Kedves verseim

Azt szeretném, ha ide beírnátok kedves verseiteket.
Azt is szeretném, ha zömében magyar költők verseivel telne meg a fórum, de lehet más nemzetiségű is a költő.
És azt is szeretném, ha az ide leírt vers tükrözné a hangulatotokat, vagy egy aktuális történéseteket.
És persze ezek csak titkos vágyaim.
Én ezzel a gyönyörűséggel adom meg a fórum hangulatát:

Tóth Árpád: MA LELKEMET...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

1913

Szeretettel: Ery



Petőfi Sándor: A NÉP NEVÉBEN

A NÉP NEVÉBEN

Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

Pest, 1847. március



Arc nélküli ember

Arc nélküli ember

Mikor a nap köpönyegét magára ölti,

Mikor fénylő sugarait aludni viszi,

Mikor felvillan az első halovány csillag,

Mikor a végtelenség utat ad a holdnak.

Akkor, igazán akkor, magányod mélyéből,

Mint tüzes üstökös, szikrázón felszínre tőr

Állatias ösztönöd, s mint ébredő vad,

Haldokló lelked sötét poklából erőt kapsz.

S nem hallod szél zúgását, madarak hangját,

S nem hallod háborgó elméd csitító szavát.

Indulsz, mert menned kell, keresni a szerelmet,

Indulsz, mert menned kell, keresni a kedvesed.

Gyermek voltál, s arcodon láng hagyta nyomát,

Leplezted sebeid, idők temérdekén át.

Felnőtt lettél, férfi, lassan őszül a fejed.

S szerelem nélkül te sem találod helyed.

Tomboló bikává érett szörnyű élted,

Őrjöngő szíved vadászni űzi személyed.

Tested, lelked embertelen ádáz haragját,

Bátran felvállalod a régmúlt idők nyomát.

Talpad alatt dübörög szülőfölded kérge,

Látván téged asszonyok, oszolnak szét félve.

Előtted a tenger, hívogatnak habjai,

Szemednek óceán, csalogatnak lányai.

Százszor s ezerszer felejted a múltadat,

Karoddal, lábaddal taposod az utadat.

Könyörtelen vágyálmod most is messze elűz,

Gondolatban látod, ott van előtted a szűz.

Tengernek habjai, óceánnak lányai,

Másként dobban a szíved, megtaláltad álmaid.

Simogatnak, kényeztetnek zúgó hullámok,

Örökre megpihenhetsz, nem kell már bujkálnod.

Másolat:



Meddig?

Meddig?

Meddig lehet feszíteni egy emberi szívet?

Meddig lehet szétosztani, amit nem lehet?

Meddig titkolhatom magam elől, mit érzek?

Meddig hazudhatom magamnak, hogy nem is szeretlek?

Meddig hagyhatom kétségek közt kinek fáj?

Meddig mondhatom, hogy ez nem is magány?

Meddig tiltakozhatom az ellen, mit kapok?

Meddig mondhatom, hogy nem is adok?

Meddig ..............?

Gondolatomban soha sincs határ,

az ajtó mindig nyitva áll.

Gondolatomban soha fel nem ébrek,

nem teszek semmit,csak szárnyalok veled.

Gondolatomban mindent megteszek,

nem gyötör kín és félelem.

Gondolatban ...........?

Mikor eljön az ébredés,

a kegyetlen felismerés.

Mikor látni a határvonalakat,

látni a zárt ajtókat.

Mikor nem látok mást,

mint leszögezett magamat.

Mikor nem látok mást,

mint társas magányomat.

Mikor nem látok mást,

mint vérző két félszívem.

Mikor nem látok mást,

mint páni félelmem.

Mikor nem látok mást,

csak mennyire féltelek.

Mikor nem látok mást .........?

Nem tudok semmit,

van e kegyelem?

Nem tudok semmit,

vajh meddig szerethetsz engem?

Nem tudom, hogy így mi az

mit adhatok.

S nem tudom, hogy így mi az

mit elfogadhatok.

Nem tudom .......?

De tudom, mit csendben,

halkan tudni merek.

Tudom, hogy mennyire

szeretlek téged.

Tudom, hogy minden perc

sosem élt boldogság veled.

Tudom, hogy minden perc

de nehéz nélküled.

És tudom, hogy nem kerülhetem

sorsomat mi kegyetlen.

És tudom, hogy itt vagy

s én tiszta szívből szeretlek.

És tudom .........?

Másolat:



yuliene szeretet szigete

Ki vagy te?

Mond! Ki vagy te? Kit soha nem láttalak?

Kinek pillantása mindig rajtam van.

Ki vagy te? Kinek hangját nem hallottam hogy cseng,

S dallama mégis fülemben zeng!

Ki vagy te? Kinek nem éreztem bőre illatát,

S az illat mégis itt maradt már.

Ki vagy te? Kinek nem láttam mozdulatát,

Mely itt hagyta lelke sóhaját.

Ki vagy te? Ki tolvajokat meghazudtolva belémloptad szívedet,

Ki ismerettelenül is adsz megannyi szeretetet.

Ki vagy te? Ki ennyi fájdalmat és boldogságot adsz.

Ki vagy te? Ki felejteted múltamat.

Ki vagy te? Ki kettétörtél egy szívet.

Ki vagy te? Ki adod szereteted.

És mondd! Ki vagy te?

Kit nem láthatlak soha!

Kinek hangját nem hallhatom!

Ki folyton felkavar!

Ki szétszakadt szívem egy részét elrabolta!

Mondd te ki vagy?!

Tudni akarom, s mégsem!

Látni akarlak, s mégsem!

Hallani akarlak, s mégsem!

Érezni akarlak, s mégsem!

Szeretni akarlak, s mégsem!

Gyötör, s kínoz ez a gondolat, mert

Szeretek valakit nagy-nagy szeretettel,

S szeretlek téged sok-sok.............

Bajt okoztál, boldogságot, örömöt, fájdalmat,

S okoztam én mindezeket magamnak.

Szeretnék meghalni s újra ébredni, de mégsem,

Mert tudom, életem ugyanígy kezdeném el.

Ne kérdezd, hogy mit akarok,

A választ magam sem tudom.

Semmit és mindent,

őt vagy téged.

Mindent és semmit,

őt is téged is.

Nem akarok semmit, csak szeretni,

Szeretni, adni, kapni.

Mond! Ki az?

Ki könnyem letörli arcomról?

Ki az?

Ki szerelmesen megcsókol?

Ki az?

Ki oldja fájdalmam?

Ki az?

Ki szelíden simogat?

Szeretek szeretni, szeretetet adni, kapni.

Tudom, hogy velem vagy, nem találok kiutat.

Félek, mert féltelek.

Félek, hogy itt hagysz engemet.

Bonyolult életem még bonyolultabbá tetted,s teszem.

S én már nem tudok semmit, csak annyit,hogy nagyon szeretlek téged.



Babits Mihály: Csak posta voltál

Babits Mihály: Csak posta voltál

Ki ugy véled, nyomot hagysz a világnak,
kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
nehezét únja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak az utcán cipődre ragadt por
amit emlékül továbbadsz neki?

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
melyet oly égve és merengve futsz át
naponta többször hogy már, azt hiszed,
minden ház lelked mély szineit itta
s lelked rongyait lengi mindenik fa
s a sarki szél is tégedet sziszeg,

kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
s vedd ki a szélből mit beléje sírtál
mint gramofonba mely megőrzené:
miről beszélnek? Régibb otthonodról
s a vad hegyekről, melyek alul egykor
közéjük jöttél, s amelyek felé

emléked visszanéz közűlük; ez vagy
te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,
s ha árnyat festesz a város falára,
az csak a hűvös havasoknak árnya,
mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
Mi voltál ott? keresd tovább magad!
Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
mert szülőfölded felelt általad.

Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:
de abban se lelheted igazánbul
magad lelkét, lázadó siheder!
Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
voltak még amik rajtad áthuzódtak
s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet.



Szabó Lőrinc: Szél hozott,

Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el
https://youtu.be/aS-K8AWyUo4

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?



Szvámí Ráma Tírtha: Én Az vagyok!

Szvámí Ráma Tírtha: Én Az vagyok!

A legkevésbé sem változom, nem félek a haláltól,
Sohasem születtem,
És szüleim sincsenek.
Tökéletes létezés, tökéletes tudás, tökéletes boldogság vagyok,
Én Az vagyok, Az vagyok!
Nem okozok szenvedést, és magam sem szenvedek,
Nincs ellenségem, és én sem vagyok ellensége senkinek.
Tökéletes létezés, tökéletes tudás, tökéletes boldogság vagyok,
Én Az vagyok, Az vagyok!
Forma nélküli vagyok, korlátlan,
Túl téren és idõn.
Benne vagyok mindenben, bennem van minden,
Én vagyok a világ boldogsága,
Ott vagyok mindenhol.
Tökéletes létezés, tökéletes tudás, tökéletes boldogság vagyok,
Én Az vagyok, Az vagyok!
Test nélküli, testi változások nélküli vagyok.
Nem az érzékek vagyok, és nem is azok tárgyai.
Tökéletes létezés, tökéletes tudás, tökéletes boldogság vagyok,
Én Az vagyok, Az vagyok!
Nem bûn vagyok, és nem is erény,
Sem templom, sem istentisztelet,
Sem zarándoklat, sem könyvek nem vagyok.
Tökéletes létezés, tökéletes tudás, tökéletes boldogság vagyok,
Én Az vagyok, Az vagyok!



A versajándékaidat köszönjük, kedves semmire kelő-fekvő!

Legyen szép napod! Szia-mia!



Mindenkinek!

Sok sok szeretettel, ajándékul a mai napra, Mindenkinek!

Szabadok Útján járni

Kinyílik a tágas láthatár
hol fellegeinkből, látod,
szárnyas Nap bíborul minden égre
- tekinteted arany-kontúrt fest
az ölelésre táruló röpülésre -
s templomtornyaink ormáról
messzezengő hittel híreljük mindeneknek,
kikkek testvérek vagyunk az odafenntben,
hogy Szabadok Útján járni a legszebb.
S míg áldó sugárral hull szíveinkre az Élet,
viruló erdeink varázsidőben élnek,
új s új ágat hajtanak lélegezve,
otthonná álmodva mindünknek
az ékes végtelent
idelennt.
Együtt átváltozások tüzébe gyúl fényünk:
lélekül tündöklő bíbor és arany Napsziluett...
És akkor fölröpülünk, mint örök vándorok,
indulva fellegóceán partrasimuló habjai fölött
és szép szárnyaink előtt visszasimulnak a tegnapba
mind a tévedések, az elveszett illúziók ,
a szelíd csöndek, a holt vétkek.

Kiáltásunk kacagó széllel szalad a napsugárhídon
s tetteinkből törvénnyé érik az Idő
és szíveink lángja szikrázva fonódik
napsugárpalástba.
Bíbor és arany szavakat hozunk,
Szépség igéjét örökítve a Képbe,
földalolódunk hálával holnapreményre
magunkat adva minden virradatnak,
áhítat-csókkal borulván a Fény köntösére.
És akkor kinyílik minden láthatár,
hogy köszönetté szülessünk az Őrizőknek
és meghíreljük: amíg csak lobog egyetlen fénysugár
szíveitekké ékesülünk minden mulandó alkonyon,
szárnyaink óvón vigyázzák egymást s a Világot
és továbbálmodunk minden tiszta álmot.

Másolat:



Tamás Hervay: Bennem vagy

Bennem vagy

Füleid, mint formás, aranypelyhes kelyhek.
Nyakad lágy ívéért hattyúk irigyelnek.
Mint őszi lomb puhán avart a földön ér,
Tudom érzéseid, csókjaid lágy lehén.
Fénylő sugár, mibe a nap öltözött,
Süt át szerelmed, zárt pilláid között.
Szellőben ág lebben, simít meg ujjhegyed.
És vágyom rá, csak mindig Veled legyek!
Hallom ahogy inad lépésre feszül,
És érezlek, érezlek mélyen, itt belül.
Kecses hegyes kis orrod, ujjbegyem kedvese,
S két kékes zöld szemed, szememnek tengere.
És suhanok csendben, csókjaidnak szelén,
És hiszem, révbe értünk. Te bennem, s Tebenned én.



Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik

Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik
https://scontent-frt3-1.xx.fbcdn.net/hphotos-xpa1/v/t1.0-9/1527108_57149...

Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.

Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.

Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
minden valami semmivel végződik.

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.



Kalnivet Péter: Transz-szférák

Kalnivet Péter
Transz-szférák

Telihold van, nem kellenek a villanyok
a frissen lehullott hókristályoktól olyan,
mintha leestek volna a csillagok,

amikből annyi van már az égen,
hogy lehozzák az isten szerelmére.

Én majd azokat, amik nem voltak hajlandóak leesni.

Asztronauta vagyok az ürességetekben,
megpróbálom helyettetek teljesíteni a küldetéseteket.

A levegő-levegő rakétáktól
ráz az égbolt.
A menny pont olyan magasságra
van, hogy onnan a lendülettől
olyan erővel fogunk talajt,
hogy a pokolban kötünk ki.
És az angyalaivá válunk.

A puttók hulkokká.

A pokol plafonja az alszín.

Ha megszűnik, lapos lesz a Föld
és átlátszó a talaj,



TAOISTA ÉNEK: CSI KANG

TAOISTA ÉNEK

CSI KANG

Túdás és könyvtár mit sem ér,
könyv és bölcsészet mit sem ér,
ha lelkem majd az Űrbe tér.

Túdás és könyvtár mit sem ér,
könyv és bölcsészet mit sem ér,
ha lelkem majd az Űrbe tér.

Megbánva minden vétkemet,
így oldozom fel énemet,
dalolva ezt az éneket.

Szent árban állok testtelen,
lelkem nyugodt és fesztelen,
s bűnöktől régen meztelen.

Nem bánt a gond, a tépelő,
lakásom lett a kék mező,
s hajam lenyírtam, vétkező.

Nem gond nekem bor és kenyér,
így zengtem ezt a hófehér
zsoltárt, mely négy országig ér:

Hogy könyv és könyvtár mit sem ér,
hogy ész s bölcsészet mit sem ér,
ha Éned majd az Űrbe tér.



Rabindranáth Thákur (Tagore): Világfájdalom

Világfájdalom

Ha napom szomorú, azt mondom tollamnak:
......... "Meg ne szégyníts:
a sebet mi csak enyém, nem az összesé
......... ne tartsd mindenki elé;
arcom ne borítsd be sötétséggel,
......... ajtóm ne függönyözd el!
Sok-sokszínű mécses égjen,
......... fösvény ne legyél!

E széles nagyvilág
......... fensége nem halványul,
......... ......... természete nem ismer zavart;
......... arcát a nap kápráztató világára emeli;
nem rebbenő tekintete kegyetlen közöny;
......... nem rezdülő mellkasa szétterül
.................. hegyeken, folyókon, határokon.
......... Nem egyedül az enyém ez,
......... ......... hanem a számolatlan soké.
......... Üstdobja szól mindenfelé,
......... ......... ki nem alvó fénye ragyog;
......... zászlója leng a szférák között.
Ne szégyeníts meg előtte:
......... az én sebem és kínom
......... ......... neki csak porszemek porszeme."

Ha elfelejtem, hogy enyém e szenvedés,
......... akkor mint a világ része felragyog.
Meglátom a fájdalmak árvízét mindenfelől,
......... ahogy az idő ölébe hajolok.
Minden otthonban, mindenki élet-forrásából
......... egy-egy szív Gangesze ered.
Áradó könnyek folyama éled
......... minden virágban,
......... ......... minden rezdülésben.
Építő-romboló árja ömlik
......... országokon át
......... ......... a világegyetem partjaira.
......... A távollét-fájdalom,
......... ......... minden idők emberi szenvedése
most hirtelen leszállt az én szívemre:
......... mindent elárasztó remegés rázta meg
......... ......... csontjaimat.
......... Az egész világ zokogása gyűlt össze és
dübörgött a végtelenbe.
......... ......... Ki tudja mi a célja...

Ma azt mondom tollamnak:
......... "Meg ne szégyeníts!
Ajándékod mosson el partokat,
......... ......... s jóindulatod
......... szenvedésem
......... ......... rejtse leplek mögé;
zokogását vegyítsd a nagy
......... ......... ezer- és ezerhangú világdalba!"

(1933)



Szabó Lőrinc: Tavasz előtt

Szabó Lőrinc: Tavasz előtt
https://scontent-fra3-1.xx.fbcdn.net/hphotos-xlt1/v/t1.0-9/12729173_9972...

-1941 –

Esett, az ég most is borús,
de a madarak hangosak,
pitty-pitty zeng az eresz alatt
és vi-vi és csirip-csarap
s száz más, ugráló, csivogó,
érthetetlen kínai szó,
melyet ma mégis minden ért.
Éjjel a tavasz ideért! –
s most ablakhoz csal… Az elébb
a pocsolyában a veréb
lubickolt, aztán a rigó:
első fürdeje az idén:
lent hagyja lába nyomait
s már ujra fent tollászkodik
a kerítésünk tetején.
Minden hogy hízik és dagad!
Kinyitom az ablakomat
s könnyű mámorral öblit a
langyos levegő: már csupa
fűszer! ez, igen, ez a kezdet!
Légy sütkérezik a falon,
a gyér fű ágaskodva reszket
s úgy issza, issza a napot.
A másik ablakhoz futok:
ott is fény! fény! Ni, mennyi lom
a bokrok alján, rossz fazék,
seprűnyél, téglák… S szinte vad
robbanásként áttör a nap:
kék s fehér úszó szigetek
tolják szét s össze az eget,
lent tűzpiros giliszta von
csíkot a sárga homokon,
feketén tündöklik a vén
fák törzse, aranyfeketén,
s a szürke háttérből, ahol
bozót ködlik, mint zöld gomoly
borzong elő bókolva szűz
galyaival a kerti fűz:
rajtuk már pattogzik a rügy!
Élet, uj élet mindenütt,
csak én gyötrődöm… Istenem,
hogy tengek-lengek, betegen,
hitetlenűl!… Csirip-csarap,
pitty-pitty… Mit mondtok, madarak?
Vi-vi-vi… Ugy-e, jobb, ha nektek
hiszek, a ti hireiteknek?
Itt a tavasz!… Kis madarak,
s titeket, ujjongó szavak,
mindenki jól ért, bárhogy ért…

Imádkozzunk az emberért!



László Noémi: Mondd el nekem

László Noémi: Mondd el nekem

Mondd el nekem,
miért nem vagy idegen,
mozdulataid
honnan ismerem,
miért tudom rólad,
amit még te sem?

Mondd, meddig tűröd
azt, hogy olvasom,
mit ír a ránc
tűnődő arcodon,
hogy szótlanságod
értem, hallgatom?

Tanulod-e mi az,
amitől félek,
hol nyitott ajtót
testemen a lélek,
mit mondanék,
amikor nem beszélek?

Végül csak annyit:
vigyázol-e rám,
ha nem jut már
eszembe a szezám,
leszel-e testvérem,
anyám, apám?

Tudod-e, amit én
nem tudhatok,
amiről holdtöltekor
álmodok,
emlékszel-e, ha
el vagyok feledve,
s velem vagy-e,
amikor nem vagyok?

Álmomban, egyszer,
súgva-settenkedve
eljössz-e velem
sétálni a csendbe,
és engeded-e majd,
ha megfagyok,
hogy eltemessenek
a tenyeredbe?



Álmok: Ismeretlem

Álmok

Egy szempilla
Pihen lágyan
Szőnyegen a félhomályban
Vérző kebel – vérző szája
Istent átkoz kiabálva.

Kibúvóban,
Tombol nappal
Holdvilágnál egy arkangyal
Feslett arca, feslett lelke
Istent kiált esdekelve.

Hogy írjam le?
Sorba szépen
Fáradt agyam egy szegében
Szól a dallam, szól az ének –
Bús sóhajok összeérnek.

Félálomban
Jő a reggel –
Az ablakok alatt berkel
Fáj a feje, fáj a háta
Hétrét görnyed villanása.

Álmos fák közt
Dideregve
Megbújik az idegenbe
(Kiált felém, kiált várva)
Az éjszakák királylánya.

Búsan henyél,
Lóg a lába,
Mert cipőjét nem találja -
Pislog kettőt, pislog lassan
Mezítlábas pirkadatban.

Egy szempilla
Hullik árván –
Álmaim ablakpárkányán
Könyökölve azt kívánom:
Bár ne lenne mindez álom!



Claudio Pozzani: Egy Neruda-verssel tartok feléd

Claudio Pozzani

Egy Neruda-verssel tartok feléd
(Vengo A Portarti Una Poesia Di Neruda)

Vágtázik a szívem,
s hullámzik a kantár.
E temetetlen tengerből
szelet s homokot dagasztok,
megformálni zajos lábaid,
hogy halljam táncukat szemeimben.
Nyomodban felérek
a tengerből a dombra.
Fejem csillaggá rajzolódik át,
hogy hangjaidat hívhassa.
Ajkaim fáradtan hajlanak
őszelygő és szórakozott mosolyokba.
Én meg itt vagyok,
ezen a buszon, mely úgy rázza a testem,
mint egy kockát,
mint egy szőnyeget,
miközben poros utakon botorkál,
melyeket elnémított a hirtelen eső.
A pillangók szárnyaikkal verdesve
megtapsolják átkelésem
a pocsolyák felett, melyek elnyelték Narkisszoszt.
Vágtáznak a hullámok
felkantározott szívemben.
Vigyél el oda, ahol elfelejthetem
ezt a századot, száműzetésünk tanúját,
a zivatarokat,
melyektől már nem tudunk felfrissülni,
a szertartásokat és öleléseket,
melyek fölösleges virágkoszorúknak tűnnek.
A tenger odalent van,
távol, akár egy félbehagyott terv,
a kerekek kavicsokat s emlékeket fröcskölnek
az emelkedőre, melyet a házad elém terít.
Articsókaleveleket farigcsálok,
s felhőkontúrokat hozok neked ajándékba,
Neked,
te letört peremű pohár,
mely felsebez, valahányszor megcsókolom.
Neked,
te hangyák titkainak kihallgatására
lemetszett és a mezőre hajított fül,
Neked,
hozom ajándékba elnyűtt kabátomat,
ellenállásomat
és ezt a kallódó Pablo Neruda-verset.

Faragó Dániel fordítása



Valerio Magrelli: [Gyakran képzeltem, hogy a tekintetek]

Valerio Magrelli

[Gyakran képzeltem, hogy a tekintetek]

Gyakran képzeltem, hogy a tekintetek
túlélik a látás aktusát,
mintha csak dárdák volnának,
kimért röppályák, lándzsák
egy harci küzdelemben.
Most azt gondolom, egy épp
elhagyott szobában
hasonló vonások maradnak
egy ideig kimerevítve keresztezve egymást,
rajzolatuk egyensúlyában
érintetlenül rakódva egymásra, mint
a marokkó pálcikái.

Szkárosi Endre fordítása



Kenneth McRobbie: Tüzek a láthatáron

Kenneth McRobbie

Tüzek a láthatáron
(Flashes On The Horizon)

Itt, hol augusztus bokrai kornyadoznak az út mentén, ujjaddal
a poros autón egy név nyomát hagyod.
És csak beszélsz, poszt-

kommunista nőkről, hogy az ő (legkevésbé sem történelmi) ciklusaik
mint keverednek az újságok lapjaira ma;
hogy végre „eggyel kevesebb

a megszálló hatalom”: egy újabb „csak volt”,
melyet elhajtott az erőszak-
fehérre emelt kis ököl.

Túl korán ér itt az este, hogy arcod változását lássam.
Szerbia felől a láthatáron
torkolattüzek szólítanak.

Lila foltok nyakadon. Vállad sötét lepel alatt
a Nyugat felé rándul, mely egy esküvői távirat
drótfátylába öltözött.

Szkárosi Endre fordítása



Claudio Pozzani: Árnyékmenet

Claudio Pozzani

Árnyékmenet
(La Marcia dell’ombra)

Zsinórok lógnak az égből,
és fagyos láncok táncolnak körbe.
Villanó kiáltások között
a sötétben kioldandó
csomó a világ.
Spárgagubanc,
az olló kizárt.
Súlytalan fürtök közé
szoruló fésű.

Árnyék, csak árnyék.
Szempilla-csapás még.

Szétnézek, s falakat látok,
még a tükröm is fal lett,
melledre fal nőtt,
érzékeim és szívem falba ragadtak.
Imák és káromkodások zuhognak egyre,
a homokon elgőzölődnek,
mérgezett csendben súrlódnak tovább
a nevek, a jelzők, a hangtalan szavak.

Árnyék, csak árnyék.
Szempilla-csapás még.
A napnak csak a visszfényét látom
az esővíz tócsa-szivárványában,
megkötött kutyák távoli ugatása
rajzol elém a sötétben holdat.
Békém nem a háború távolléte.
Békém a háború fogalmának hiánya.

Árnyék, csak árnyék.
Szempilla-csapás még.

Szkárosi Endre fordítása



Dsida Jenő: Én hívlak élni

Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni…



Rónay György: Mondd, szereted az állatokat?

Rónay György: Mondd, szereted az állatokat?

Mondd, szereted az állatokat?
A kutyát, macskát, csacsit, lovat
s a madarakat: a verebeket,
rigót, galambot, pintyeket,
akik a Földön veled élnek,
s bundájuk, tolluk melegében
nekik is van szívük, csak éppen
nem beszélnek?

Mondd, szereted az állatokat,
s figyelted őket néhanap:
hogy mit csinálnak, hogyan élnek,
s a maguk nyelvén mit mesélnek,
vagy miről hallgatnak, mikor komor
csöndjükbe burkolódzva ülnek,
és titokzatos, hallgatag
külön világukba merülnek?

Én szeretem az állatokat.
Elnézem őket,
ha játszanak, alszanak, vagy tűnődnek
titkaikon és a világon.
Hidd meg, barátom,
nekik is vannak titkaik,
s csak annál nehezebb talán
számukra ez a sok talány,
mert nincsenek rá szavaik.

Tégy próbát, hisz ember vagy: értsd meg
a bennük szorongó miértet;
segíts nekik, mondd ki helyettük
azt, ami ott ködlik a testük
vaksi lelkében - vidd közelebb
az állatokhoz az embereket,
hogy megértsenek végre minket.

S mi is őket, kisebb testvéreinket.



Tóth Árpád - Elejtetted a napot

Tóth Árpád - Elejtetted a napot

Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött,
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szelíden
Tüzesítette a fény,
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én.

Arra, mikor - halk hajó
Titokzatos tengeren, -
Fekvőszéken útra kél
S lázam sodrán ring velem.

Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sose lesz,
Mindaz, ami sose volt, -
Így indultam ma is el,
Hunyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat

Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy és jaj nekem.

És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.

Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett.

Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot,
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.



Ó, az idén korán kezded a locsolkodást...

kedves semmire kelő-fekvő! :) Sok tojást akarsz gyűjteni? Némelyik versikéd soraiból sugárzott az erotika! :) Lájk!



Szilágyi György : Hanyas vagy?

Szilágyi György :
Hanyas vagy?

Hanyas vagy? '28-as?
Mi félszavakból megértjük egymást.
Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz?
Emlékszel?
Nekünk mindig az első világháborúról meséltek gyerekkorunkban.
És első világháborús dalokat énekeltek a fülünkbe?
Anyánk vasalt vagy a varrógépet taposta, mi lekuporodtunk a sparherd mellé, és hallgattuk, ahogy énekel.
Ott, ahol a Dnyeszter vize zúg…
Estére indul az ezred…
Ágyúcsőre tábortűz világít…
Dalol a nyomor! - mondta nagypapa, aztán ő is rázendített:
Ne sírjatok, budapesti lányok, visszajövünk még
hozzátok, valaha, valaha, vagy soha!
Emlékszel, mit kiabált a nagypapa álmában?
„Hauptangriff von rechts! Battrie vier sisz ab!”
Meg azt, hogy: „geveeeehr aus!”
Nagymama meg mindig azt énekelte:
Megállj, megállj, te kutya Szerbia!
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: kis antant, azt mondom: nagy antant!
Azt mondod: srapnell, azt mondom: maschingewehr!
Nekünk a béke tizennyolcadik esztendejében folyton az elvesztett háborúról meséltek!
Mi nyolcéves korunkban már kívülről fújtuk a tábornokok nevét! Hötzendorfi Konrád, Ermolli, Pilsudsky, Ludendorff, Cadorna!
Különösen ezt a Hötzendorfi Konrádot kedveltük. Jól lehetett ropogtatni: Hötz-en-dorfi Kon-rád!
Aztán megtanultuk a csataterek nevét: Ravaruszka, Doberdo, Verdun, Limanova, Przemy'sl, Gorlice!
Nagyon tanulékony gyerekek voltunk. Minden érdekelt bennünket.
Milyen pipája van a bácsinak?
Fric Watson, fiacskám!
Milyen pisztolya van a bácsinak?
Smith Wasson, fiacskám!
Fric Watson, Smith Wasson! Mi félszavakból megértjük egymást.
Emlékszel, nagymama mindig a császárt emlegette!
Ferenc Jóska alatt más világ volt, jobb világ volt!
És Károly királyt, Zitát, meg azt a zabálnivaló kis trónörököst, az aranyfürtű Ottót, aki loknikban hordta a haját!
A kis Ottó, Ottóka. Mennyit húzták a fülünkbe!
Meg is tanultuk a nevét.
Könnyen tanultunk, hiszen csak nyolcévesek voltunk.
Emlékszel, nagypapa mindig a forradalmat emlegette.
De Károlyi nevén túl nem merészkedett senki!
A kommünről mindenki hallgatott.
Kun Béla nevét nem merték kiejteni előttünk.
Vilmos császárét igen, Szamuelyét soha!
A magyar huszárokról igen, a Lenin-fiúkról soha!
A nemnemsoháról igen, a mindenamiénkről soha!
Komédiáztak előttünk, öregem, komédiáztak!
„Tanulj meg, fiacskám, komédiázni,
mert minden-minden csak komédia…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Viribus unitis! Kisezüst, nagyezüst! Signum Laudis, arany vitézségi érem!
Hallgatni arany!
Ebben az országban mindenki félt.
Féltek a tegnaptól, a mától, féltek a jövőtől.
Minket is félelemre neveltek.
Ne szólj szám, nem fáj fejem.
Mindig volt szegény, mindig volt gazdag.
Imádkozzál és dolgozzál. Ez a világ rendje.
Jártál leventére? Én is.
Jobbra át, balra át, hátra arc! Díszlépés!
Úristen!
Bennünket gyerekkorunktól kezdve egzecíroztak!
Mi az egész ifjúságunkat végigmeneteltük.
Minket elvitt a rendőr, ha hiányoztunk a leventéről.
Minket megvertek az őrszobán, és többé nem hiányoztunk a leventéről.
Nekünk a tornaóráink menetgyakorlatok voltak.
Mi a negyedik elemiben fegyverforgatást tanultunk.
Mi mindennap elmondtuk fennhangon a Hiszekegyet.
Mi a németórán németül mondtuk a Hiszekegyet.
Ich glaube an einen Gott, ich glaube an ein Vaterland…
Emlékszel?
Nekünk kötelező volt templomba járni.
És tilos volt nyilvánosházakat látogatni.
Mi Bocskai-kabátot hordtunk, és fehér toll volt a sapkánkba szúrva.
Minket az új háborúra neveltek.
A bolsevizmus elleni harcra neveltek.
A vörös veszedelem ellen neveltek.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Somogyi-Bacsó, azt mondom: Sacco Vanzetti.
Azt mondod: Matuska, azt mondom: Biatorbágy!
Azt mondod: Francia-Kiss, azt mondom: Héjas!
Azt mondod: Ostenburg, azt mondom: Prónay!
Úristen! Mi mindent tanultunk meg!
Mi mindent láttunk!
Láttuk a frontharcosokat, tölgyfaleveles sisakban menetelni a Legfelsőbb Hadúr színe elé.
Kadétokat, ludovikás tiszteket, utcán felpofozott bakákat, csendőröket, apácákat!
Láttuk a kubikosbörzét a Teleki téren és a cselédkorzót a Keleti előtt!
Láttuk az első világháború rokkantjait.
A Bruszilov-offenzíva élve maradt halottjait.
Hallottuk a gégék helyén csillogó fémcsövek sípolását.
Mi lóhúst ettünk és szamárzsírt kentünk a kenyérre.
Mi részesei voltunk a Nyomorenyhítő akciónak.
Bennünket felöltöztetett a Főméltóságú Asszony.
Nekünk használt ruhákat adott a háziúr felesége.
Mi kezet csókoltunk a háziúr feleségének.
Mi karácsonyi csomagot kaptunk jószívű asztaltársaságoktól.
És láttuk Budapest felett a Gráf Zeppelint, meg azt a kétfedelű repülőgépet, amely éjszakánként a Schmoll-pasztát hirdette a szárnyain.
Láttunk munkanélkülieket, havat lapátoló ügyvédeket, és taxisofőrré átképzett orvosokat.
Hallottuk a kintornások szívet tépő zenéjét.
Hallottuk a rádióban beszélni Hitlert és Mussolinit.
Mi tudtuk, mit ebédelt Hitler a bécsi bevonulás után.
Azt mondod: Hitler!
Azt mondom: Horst Wessel!
Azt mondod: Mussolini!
Azt mondom: Marcia su Roma!
Minket leszedtek a rendőrök a villamos ütközőjéről.
Mi csikket szedtünk, szenet loptunk a vagonokból, és kiszaggattuk a kerítések léceit tüzelőnek.
Mi úgy nőttünk fel, hogy nem ismertük a villanyt.
Mi úgy nőttünk fel, mint a gaz.
Nekünk petróleumlámpa nyomorította szemünket.
Mi sohasem voltunk jó tanulók.
Minket eltanácsoltak a középiskolából.
Mi korán kezdtünk dolgozni és dohányozni.
Mi örökké éhesek voltunk, és ahhoz húztunk, aki enni ad.
Mi ma is gyorsan eszünk, ma is zabálunk, mintha attól félnénk, hogy valaki elveszi előlünk a tányért.
Mi cipőt pucoltunk, triciklit hajtottunk, csomagot cipeltünk.
És együtt bőgtünk anyánkkal, amikor a végrehajtó lefoglalta maradék bútorainkat.
Mi láttunk kilakoltatást, utcára kirakott vaságyakat és szalmazsákokat.
És szalutáltunk a Hősök emlékműve előtt, ha arra mentünk villamossal.
Láttuk az áldást osztó Pacelli bíborost, a későbbi pápát, az Eucharisztikus kongresszuson.
És láttuk a levest osztó Róbert bácsit.
Mi kokárdát viseltünk, sastollat viseltünk, sárga csillagot viseltünk.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Luftgefahr!
Azt mondom: Fligeralarm!
Nekünk légósisakot nyomtak a fejünkre.
Mi égő házakat oltottunk, és kiástuk a fel nem robbant bombákat.
Azt mondod: Danzig.
Azt mondom: Korridor!
Azt mondod: Leningrád!
Azt mondom: blokád!
Mi megtanultuk az iskolában, hogy „húzzunk egy merőleges vonalat…”
Mannerheim-vonal, Siegfried-vonal, Maginot-vonal.
Nekünk a háború volt az ifjúságunk.
Azt mondod: Tobruk.
Azt mondom: Bizerta.
Azt mondod: Bengazi.
Azt mondom: El Alamein.
Mi a hétköznapi fasizmus idején voltunk szerelmesek.
Mi nyilvánosházakba jártunk, és személyesen ismertük a prostituáltakat.
És ma találkozunk velük az utcán, akikből már öregasszonyok lettek, a szemükbe nézünk, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal.
Mi megtanultuk a fasiszta indulókat.
„Napkeleti vizeken hömpölyög az ár, nézd a kéklő Fuzsimát, mennyi napsugár…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Berlin!
Azt mondom: Reichstag!
Azt mondod: Giovinezza!
Azt mondom: Facetta nera!
És újra megtanultuk a tábornokok nevét.
Azt mondod: Africa corps!
Azt mondom: Rommel!
Azt mondod: Guderian!
Azt mondom: Rundstedt!
Mi megnéztük a mozikban a fasiszta filmeket.
Lützow-sasok, Stukák, GPU, Jud Süss, Alcazar!
Mi ismerjük a repülőgéptípusokat.
Mi láttuk a bevetésre induló Messerschmidteket, Focke Wulfokat és Stukákat!
És láttuk a bevetésre érkező Musztángokat, Spitefireket, Moszkitókat és Liberatorokat!
Láttuk a Raták szárnyán a vörös csillagokat, amint a vérző Buda fölé repültek.
Azt mondod: Wildebruck.
Azt mondom: Buda.
Azt mondod: Brest.
Azt mondom: Pearl Harbour.
Azt mondod: Cherbourg.
Azt mondom: Tagan Rog.
Azt mondod: I. G. Farben.
Azt mondom: Ciklon B.
Mi félszavakból megértjük egymást!
Apád mi volt? Kommunista?
Apád mi volt? Szocialista?
Apád mi volt? Ébredő magyar?
Itt a legtöbb családnak volt egy ügyeletes szégyenfoltja, akinek a nevét nem volt szabad kiejteni, akit letagadtak, agyonhallgattak.
Ez egy kis ország.
Itt valakit mindig el kellett bujtatni.
Hogy ne találják meg a fehérek, hogy ne találják meg a vörösök.
Itt a legtöbb családban volt hívő és hitetlen.
Baloldali és jobboldali
Katolikus és zsidó.
Ez egy kis ország.
Itt mindenki érdekelve volt valamilyen politikai mozgalomban.
Pro és kontra.
Itt egyszer az életben mindenkinek kihúzták a politikai nyerőszámát.
Itt egyszer az életben mindenki leszámolhatott az ellenségével.
Itt a leszámolóval is leszámoltak.
Ez egy kis ország.
Olyan, mint egy nagy család.
Ebben a városban több feljelentés futott be a Gestapóhoz, mint a többi európai nagyvárosban együttvéve!
Miközben a kávéházakban azt énekelték, hogy „szeressük egymást, gyerekek…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Nekünk cigarettát dobáltak az németek a vagonokból.
Nekünk cigarettát dobáltak az oroszok a vagonokból.
Mi megtanultuk az Erikát.
Mi megtanultuk a Katyusát.
Mi üzeneteket vittünk és röpcédulákat szórtunk.
Mi nem tudtuk, hogy mit csinálunk.
Mi mindig tudtuk, hogy mit csinálunk.
Ránk dőlt a pince, felrobbant fejünk felett a ház, az osztálytársunkat széttépte az akna.
Nekünk ellopták az ifjúságunkat!
Mi, hölgyeim és uraim, kedves elvtársak, csoda, hogy még az eszünknél vagyunk!
Mi még az utcai vizeldék falán is azt olvastuk, hogy: nem-nem-soha!
Velünk szállóigéket magoltattak be!
Belénk égették, hogy: Justice for Hungary!
Turulmadár, Hadak útja, Csaba királyfi, Édes Erdély, Ott, ahol zúg az a négy folyó, Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország…
Velünk megtanították Rothermere lord nevét, Zadoravetz nevét és Papp-Váry Elemérné nevét.
Itt a hentesüzletek kirakatában kolbászból rakták ki Csonka Magyarország térképét, és disznózsírból mintázták meg Horthy Miklós mellszobrát!
Itt a vasútállomások virágágyaiban betűalakúra nyírták a füvet, és a betűk azt hirdették, hogy: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”
Mi a Sztrecsnyói piros virágokon nevelődtünk.
Mi leventének, ágyútölteléknek, deportáltnak jók voltunk.
Éhen halni, megfagyni jók voltunk.
Minket lőttek le, amikor vízért mentünk.
Belénk vágott az aknaszilánk, amikor visszamerészkedtünk a lakásba, hogy lehozzuk anyánk ottfelejtett kendőjét.
Minket öleltek magukhoz a férfi nélkül maradt, kiéhezett hadiözvegyek.
A mi szeretőink fáradt ölű asszonyok voltak.
Pedig csak tizenhat évesek voltunk.
Egykorúak, de nem egyszívűek.
Egykorúak, de nem egyakaratúak.
Tiszták és mocskosak.
Igazak és becstelenek.
Nincs még egy nemzedék, amelynek tagjai ilyen messzire kerültek egymástól.
Felszeletelt bennünket a történelem, mint cukrász a tortát.
De az igazak nem vesztették szem elől egymást.
Mint ahogy a gazemberek is egymásra találtak.
Valamennyien '28-asok.
Kivégzők és kivégzettek.
Bűnösök és ártatlanok.
Sokan indultunk, kevesen maradtunk.
Az arcunkra volt írva a holnap.
A háború nyelvén beszéltünk, de megértettük egymást.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Eisenhower - azt mondom: Zsukov.
Azt mondod: Patton - azt mondom: Malinovszkij, Bradley, Timosenko, Vorosilov, Montgomery.
Azt mondod: Monte Cassino - azt mondom: Sztálingrád.
Azt mondod: Enola Gay - azt mondom: Hirosima.
Azt mondod: Coventry - azt mondom: Nagaszaki.
Mi félszavakból megértjük egymást.
Mi átéltük Budapest ostromát.
Nem azt az ostromot, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben.
Azt a néhány diszkrét filmkockát, az égő Kossuth Lajos utcában imbolygó lóval.
Hanem sok ezer ágyú és löveg pergőtüzét!
Nem azt a légitámadást, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben.
Azzal a telibe talált, szárnyaszegetten lehulló árva repülőgéppel.
Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak! Budapestet 1944 nyarától kezdve, hónapokon át több ezer repülőgép támadta.
Tönkrebombáztak bennünket, ha még nem méltóztattak elfelejteni, ugyanúgy tönkrebombáztak, mint Ludwigshafent, Essent vagy Düsseldorfot!
A Városliget fáin úgy lógtak a széttépett emberi testrészek, mint karácsonyfán a szaloncukor!
Mi nemcsak azt a maroknyi nyilas pártszolgálatost láttuk, akik lassan már visszaköszönnek nekünk a diszkrét filmhíradó kockáiról. Azt a nyolc-tíz Beszkárt-kalauzt, akik Kun páter vigyázó tekintete előtt éppen kiszaladnak egy földszintes ház kapuján.
Mi láttuk a Dunát, ahogy élettelen, legyilkolt emberek százait vitte a víz…
Bennünket nem hívtak be katonának.
Mi akkor még csak tizenhat évesek voltunk.
De a mi korosztályunkból kerültek ki a Szent László hadosztály páncélfausztos sihederei, a nyilaskeresztes süvölvények és az SS magyar ajkú alakulatainak véres kezű kamaszai.
És közülünk kerültek ki az üzenetvivők, hírvivők, röpcédulázók és a hullaszállítók is!
Mert ez a korosztály, mint a klinikai ló, magán viselte korának minden tünetét.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
„Sose hátra, csak előre, ez legyen a jelszavunk, minden ellent összetörve, igazságért harcolunk…”
Mi érkeztünk a fényes szelek hátán!
Megforgattuk a világot. És a világ forgott velünk!
Éheztünk, fáztunk és új indulókat tanultunk.
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hófúvásban utaztunk a vagonok tetején zabálnivalóért.
Minket sodort le a vonat tetejéről az alagút, a mi fejünket vágta le a villanyvezeték kifeszített huzalja!
A mi kezünk fagyott oda a vastraverzekhez.
De kinyílt előttünk a világ!
Mi láttuk és hallottuk beszélni Thorezt, Togliattit, Duclost, Dolores Ibarrurit, Tim Buckot, Harry Pollitot, Kalinyint és Vorosilovot!
Mi láttuk és hallottuk Dimitrovot, Titót, Wilhelm Piecket, Károlyi Mihályt és Rajk Lászlót!
Mi találkoztunk a Komintern egész gárdájával!
Mi láttuk és hallottuk beszélni Csu-Te marsallt, azt a Csu-Te marsallt, aki harminc évvel később részvéttáviratot küldött Franco halálakor a spanyol kormánynak!
Azt az Enver Hodzsát, akinek utasítására tíz évvel később a szovjet hadihajóknak el kellett hagyniuk Durazzo kikötőjét!
Azt a Csou En-lajt, aki harminc évvel később elsők között ismerte el Pinochet fasiszta diktatúráját!
Mi állami szolgálatba álltunk, külügyi szolgálatba álltunk, belügyi szolgálatba álltunk.
Mi úgy ismerjük ezt a várost, mint a tenyerünket.
Mi ismerjük egymást. Mi mindenkit ismerünk.
Mi tudunk konspirálni, hallgatni, nem fecsegni, titkot őrizni.
Mi vakon hittünk és látva csalódtunk.
Összetörtünk és kiegyenesedtünk.
Mi magasra tartottuk a zászlót, amit később kivertek a kezünkből.
A mi korosztályunkból kerültek ki a nagy koponyák és a húgyagyúak.
Minket elfogtak és megvertek.
És mi elfogtuk azokat, akik elfogtak bennünket.
Mi mindennap azzal ébredünk, hogy máma meghalunk.
Nekünk negyven és ötven között már őszül a hajunk.
Nekünk negyven és ötven között már fehér a hajunk.
Mi bírjuk az italt, vihart, éhséget és fagyot.
Ránk lehet számítani.
Ránk kell számítani. Ránk nem lehet nem számítani!
Velünk akkor is számolni kell, ha nem számolnak velünk.
Nekünk megölték a legjobb barátainkat.
Minket megöltek a legjobb barátaink.
Mi voltunk a barikád két oldalán.
A baloldalán és jobboldalán.
Mi látogattuk a börtönöket.
Bennünket látogattak a börtönökben.
Mi cinikusak vagyunk.
Mi a szívinfarktust szívtrombitának nevezzük.
De a szívünk, ahogy Dzserzsinszkij mondta, forró, és az agyunk hideg.
Bennünket már nem érhet semmi meglepetés.
Minket lelőttek, nekünk kivágták a szívünket, és beletették a pártkönyvünket!
Ránk sortüzet adtak.
Bennünk nem ért véget a háború.
Bennünk soha nem ér véget a háború.
Mi békében élünk, gyermekeink homlokát simogatjuk, sétálgatunk a vasárnapi csendben, iszogatunk, diskurálunk, de agyunkban repülőgépmotorok dübörögnek, sortüzek dörögnek és harckocsik lánctalpai csikorognak.
Mi felkapjuk a fejünket minden fékcsikorgásra.
Nekünk felgyorsul a szívverésünk, ha meghalljuk a mentőautó szirénáját.
És énekelünk, folyton csak énekelünk:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Mi ott voltunk minden április 4-én, és láttuk a karhatalmi századok szuronyerdejét!
A hajnal óta szoborrá merevedett katonák néma cohorsait!
És láttuk Sztálint a mauzóleumban bebalzsamozva.
És győztünk ezer harcban, és vesztettünk.
És újra talpra álltunk.
Mellőlünk sokan kidőltek.
Akik meghaltak. Akikkel tele vannak az ideggyógyintézetek, akik megőrültek, alkoholisták vagy bűnözők lettek.
Akik nem bírták tovább cipelni a nehéz csomagot.
Teremtő Isten, mi minden van abban a csomagban!
Ekkora csomaggal nem lehet sehová elutazni.
Pedig mi mindenhová kapunk útlevelet.
Minket bárhová simán kiengednek.
Rólunk tudják, hogy a világ végéről is visszajövünk.
Mi nem tudunk és nem akarunk máshol élni, csak itt!
Nekünk itt még feladataink vannak.
Mi látogatjuk az elfekvőket.
Temetjük apáinkat.
A '88-asokat, '89-eseket, '900-asokat.
Orrunkban hordjuk a széthulló emberi test iszonyatos kigőzölgését.
A vér és szenny szagát.
Látogatjuk a '19-eseket, a spanyolosokat, akik sárgára aszalódott testtel hörögnek vizelettől szétmart matracukon.
Fénytelen szemükben lovasrohamok, torkolattüzek villognak.
Látogatjuk őket, akik '15-ben Monte Solarónál, '17-ben Caricinnél, '19-ben a Tisza partján, '36-ban Madrid határán hasaltak a géppuska mellett.
A kommün katonáit. Cserni, Szamuely katonáit, egykori Lenin-fiúkat, a Batthyány-palota bőrkabátosait, akiket agyonvertek a bukás után, vasra vertek a bukás után, akik börtönökben rohadtak a bukás után.
Akiket kiküldtek, hazaküldtek, visszaküldtek.
Akik lebuktak, kiszabadultak és újra lebuktak.
Akik megjárták Európa börtöneit, a lágerek poklait.
Akiknek nem volt soha egy nyugodt pillanatuk, akiket örökké kerestek, akik egymásban sem bíztak.
Akik most levegő után kapkodva belénk kapaszkodnak, s miközben görcsösen szorítják kezünket, asztmás szívvel, ziháló tüdővel, elhaló hangon énekelgetik:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Nézzük őket, összetört testüket, hallgatjuk sípoló tüdejüket, és nem merjük elsírni magunkat, pedig üvölteni szeretnénk kínunkban.
Melléjük ülünk, mosolyogva föléjük hajolunk, és velük együtt énekeljük:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Nekünk a hallgatásunk is beszédes.
Nem mindegy, kivel hallgat az ember.
Mi egymás társaságában szeretünk hallgatni.
Mi tele vagyunk kitüntetésekkel.
Mi ezeket a kitüntetéseket megérdemeltük.
Csak az a furcsa, hogy túlságosan fiatalok vagyunk a kitüntetéseinkhez.
Hiszen még ötvenévesek sem vagyunk.
Ennyi kitüntetést 70 éves korára szokott összegyűjteni az ember.
De mi sohasem leszünk 70 évesek.
Ezek a kitüntetések leendő özvegyeink kitüntetései.
Ők majd berakják egy dobozba, mert külön-külön sok helyet foglalnának.
És egyszer egy évben előveszik majd a dobozból, letörölgetik róla a port, szépen kifényesítik, és újra visszateszik a dobozba.
Amíg be nem kopogtat hozzájuk egy úttörő, aki a Mókus őrs nevében átveszi szocialista megőrzésre X. elvtárs kitüntetéseit.
És a kitüntetések átmennek a Mókus őrs tulajdonába.
Üveg alatt őrzik majd, egyszer egy évben ők is letörölgetik, kifényesítik szépen, és az őrsvezető beszél majd nekik X. elvtársról, méltatja érdemeit, elmondja, milyen nagyszerű ember volt, aki ezeket a kitüntetéseket valaha viselte.
A forradalmi mozgalom nagyszerű katonája! És a zászlót, amit ő kiejtett a kezéből, most mi emeljük magasra, és visszük tovább…
De még élünk. Még élünk. Pedig már leéltük az életünket.
Mi többet éltünk, mint három nemzedék együttvéve.
Sokat láttunk, sokat hallottunk, sokat tudunk.
Mégse tudunk semmit.
De még itt vagyunk. Sokfelé. Lent és fent. Mindenütt.
Az őrtornyokban. És az intenzív osztályokon.
Mi, '28-asok.
De már tarkónkon érezzük az utánunk nyomuló nemzedék forró leheletét.
Már a nyomunkban vannak.
A fiaink. Drága fiaink.
Ők fognak egyszer eltemetni minket, utolsó perceinkben ők ülnek majd az ágyunk szélén, és velünk éneklik, hogy:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Velünk énekelik?!

(Először elhangzott a Kossuth rádióban 1976. december 3-án.)



Szabó Lőrinc: Vang-An-Si

Szabó Lőrinc:
Vang-An-Si

– Hiába! – hallotta ezerszer
Sen-Tszung, a sárkánytrón ura.
– Nincs remény! – és ijedten nézett
a remete Vang An Si-ra.
– Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! –
dörögte három ezredév
és a Tanácsban csak a szent bölcs,
Vang-An-Si rázta a fejét.

Fejét rázta és így kiáltott:
– De! tudd meg! s ne felejtsd soha!
Én, Vang-An-Si, neveltelek föl,
én és a filozófia;
most tied a trón: megcsináljuk,
mit még senki se mert, akart,
az Isten Országát a földön,
én, a gondolat, s te, a kard! –

– Császár, ne akarj tudni semmit! –
könyörgött a rémült Tanács.
– Sen-Tszung, – könyörgött a szent, – tárd ki
varázstornyod négy ablakát!
– Ne, császár, ne hallgass a népre!
– Császár, hallgasd meg népedet!
És szólt Sen-Tszung, az ifjú császár:
– Vang-An-si, én neked hiszek!

A torony négyfelé kitárult,
a Tanács meghajtá fejét
és Sen-Tszung, mit császár sohsem tett,
hallgatta, miért sír a nép;
a négy ablak négyfelé tárult,
és begyűjtötte mind a kínt,
mit fél Ázsia szíve néma
viharként döngött odakint.

S a vihar feljajdult Keletről:
– Császár nincs munka, nincs kenyér!
Kifoszt az uzsorás, a kalmár! –
sírt a milliótorkú Dél.
– A bér! a tőke! – zúgta Észak
és Nyugat zúgta: – A papok!
Sápadtan hallgatta a császár
a négy beszélő ablakot.

Sápadtan hallgatta a császár,
amit még nem hallott soha:
hogy a szabadság nem szabadság,
a jog az őserdők joga,
hogy a szegényt a fenevad pénz,
mint a tigris a nyulat, eszi,
s a világ csak nézi a gyengét
és legfeljebb megkönnyezi.

Irtózva hallgatta a császár,
hogy átkozódtak a szívek,
hogy elsírták mind, amit szemébe
nem mondtak volna soha meg;
irtózva hallgatta a néma
mennydörgést, amit a kulik
kétszázmillió szíve vert és
az imát: – Ég Fia, segíts! –

Az ablak bezárult. – Hiába!
Nincs remény! – mondta a Tanács.
De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár,
akard s itt lesz az új világ!
– Akarom! – szólt és megölelte
szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom!
Tanítóm voltál, most is az vagy,
Kezedben minden hatalom! –

És Vang-An-Si dolgozni kezdett
és dolgozott tíz éven át.
Védte a gyengét, tőrbe csalta
a tigrist és a banditát.
– Pénz, műhely s bolt: az államé mind,
– hirdette, – én kereskedem,
s mit agy és kéz, mint munka termel,
elosztom becsületesen! –

Tíz évig dolgozott a szent bölcs,
büszkén, hogy amit most csinál,
ezer év múlva is csak álom
lesz más népek fiainál;
békét hirdetett s ölt nyugodtan,
ha ölnie kellett neki,
angyalok voltak a katonái
s angyalok a hóhérai.

Tíz évig dolgozott Vang-An-Si
és dolgozott mindenkiért,
kétszázmillió szíve volt és
a vén világ arcot cserélt;
látta: roppant számok és tervek
bölcs kényszerben hogy építik
szerencse, önzés, bűn s örök harc
fölé az ész és rend álmait.

Tíz év… S a szent hívta a császárt
és a Tanácsot. – Kész vagyok,
itt a művem! – s az új világra
kitárta a négy ablakot.
Boldogan hajolt ki a császár,
Vang-An-Si boldogan figyelt:
köröttük a birodalomnak
kétszázmillió szíve vert.

Csend volt, mint mindig, titok és csend,
de hatni kezdett a varázs,
megszólalt kétszázmillió szív
s a titokból lett vallomás:
– Öld meg! – zúgta egy hang. Utána
égig csapott a düh s a vád:
– Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár.
– Vang-An-Sit, a pokol fiát!

– A bölcsek bölcsét? – A bolondot!
– A szentet? – Ördög szentje volt!
– Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung.
– Öld meg: mindenkit kirabolt!
Öld meg! – az átok mint a tenger
özönlött a császár felé.
– Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si
és kilépett a nép elé.

– Őrültek! Elűztem a kalmárt!…
– A tied éppúgy becsapott!
– Bankpénz helyett… – De katonákkal
Hajtottad be a kamatot!
– Az úri tőke… – Spicliké lett!
– A papok… – Azért nincs eső!
– Munkahadsereg… – Mint a börtön!
– Jövőtök… – Ma kell, nem jövő!

És már megint égig csapott
a vihar, tombolt az új világ:
– Most remény sincs meggazdagodni!
Császár, öld meg a bestiát!
– Őrültek! – suttogta a császár
s becsukta a négy ablakot,
s elnémult kétszázmillió szív
s az önzés újra hallgatott.

Elnémult kétszázmillió szív,
csak kettő beszélt odabent.
– Hiába! – sóhajtott a császár.
– Nincs remény! – sóhajtott a szent.
– Úgy-e, mégis a régi rend jobb?! –
tapsolt a győzelmes Tanács.
És Vang-An-Si befalaztatta
a szent torony négy ablakát.



Garai Gábor: Parainézis

Garai Gábor:
Parainézis

Mást ne vádolj, s magad ellen se lázadj
azért, hogy megrokkantál, kisfiam,
kétévesen, még kín- s öröm-tudatlan,
s bicegni fogsz már bizonnyal halálig…

…Emlékszem, a Séd-partra igyekeztünk
kacsákat nézni, mellettem tipegtél
előbb, aztán kérted, hogy vegyelek föl,
s mikor megint letettelek a földre,
összerogytál, már nem tartott a lábad;
rémülten fogtam tüzes homlokod,
te sírtál, émelyegtél, – s én motyogtam:
jaj, ha utolért az a béna-kórság!

…Nem idézem tovább a szörnyű emlék
részleteit, elég, hogy így esett:
te sínyled azt, hogy van némely dolog,
miben a sors kifog az emberen még.
Ezt tudd, – de soha ne nyugodj bele!
S bár futni nem fogsz a többi gyerekkel,
s a táncolókat te csak bámulod majd,
ne csüggedj, emlékezz mindig szavamra:
ép jobblábat én, hiába, tenéked
nem adhatok – de szárnyakat igen:
alkoss jót s jól szeress, szeresd e népet!
S nem sántikálni fogsz, de szállni szépen
a fenntartó közösség közegében.

1958



Humoros locsolóvers

Humoros locsolóvers

Úgy meglocsolnálak én, de sajnos rossz hírt hoztam!
Nincs kölnim, mert most vasárnap, zárva volt a Rossmann!

Virtuális locsolkodás, távolról is hatásos
Nekem sem kell kölni hozzá, s te sem leszel bűzbájos

KÉK erdőben jártam, ZÖLD ibolyát láttam,
Szemészetre holnap mennék, de most még azért locsolkodnék.

Zöld erdőben jártam, akácfára másztam,
kiszakadt a LEVIS-em, kifigyelt a ...

Biciklivel érkeztem, negyven métert fékeztem
Kiszakadt a nadrágom, kifigyelt a ... tojásom.
Szabad-e locsolni?

En most verssel nem keszültem,
De hogy el ne hervadozzál, beraklak a zuhany alá.

Ajtó mellett állok
Piros tojást várok
Ha nem adtok piros tojást,
Oda is pisálok

Zöld erdőben jártam, részeg vagyok, hánytam
Most el fogok dőlni, nesze bazzeg, kölni!

Sivatagban jár a teve, tele van a töke vele
Nálam van a töke leve, meglocsolhatlak-e vele?

Anyám tyúkja b...ik tojni
Azér jöttem locsolkodni

Zöld erdőben jártam,, elszállott egy sirály,
Locsolkodni jöttem, Hö, király!

Zöld erdőben jártam, Zöld levelet láttam.
Elszívtam! Bejött!

Zöld erdőben jártam véled, kezem erre-arra téved
Úgy éreztem, nem vagy nedves, meglocsolhatlak-e kedves?

Józsi vagyok, szép és laza
Locsoljak vagy menjek haza?

Trágyadombon él a bögöly
meglocsollak meg ne dögölj.

Árok partján döglött ló.
Én vagyok a locsoló.

Tele van a hajad kosszal,
Meglocsollak Domestos-szal.

Falu végén templom, locsoljak-e? Nemtom.
Falu végén megint templom, locsoljak-e? Megint nemtom.

Van nálam egy kölnisüveg, métereset spriccel,
Mivel ilyen rakoncátlan, lezártam egy sliccel!

Ól sarkában disznó röfög,
meglocsollak, aztán döfök.

Zölderdőben pirostojás, ibolya meg minden,
Fogadjunk, hogy ha ott megállsz, eltalállak innen!

Húsvét napján azt kívánom,
legyen rúzsos a tojásom !

Te vagy az, ki nekem maradt,
meglocsollak, dőljél hanyatt !

Kék az ibolya, kék az ég,
kék a tököm, mi köll még ?

Zöld erdőben nem jártam, kék ibolyát nem láttam
Nem akart hervadni, nem-e kell locsolni?

Piros tojás, fehér nyuszi, ez mind csak maszlag!
Gyere kislány, meglocsolllak, oszt utána ... megbeszéljük.

Én verset nem tudok, azt mondjanak a kicsik,
és csak azért jöttem, hogy igyak egy kicsit.

Én még kicsi vagyok, Verset ezért nem is tudok
De majd jönnek a nagyok, Aztán majd mondanak azok

Húsvét van, odakinn, mosolyog az ég is,
Adjanak egy ezrest, mosolygok majd én is!

Zöld erdőben jártam,, kt őzikét láttam,
Az egyik kacsintott, kérem a forintot!

Zöld a moha, zöld a páfrány,
Meglocsollak házisárkány.

Van nekem egy csíkos gatyám, abban van az én ceruzám,
Minden este írok vele, mégse kopik el a hegye.
Piros tojás, kek tojás, nekem is van két tojás,
Föl a szoknyát, le a bugyit, hadd locsoljam meg a nyuszit.

Ződ erdőbe vótam
Adj egy sört, oszt jó van.

Egy tök, két tök, három tök, négy tök,
Nem tökölök - Öntök.

Zúg a traktor, szánt az eke,
Elvtársnő, locsolhatok-e?

Van nekem egy kis locsolóm, kölni nincsen benne,
Ha én azt most elővenném, nagy röhögés lenne.
De én azt nem teszem, mert kezemben a kölni!
Locsolni jöttem, nem pedig tökölni!

Van nálam egy kis pacsuli, leloccsintom magát
Ha egy kicsi mázlija van, szereti a szagát

Vencel téren jártam, nagy tömeget láttam
Nem akart oszolni, szabad-e locsolni?

Sivatagban él a teve,
locsolkodni jöttem, he-he.

Házunk előtt nagy a fű, nem fogja a kasza.
Locsoljon meg titeket az apátok.

Az én kedves locsolómra, 2 tojás van festve,
Akit vele meglocsolok, elmehet az GYES-re.

Nem vagyok én nyuszi, kell nekem a puszi!
Gombold ki a blúzocskádat, hadd locsolom dombocskádat!

Én kis kertész legény vagyok,
Magam után szagot hagyok.

Szeged felől jön a gőzös,
Oda öntök, ahol szőrös.



Virágh László: Időjáték

Virágh László

Időjáték

1.

A múlt mögöttem végtelen,

szemvillanás csak a jelen,

jövőm előttem rejtve van.

2.

A múlt már nincsen, elszelelt,

jövőmet el nem érhetem,

a jelent meg nem foghatom,

így talán nem is létezem.

3.

A múlt előttem: láthatom,

itt a jövő a hátamon,

jelenben élek gondtalan.

4.

A jövő előttem,

a múlt mögöttem,

de mi van alattam,

mellettem és fölöttem?

5.

Elmúltam, megjelentem,

jöttem, mentem,

amit láttam, jelentem,

jelentését meg nem fejtem.