Kedves verseim

Azt szeretném, ha ide beírnátok kedves verseiteket.
Azt is szeretném, ha zömében magyar költők verseivel telne meg a fórum, de lehet más nemzetiségű is a költő.
És azt is szeretném, ha az ide leírt vers tükrözné a hangulatotokat, vagy egy aktuális történéseteket.
És persze ezek csak titkos vágyaim.
Én ezzel a gyönyörűséggel adom meg a fórum hangulatát:

Tóth Árpád: MA LELKEMET...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

1913

Szeretettel: Ery



WASS ALBERT Dalol a honvágy

Dalol a honvágy

Szeretnék szántani,
hat ökröt hajtani,
régi eke szarvát
kezemben tartani.

Harmatos hajnalon
régi útat járni.
Régi erdőszélen
virágot csodálni.

Szeretnék még egyszer
tavaszbúzát vetni!
Jó fekete földet
a kezembe venni.

Beszívni illatát
frissen kaszált fűnek,
mialatt a réten
tücskök hegedűlnek...!

Látni, még csak egyszer,
a leszálló estét.
Villanó szárnyával
az érkező fecskét.

Keleti ég alján
ahogy gyúl a csillag,
békés tájak fölé
békességet ringat...

Istenem, add hogy még
egyszer haza menjek!
Régi hegyeimen
új bort szüreteljek!

Fáj a bujdosás már.
Csupa fáj az élet.
Elvész idegenben
erdélyi cseléded.

Régi hegyeimen
lábujjhegyen járnék.
Jó volna a napfény!
Szép volna az árnyék!

Szép volna, jó volna!
Hallgass meg, Úristen!
Hisz más kívánságom
e világon nincsen:

Szeretnék szántani!
Hat ökröt hajtani!
Régi ekém szarvát
még egyszer...
még egyszer
kezemben tartani!



WASS ALBERT Üzenet haza

Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend.
S nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak:
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőműves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Bajorerdő, 1948



SZOMBATI-SZABÓ ISTVÁN Emlékszel még?

Emlékszel még?
Professzor Hatvani István

Sz. 1887, Debrecen-megh. 1934., Lugos. - költő, műfordító. Református teológiát végzett szülővárosában, majd Lugoson volt lelkész. Egyházi szónoklatai is igen népszerűek. 1926-ban az Erdélyi Helikon tagja lesz. Mintegy fél tucat kötete jelent meg, munkásságát - melyet mostanában kezdenek újra felfedezni - Dsida Jenő elismerően méltatta.

Emlékszel még?

Hol volt, hol nem volt, tán igaz se volt.
Ma túl van minden óperenciákon.
S ha bús fejed most ejted két marokra:
emlékszel még a régi szép napokra?

Csíkban vadásztál, Hegyalján szüret volt,
S Kassától csak egy ugrás volt Fiume.
Rád tegnap olti fűzágak hajoltak
S ma már Szepesség rózsáit szagoltad.

Egy gondolat volt Bécs, Párizs, Velence.
Pénzed se volt sok; mégis vígan éltél.
Tegnap Lidón eveztél tengerhátra
S már holnap látott Mátra, Fátra, Tátra.

A Bácska gyilkos dáridóra várt,
Vagy fel Beregbe mentél kézfogóra.
Most bicskás Somogy hítt keresztelőre
S Hajdúban ért a disznótori lőre.

Mindegy volt: Sopron, Újhely, Pancsova,
Aszú, vinkó vagy könnyű bakator...
Emlékszed még a régi jó időket,
Midőn Pesten bámultál pesti nőket?

Háztűznézők és mennyegzői vígság,
Lánykérőbe vagy kárlátóba menni
S a sok hűhójú dínomdánomokra,
Emlékszel még a kedvvel-kelt napokra?

Víg téli szánkók s víg majálisok,
Víg zónapörkölt-sörös délelőttök,
E hol-hopp, hol-hopp, bőkedvű napok,
Mákból kitoldott vídám tegnapok...

Eksztrahungáriámnoneszt-idők...
Diákgégékben harsány gaudeámusz...
S mikor kiszáradt kedved rózsabokra:
Emlékszel, ugye, régvolt víg napokra?



FERENC IMRE Csángók

FERENC IMRE

Csángók

Neked mindegy hogy milyen nyelven

imádnak Uram - csak imádjanak

de nekünk nem mindegy hogy

milyen nyelven imádkozunk -

lelkünket a Te nevedben

gyarmatosítják elcsatolják

évszázadok óta

nyelvünk romlik szakadozik

drága vásznát-szövetét

idegen anyaggal

foldozgatjuk

Már nem tudjuk hogy ki vogymunk Uram

de ha a Te hasonlóságodra

teremtettél minket is

kérünk segíts hozzá egy teljesebb

egy emberibb élethez

nem kell ehhez elküldened még egyszer

egyszülött Fiadat

csupán egy papot

csupán egy tanítót küldj

Szabófalvára

Forrófalvára

kik magyarul szólnak hozzánk

Uram a nyelvünk a széthullás nyelve

a megaláztatás nyelve és a félelemé

a haldoklók nyelve a végkimúlásé

hallhatod amint zavartan szejpítünk

az avarban

Kinek az érdeke hogy általunk

egy más nemzet vallja magát híveidnek Uram

szeress minket a Szeret partján

és szabadíts meg a gonoszaktól

akik ellenünk vétkeznek

Uram a nyelvünk szétporlad szétesik

és még káromkodni sem fogunk tudni

a Te dicsőségedért!

1999. február 24.

////////////////////////////////////////////////////////////////////////

Sajna a katolikus pap aldasos tevekenysege okan, haszonltalan nyelv lett a magyar Csángó falvakban.....



DUMA-ISTVÁN ANDRÁS csángó költő

Tanoltaknak1

Tanoltak akik elmentek
Népetekért fejlődni
Minek mikor vissza jőtök
Nem tudtok segéteni2

Segicsetek3 sorsainkba
A földön megmaradni
Ne gondoljatok csak arra
Hogy tudtok joban4 élni

Adóságotok van néktek
Népeteket menteni
Nem táplálgatni magatok
Tudtok örömbe élni

Századoknak adósága
Most tudjátok fizetni
Mert későbben nem lesz honnat
Csángó-magyart menteni

Vagy szeretek5 elárulni
Münköt6 elhazudozni
Ugy lesz belőletek semi7
Fogtok velünk elégni8

1. tanultaknak
2. nem tudtok segíteni
3. segítsetek
4. jobban
5. szerettek
6. minket
7. így lesz belőletek egy semmi
8. velünk fogtok elégni



*

Tűz Tamás - Anyám szeme

Míg elmondom a Miatyánkot,
nem veszi le rólam szemét
anyám, ki már a mennyben áldott,
de nem elég neki az ég,

engem néz, mint gyermekkoromban,
elmondom-e az ámenig
s ha végül mégiscsak elmondtam,
a szeme most is megtelik,

de most már csillagfényes könnyel,
ami a gyémánttal felér.
Engem ritka melegség önt el,
az arcom mégis falfehér,

mert aki néz, az többé nincsen,
úgy értem, hogy már nincs velem,
mert aki így szólt régen: kincsem,
most így szól: fiam... Istenem...



A költőnek ma születésnapja van...

ezért kerestem rá az egyik versére.

Tűz Tamás - Földoldozás

a fülben por a szemen hályog
annyit sejtek hogy kék az ég
hogy míg föloldozásra várok
gyertyák nyílnak a gesztenyék

Uram Teremtőm te szavadra
a világ eleven szíve
kitárul mint a kincses kamra
arany rudakból vert íve

Tömött fürtökben omlik rám a
forró évszak lehelete
elhal lassan a föld siráma
fölzeng az ég szeretete



Egykori kiejtés szerinti szöveg

ÓMAGYAR MÁRIA-SIRALOM
¤ Egykori kiejtés szerinti szöveg Pais Dezső olvasatában ¤

Volék sirolm tudotlon.
Sirolmol sepedik,
buol oszuk, epedek,

Választ világumtuul,
zsidou fiodumtuul,
ézes ürümemtüül.

Ó én ézes urodum,
eggyen-igy fiodum,
sírou anyát teküncsed,
buabeleül kinyuhhad!

Szemem künyüel árad,
junhum buol fárad.
Te vérüd hullottya
én junhum olélottya.

Világ világa,
virágnak virága,
keserüen kinzatul,
vos szegekkel veretül!

Uh nekem, én fiom,
ézes mézüül,
szégyenül szépségüd,
vírüd hioll vizeül.

Sirolmom, fuhászatum
tertetik kiül,
én junhumnok bel bua,
ki sumha nim hiül.

Végy halál engümet,
eggyedűm íllyen,
maraggyun urodum,
kit világ féllyen!

Ó, igoz Simeonnok
bezzeg szovo ére:
én érzem ez bútürüt,
kit níha egíre.

Tüüled válnum;
de nüm valállal,
hul igy kinzassál,
fiom, halállal!

Zsidou, mit téssz türvéntelen,
Fiom mert hol biüntelen.
Fugvá, husztuzvá,
üklelvé, ketvé ülüd!

Kegyüggyetük fiomnok,
ne légy kegyülm mogomnok!
Ovogy halál kináal
anyát ézes fiáal
egyembelű üllyétük!



Az élet szekerén...

Alexandr Szergejevics Puskin: Az élet szekerén
https://scontent-frt3-1.xx.fbcdn.net/v/t1.0-9/12936588_1037981652943026_...

Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szívünk csakúgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
„Hajts," – kiáltjuk – „az istenit!"

Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
„Lassan!" – kiáltjuk – „hé, vigyázz!"

Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni. . .
De a kocsis csak hajt tovább.

(Szabó Lőrinc fordítása)



JÓZSEF ATTILA: ÁLDALAK BÚVAL, VIGALOMMAL

Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
buzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.

Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szivemhez szívvel keveredsz-e, -
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szivére borítja.

(http://epa.oszk.hu/00000/00022/00448/14006.htm)

Áldalak búval, vigalommal - az Én, József Attila musicalből: https://www.youtube.com/watch?v=oqpdiOK_8Hw



Ossian Dalszöveg

Dalszöveg
Mondanám önként mi történt
Sose bántson, többé tőrként
Sorsunk közös börtön
Nem sikerült beletörődnöm

Értsd meg hogy közös a vétek
Szétszed, eléget az élet
Mégis kereslek Téged
Benned a teljességet

Ébredj fel!
Élned kell!

Árnyékból fel a fénybe
Reményre ítélve
Árvízként tör a szívbe
Fel az égbe

Jártam a tegnapban, mában
Halottak sivatagában
Koponyákból épült hegyen
Vékony jégen, a Vér Tengerében

Kényszerből rámrótt terhet
Ezentúl mind elejtek
A dolgok mélyére nézek
Nem félek, nem felejtek

Ébredj fel!
Élned kell!

Árnyékból fel a fénybe
Reményre ítélve
Árvízként tör a szívbe
Fel az égbe!



Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.

*

Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.

*

Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.

*

Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.

*

Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.

*

Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

*

Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...

*

És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.



Tompa Mihály: A madár, fiaihoz

Tompa Mihály: A madár, fiaihoz

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A vig ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld ujra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesitvén:
Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve...?
- Fiaim, csak énekeljetek!



Várnai Zseni: Csillagos ég alatt.

Várnai Zseni: Csillagos ég alatt.

Én e földnek mulandó része,
rá gondolok a mindenségre.
Jó ily nagyságon mélázni olykor,
meg tisztulni a földi portól,
és minden rosszat el feledve,
képzeletben fölemelkedve,
néma szavakat dadogni
Néki,aki nem hallja, és nem érti.

Élsz mint önmagad alkotója,
Örökmozgó óra mutatója,
benned kering, forog a Minden,
méreteidről mértékünk nincsen.
Voltál, mert mindig lenned kellett!
Voltál és vagy az örök kezdet,
vagy, és leszel,sokszorozódol,
de nem tudsz a rosszról és a jóról.
A földi lét csak fuvallat néked,
mert te a nagy egészet nézed,
nézed ha látod,
vagy nem is látsz semmit,
önlétedből is csak csupán ennyit.

Jelek és számok beszélnek rólad
vágyunk ismeri igaz valódat,
profán rakéták,földi holdak
műszerei beléd hatolnak...
tér és idő már nem védi titkod,
bármily keményen véded és tiltod.

De miért is mondom mind e szavakat
a csillagfényes nyári ég alatt,
mikor mezők vad illata árad,
s a tücskök végtelen dalt muzsikálnak,
s olykor különös e szüntelen zene...
mintha ez is... ez is...keringene!



Ismeretlen:

Ismeretlen:

Ha sétálhatnék Veled, Apa

Ha egy ajándék percünk lenne

Érezhetném lépteid ritmusát

S a lelkem megnyugodna benne.

Oly apró örömeid voltak

Nekem jelentéktelennek tűntek

Mégis, ma mindennapjaimban

Gondjaim ezekkel szűnnek.

Oly keveset beszéltünk

Szívünkről semmit talán

Ha sétálhatnék Veled, Apa

Őszintén elmondanám

Hogy sosem értettem haragodat

Kínodat, fájdalmadat

De hiába voltál érthetetlen

Csak erősíted tudatomat.

Mert Te ébresztettél önmagamra

Megtanítottál, keressem

Értelmét az életnek

Az időnek, a szeretetnek

Szavak nélkül tanítottál

Lelkedből adtál jeleket

Melyek segítetek majd a hosszú úton,

Bár, nem értettem szerepüket.

Ezért hát hadd mondjam el most Neked

Apu, nagyon szeretlek.



Váci Mihály: Valami nincs sehol

Váci Mihály:
Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…



Váci Mihály: A cigánylány

Váci Mihály: A cigánylány

Egy rég elhamvadt nyáron láttam
a cséplések arany porában.
Ment fel a porszínű mennybe,
szalmafelhővel görnyedezve.
Az ostorrá font sugaraktól
a bőre ki-kicsattan olykor.
Ment fel a szőke kazalra,
ő, a szomorú barna.

Szipogva táncolt a törekben,
térdét hűs vödrökkel törette.
A pelyvahordó nyele két
sebbé csókolta tenyerét.
Ha ő vágta fel, mintha élne,
úgy bomlott vállára a kéve.
És irgalomért a kalászos
rozs-szál mind lehajolt hajához, –
éj-arca körül olyan tűz lett,
mint a czesztohovai Szűznek.
A hajába pergett magoknak
fényei este felragyogtak,
s a kontyára hullt kalász pelyhe
fejét éjjel körülderengte.
Könnyű, szép kicsi melle,
mintha madárka lenne,
az inge alatt félve,
verdesve bújt a szívére.
Ha a férfinép kikacagta,
tenyerét remegőn odakapta.
A szeme kék volt, mintha
belőle vadgerlice inna.
Soká a falombra ha nézett –
a galamb odarakta a fészket.
Ha fáradtan ült le,
a forró szél is kikerülte,
s lábainál, mint a komondor,
lihegett, fulladva a portól.

Ha jól tudom, talán még
utána is ment a faárnyék.
Hazafelé zöld hűvösök
cirógatták a fű között.
A holdat nézte, – mendegélt,
s mennybe vitték a jegenyék.

*

Az egész nem igaz: – álom.
Fekszem és kitalálom,
csak hogy valami fájjon.



Szabó Lőrinc: A tűkör vallomása

Szabó Lőrinc:
A tűkör vallomása

- Azt mondta, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Beszélj magadról: felelj neki, tűkör!

- Elkapom arcod és a pillanat
szeszélyét, minden mozdulatodat,
mint mély eget a mély tenger szine,
befogadlak, mint senki sohase,
hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
és szeretlek a parancsod szerint,
sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz s imád,
és nem akar lenni, csak általad,
csak árnyéka annak, ami vagy.

- Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Szólj még magadról: felej neki, tűkör!

- Égsz, átgyúlok és hideg maradok,
sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,
szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm,
felszínem ábránd, mélységem közöny,
tűkör vagyok, nem sejted, mily csodás,
megfoghatatlan, tiszta látomás,
mert látomásod is visszaverem,
nem érezlek, nincs emlékezetem,
agyonlőheted előttem magad,
kihullsz belőlem, mint a pillanat,
kihullsz, nyomtalan, üresen, bután,
mint az öröklétből a földi árny.



BENJÁMIN LÁSZLÓ: A halhatatlanok

„Váljon voltak-e szívesek azon magasz­taló urak kissé figyelmesen átolvasni e »szamárdalt«? Alig hihető, hogy igen; különben meg­foghatatlan volna, mikép lehet Petőfi silány darab­jainak ezen leg­silányabbját jelesnek, genialisnak mon­dani!… Boldog Isten, mire jutánk! Ha a magyar már illy sület­len­ségek­ben látna jelességet, illyenekben ven­ne észre genialitást: le kellene mondanunk vég­képen azon reményről, hogy valaha Európa művelt nem­ze­tei sorában helyet fog­lal­has­sunk.”

Császár Ferenc: „Irodalmi Őr” 1845. aug. 16.

„Hiador munkái a divatos Petőfié fölött – csekély véle­mé­nyünk szerint – annyival fönnebb állanak, mennyi­vel egy európai műveltségű költér fönnebb áll oly költőnél, ki saját hona szellemkörén túl mit sem ismer.”

Szerk. jegyzet. „Honderű” 1847. febr. 9.

„Sándor öcsém, te minden versedben szabad­ságunk elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod… íme most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának, – te katona voltál, gyermeked nincs, – s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyit csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdá­sodik.”

Vahot Imre: „Nemzetőr” 1848. szept. 10.

Múzsája vad, mezítlábas cigány lány.
Betyár, eltorzult, aljas ő maga,
káromkodó kocsis, trágár paraszt,
faluházak, csapszékek és fonók
műveletlen lelkű-szivű bohóca,
felforgató és összeférhetetlen,
végül: szájhős is, gyáva is.
Róla szólván önfeledten letette
a sótalan, fennkölt német nyavalygást,
s már-már emberi nyelven – úgy kocsis mód –
gyalázta, gyűlölte, sürgette halálba
a halhatatlan Mucsa-Európa.

Az írástudatlan, részeg kozáknak,
aki negyvenkilencben a segesvári völgyben
ledöfte a fegyvertelen civilt,
Krisztus is megbocsát: nem tudta, mit cselekszik.
A vérszomjas esztéta-banda,
a gyűlölettől fuldokló szalon,
a honfitársak, a megfontolt gyilkosok,
az élő éveibe gázolok
bűne nem évül el, nem hagyja elcsitúlni
a százhúszesztendős dühöt.

Napról napra és betűről betűre,
mintha közöttük élnék –
az idétlen Nagy Ignác, a lakáj
Petrichevich, a megvadult Greguss,
a bérgyilkos Zerffi, a fűzfasípú
irigy Császár, a szatócs Vahot
személyes ismerőseim,
s a többi mind, a halhatatlanok,
a sohse ritkuló koldus sereg,
Európa örök szegény-rokonai.

Nincs itt egy árva zug,
nincsen idő és nincs forradalom,
ahol feladná támaszpontjait
a förtelmes magyar provincia.
Oly mindegy, mit kiált; hogy „Európa”, vagy
„Extra Hungáriám” – a jelszó egyremegy,
a cégér mögött mindig ugyanaz
a küldetés, a történelmi tett:
gyalázni, marni, följelenteni,
gyűlölni és megölni a különbet,
aki magyarul európai.

Jellachich még túl a határon,
de már Petőfit kergetik: Dögölj meg! –
Haza, Szabadság! – jó kis alkalom
megszabadulni tőle.
Ezek között élt, ő, aki szivét
homlokán hordta; hét esztendeig
naponta látni ezeket, köszönni…
Velük élni békében? – verekedni,
vállalni a magányt, meghalni inkább,
semhogy hozzájuk hasonlítani,
törvényeiket elfogadni.

Aki elesni látta, maga is elveszett.
– Potomság! – mondta, látván a dzsidások
rohamát, a közelítő halált.
Aztán még futni látták –
S belül? Bizony, belül is háború,
ő nem köthetett békét a halállal.
A legendákról nincs szavam.
Ki volt itt hozzá mérhető?
Gondoljátok csak meg: huszonhat évet élt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Mucsán-túli Európa is
találhat emberségre példát,
nagyságra kedvet benne, aki már
legenda nélkül állja az időket,
halálig üldözötten, egyedül,
szétszórt hajával, véres homlokával.

1968



JÓZSEF ATTILA: THOMAS MANN

JÓZSEF ATTILA: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE
https://scontent-vie1-1.xx.fbcdn.net/hphotos-xpa1/v/t1.0-9/11149538_9134...

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje



Sék Gusztáv: A békesség

Sék Gusztáv

A békesség

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott,
s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült...
s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
békésen legelésző birkanyájat...
A papírkosár lassan tele lett,
s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés,
messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett,
a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket,
a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett,
s ott meglátta, amit egész nap keresett.
A fa egyik vastag benső ágán,
úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
- Uram, te megmutattad békességedet!
- szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez,
mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan,
ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz,
s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes,
minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet,
s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.



Vas István: Nyári ének

Vas István

Nyári ének

A gondolat sötét madár,
ott röpköd már a fákon át,
nagytestü, barna nő a nyár,
jön és kinálja mákonyát.

Szikrákat vet a szép világ,
a kő, a víz, a fák, a lég,
amott két karcsu kék virág
halkan és boldogan elég.

Én is meguntam lomb mögül
figyelni - árnyas unalom -
s örülni majd, ha lágy köd ül
a dombokon, az utakon.

Örülni, tűrni szótlanul,
mint árva, fiatal növény,
hallgatni gyorsan megtanul
kapuk előtt a jövevény.

Előttem éjsötét gulya,
meguntam felhőt hajtani,
a föld alól egy furulya
szegény szavát kihallani.

A kétely és egy lomha láz,
meguntam már e két ekét,
nem pótolhatja ért kalász
az ifjúságnak szép hevét.

Hiába, minden én vagyok,
az is, mi szembenéz velem,
az ég, mely kéklőn fennragyog
s a hernyó is a levelen.

Egy régi könyvet felnyitok,
vagyok a gonosz és a hős,
a mult ahány borus titok,
az énvelem mind egyidős.

Megáll az árva kérdező,
szalad a vad, sötét folyó,
mindent, mi van, megmérgező,
mindent magányba burkoló.

Megáll a vándor, messze lát,
de mind rokon az idegen,
hiába az egész világ,
csak az van, ami idebenn.

De idebenn a mély hinár,
kinézek, visszahuz megint.
Mélyragyogásu, ifju nyár,
ott messze száll és visszaint.



Várnai Zseni: Csodák csodája

Várnai Zseni: Csodák csodája
https://scontent-vie1-1.xx.fbcdn.net/hphotos-xpf1/v/t1.0-9/12799315_1010...

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!



ROBERT BURNS: A BÉRCEK LÁNYA

A BÉRCEK LÁNYA
MY HIGHLAND LASSIE, O

A nemes hölgy, ha bájos is,
Múzsámnak cifra és hamis,
pompája, rangja untató!
szerelmem bércek lánya, ó.

Cserjések kúszasága, ó,
mély völgyek szittyós lápja, ó,
itt zengek néked éneket,
északi bércek lánya, ó,

Volna enyém hegy-völgy, világ
és minden kertek, paloták:
megtudná minden földlakó,
hogyan szeretlek, lányka, ó.

De állhatatlan végzetem
hány-vet háborgó tengeren,
ám míg erem piros folyó:
szeretlek, bércek lánya, ó.

Barangoljak bár trópuson,
hű szíve nem feled, tudom,
mert becsületes, tiszta, jó,
a havas bércek lánya, ó.

Üvölthetnek torló habok,
új partot érted kutatok,
hogy Indiának csillogó
kincse övezzen, lányka, ó.

Tiéd szivem, tiéd kezem,
hűségem és becsűletem,
míg leterít gyilkos golyó,
csak néked élek, lányka, ó.

Cserjék kúszasága, ó,
mély völgyek szittyós lápja, ó,
már ég veled, már elmegyek,
s téged dalollak, lányka, ó.

Weöres Sándor



ROBERT BURNS: FÖLDMÍVES VOLT AZ ÉN APÁM

FÖLDMÍVES VOLT AZ ÉN APÁM
SONG: MY FATHER WAS A FARMER

Földmíves volt az én apám
a carricki határban,
gonddal nevelt, példát adott
a tisztességtudásban.

Meghagyta: tűrjem férfiként,
ha fillér sincs a zsebben,
mert férfinak, ha szíve nincs,
nem jár még tisztelet sem.

Aztán a nagyvilág felé
kereste útját lábam,
a gazdagság nem csábitott,
kiválóságra vágytam,
hisz képességem volt reá,
volt jó neveltetésem,
elszántam hát, hogy életem
sorát jobbá cserélem.

Hányféleképp lestem kegyét
a sorsnak, udvarolva,
de titkos ok s más íly dolog
buzgalmam eltiporta.
Hol ellenségem tört reám,
hol társtalan vivódtam
- és bár delén a jó remény -,
keservesen csalódtam.

S végül midőn lankadt erőm
az ábrándkergetésben,
eldobtam én az álmokat
s magamban így itéltem:
multam sötét, jövőm titok,
jó, rossz lesz? - ismeretlen -,
de mert e nap hatalmat ad,
élvezni ezt igyekszem.

Nincs vígaszom, nincs támaszom,
védelmet sem remélek,
gürcölnöm kell hát szüntelen,
hogy mégiscsak megéljek,
apám korán rászoktatott
az ekére, kapára,
azt mondta, hogy csak így leszek
szerencsémnek kovácsa.

S így, jeltelen, szegényesen
vándorlok egyre, várva
míg eltörődött csontjaim
nem lelnek nyugovásra,
reményem nincs, de gond se bánt,
a bú elől kitérek,
nem firtatom a holnapom,
csupán a mának élek.

De víg vagyok és jól vagyok,
mint kiskirály a várban,
habár a sors üldöz, kinoz,
kéjelgő bosszújában,
de bármi ér, ma van kenyér,
többel meg úgyse győzöm,
s mert épp elég, mi mára kell,
a sorssal nem törődöm.

Ha néhanap munkám akad,
mely egy kis pénzt fialna,
a titkos balsors rámköszönt,
reményem lépre csalja,
mert jámbor és hanyag vagyok,
mert ostobán itélek -
de bármi jön, én esküszöm,
hogy víg leszek, mig élek.

S ti mind, kiket úgy űz, vezet -
a kincs, a pénz hatalma,
mind távolabb lesz tőletek
a boldogság jutalma,
s bár nemzetek tiszteljenek
a kincsekért, mit kaptok,
én többre tartok nálatok
egy nyíltszivű, víg parasztot.



Petőfi Sándor – A nép nevében

Petőfi Sándor – A nép nevében
http://dunaharasztima.hu/wp-content/uploads/2011/03/marc_15.jpg

Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

(Pest, 1847. március.)



GERENCSÉR HAJNALKA: HA TE VOLNÁL…

GERENCSÉR HAJNALKA:

HA TE VOLNÁL…

Ha te volnál az, kinek lelke ily érzékeny,
Te is megtennéd, hidd el, mert érzem,
Rendet tennél mindazon fejekben,
Kik nem gondolnak bele e kegyetlen helyzetekbe.

Ha te volnál az, aki nem láthat,
Se színt, se alakot, se fényt, se árnyat,
Ó ember mondd, akkor mit éreznél?
Akkor sem együttérző lennél?

Ha te volnál az, aki szegény,
Nem lenne mit enned, fejed felett nem lenne fedél,
Ó ember mondd, akkor mit tennél?
Emellett egyszerűen csak elmennél?

Ha te volnál az, aki nem hall,
Kinek lelkét nem melegíti se hang, se dal,
Ó ember mondd, akkor mit éreznél?
Akkor is lelketlen lennél?

Ha te volnál az, aki védtelen és kiszolgáltatott,
Kinek cseppet sincs ínyére, hogy ez így adatott,
Ó ember mondd, akkor mit tennél?
Akkor is embertelen módon viselkednél?

Ha te volnál az, akinek baleset vagy betegség
Keserítené meg az egész életét,
Ó ember mondd, akkor mit éreznél?
Akkor sem együttérző lennél?

Ha te volnál az, akinek lételeme
A mindennapos bizonyítás lenne,
Ó ember mondd, akkor mit tennél?
Kit eddig lenéztél, arra épp fel kell nézzél!

Ha te volnál az, aki évekig ágyban élnél,
S így még jobban fájna lelked, szeretnél és remélnél,
Ó ember mondd, akkor mit éreznél?
Ha rád ezért nem tekintenének emberként.

Ha te volnál az, akinek tudata,
Átköltözne egy másik dimenzióba,
Ó ember mondd, akkor mit tennél?
Csak nevetnél, hisz nem te vagy, ki így él?

Ha te volnál az én helyemben,
S közvetve ebben élnél,
S éreznéd, tudnád: NEM, EZT ÍGY NEM LEHET!!!
A sok fájdalom és kín mellett
Az egészségesek meg nem bélyegezhetnek!

Ó ember mondd, neked ez nem fájna?
Ha a lelked a szenvedő lelkekbe belelátna?
Az ember élete a legértékesebb,
Szeretettel közelíts, csupán erre kérlek!

Ember kérlek…tegyél félre mindent!
A lenézést, a szánalmat,
S érezd bele eme sorsokba magad!
Értsd meg, EZT ÍGY NEM SZABAD!

Embernek születtél, másokért FELELŐS vagy!

Ne embertelen légy, hanem ehelyett,
Segíts, teremtsünk élhetőbb életet!
Hozz fényt és színeket a leterhelt lelkekbe,
S tedd lehetővé, hogy a napos oldalon éljenek!

Ha te volnál az árnyékban…
Fájna, hogy az életnek két oldala van…
S te lennél ez első – én sejtem,
Ki hidat teremtve mindenkit a napos oldalra emelne!



Fellner: MÁR CSAK AKKOR SZÓLOK...

MÁR CSAK AKKOR SZÓLOK...

ezután már csak
akkor szólok-
ha felettem ritkulnak
a fellegek,
oly leszek mint a rézsű,
mi alul gyűjti a cseppeket
hogy így váljak folyammá,
sodorva magammal bennetek,
már csak akkor- ha érdemes
nem csépelni
de válogatni szavakat,
ölteni mondatokat,
jelekkel jelezve
miért vagyok, s ha vagyok,
megértenek é a mondatok-
miket tálalok,
már csak akkor szólok, ha fulladok,
s bennem nő az indulat
levetkezni elbírni nem tudom,
de akkor őrjöngve
vihar módra fákat hajlítva,csavarva,
s ha csendesül az áram
feszültség szűnt
s lelkem szivárvány járja
fektetem kebledre
fáradt testem-
ajkamat ívre hajlatra,
betakarva magunk
az éjszaka fekete bársonya,

már csak akkor szólok...



Fellner: CSAK ÉN..

CSAK ÉN..

csak én lennék ki követ
én, ki hallatom hangom,
s cipőm koppanása veri aszfaltot
mögötted,

ó én balga
hogy mertem
kilépni árnyékból
hogy kövessem,

én lennék ki lenne szóból
mondattá váló,
a csend őre,
hallgatások bélyege,
a néma útszéli
ki mindig vár,

én lennék estben lámpa oszlopa,
fényköre,est párája,
csillagköpenye,
pernye tűzesőben,
s órában perc,

én könny szemed sarkában
ki elhagy, ha mosolyra fakadsz,
én ki nem számít,csak múló-
mint boldog pillanat,
egy gyenge redő homlokodon,
egy elsietett lépés,
aranylány haj ,nyári réten,
ki nevet a viharra,
csak a szellő táncoltassa,

én ,csak én -
te tudod -
de mondani,mondani-
sosem fogod..



Petőfi Sándor: A NÉP NEVÉBEN

A NÉP NEVÉBEN

Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

Pest, 1847. március