Kedves verseim

Azt szeretném, ha ide beírnátok kedves verseiteket.
Azt is szeretném, ha zömében magyar költők verseivel telne meg a fórum, de lehet más nemzetiségű is a költő.
És azt is szeretném, ha az ide leírt vers tükrözné a hangulatotokat, vagy egy aktuális történéseteket.
És persze ezek csak titkos vágyaim.
Én ezzel a gyönyörűséggel adom meg a fórum hangulatát:

Tóth Árpád: MA LELKEMET...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

1913

Szeretettel: Ery



Egyveleg

Mondtam már, hogy szeretlek?
- Ma még nem. De nem kötelező.
- Szeretnem Téged? Ezt nem én döntöm el, nem szabad választás. Így alakult.
- Mondanod nem kötelező.
- Akkor mit mondjak? Hazudjak Neked? Vagy beszélgessünk másról?
- Akármiről beszélgetünk, tudom, hogy szeretsz. Hallom a hangodon.
- Tudod nekem ez néha fáj.
-Miért?
- Mert itt ülünk ezen a polcon, egymás mellett, és én nem tudom szeretsz-e.
- Hogyhogy nem tudod?
- Nem mondod sosem.
- Szerintem nem kell mondani. Rád nézek, és látod. Megszólalok, és hallod a hangomon.
- De nekem néha kéne, hogy kimondd.
- Akkor mások vagyunk.
- Fogod mondani?
- Fogom. Mert akarod.
- Szeretlek.
- Én is.
- Nem mondtad ki. Most se.
- Azt mondtam, hogy én is.
- Az nem ugyanaz.
- Dehogynem. Én is szeretlek.
- Magadtól mondd.
- Szeretlek.
- Hát ez most nagyon magadtól volt.
- Neked meg semmi se jó.
- Nem is szeretsz.
- De Te se.
- Akkor megegyeztünk.
- Meg.

Majd hátat fordítottak egymásnak, és soha többé nem szóltak egy szót se. A
plüssnyuszit végül elvitte egy másik kisgyerek, a plüssmackó pedig
örökké bánta, hogy nem mondta ki időben, hogy szeretlek.
--------------------------------------------------------------

„Ott akarok melletted lenni, mikor reggel van, csak nézni, mikor nyújtózol egy nagyot, ásítasz és félálomban megölelsz s hozzám bújsz; mindezt ébren- éberen akarom végignézni. Majd kiszáradt száddal, gyengéden adsz egy puszit a homlokomra és a fülembe durmogsz, mint egy maci. Ott akarok lenni melletted, mikor kijössz a zuhany alól és vizes, félig pucér testeddel mögém állsz és a nyakamat puszilgatod, mikor én a kávét csinálom a reggeli zűrzavarban. Ott akarok lenni melletted miközben elmész és nézni akarom ahogyan becsukod az ajtót.Ott akarok lenni melletted, mikor hazajössz, megölelsz és elmondod hogy milyen volt a napod. Ott akarok lenni melletted és nézni, hogy miként nézel rám. Melletted akarok lenni, amikor álmosan iszod a kakaódat, miközben a TV- ben agybutító műsorokat nézünk és hozzád bújni, akkor amikor semmi dolgom sincs és érezni, hogy biztonságot adsz, biztonságot ad tested melegsége és lágysága. Melletted akarok lenni miközben nevetsz és együtt akarok veled nevetni és egymáson nevetni; egymás butaságán.Veled akarok lenni, mikor valami fáj, vagy ha megbántott valaki.Veled akarok lenni, moziba menni, eljátszani hogy hogyan ismerkedtünk meg, újra s ÚJRA.Melletted akarok lenni minden este és reggel, melletted elaludni, hozzád bújni, "miért"- eket feltenni , mint egy 5 éves kisgyerek. Magabiztosságod mellett eljátszani egy kislányt, aki semmit sem ért, csak azt tudja elmondani, hogy mennyire szeret és becsül. Nézni akarom nap mint nap, ahogy megmosod a fogad, ahogy felöltözöl, befújod magad a parfümöddel.Veled akarok lenni, amikor beteg vagy és megcsókolni téged és nem érdekelne ha elkapnám; még ha halálos beteg is lennél. Ha az lennél, akkor addig csókolnálak, míg el nem kapom, hisz ha elvesztenélek, akkor nem lennék senki sem. Veled halnék meg, hisz az életem nélküled semmit sem érne. Nem tudnám elviselni a hiányodat, hisz akkor minden nap arra gondolnék, hogy veled akarok lenni, minden áldott nap és nézni, hogy mit- miért- hogyan csinálsz. Veled akarok lenni ráncosan, öreg, ráncos bőröddel is bearanyoznád minden napom, hisz arra emlékeznék mindig, amikor megismertelek. - Fiatalon. Egyszer mikor ott voltál nálam, csak néztelek. Veled akartam lenni, de te nem velem. Néztelek mikor felkeltél, nem adtál puszit a homlokomra, nem bújtál senkihez, hisz egyedül feküdtél az ágyadban és nem velem. Az ajtó küszöbén álltam és félve kukucskáltam befelé. Eszembe jutott a múlt, s még sok más egyéb. Végig néztem, ahogy fogat mosol, s közben én a napi rutinommal csináltam a kávét. Veled akartam lenni, s addig veled is voltam, s néztem, miként az utolsó bőröndödet viszed ki az ajtón. Néztem mikor kimentél, s nem tettem semmit, nem akadályoztalak meg utadban. Néztelek mikor visszaadtad a kulcsod, halkan síros hanggal megköszöntem. Majd kiléptél az ajtón, s néztelek, ahogy örökre becsukod azt.”



Laár András: A nap

A kebelbarátom

Valahol egy kebel
Nekem a barátom.
Szép, és igen okos,
Képzeletben látom.

Testi-lelki szinten
Volnánk sülve-főve,
Csak az a nő hol van,
Kire rá van nőve?



Tompa Mihály: BETELTEM...

BETELTEM...

Beteltem e lármás világgal,
Fénye s zaja unalmat ad;
Olcsó örömpohara nem kell!
Megkeseríté ajkamat...
Mint a vándort az erdő hűse,
Más, szebb napok varázsa von, -
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

Az én lelkem gazdátlan hárfa,
Hurozva van, mégsem zeneg;
Ah, mert hiányzik a szelíd kéz,
Mely nyájasan pendítse meg!
S mint a gyöngy a tengerhomokban,
Igy elvész annyi szép dalom...
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

Eddig még úgyis mit sem adtál;
Adj, sors, egy kedves nőt nekem!
Ki jó- s roszban osztozva, híven
Kisérjen át az életen!
Ki lágy kezével megtörölje
Munkában izzadt homlokom...
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

S két kedves magzat anyja mellett,
Egyik fiú, másik leány,
Csivalyogván vigan körültem
Ez bábbal, az nádparipán:
Gyermek lennék és boldog én is...!
Nem esnék bú s csapás zokon;
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

Templom lenne az én hajlékom,
A boldogságnak temploma!
Hogy áldozzék oltár-tüzénél:
Hű barátság lépne oda:
A háznak lenne két galambja:
A szeretet, - a nyúgalom...
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

Mily szép napok...! mily nyájas esték...!
Le sem hajtom még fejemet:
S már lelkem boldog álmakat lát,
Azok közt van, kiket szeret...
Ah tündér-képek...! most borúsan
Ülök künn az esthajnalon...
S csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

A vers első megjelenésekor (1847) csak a két kezdő versszak
egyezett az itteni szöveggel, s a következőképpen folytatódott:

Egy lelkes, jó nőt adj nekem csak,
Nem kérek, oh sors! egyebet,
Egy lelkes szép nőt; és ölébe
Két szöszke, csacska gyermeket!
Ah...! e kép úgy ringatja lelkem:
Mint madárt szellő a galyon;
S csendes, boldog stb...

Én lennék a vihartűrő cser,
Ifjú repkény szép hitvesem;
Rám-folyna hűsége - s karával,
S minő kéj lenne: védenem!
Nincs senkim most az emberek közt,
Ő lenne nő, barát, rokon;
Csendes, boldog stb...

Nyájas kandallóm, kis szobámban
Világot áraszt s meleget;
Világ- s meleggel töltené be
Szerető lelke lelkemet!
S lenne két szép fehér galambunk;
Megelégedés, nyúgalom...
Csendes, boldog stb...

S a két szép gyermek! kis fiammal
Futosva fűzfa-paripán:
Játszván a bábuzó leánnyal,
Kiáltoznék: apám, apám!
Majd vesszőcskét törvén kezökbe:
Futnék - hogy űzzenek nyomon;
Csendes, boldog stb.

S mennyit regélnék este! s álom
Nyomván el anyjok kebelén;
A felpirult forró kis ajkat
Csókomban megföröszteném.
Ah, nyájas, messze képek...! búsan
Ülök most az esthajnalon;
S csendes, boldog stb.



Tompa Mihály: NYILT LEVÉL EGY HÖLGYHÖZ.

1844

NYILT LEVÉL EGY HÖLGYHÖZ.

Nemes hölgy! im forró üdvözletet
Egy hő szív küld a távolból neked!
Mint az érnek, mely mossa lábadat:
Forrását nem tudod, honnan fakad,
De érzed a kristály-tiszta vizet,
Mely lágy hullámival feléd siet;
Magam neked ki vagyok idegen:
Ez a csermely az én üdvözletem!

Kebledre két édes szülött simul,
Egyik fiad, másik szelíd leányod;
Mig áldva aki adta, kedvesid
Reggel-este imádságodba zárod:
Van más is, aki minden pillanatban
Reájok gondol híven, melegen:
S emlékökhöz e két szót fűzi lelke:
Oh szent barátság! édes szerelem!

S mig egyengetni éltök útait,
Jár a jövőn a hű anyának gondja;
Van, ki álmain egy tündér-világ
Fényét, dicsét, mind-mind fejökre fonja,
Kinek élte, nyugalma, boldogsága,
Kedves szülöttidért nem lenne drága;
Rajtok kivül, ki mindent meghagyok
Szülöttidnek, jó hölgy, az én vagyok!

Emlékezem... szép őszi este volt,
- Sárgán hulltak a fáknak lombjai; -
Midőn a szív csordultig tele van,
Hanem az ajk nem tud mit mondani;
Fiad s leányod karjaimba öltve:
Kimentünk a berekbe, a mezőre.
Érzelminknek nem volt szüksége szóra...
Oh az az est, az a szent, boldog óra
A titok s emlék pecsétje alatt:
Örökre itt, itt... lelkemben maradt!

Lásd! jó anyám régen a sirba szállott,
Megértem én korán az árvaságot;
Mint gyenge hajtás a nyárnak hevén:
A szenvedést korán megösmerém!
S mert nincs, ki vonna hű meleg szivére,
Fájdalmam és örömim osztva, értve:
Anyám helyett, ah mint ohajtanám
Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám!
S talán...? ki küldött, csábító remény,
Hogy ámitásid tudva higgyem én!

De bár ne is legyen csak színes ábránd,
Ez érzés, mit vágyó szivem melenget,
Bár a remény nyom nélkül szétenyésszen,
Mint szép álom, mint egy forró lehellet:
Mely tartsa hű lelkem hozzátok kötve,
Az emléket megőrzöm mindörökre!

Ne bánd, oh hölgy! hogy szívök érzetén
Hiven hajolnak magzatid felém!
Mint a lóhere hármas levele:
Hiven összeforrt hármunk kebele;
Halld meg, ha a távollevő barát
Emlékezetnek hallatná szavát;
S ne légy kemény a kedves jó leányhoz,
Ha lelke tán, mint a vándor-madár,
Hol a tavasz virít, az ég sugáros,
Az elhagyott vidékre visszajár.
Engedj szivedben nékem is helyet
Szeretteid között. - Isten veled!

Az 1858.-i kiadás számára Tompa erősen átdolgozta a szöveget.
A korábbi szöveg ez volt:

Édes hölgy, keble szent érzelmivel
Egy ösmeretlen ifju üdvezel.
S bár benne nem lelsz ösmerőst, rokont;
Meghallod úgy-e, amit ajka mond?
Az ifju néked, jó hölgy! idegen, -
Elmellőznéd őt némán, hidegen;
Mert nem tudod, hogy mindenek fölött
Szent nékem a lánc, mely hozzád kötött.

Kebledre híven két szülött simúl,
Fiad s leányod; mondhatatlanúl
Szeretve én is e fiút s leányt,
Megosztám szívem köztük egyaránt.
És a szegény fiú gazdag vala
Barátság- s szerelemnek általa.
Mit nem remélt, oh mit nem álmodott,
Midőn e két hű szíven nyughatott?
De mást akart sorsomnak istene,
Csak álom volt üdvem... s elröppene!
Mert bár hű a barát, hű a leány:
Engem sorsom hullámos kénye hány;
S a hű szivektől messze elragadt,
A sápadt bú s emlékezet maradt
Velem; s ha kérdik: tán beteg vagyok?
A bús válasz pilláimon ragyog.

Emlékezem... szép őszi este volt,
A hallgatag vidéken el-kiholt
Élet- s örömzaj; nem zengett dal, a
Természet egy sápadt beteg vala.
Bús arccal a haldokló betegen
Függvén, az éji hold viraszta fenn
Ifjú özvegyként, s úszó fátyola
El-elborító gyászfelleg vala...
Karjaimra fűzve szívem kedvesit:
- Ott hű barátom, kedves lányom itt -
Kimentünk hárman a liget fele,
Melynek sárgultan hullott levele;
Ah nem tudom, lánykám mit érezett,
Mert néma volt, s mosolygva könnyezett!
Csak szívverése szólott ajka hely'tt...
Emlékezet, ne vérezd e kebelt...!

Hogy boldog voltam, kell-e mondanom!
Nem volt reményem, nem óhajtatom,
Csak egy hiányzott még: áldó kezed,
Hölgy! megszentelni e boldog frigyet.
Látd, földbe tettem jó anyámat én,
Vesztés tanított sírni idején;
És nyughelyét is, hol van? nem tudom...
Emléke nincs, - s bedőlt a kis halom.
Ki jó szívére vonna engemet:
Ő alszik... isten látja lelkemet,
Nincs perc, amelyben nem ohajtanám,
Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám!
S talán... ki küldött hívatlan remény?
Hogy ámításid tudva higyjem én...!
-
Ne bánd, oh hölgy! hogy szívök érzetén
Híven hajolnak magzatid felém;
Mint a lóhernek három levele,
Híven összeforrt hármunk kebele;
Halld meg, ha a barátnak ajkiról
Emlékezetnek hű igéje szól;
A jó leány iránt se légy kemény,
Olykor ha bús, ha tán sohajt szegény!
Reménnyel váltva titkon keble szót:
Ne háborítsd az ébren álmodót!
Mig a szívnek reménye, álma van:
Ha küzd, ha fáj is, nem boldogtalan;
S engedj szivedben nékem is helyet
Szerettid közt, oh hölgy! Isten veled!



WILLIAM BLAKE: A LÉLEKUTAZÓ

A LÉLEKUTAZÓ

Az emberhonba vitt utam,
Férfi- s Nőhon tájaira,
S hallottam-láttam oly vadat,
Mint hűs Föld vándora soha.

Kéjben szülik a Kisdedet
És vad kínban fogannak ott,
Ahogy mi vígan aratunk,
Bár könny közt vetjük a magot.

S ha fiú lesz a Kisbaba,
Egy Öregasszony viszi el,
Szirtre szegezi s jajszavát
Aranycsészébe szedi fel.

Fejére vastövist kötöz,
Keze-lábába szúr sebet,
Szivét kivágja oldalán:
Hadd tudjon hőt és hideget.

A gyermek idegét keze
- Mint pénzt fösvény - számlálja meg,
Annak jaján él, s ifjodik,
Ahogy az egyre öregebb.

Mígnem csuromvér ifjú lesz
A gyermek, s ő: Szűzecske, szép,
Az összetépi láncait,
S őt köti, lelni gyönyörét.

S mint Gazda földjébe magot,
Testébe veti önmagát,
Lakhelye, kertje lesz a Szűz,
S hetvenszeres gyümölcsöt ád.

Majd Vén Árny lesz az ifjuból,
S bolyong, mint Földi Hulladék,
Ékkővel, arannyal tele,
Nagy szorgalma jutalmaképp.

Kincsei: Lelke ékei,
Vágy-telt szemből hullt gyöngy s rubin,
Fájó szív nagy-sok aranya,
Mártír-jaj s hars szerelmi kín.

Kincsei: étke-itala,
Koldús- s szegénynek java táp;
Vándornak, aki útra kelt,
Mindig megnyitja ajtaját.

Fájdalma azok öröme,
Zeng-bong tőlük fal és tető;
Míg a tűzhely lángja közül
Egy lány-baba nem kél elő.

Tiszta tömör tűz a baba,
S ékkő, s arany, hogy senki se
Meri testét érinteni,
Vagy gyolcsába pólyázni be.

A lány Ahhoz megy, kit szeret,
Ifjú, öreg, dús vagy szegény;
A vén Gazdát kikergetik,
Legyen koldús más küszöbén.

S ő sírva messzi útra kél,
Míg befogadják valahol,
S gyakran vak, hajlott, nyomorult,
Mire egy lány hozzáhajol.

Vegyíteni jeges Korát
A lányt szegény átöleli,
S tűnik szeme elől a Lak,
S a Kert is és Örömei.

Vendége tűnik százfelé
- Másult szem mindent másra vált -,
Félsz lepi érzékszerveit,
Sík Földje Gömbbé összeállt.

Csillag, nap, hold, mind elfakul,
Csak végtelen puszta marad,
S nincs már itala-étele,
Csak körben a vak sivatag.

A Lány szűz ajka mézt csepeg,
Mosolya kenyér- s bor-teli,
Szeme-játéka fürge, vad:
S ez őt kisdeddé bűvöli.

Mert míg eszik s iszik: leszen
Nap nap után fiatalabb,
S együtt a vad sivatagon
Nagy-rettegve bolyonganak.

S mint vad Szarvas, elfut a Lány,
Félelme lesz száz vad bozót,
Ő éjjel-nappal üldözi,
Míg Vágy sző rá varázslatot.

Vágy s Gyűlölet varázsol ott,
Mígnem a puszta tele már
Vágy útvesztőivel, ahol
Oroszlán, Farkas, Medve jár.

A férfi makacs baba lesz,
S a lány anyó, ki csak zokog;
Itt járnak a szerelmesek,
S közel a Nap s a Csillagok.

Eksztázist ontanak a fák
Mindre, ki e pusztán halad;
Majd város épül, rengeteg,
S pásztoroknak sok tünde lak.

Ám ha a Babát meglelik,
Fél az egész táj, s így kiált:
"Itt a Baba! Megszületett!"
És menekül, ki merre lát.

Mert ki e mord kis alakot
Érinti: elsorvad keze;
Oroszlán, farkas, medve fut,
A fa gyümölcsét ejti le.

S nincs, ki e mord kis alakot
Megfogja, csak ki Nő s öreg;
Az meg egy szirtre szegezi,
S mint mondtam: minden úgy pereg.

(Tellér Gyula)



Édes Gergely: A magyar széphez*

Édes Gergely: A magyar széphez*

Hajh te magyar szép Szűz! kihez a jó szív s szerelem fűz
Nyisd meg arany kebeled; szóljak örűlve veled.
Mert bizony úgy sérted szívem majd meghalok érted
Amikor a szerelem lánca von öszve velem.
Dísze személyednek s villám két fénye szemednek
Hogy szemeimbe sütött szívemig átalütött.
Gyenge mosolygásán szádnak s szemeid ragyogásán
Van tüzes ütközetem hol szemem arra vetem.
Hát ha ruhád nézem s magyar érdemed arra tetézem
Ami fedezve körűl nemzeti fénnyel örűl?
Vagy hamar elgyúlok vagy szinte viaszba borúlok:
Ezt is igaz szerelem lángja cselekszi velem.
Hogy megölelt egyszer kezed azt én érzem ezerszer:
Úgy fütöd a kebelem még helyemet se lelem.
Szívemet elvetted, lábam békóba vetetted:
S útaimat kiszabod, mert vagyok a te rabod.
Melly rabi zár nékem, mivel attól nincs menedékem,
Édes, azomba jajos; mert viselése bajos,
Bár de bajos légyen, csakhogy valahára bevégyen
Téged az én kebelem, boldog ez a szerelem.
Mert gyönyörűséget s eggy ollyan igaz nyereséget
Benned örülve talál, hol nem epeszti halál.
Angyalom! Úgy véljed szívem mágnesse személyed;
Mely noha messze vagyon, von kebeledbe nagyon
És mint a méhek lepik a rózsát mikor éhek
S jókor felkeresik hol bele harmat esik:
Úgy lesem orcáid mezején nyíló violáid;
Mézre vezérl ajakad, méz folyamatja fakad,
Jaj! ha feléd szállok gyönyörű rózsákra találok
S szinmézet legelek csókra forogva velek.
Imhol azért szívem, vegyed és légy angyali hívem:
Amit akarsz, akarom! kész ölelésre karom.



Édes Gergely: Füsttül ürült tüzű szűzrül*

Édes Gergely:

Füsttül ürült tüzű szűzrül*

Szűz! űzfűz fűlt bűz? űzfűz fűt, füsttül ürült tűz?
Szűz! bűztül szűkülj; tűrj, sűrű tűztül ürülj.

Magyarázatja

Szép szűz! mely orcádon kiüt
Hát füst nélkül való tűz fűt?
Kérlek hogy magad megbecsüld
A buja szerelmet kerüld.



Dukai Takách Judit: Az én lakhelyem

Dukai Takách Judit: Az én lakhelyem

Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába
A virágos rétek partjait locsolja,
Tőled, szent természet érzése, hiába,
Szivemet semmi tárgy másfelé nem vonja.

Távol a nagyvilág fényes lármájától,
Félrevonva annak csábitó gőzétől,
A hízelkedőknek menten csapatjától,
Nyugodtan sok veszély ragadó tőrétől:

Itt élek csendesen és megelégedve:
Nagyravágyás mellem soha nem dagasztja,
Nem ér sem nap, sem éj békételenkedve
S panaszokra számat semmi sem fakasztja.

Ha szívemet éri bánat avagy öröm,
Csak némán hullatom keblembe könnyemet,
Kirendelt sorsomat békével eltűröm
S enyhülni érezem mindenkor terhemet.

Kis kertemnek híves árnyú fái alól
Gyönyörködve nézem mint nőnek a plánták;
Százszor jobbízűet eszem én azokból,
Mert tudom, hogy önnön kezeim munkálták.

Oh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek,
Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok;
Kellemes körében kis házinépemnek
Érzem, hogy feleség s édesanya vagyok.

Így élek itt s íme időmet így töltöm,
Kies Paty, tebenned zengem el énekem;
Amit az esztendő ád, rendre elköltöm,
Kevés, de elég az s minek is több nekem!



Afanaszij Afanaszjevics Fet:

Afanaszij Afanaszjevics Fet: Ne kérdezd kedvesem

Ne kérdezd, kedvesem, hogy min tűnődöm én,
engedj csak szótlanul a múlton elmerengnem.
Egy régi kép kísért, túl esztendők ködén,
s foszló emlék után tapogat olykor lelkem.

Hogy röppent ittasan szívem, szegény bolond!
A szépek szépe zárt bűvös boszorkány-körbe.
S vergődtem lázasan, mint vihartól sodort
galamb, az ablakon szép szárnyát összetörve.

Már nem vakítanak tündér igézetek,
meglassúdó szívem nem ver szilaj-bolondul.
De mint a gyérszavú, vén óraszerkezet,
csak egy órát jelez, ha néha-néha kondul.

Kondul, s idézi mély, ködös gyermekkorom...
A fürtös orgonát zápor-könny permetezte.
Anyám lázban feküdt, és azon a napon
kislánypajtásomat elvitték messze-messze.

A fecsketorkokon elhalt a csepp harang,
aznap szitakötők ragyogva nem cikáztak,
borzongva üldögélt a sok begyesgalamb,
s a víg madárzsivajt felitták mind a hársak.

És ekkor hirtelen, a nyurga kút felett,
ahol repedt vödör himbálódzott a gémen,
egy holló vész-szavát zengették az egek,
kiáltott bajhozón, borzongatón, sötéten.

Elszállt rég az a nap, de árnya elkísért.
A szívem nyugtalan, s vak félelem a társa.
Nézem szelíd szemed, s az a holló kísért:
most... most zeng fel gonosz, fekete károgása.

(Rab Zsuzsa)



Stéphane Mallarmé: Tengeri

Stéphane Mallarmé: Tengeri szél

Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem ,hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már
sem itt a régi kert, melynek szemünk a ráma,
sem- óh ti, éjszakák!- lámpám fénypusztasága
üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ő, az ifjú nő, szoptatva gyermekét.
Megyek. Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szűzi, messze partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyom a keszkenők utolsó búcsúját!
Futó árboc, vihar csalétke!...tán enyém is
hajótörésbe jut,talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan, s sziget sose lát...
De hallga, halld szivem a matrózok dalát!

Illyés Gyula fordítása



-Milne, A. A.: A vén tengerész

Milne, A. A.: A vén tengerész

A vén tengerész

Volt egy öreg tengerész, kit jól ismert a nagypapám,

annyi mindent akart tenni reggel, délben, délután

hogy ahányszor úgy gondolta, itt van a tett ideje,

el se tudta kezdeni, mert máshol járt már a feje.

Több hétig egy szigeten élt, mint szegény hajótörött,

vágyva-vágyott egy kalapra, s egy nadrágra szerfölött;

azt kívánta: legyen nála háló, horog és fonál,

teknősökhöz meg egyébhez, ami a könyvekben áll.

És alighogy erre gondolt, felötlött egy gondolat

a fejében, hogy szeretne egy forrást (a víz miatt);

s hogy figyeljenek szavára, az is eszébe jutott,

hogy nevelne (ha találna) némi csirkét vagy juhot.

Aztán (hátha hull a zápor) kívánt egy kis házikót,

ajtóval (hogy bemehessen rajta), nyitni, csukni jót

(és retesszel: hasznos az, ha éppen kígyó jár közel),

s jó lakattal, hogy a csúf vad törzsek elől zárja el.

Horgokat kezdett faragni, ezt a munkát kezdte és

rájött, hogy hiába minden: túlerős a napsütés.

Tudta nyomban, mint szerezhet munkájához alapot:

talál vagy készít egy széles jó napvédő-kalapot.

Falevélből összerakta, készítette épp, mikor

erre gondolt: ,,Szomjas vagyok, mint egy kiszáradt bokor,

tehát forrás után nézek, minthogy nincs már oltalom,

legelőször szörnyűséges szomjamat kell oltanom."

S már szaladt, de visszatorpant: ,,Ejnye, várjunk csak kicsit!

oly magányos leszek holnap, minthogy senki nincsen itt!"

Így hát jegyzetébe írta: ,,A legsürgősebb dolog,

hogy találjak egy-két csirkét" és ,,Nem, kecskét gondolok."

Kecskét látott (s alakjáról fölismerte épp), mikor

szólt: ,,De nincs csónakom, hogy meneküljek, én botor!

csónakhoz vitorla kell, ahhoz pedig cérna, tű;

jobb, ha itt leülve tűket készítek, én együgyű!"

Tűt hegyezve arra gondolt: hátha itt a szigeten

vademberek járnak-kelnek s leskelődnek szivesen;

ha kunyhója készen volna, nem gyötörné félelem.

,,Míg most könnyen itt teremnek, rosszat tesznek énvelem."

Így hát kunyhójára gondolt... csónakjára, s ezalatt

csirke is forgott fejében, kecske, nadrág és kalap.

Éhes lett: horog kell, szomjas: forrás is kell hirtelen.

nem tudta eldönteni, hogy először mit tegyen.

Végül is fehér lepelbe burkolózott s mit se tett,

csak hevert a parton egyre, s folyton hasat süttetett.

S azt hiszem, hogy úgy viselte magát; ahogy nem való:

mindaddig hevert, míg érte nem jött egy mentőhajó.

Devecseri Gábor



Juhász Gyula: Mégis oly szép...

Juhász Gyula: Mégis oly szép...

Mégis, oly szép az élet. Tört kehellyel,
Melyből minden öröm s erő kiömlött,
Tört karddal, mely csúfos kudarcba tört el
És ellened fordult, ó bús legyőzött,

Mégis, oly szép az élet. Tört virággal,
Mely néked nyílt s elhervadt, mint a lelked
És tört zászlóval, melyre írva: Bánat
S mellyel vert életed eseng kegyelmet,

Mégis, oly szép az élet. Mégis oly szép,
Fölötte kék sátor a csillogó ég,
Alatta tarka szőnyeg az örök föld.

Oly szép az élet! És oly bő kegyelme,
Enged, hogy élj, szegény, szomorú ördög,
Ég és pokol reményétől elesve.



Tetszik a mai versgyűjteményed

kedves semmire kelő-fekvő! Szép napot!



Edgar Allan Poe: Bár volna örök álom életem!

Edgar Allan Poe - Bár volna örök álom életem!

S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.

S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!

S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.

Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.



Csontos Vilmos: Este

Csontos Vilmos - Este

Karom lecsuklik, fáradt vagyok.
A gyalu, fűrész csendben elpihen.
A lemenő nap fáradtan ragyog,
Én a műhelyben magam maradok,
S verset írok - nem zavar senki sem.

A kútnál éppen itat sógorom,
S két jámbor tehenünk mohón iszik.
Én egy koporsó deszkáján rovom
E sorokat, és elgondolkodom:
Hogy életem szép - sokan azt hiszik.

Mert akik látnak cégtáblám mögött,
Haj, dehogy sejtik való életem...
Nem látják a rám boruló ködöt.
S hogy az utam rég derékba törött,
És ez nagyon, nagyon fáj nekem.

Fáradt vagyok, és egyedül vagyok,
Árva álmaim vannak csak velem,
Ennyi, amit én a sorstól kapok.
De talán, talán, ha majd meghalok,
Lesz nékem is szép, glóriás nevem...



CSONTOS VILMOS Beneshez

CSONTOS VILMOS Beneshez

Miért haragszol rám, s mért vagyok
Elítélt, és miért tagadsz meg engem,
A magyart — aki itt nőtt —, s hagyod,
Hogy menjen?!

Sőt útját sepred: lépjen, fusson.
Nem számit: célja, hogy merre vezet?
Tovább élni, itt — az ősi Jusson —
Nem lehet?!

Vállamon bús évek nehezülnek,
S ha távozom: nem bánja senki se?
A fecskék is őszkor így repülnek Messzire.
Elindulunk hát, kietlen őszbe.
Új fészket rakni talán még tudunk.
Vagy talaj talanul,

s mindörökre Szétfutunk?
Már keringünk csak a fészek körül,
De a te arcod örömtől ragyog:
örülsz, hogy kivágatnak tőből
A magyarok.



Simon István: Virágzó cseresznyefák

Simon István: Virágzó cseresznyefák

Mandula-utcán az éjjel
láttam egy nyíló kicsi fát,
épp rásütött a Hold,
fehérlett rajta a virág.
Azt hittem, hogy mandulafa,
pedig cseresznye volt.

Magasba nyúló házfalak között,
fényes ablak alatt
lebegtette a szél.
Megálltam, néztem egy kicsit,
míg elsuhant a gépkocsi
az utca véginél.

Jólesett látni ezt a fát,
millió zsibongó virág
tündöklő seregét.
S egyszerre lassú, halk kopaj
susogó hullámaival jött
kúszott közelébb.

Két holdfénybeburkolt alak
épp a cseresznyefa alatt
állt meg s összebújt;
s a csillagos fehér szirom
ott petyegett a vállukon,
ahogy libegve hullt.

Gyönyörű kép. A költő,
ha a boldogság hű piktora,
álljon meg, fesse le.
Két önfeledt, szép fiatal,
kiket virággal betakart
a tavasz éjjele,

a ringó fát, a fa alatt
testen a karnyi kapcsokat,
míg egymást ölelik.
Virágszóró cseresznyefa:
ő ringatja majd a tavasz
első gyümölcseit.

Holdfényben ballagtam tovább
s a szívemből a számon át
hullt ki pár tiszta szó:
hogy szorosan így álljanak
negyven év múlva is,
ha majd fejökre hull a hó.



Sárhelyi Erika: A világot sose kértem

Sárhelyi Erika: A világot sose kértem

Tegnap sírtam - könnyek nélkül,
okát se tudva sajgott a lét.
Pedig az ég szépre kékült,
hogy így nyerje el a Nap kezét.

Mint egy ketrec, szűk lett a tér,
lelkem fönnakadt a rácsokon.
Meggyötört, hogy nem értettél,
mintha volnál másik száz rokon.

Pedig csak karod hiányzott,
s hogy arcom két kezedbe rejtsem.
Sose kértem a világot...
csak érezd, ha fellobogsz bennem.



Regös Sziránszki József: Van úgy hogy...

Van úgy hogy...

Van úgy, hogy a szívekben nem áll meg a fény.
Van úgy, hogy íz lélekben harcolni kemény.
Van úgy, hogy az emberben, gyengül a remény.
Van úgy, hogy önmagunkban a fájdalom él!

Van úgy, hogy magányodban bú-bánat fog el.
Van úgy, hogy világodban semmi nem hagy el.
Van úgy, hogy szerelmedben minden fáj, mi szép.
Van úgy, hogy jó tettedben az öröm szét tép!

Van úgy, hogy országodban magadra maradsz.
Van úgy, hogy szép hazádban bántalmazást kapsz.
Van úgy, hogy bujdosnod kell erdőknek mélyén.
Van úgy, hogy nem adod fel a világ szélén!

Van úgy, mikor szívedbe öröm költözik.
Van úgy, mikor lelkedben jóság örvénylik.
Van úgy, mikor Tengri-nek szavát hallani.
Bizony, ez így maradjon! Meg kell tartani!

Bizony, ez így maradjon! Meg kell tartani!
Bizony, ez így maradjon! Meg kell tartani!

Meg kell bizony tartani! Nemzetnek múltját!
Meg kell bizony tartani! Tudásnak kútját!
Meg kell bizony tartani! Lelkünk világát!
Meg kell bizony hallani, Jó Tengri szavát!

Meg kell bizony hallani, Jó Tengri szavát!
Meg kell bizony hallani, Jó Tengri szavát!

Jó Tengri szavát!
Lelkünk világát!
Tudásnak kútját!
Népünknek múltját!



Tóth Árpád:RÉGI DALLAMOK

RÉGI DALLAMOK

Egy ismeretlen szép lány zongorázik.
Fájó dallam, mint örvénylő patak,
Lüktet fülembe a kis kerti házig,
Hol meghúzódva ülök hallgatag.
Kivül merev, bús tömbökké verődvén
Merengnek vénhedt, hajlott testü fák,
Jégkéreggé fagy rajtuk a verőfény,
Kék árnyukban ül hűs szomoruság...

Ellobbant lángelmék halk muzsikája
Füröszti fáradt, sáros lelkemet,
S úgy fáj, hogy éltem mért fonnyadt sivárra,
Mint holt mező, mit tar homok temet.
A drága múlt ragyog fel ím előmbe,
Mint éji tó, az árnyruhás, borús,
Ha hűs tükrén piros fényét elöntve
Kigyúl a nap, a szent, tűzkoszorús...

Szivem mélyén, a bíbor koporsóban
Holt álmok népe ébredez, remeg.
S naiv ritmusra fürgén, rikitóan
Körültáncolnak és megejtenek.
Édes, mélységes, halk gyerekszerelmem
Üde melegét újra érezem,
Az agg lugasban ülünk újra ketten,
S vékony, fehér kezéhez ér kezem...

A zongorán künn új dal zúgva harsan,
Vonagló, jajgató, éles, sötét,
S én felriadva, könnyes szemmel, halkan
Lefogom ábrándjaim kék szemét.
Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,
Fényes mennyország, mért szálltál le rám,
Ha pár év múltán életed s halálod
Egy halk futam egy ócska zongorán...



Tóth Árpád: ARANY TÓ AZ ÉGEN

ARANY TÓ AZ ÉGEN

Örülni, örülni de jó volna
Lemenő nap aranytavának,
Mely szétömölt amott a lombok
Mögött az égen, s jobbra-balra
Ringatják fejüket a vén fák
Beleegyező mozdulattal,
Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
Lemegy a nap, és így kell lenni,
Elhúnyni, elmerülni szépen,
Lemenő nap arany tavában
Elsüllyedni fekete csendben.
Ó, élet, élet... ülök itt a
Hegyoldali új játszótéren,
A kisleányom karikázik,
Csattog a bot vígan és fürgén
Egy új, kis akaratos élet
Bátor s tudatlan ritmusára.
Szólnék utána, nem tudom mit:
Becéző szót, korholó intést?
Már ott nyargal az új játszótér
Távol sarkán, már nem is látom,
S vad érzés üt meg: látom-e újra?
Bús érzés üt meg: vagyok-e én még?
Elmúlt az arany tó az égről,
És egyszerre nagyon sötét lett.



Waszlavik László: RENDES EMBER

RENDES EMBER
/Waszlavik László verse/

Rendes ember lesz belõlem,
nem lesz velem baj soha.
Kocsit kapok érettségi után;
Szervusz, kérlek! Ne légy ostoba!

Tudod, sok manapság a léhutõ,
szabadidõ birtokos,
ki nem tud mit kezdeni önmagával,
nem tudja, hogy lehet birtokos

Károgsz, hogy az élet hajszás.
A pénz mindenért kárpótol.
Bundád mellé aranyláncot hordasz,
farod ékesítse pávatoll

A fõnököd is elégedett lesz majd,
lassan vár a vadásztársaság.
Afgán-agár sétáltat majd este,
és infarktussal vár a túlvilág

Ha eladod a lelked, az eszed
kedvezményt kapsz
Korkedvezményt kapsz!



Erdős Virág: vagyok aki vagyok

vagyok aki vagyok
- józsefvárosi szelfik -

madárnak kád vagyok buzgó kis gyomoknak itóka
elsüllyedt kapukulcs dobozos sörről a nyitóka
elgázolt szandál ki pultoslány szeretne lenni
soundra gyűjteni hétvégén mekiben enni

gurulós bőröndben utazó éltető hulladék
kirobbant nyál vagyok tüntető altesti váladék
vehető jel után kutató kényszeres tekintet
koton a földön: egy tag aki előre beintett

silent hill karakter vagyok egy bebukott küldetés
megunt vagy feleslegessé vált kezdetű hirdetés
utcácskák mocska ki jogról meg sotéről álmodik
vidéki rokon ki nem jut el sellyétől sámodig

játszótér rendje de úgy is mint egymással bánás
felázott paplan egy fekhelynyi darabos hányás
büntető szökőkút elcsúszás rettentő veszélye
parkőrök hazája közterületisek szeszélye

hiányzó hinta egy körömmel széttegelt mászófal
fájdalmas anya egy ordítva libikókázóval
rühes kis béka ki hiába löki hogy kelep
szürke és otthonos színesfémátvevő-telep

alu és réz vagyok szabad és szigetelt légvezeték
súlyommal hajtom a teremtés bedöglött gépezetét
feláras vaslábas helyett csak egy nyúzott kábel
minden kis faszszopó úrhatnám káinnak ábel

HHH vagyok a kikúrálhatatlan hebegés
nem embernek való súlyok közt fél óra lebegés
beszakadt rámpa az élethez úgy ámblokk béna
oszlopra ráolvadt kuka egy szétrobbant véna

más világ vagyok a más baja hepája éce
kétezer év után kiérdemelt külön véce
gyanús kis pukli a járdán egy problémás anyajegy
kislány ki elindul világgá szétnéz és hazamegy

letakart seb vagyok aszfaltfolt aszfaltfolt hátán
szebb jövő közműves vályogház szentmártonkátán
kidobott pénz vagyok szeméttel feltöltött murva
szobalány grantchester village-ben zürichben kurva

night of the living dead remake-ből kiszökő szembeszél
szólásra nyíló száj vagyok még bekussol nembeszél
szivárgó szatyor egy kék bomba amit majd elhagyok
basszus a fülben a lábdob hogy vagyok a-
ki vagyok

indázó drótok egy városnyi robbanó szerkezet
üzi a falon én tudom csak hogy honnan érkezett
dühös kis romokból vagyok a szépülő tanyátok
folyt köv most annyi hogy anyátok anyátok anyátok



Lukács Mária: Pohárnyi kék

Lukács Mária
Pohárnyi kék

Egyszer, ha nagy leszek,
kertembe fogom a szelet.
Megérintem ruháját,
és ígérem jó leszek.

Rád csukom szemem, várok,
oltom szomját a virágnak,
szirmát gyűjtöm, fázok,
magamra öltöm kabátom.

Pohárnyi kék emlékek:
minden mozdulatod szép,
mikor csak töltöttél
átlátszó poharamba.

Lélekkutad forrása
szomjamat oltotta;
kívántam, hogy tartson -
csak hívni, érezni kell.

Soká, mint kéz kezet,
imák szentélyében
megcsillanó remény
lemossa szívem falát.

Egy lépéssel közelebb,
a mennyország jön el -
veled járom és iga -
földközel a boldogság.

Kitartó lélekkabátom,
kerti szelek húzzák - várni
és veled lélegezni jó -
tavaszt hozol - esőszagot.



LGT: Vallomás

LGT : Vallomás

Előbb lépnek el a hegyek,

Előbb szólnak rád a kövek,
Előbb megy vissza a folyó,
Mint téged elér egy szó.
Előbb téved el egy madár,
Mint még egyszer az, ki végre rád talált.

Az vagy nekem mint földnek az ég,
Az vagy nekem, mint égnek a kék,
Az vagy nekem, mint télnek a hó,
Az vagy nekem, mint csendnek a szó.

Előbb fagynak meg a szavak,
Előbb csalhatod meg magad,
Előbb felejted el neved,
Mint elengedném két kezed,
Előbb ne lássam az eget,
Mint, hogy elfordítod tőlem léptedet.

Az vagy nekem, mint földnek az ég,
Az vagy nekem, mint égnek a kék,
Az vagy nekem, mint télnek a hó,
Az vagy nekem, mint csendnek a szó.



Ismeretlen:

Nimród Lélektársak

Motto:

Csak életünk öregszik, lelkünk halhatatlan –

A fátyol szétszakad, már nincs tovább titok,

Itt van, ki lélektársként hozzánk tartozott.

Ne feledjétek el, hogy visszatértek,

Mikor egy percre elcsitul az élet.

A nagyobb csöndből visszaérve, érzem,

Már másik nő szövi élet-regényem.

Andánk kézfogása ver hidat közénk –

A szív megérzi, társát megtalálta,

Ezért küldettünk mi egykor máglya lángra:

Végtelenből szőtték lelkünk köpenyét.

Századok sarából jött a Jó barát?

És most szemében csillog ezer karát?

Fénye itt van, hogy újra átöleljen,

Hű lélektárs az idő végtelenben.

Életünk folyama olykor megszakad,

De örök a lélek – idő áradat:

Élet, szerelem s lelki rezdülések

Formát adnak az ősi küldetésnek.

Annyi idő telt el, mégis itt vagyok,

Csillag szememben könny és vád, ezernyi

Átok, kín, titok, és ködös vágy ragyog,

S amott egy ajtó csak most kezd kinyílni.



Ismeretlen:

A Gulágon

(L.38.l.418.)

Szigorúan bizalmas (19.11.g.1945.

Govrat Jozef fogoly (sergenant 10pd pekarnaja rota)

ma hajnalban meghalt

jeltelen sírba temették...mellékelem az orvos jelentését…

p.k.

Az éjszaka végén

a lüktetés véredényén

megpirkadt a bíbor hajnal:

szivárványok selyme csendje

szívárnyak szivárogtak

bolyhos tereken ereken át

vallatták: mindhiába szívatták –

És akkor – egy tűszúrás:

szívattak roham

vércsepp-gyöngy testvére rohan

izzó néma robbanás

az éj fekete szeletekre hull

de börtönéből

nem szabadul soha már –

Minden mozdulatlan a Ljubljankán –

jön-megy a futár

fogoly foglár feszülten vár

valaki zörög a zárkák ajtaján

jön-megy a futár

nem menekül senki soha már

mert fényre szivárog a mártír vére

könnyezve legördül

és lehull a Föld üszkös sebére

és soha meg nem alvad

még csak el sem feketül

nem csendesül a hír soha már!

Emléke itt végzet harag

míg e tájon ember marad

sápadtan kel és nyugszik a Nap

Nem szárad ingén Nessus vére

szálljon hát átok gyilkosa fejére!

Míg égre kiált gyalázata

a hazugságok Káin atyja

szitkot szór a vád-panaszra –

Nem lel többé nyugalomra

el nem sápad...nem feketül

vére piros nem csendesül

Nemléte itt végzet harag

míg e tájon ember marad

bár nem látta Hold sem a Nap

mind tudják ki volt a gyilkos –

ismerik ki az áldozat!

Hiába jön-megy a futár.

Az egész világ tudja már mi az igazság –

titkolni vagy eltagadni kár –

a terror börtöne falán

egy töretlen bátor ember

múlhatatlan emléke sugárzik át –

megőrzik örökre emlékét:

a szívek...a kövek...a fák…



Ismeretlen:

Az EU szemétdombján

Mentsétek meg a reményt –
Az ember pusztulással fenyeget
Azt mondja – Sebaj – szívet mos
Egy órányi élvezet -
Azt mondja – Sebaj – agyat mos
Egy órányi jó duma -
Ha-ha, kacag a csalódás démona!

Az élet bonyolult lett
Elszabadul most a rossz
A hamis fuga - mint a rák
Burjánzik: mindenre gyanakszik -
Ó milyen ostobák –
Lovaink megőrültek
A "minden-pusztulásba" cipelik terhüket
A szkíta aranypajzs - Svasztika –
Ősi tudásunk hídja:
Isten pecsétje elveszett!

Íme a pszeudó média -
Shaj-hoj - Sej-haj – lelket mos -
Le pala vi jekh luma -egy Cippóra vaker duma -
Ne szóljon ki elhagyja népét
Kéretlen ajándékát adja vissza
És menjen a pokolba
Veszett úton pénzről dadogva!

Kórházi munkajáték a cél:
Köröttünk fémrács - kerítés -
Tilos az őszinte beszéd -
Rozsdatemetőkben
Bottal vernek -
Ólmos klónok fenyegetnek.

Egy élet van, ne szakítsátok szét!
Mentsétek meg a reményt!
Legyen magja a nyelv
Hogy Mi értsük egymást -
Ébredj!
Bartók és Kodály zenéje követel.
Megejt - felhőtlen derűvel -
Ezüst forrása még buzog
A smaragd mese erdejében.

Szeresd a legendát!
Ott él a teljes ember -
Test és vér
Átváltozni kész:
Szívében fény-
Testvéri Csodaszarvasként
Szemében ül a remény -
Téridő örökös fiaként miénk
Az időtlen pazarló teljesség -

Ültess élő fát az újjászületésért!
Rakj tüzet - hord szét a köveket -
Vidd vissza a sziporkát, ahonnan a lélek ered.



Ismeretlen: A Magyar nyelv megint szép lesz!

A Magyar nyelv megint szép lesz!

Kezdjük tán a "jó" szóval, tárgy esetben "jót",
ámde "tó"-ból "tavat" lesz, nem pediglen "tót".
Egyes számban "kő" a kő, többes számban "kövek",
nőnek "nők" a többese, helytelen a "növek".
Többesben a tő nem "tők", szabatosan "tövek",
amint hogy a cső nem "csők", magyar földön "csövek".
Anyós kérdé: van két vőm, ezek talán "vövek"?
Azt se' tudom, mi a "cö"? Egyes számú cövek?
Csók - ha adják - százával jő, ez benne a jó;
hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve "csó"?

Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas,
nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.

Miskolcon ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden;
amíg mindezt megtanulod, beleőszülsz, idegen.

Agysebész, ki agyat műt otthon ír egy művet.
Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tűvet.
Munka után füvet nyír, véletlen se fűvet.

Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő.
Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.

Több szélhámost lefüleltek, erre sokan felfüleltek,
kik a népet felültették... mindnyájukat leültették.

Foglár fogán fog-lyuk van, nosza, tömni fogjuk!
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.

Főmérnöknek fáj a feje - vagy talán a fője?
Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője.

Százados a bakák iránt szeretetet tettetett,
reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.

Helyes-kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség.
Nemekből vagy igenekből született a nemiség?

Mekkában egy kába ürge Kába Kőbe lövet,
országának nevében a követ követ követ.

Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg 's ridegen,
néha játszik nem sajátján, csak idegen idegen.

Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi,
asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.

Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát:
mit válasszon? A Fiatot, fiát vagy a fiúját?

Ingyen strandra lányok mentek, előítélettől mentek,
estefelé arra mentek, én már fuldoklókat mentek.

Eldöntöttem: megnősülök. Fogadok két feleséget.
Megtanultam: két fél alkot és garantál egészséget.

Harminc nyarat megértem,
mint a dinnye megértem,
anyósomat megértem...
én a pénzem megértem.

Hibamentes mentő vagyok.
Szőke Tisza partján mentem:
díszmagyarom vízbe esett,
díszes mentém menten mentem.

Szövőgyárban kelmét szőnek: fent is lent meg lent is lent.
Kikent kifent késköszörűs lent is fent meg fent is fent.
Ha a kocka újfent fordul fent a lent és lent is fent.

Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött,
hajma lapult kosarában meg egy tasak kőrözött.

Fölvágós a középhátvéd, három csatárt fölvágott,
hát belőle vajon mi lesz: fasírt-é vagy fölvágott?

Díjbirkózó győzött tussal,
nevét írják vörös tussal,
lezuhanyzott meleg tussal,
prímás várja forró tussal.

Határidőt szabott Áron: árat venne szabott áron.
Átvág Áron hat határon, kitartásod meghat, Áron.

Felment, fölment, tejfel, tejföl; ne is folytasd, barátom:
első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.

Földmérő küzd öllel, árral;
árhivatal szökő árral,
ármentő a szökőárral,
suszter inas bökőárral.

Magyarország olyan ország hol a nemes nemtelen,
lábasodnak nincsen lába, aki szemes: szemtelen.
A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas,
magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára, s lesz a darus darvas.
Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg.
Gerinces, vagy rovar netán a toportyánféreg?

Egyesben a vakondokok "vakond" avagy "vakondok".
Hasonlóképp helyes lesz a "kanon" meg a "kanonok"?

Nemileg vagy némileg? - gyakori a gikszer.
"Kedves ege-segedre" - köszönt a svéd mixer.
Arab diák magolja: tevéd, tévéd, téved;
merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek.

Pisti így szól: kimosta anyukám a kádat!
Viszonzásul kimossa anyukád a kámat?
Óvodások ragoznak: enyém, enyéd, enyé;
nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.

A magyar nyelv - azt hiszem, meggyőztelek Barátom -
külön-leges-legszebb nyelv kerek e nagy világon!



Szentmártoni János: Verseim elé

Verseim elé

A vers ma hallgat, mint akit összevertek,
szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban.
Meggyötört szemébe csillagot tekertek.
Magamhoz öleltem, hogy ami(t) éget, halljam.

Hogy ami gyötri, legyen a lázam, terhem.
Pokolból szökött lerongyolódott angyal.
Jákob létrája tövében leteperten
csak ül, mint egy fiú, betoppant viharral.

Ingéből lobogó szél legyen a szárnyam!
Tenyeréből igencsak kienném a mát.
Mert ő az, akiért annyit kiabáltam,
aki múltunkba kifosztva is visszalát.

Szél hozta, szívünkig nap tüze égeti,
ő ad menedéket bujdokló anyámnak,
ő a holnapunk, és ezért sem értheti,
mért adtuk harminc ezüstért föld sarának.

A vers ma hallgat, mint kire senki se vár.
Átnéz a homályon, századokon átnéz.
Feldúlt kamasz, ki öklét elhajtotta már.
Koldus zsebedben hordod parazsát még.

A vers ma hallgat, mint akit hazahívtam.
Elkószált kölyök, szakadt, csatakos ingben.
Beállít, áll árnyként ajtó-negatívban.
Nem tűri, hogy rongyát róla lesegítsem.

A vers ma hallgat, mint akit összevertek,
szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban.
Nem kérte sem isten, se jöttment szerzet:
szétnyíló sebét folyton összevarrtam.