamit a helyzettel. Ne mondd, hogy
a kifejletet nem látod magad is tisztán!
Sarokba szorítva fokozott biztonsági
kockázat vagyok. Nem érhet váratlanul, hogy
döntetlent ajánlok. Halkan is igent mondhatsz.



Kovács László (Elvont) Szubsztancia

Kovács László (Elvont)
Szubsztancia

Titkos füstök szivárognak
Szemeimből a homályba,
Ez lenne hát a virradat?
Egy szüntelen perc halála?

Mit ér újra nekivágni?
Kiszökni egy csupasz résen
Redőny alól, mint ablakok
Nyughatatlan fényverése.

Fejemben egy szörnyű képlet,
A céltalan formák rajza,
Árnyéknyelő sötétkamrák
S egy felömlő örök hajsza.

Miért megyek, hová tartok?
Tejfehéren égő árkok,
S egy égitest ömlő szíve
Mit keressek, mit találok?

Múltat őrző ősi pincék
Tejüvegén áttekintek
Az erjedő környezetbe,
Ahol ott van, ami nincsen...

És felszököm akár a láz,
A felszíni fellegekbe,
Tüll-fátyolos kisasszonyok
Elcsöppenő könnyeiben...

Felébredni.

2012.



Anyák napján... :)

Dsida Jenő: Édesanyám keze

A legáldottabb kéz a földön,
A te két kezed jó Anyám
Rettentő semmi szélin álltam
Közelgő létem hajnalán;
A te két kezed volt a mentőm
S a fényes földre helyezett...
Add ide, - csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Ez a kéz áldja, szenteli meg
A napnak étkét, italát
Ez a kéz vállalt életére
Gyilkos robotban rabigát,
Ez tette értünk nappalokká
A nyugodalmi perceket...
Add ide, - csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,
Ha éjsötétbe dőlt a föld,
Hányszor csordúlt a bánat könnye,
Amit szememről letörölt,
Hányszor ölelt a szent kebelre,
Mely csupa, csupa szeretet! -
Add ide, - csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Ha megkondult az est harangja
Keresztvetésre tanított,
Felmutatott a csillagokra,
Úgy magyarázta: ki van ott;
Vasárnaponként kora reggel
A kis templomba vezetett...
Add ide, - csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Lábam alól, ha néha néha
El is tévedt az igaz út,
Ujjaid rögtön megmutatták:
Látod: a vétek szörnyü rút! -
Ne hidd, Anyám, ne hidd, hogy egykor
Feledni bírnám ezeket!...
Add ide, - csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Oh, hogy így, drága két kezeddel
Soká vezess még, adja ég;
Ha csókot merek adni rája
Tudjam, hogy lelkem tiszta még.
Tudtam, hogy egy más, szebb hazában
A szent jövendő nem veszett! -
Add ide, - csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

A legáldottabb kéz a földön
A te két kezed, jó Anyám!
Mindenki áldja közeledben:
Hát én hogy is ne áldanám?!
Tudom, megáldja Istenünk is,
Az örök Jóság s Szeretet! -
Némán, nagy, forró áhitattal,
Csókolom meg a kezedet!

1924



BALLA ZSÓFIA: Ameddig élsz

Ameddig élsz

Amíg az ősz a sziklavár
amíg a fecske visszajár
Csak addig élsz
csak addig élsz
amíg lerogy a gesztenye
parázs a forró avaron
amíg kihűl a tó vize
hal szeme szűkül kékül
a tó az őszben kifakul
és ringva jár a köd szelíd
kutyák ugatnak tépdesik
az ehetőt rossz lábbelit
szegény rokonok fölveszik
Csak addig élsz míg mondhatod
van házad és van asztalod
mögötted gumitalpú árny
hangodon sókristály sirály
az ablakodban rózsa ég
fehér üvegből vízpalást
hogy átöleld a tornyokat
hogy este betakard anyád -
Csak addig élsz míg van kivel

Házadból majd a zaj kiver
hideg tél fogja lábadat
fagy rángatja kabátodat
csókák röpítnek négy kerék
összeráz földdé légy derék
bogáncssűrű vezényszavak
csapdossák szíved Hófalak
Csak addig élsz míg bőrödet
fagy égeti az őrödet
a szégyen mint a hallgatás
húsodba kap a földbe ás
csak addig élsz
csak addig élsz
amíg e földön
míg a félsz
ott suttog minden hajnalon
ősz-vonaton sínhajlaton

a szíved bírja bírja még
a megnevezett kisdedé
akit karodban átölelsz
síkos az ősz
csak vele élsz



Kányádi Sándor: TUDOD….

Kányádi Sándor: TUDOD…
https://scontent-fra3-1.xx.fbcdn.net/v/t1.0-9/12993589_900845950028179_4...

Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.



KÖPECZI BOÓZ-DEÁK ALBERT A HEGEDŰ

KÖPECZI BOÓZ-DEÁK ALBERT

A HEGEDŰ

Midőn erén pezsg ifjú élet,
De zsenije már férfi, érett,
Érezve, hogy remekbe fog:
Művészed akkor alkotott.

Szeretve minden porczikádat,
A habos, rózsaszínű fádat,
Az ébennel ékes nyakat,
Az édes hangú ajakad.

A lányos, karcsú, szűzi keblet,
Lelkét majdani énekednek,
Mindenbe, mint a jó anyák,
Énjének adta legjavát.

S midőn oh, végre, kész a műve
S ő lángzó arccal, lelkesülve,
Állát rád hajtva hallhatott,
Azt mondta: "Most meghalhatok".

S meghalt. És te, te drága árva,
Utána kézről-kézre járva,
Kontárok játékszere lész
S végül megvesz egy ószerész.

És ott egy régi rozsdás szegre
Akasztva, függtél elfeledve,
Egy századévig is talán,
Poros szekrények oldalán.

S ha valaki a kézbe vett is,
Próbálva rajtad azt is, ezt is,
Kedvét veszítve eldobott, -
A hangod sértő volt s kopott.

Mig végre jött egy istenáldott
S a mint a húrjaidba vágott,
Kebledből ömlik égi dal,
Minőt halandó sohse hall,

S ahogy átsír e dal a légen,
Báj nyilal át a mindenségen
S a természet az isteni
Szerelmi vággyal lesz teli.

Ujját a légbe fennmarasztván,
Bámulva, hallgatott a nagy Pán
S a nymfaraj fűben, hanyatt,
Piheg az édes kéj alatt.

S a kis virág s a nagy természet,
Mind, mind ez édes daltól részeg,
És odafent a csillagok
Szemében harmatkönny ragyog.

...Oh elhagyott, szomorú lelkem,
Hogy mesteredre sohse leltem,
Pedig, ha játszanék veled,
Kaczagnának az istenek!