Kedves verseim

Azt szeretném, ha ide beírnátok kedves verseiteket.
Azt is szeretném, ha zömében magyar költők verseivel telne meg a fórum, de lehet más nemzetiségű is a költő.
És azt is szeretném, ha az ide leírt vers tükrözné a hangulatotokat, vagy egy aktuális történéseteket.
És persze ezek csak titkos vágyaim.
Én ezzel a gyönyörűséggel adom meg a fórum hangulatát:

Tóth Árpád: MA LELKEMET...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

1913

Szeretettel: Ery



Ismeretlen: A Magyar nyelv megint szép lesz!

A Magyar nyelv megint szép lesz!

Kezdjük tán a "jó" szóval, tárgy esetben "jót",
ámde "tó"-ból "tavat" lesz, nem pediglen "tót".
Egyes számban "kő" a kő, többes számban "kövek",
nőnek "nők" a többese, helytelen a "növek".
Többesben a tő nem "tők", szabatosan "tövek",
amint hogy a cső nem "csők", magyar földön "csövek".
Anyós kérdé: van két vőm, ezek talán "vövek"?
Azt se' tudom, mi a "cö"? Egyes számú cövek?
Csók - ha adják - százával jő, ez benne a jó;
hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve "csó"?

Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas,
nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.

Miskolcon ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden;
amíg mindezt megtanulod, beleőszülsz, idegen.

Agysebész, ki agyat műt otthon ír egy művet.
Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tűvet.
Munka után füvet nyír, véletlen se fűvet.

Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő.
Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.

Több szélhámost lefüleltek, erre sokan felfüleltek,
kik a népet felültették... mindnyájukat leültették.

Foglár fogán fog-lyuk van, nosza, tömni fogjuk!
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.

Főmérnöknek fáj a feje - vagy talán a fője?
Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője.

Százados a bakák iránt szeretetet tettetett,
reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.

Helyes-kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség.
Nemekből vagy igenekből született a nemiség?

Mekkában egy kába ürge Kába Kőbe lövet,
országának nevében a követ követ követ.

Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg 's ridegen,
néha játszik nem sajátján, csak idegen idegen.

Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi,
asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.

Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát:
mit válasszon? A Fiatot, fiát vagy a fiúját?

Ingyen strandra lányok mentek, előítélettől mentek,
estefelé arra mentek, én már fuldoklókat mentek.

Eldöntöttem: megnősülök. Fogadok két feleséget.
Megtanultam: két fél alkot és garantál egészséget.

Harminc nyarat megértem,
mint a dinnye megértem,
anyósomat megértem...
én a pénzem megértem.

Hibamentes mentő vagyok.
Szőke Tisza partján mentem:
díszmagyarom vízbe esett,
díszes mentém menten mentem.

Szövőgyárban kelmét szőnek: fent is lent meg lent is lent.
Kikent kifent késköszörűs lent is fent meg fent is fent.
Ha a kocka újfent fordul fent a lent és lent is fent.

Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött,
hajma lapult kosarában meg egy tasak kőrözött.

Fölvágós a középhátvéd, három csatárt fölvágott,
hát belőle vajon mi lesz: fasírt-é vagy fölvágott?

Díjbirkózó győzött tussal,
nevét írják vörös tussal,
lezuhanyzott meleg tussal,
prímás várja forró tussal.

Határidőt szabott Áron: árat venne szabott áron.
Átvág Áron hat határon, kitartásod meghat, Áron.

Felment, fölment, tejfel, tejföl; ne is folytasd, barátom:
első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.

Földmérő küzd öllel, árral;
árhivatal szökő árral,
ármentő a szökőárral,
suszter inas bökőárral.

Magyarország olyan ország hol a nemes nemtelen,
lábasodnak nincsen lába, aki szemes: szemtelen.
A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas,
magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára, s lesz a darus darvas.
Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg.
Gerinces, vagy rovar netán a toportyánféreg?

Egyesben a vakondokok "vakond" avagy "vakondok".
Hasonlóképp helyes lesz a "kanon" meg a "kanonok"?

Nemileg vagy némileg? - gyakori a gikszer.
"Kedves ege-segedre" - köszönt a svéd mixer.
Arab diák magolja: tevéd, tévéd, téved;
merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek.

Pisti így szól: kimosta anyukám a kádat!
Viszonzásul kimossa anyukád a kámat?
Óvodások ragoznak: enyém, enyéd, enyé;
nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.

A magyar nyelv - azt hiszem, meggyőztelek Barátom -
külön-leges-legszebb nyelv kerek e nagy világon!



Szentmártoni János: Verseim elé

Verseim elé

A vers ma hallgat, mint akit összevertek,
szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban.
Meggyötört szemébe csillagot tekertek.
Magamhoz öleltem, hogy ami(t) éget, halljam.

Hogy ami gyötri, legyen a lázam, terhem.
Pokolból szökött lerongyolódott angyal.
Jákob létrája tövében leteperten
csak ül, mint egy fiú, betoppant viharral.

Ingéből lobogó szél legyen a szárnyam!
Tenyeréből igencsak kienném a mát.
Mert ő az, akiért annyit kiabáltam,
aki múltunkba kifosztva is visszalát.

Szél hozta, szívünkig nap tüze égeti,
ő ad menedéket bujdokló anyámnak,
ő a holnapunk, és ezért sem értheti,
mért adtuk harminc ezüstért föld sarának.

A vers ma hallgat, mint kire senki se vár.
Átnéz a homályon, századokon átnéz.
Feldúlt kamasz, ki öklét elhajtotta már.
Koldus zsebedben hordod parazsát még.

A vers ma hallgat, mint akit hazahívtam.
Elkószált kölyök, szakadt, csatakos ingben.
Beállít, áll árnyként ajtó-negatívban.
Nem tűri, hogy rongyát róla lesegítsem.

A vers ma hallgat, mint akit összevertek,
szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban.
Nem kérte sem isten, se jöttment szerzet:
szétnyíló sebét folyton összevarrtam.



Maya Angelou: Egyedül

Maya Angelou: Egyedül

Fekszem, gondolkodom

Éjszaka óta

Hogyan találjam meg lelki békém

Ahol a víz nem szomjas

És a cipó nem kőkemény

Elértem már valamit

És nem hiszem, hogy hibáztam

Ám senki,

De senki

Sem tudja megcsinálni egyedül.

Egyedül, mindenki egyedül

Senki, de senki

Sem tudja megcsinálni egyedül.

Van néhány milliomos

Akinek sok a felesleges pénze

Feleségeik rohangálnak akár a kísértetek

Gyermekeik bluest énekelnek

Drága orvosokat fogadnak

Hogy gyógyítsák kőszívüket

De senki

Nem, senki

Sem tudja megcsinálni egyedül.

Egyedül, mindenki egyedül

Senki, de senki

Sem tudja megcsinálni egyedül.

Ha most közelebb hajolsz

Elmondom, neked mit tudok

A sűrűsödő viharfelhőkről

A készülődő szélviharról

A versengő férfi fájdalmáról

És hallhatod nyöszörgését,

Mer’ senki,

De senki

Sem tudja megcsinálni egyedül.

Egyedül, mindenki egyedül

Senki, de senki

Sem tudja megcsinálni egyedül.

Fordította: Nagy István Paphnutius, 2013



A versekről

A jó vers élőlény, akár az alma, ha ránézek, csillogva visszanéz, mást mond az éhesnek s a jóllakottnak és más a fán, a tálon és a szájban, végső tartalma, vagy formája nincs is, csak él és éltet. Vajon mit jelent, nem tudja és nem kérdi. Egy s ezer jelentés ott s akkor fakad belőle, mikor nézik, tapintják, ízlelik. (Weöres Sándor)



Sztancsik Éva Lambrozett: Sosem lesz jó... :(

Sosem lesz jó... :(

Ég-fátyol, Hold-palást
(Erényért reményt)

Hallgat az Éjszaka, csukva a szája,
mert takarja titkát, mit kileshetnénk -
Ég-fátyol, Hold-palást...hiú a drága,
de tettben képtelen, bár mesélne még.

.....

Annyira szeretnénk hallani tőled
a régi regéket, a szét-szállt Időt.
A hajdani kardos, tettrekész nőket
és férfit, ki egykor a harcban kidőlt.

Kik védték hazájuk, házuk, családjuk,
és tudj'isten mit még, mert akadt elég.
Filmeken, képeken gyakorta láttuk,
olvastuk könyvekben, ez milyen derék.

Jó lenne pár napig járni a múltban,
szippantva századok hős-erő szagát -
középkor, újkor, most belétek bújtam;
lássuk, mit mutattok, rajtam is palást.

Képzelet-lovamon vágtázom éppen,
rút csata-mezőkön hőköl a csődör -
előttem-mellettem villogó fényben,
vöröslő karddal a hadtest elő-tör.

Jaj, oly sok a vér és oly sok a fájás!
Lelkembe sebeket vasmarok szaggat -
félek, soha nem lesz itt megbocsájtás;
mindezen bűnre vaj'h ki az, ki adhat?

És ki adott áldást bősz katonákra?
Ki volt, ki útjukon Istennel hatott?
Ily végzetes gaztett tavaszra, s nyárra,
korra, életre sem volt sosem nagyobb.

Mennék én tovább, de vége az éjnek,
hű lovam fáradtan, csapzottan baktat.
Eleget láttam már ahhoz, hogy kérjek
(reggel, ha ébred) a Sorstól szánalmat.

.....

Hallgat az Éjszaka, csukva a szája,
mert takarja titkát, mit kileshetnénk -
Fátyol és Palást, vér-ében rém-dráma.
S ad Sötét Számítónk...erényért reményt.



Sztancsik Éva Lambrozett: A telihold ölében

A telihold ölében

Azt mondtad, hogy ezt a zenét
biztosan nem fogom kedvelni,
de tévedtél, mint ahogy sok más
dologban, velem kapcsolatban;
hiszen annyira akartam, hogy
közelebb legyek mindenhez,
amit szeretsz, ami megérint
téged, mert úgy gondoltam,
akkor engem is hamarabb
befogadsz.

Mégis nagyon messze voltunk
egymástól, de én erre csak sokára
jöttem rá, pedig akkor még mindig
kerestem a szépeket, a te szépeidet,
amivel örömet okozhatok, amitől
mosolyod engem felvirágoz. Látod,
milyen áttételes ez az egész?

Talán azért akartam a boldogságod,
hogy én boldogabb lehessek.
Azért kapcsoltam be a zenédet, hogy
kiszakítsalak belőle magamnak.
Hogy többet tudhassak meg rólad és
bíztam abban, hogy ezt a csöppnyi
lélekdarabot a dallam hullámhosszán
magammal vihetem, magamnál
tarthatom.

És majd később, bármikor később
elővehetem, megcirógathatom,
s ettől ugyanazt a szenvedélyes
szerelmet érezhetem, mint akkor.
De ez nincs így. Kedvelt muzsikád
szól, mert tényleg jólesik hallanom;
emlék-cirádákat fest szívem köré
minden egyes hangjegye, miközben
keresem, állandóan keresem azt a
kicsiny lélekdarabot, amit kitéptem
azon a nyárajkú éjben ott, a telihold
asszonyi ölében.



Sztancsik Éva Lambrozett: Máz

Máz

Csak a szépről kéne írni, a jóról, a hóról,
arról, ami most éppen nincs, bújik a bimbóból -
mert ha elég sok vizet kap, tán még kifejlődik,
főleg, ha a nap is süt rá, szelek sem mellőzik.

Csak a jóról kéne írni, szeretőkről, vágyról,
arról, hogy egy boldog ember mit lát a világból -
mert mikor azt elolvassák, tűz gyullad odabenn,
angyalszárnyú álmok vállán röpül a csoda lenn.

Csak a vágyról kéne írni, a tervekről, csókról,
arról, ami részegítő, s megvéd a valóktól -
mámorosan minden más lesz, vattacukor-édes,
mért kívánnánk a keserűt, ha a "méz" bőséges?



Rácsai Róbert: Az Arno mentén

Az Arno mentén

Leander piros árnya nő,
Falra festi a hajnalfény,
Bár éj homálya Firenzén
Nyugszik még, mint egy szemfedő.

A dombon harmatos fények
És sok ragyogó virág vár,
Ám a tücskök elbújtak már,
Elnémult az antik ének.

Csak pár finom szellőfoszlány
Játszik a sok zöld levélen,
S mandula illatú völgyben
Szól egy magányos csalogány.

Múlik a nap s lecsendesít,
Csak fújd szerelmes éneked!
Míg az árnyas liget felett
A Hold szórja nyílvesszeit.

Tengerzöld ingben lopózik
Csendes gyep felett a reggel,
S nézi a szív ijedt szemmel
A hajnal fehér ujjait.

Keleten ébred a nappal,
Hogy éjt öljön - mindegy neki,
Szív bánata nem érdekli,
S az sem, ha a madár meghal.



Illyés Gyula: Egy ősz

Egy ősz

Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását
Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái.
Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult,
Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon.
Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben
Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjúságunk.
Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem
Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban.
Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim,
Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám.
Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből.
Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz.
Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat,
Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve.
Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel,
Az isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla.
Futni köpenybe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani:
Egy igazi Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát!
I. kötet 43
Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom
A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót.
Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém –
Boruljatok le, fák, helyettem –
2
Az októberi alkony
fénye oly átható volt,
oly szívjáró mint kedvesem
bucsuzó pillantása.
Arany terhétől hajlott
a nyirfák koronája,
csengő lombok közt jártam,
mint emlékeim táján.
Messze-messzire láttam
egy percre önmagamban.
Mezők gőzölték szerte
az égre nyári kedvük.
Rossz recsegés felel már
bennem, ősz, szeleidre!
Folyóim megvakultak,
diszeim földrehulltak.
Bokraim véres karját
ápolgató ökörnyál,
befonhatnád ősz-nyirkos,
lombtalan bátorságom.
I. kötet 44
3
Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök,
Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges
Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi
Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap
Pocsolyái között a hidegülő földre –
Ápold csak telő szőleidet s vigadj,
Boldog apám! s dudolj, dudolj,
Hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod –
Nyári melegében, mit a munka nemes
Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet:
Tavaszi kedved csillan nemsokára elő
Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled –
Föl, föl az égi lángba emeld s múló
Életünkre köszöntsed,
Megért szivünkre, mely mint falevél leng
Szállani vágyva az őszi szelekkel!
4
Emlékszel a havas novemberi
reggelre, amikor
ablakunkat kitárván a völgy
dér gyémántporában csillogott elénk,
hűvös pompájaként a halálnak?
Szemedből még egy percre
tavasz patak-mosolya villant reám,
a délután kedve! – márciusi
rügyeken át csörgedezve patakzott
fejünkre a napfény egyszer az erdőn!
I. kötet 45
Most mellemen fejed –
miért szóltál volna? tudtad,
hallom,
szivedbe száraz levelekként
zizzentek a percek.
5
Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon,
soha közelebb
nem éreztem magam a földhöz.
Az országút két oldalán a szürke köd falai.
Ilyen kihalt városban, félve
álmomban jártam egyszer.
Minden léptemben elmarad valami belőlem,
ködbe felejtődik,
utcáról-utcára, sarokról-sarokra,
zörgő folyók felett hidakról-hidakra
hív tovább egy hang,
mint álomban,
lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban,
gőzölgő fehér források mentén,
a csend,
az öröklét szürke tornyai felé.
6
Észrevétlenül, mint a délutáni ég
borul homlokom alkonyatba; még nem
hagyott el a daloló bátorság, de egyre
lassabban jár mögöttem, meg-megáll, hangját
egyre távolabbról hallom a szürkületben. Dala
völgyi erdők felé hajlik már s hajdani
magosságát siratja bús vízesés gyanánt…
I. kötet 46
Huszonöt éves koromban
komoran, mint a tünődő hegyi fák
hallgatom a völgyet,
kardom markolata megnehezül kezemben.
Istentelenül s reménytelenül
nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik,
felhő kerekedik amottan, hangtalan
villám villan föl, dörgése egyre késik,
fáradt már útrakelni.
Vércse-vijjogás s szél – szél s fent madársírás:
fent már a tél vonul éles kürtjeivel!
– fáim levelei moccanni is félnek:
pihegő ajkak! lengő-hulló szivek!
Sűrű seregivel jön már a győzhetetlen –
Fegyverem csörrenve bukik ki kezemből.
Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam.



Nagy Gáspár: A történelem asztala alól

A történelem asztala alól

Egyél te a történelem asztala alá lökött
csontbőr debil gyerek - - -
elnémítottak, a lélek magzatvizébe is gyakran
buktatott morzsákkal kifizetett lefokozott
tanuló, aki bár szakállas, szíjas férfi lett,
de fölnőni sudárra nem bírhatott,
mert lenyomták, buktatták, gáncsolták
eddigi életében.
Közben volt gyerek is, felnőtt is,
koravén-keserű, keseredett.
Most mint a frontról visszatérők,
nem győz lélegzetet venni és zabál mértéktelenül,
félő:
belepusztul, ha nem fegyelmezi magát,
belepusztul, ha nem lehet végképp szabad!
A gonosz világgal már csak álmodik.
Vallatóiról álmodik, börtöneiről álmodik.
Rácsok a kirakaton, ablakán, süteményén.
Még mindig emlékezteti arra, hogy mindennek
útját állhatják. Fél és örül. Remeg és láz önti el.
Majszol, harapja a levegőt is. Mindent fölfal.
Szemével is zabál, mint a tegnap szabadult rab,
ki remegő mellű lányokra néz mohón, kívánón.
A történelem asztalán foszladozik a kockás
vászon, morzsák fénylenek, mint a meteordarabok
és az asztal alól előmászik a csontbőr
debil gyerek:
sír és röhög sír és röhög sír és röhög,
harapdálja az asztallábat,
belevési félelmes monogramját.
Ne üljetek ehhez az asztalhoz:
a tányérok között harckocsik tekerőznek,
kanalak kések aknavetői köpködnek
a világ zsírtalan s mégis
fénylő-sima jéghártyás levesébe.



Kelebi Kiss István: Pessoa triptichon (montázs)

Kelebi Kiss István
Pessoa triptichon (montázs)

Lisszabon egén e szürke kőgalambok
kavicsot piszkítanak Álvaro fejére
Mesterem nyájőrző farkasokat alkot
pálcája-tört mágusom suttogja vége

ma sem írok habzó országmentő verset
és nem használok mohás antik szavakat
nézem csupán a rézsútos esőcseppet
s az olvadó hajót a horizont alatt

elhervadtak az Adónisz-kerti rózsák
lehullott Ricardo Lídiája maszkja
hülyéknek adhatnék egy-két angol órát
hogy ne legyek mégsem lézengő mihaszna

de matatnak bennem szorgos hajóácsok
egy benyílóban bukott vén király vagyok
az egymásba-font Kálváriák kalácsok
és helyettem sem viszi más a Mondatot

*

kávéillat térképét követtem
s csupán a konyháig jutottam
mégis hallom belső vitorlák suhogását
eszembe jut legelső elsüllyedt papírhajóm
(és utána mind) de nélkülük is
állandóan úton vagyok magamban

félnem kellene minden változástól
de áhítom a változást
az ismeretlen utáni vágytól hajtva
föltöröm rejtett gondolataimat
mozdulataimról leszerelem a gyakorlatiasságot
tekintetemből kioperálom a szépség hazugságát
és mikor expedíciókat indítok fölfedezni engem
egyetlen utazásom sem lesz tervszerű
de céltalanságom térképét pontosan megrajzolom

*

külön-külön-hajók egyazon látomás tengerén
és más elvárások szerint keresve szigetet
örökös indulásban-érkezésben
egy adott pillanatban mindenütt és sehol
elfelejtett szőlőfürt a tőkén
üres palack a harmadik emeleten
ráncot spriccelő mosoly koldusarcon
a negyedik megszervezi a maradást
és a nem-történések tápoldatában
mégis gyökeret ereszt a valóság
de nem ültetem el mert akkor
hasonló lenne a többi valósághoz
mely másoké
ott ébredéstől elalvásig konfettipercek hullanak
pedig nem ünnep az csupán a mulandóság elfedése



Tamási József: Vénlány

Tamási József
vénlány

szomorú vénlány maradt ez a nő
aki nem kellett senkinek bár gyöngyök
vannak a szemében a lelkében szögek
így nevelték nem verték csak a mesék
amiket mondtak neki nem hoztak nyugodt
álmokat sokat sírt a takaró homályában
most is sír este a magány lugasa körülötte
elrejti és el is felejti milyen vágyni valaki
után az utcán úgy ment sudár-büszkén
mint a lány a festményen ami a kedvence
hitte ő is ilyen szép és az is volt még most
is az csak a szomorúság nem hagyja el csak
az lengi körbe nem a parfümök illata hiába
az idő rágja kívül-belül pedig jógázik és
vegetáriánus virágokat nevel az erkélyén
macskái kecsesek és drágák ennyije van



Megyeri Zsuzsa: Szimbiózis

Megyeri Zsuzsa
Szimbiózis

If I Was Your Ocean, Would You Dive Insane?*

Egymásba ugrottunk,
Megszületett a mi.
Az Én és Te harcot vív,
Képlékeny a határ.
Melyik az erősebb sánc?
Ki éri el előbb a partot?

Gondolat gondolat után
Hullám hullám hátán
Csónak ringatózik hajó mellett.
Lassan csitul a vihar,
Illeszkednek a fogaskerekek.

*Idézet a The Trousers zenekartól



Miller Vassar: Ha kerekem volna vagy szerelem volna

Ha kerekem volna vagy szerelem volna

Főként Joanne Avingernek

Imát-verset mondanék szüntelen,
Munkában-munkátlan telnék a nap,
Hordozna kerék vagy a szerelem.

Hajnalig robogva az útfelen,
Testet ölelve, amikor akad,
Imát-verset mondanék szüntelen.

Fütyülve, míg órák futnak velem,
Hol játszanám, csókolnák hasamat,
Hordozna kerék vagy a szerelem.

Hegyek iránt, hol a nap megjelen,
Utamban a mély árnyékok alatt
Imát-verset mondanék szüntelen.

Dűlőutakon, hol virág terem
S agyagfelhő, ölelném derekad,
Hordozna kerék vagy a szerelem.

Puhán mint őz s mint az est hidegen,
Tűzben, mit fidulázó ujjam ad,
Imát-verset mondanék szüntelen,
Hordozna kerék vagy a szerelem.



Frost Robert: Két út volt előttem...

Két út volt előttem...

Sárgult erdőn szétvált az út,

Jaj, nem mehettem kétfelé

Mint egy vándor, elidőztem ott,

Néztem, meddig szemem hatolt,

Egyik hogy’ fordul a fák közé.

A másikon, ott indultam el,

Jó az is, sőt még több joga van:

Gaz verte fel azt, taposni kell;

Bár amazon is sok láb seper,

Lejárva az is, ugyanolyan.

S e reggel egyforma avart

Hagytak – lábnak semmi nyoma.

Az első út későbbre maradt!

De tudtam, új út mindig akad:

Visszajövök-e valaha?

Ezt majd sóhajtva mondom én

Valahol korszakok után.

Egy erdőn két út jött elém – –

S a járatlanabb lett enyém.

És ez a különbség, ez ám.



Yeats William Butler: Szimbólumok

Szimbólumok

Őr viharvert toronya. Pang.
Egy vak remete. Harang.
Rontó kard, élesre fent,
Csörteti vándorbolond.
Pengén aranyszálselyem,
Szépség, bolondság egy helyen.



Coleridge Samuel Taylor: Kubla kán

Kubla kán

Xanadu földjén Kubla Kán
Kéjkupolát boltoztatott:
Hol szent folyam, az Alph rohan
Át irdatlan barlangokon
Egy naptalan tengerbe – ott.
Öt-öt mérföld kövér talaj,
Keríti fal és bástyaraj.
Kertekben kanyargó erek,
Ezer fa virága tömjént terem;
Mint hegyek, oly ősrégi rengeteg,
És napsütött tisztások zöldje benn.

De oh! E zöld dombhátat félbevágott
Regényes meredély! S ciprus-tetőjét!
Vad hely! Éppoly szent s elvarázsolt,
Mint ahol egy elfogyó hold világolt
És nő siratta démon-szeretőjét!
A meredély fortyogva és remegve,
Mintha e föld zihálna és lihegne,
Egy óriási forrást kilökött:
A ki-kivillanó nyílás fölött
Rögök íves röpte, mint csépelés
Vagy mint visszapattanó jégverés:
S a táncoló sziklák közt hirtelen
A szent folyam meg felszökve jelen.
Öt mérföld hosszan kanyarogva, rángva
Erdőn-völgyön a szent folyó rohant,
S elérve az irdatlan barlangokat
Zúdult egy élettelen óceánba.
S hallott Kubla e zűrzavarba fúlt
Ős hangokat: jósoltak háborút!

A kies kupolának árnya
A vizek fölött lebeg
A hang kevert ritmusára
Mit zúg forrás és üreg.
Ez volt csak furcsán kigondolt csoda:
Jégüregekből napos palota!

Látomást láttam egyszer én:
Egy szűz játszott dulcimerén.
Abessziniából volt a lány,
Dalolt, játszott a citerán,
Az Abora-hegyről szólt dala.
Ha fel tudnám idézni ma
E szimfónát itt belül,
Oly mély gyönyörbe rántana,
Hogy zenével, mi ki nem merül,
Légből raknám e kupolát,
E napkupolát! s barlangjegét!
Miket, ki hallá, látva lát
És Vigyázd, vigyázd – így kiált –
Villám szemét, lobonc haját!
Magad három kört vonva védd,
S szent rettegésben húnyj szemet,
Mert ő mézharmatot evett,
S itta az Édenkert tejét.



Rossetti Christina Georgina: Egy élet párhuzamai

Egy élet párhuzamai

A síron innen nem, többé soha.
A „folyón innen” ne legyen.
A csűrön innen minden mostoha –
Nem, sosem –

Még ha folyik, folyik is az idő,
E csermely, csendesen
És a súlyos kalász legörbedő,
Szűntelen –

Csüggedni, soha; ernyedni csupán,
De visszanézni nem, sosem!
Ernyedten menni, csak menni cél után,
Szűntelen.



Yeats William Butler: Az álarc

Az álarc

"Nem kell arany, zöld szem, e maszk,
Ilyet ne ölts!"
"De drágám, hisz te tudod azt,
Milyen a szív: ha vad, ha bölcs,
Mégsem fagyaszt."

"Csak azt tudom, mi tudható:
Becsap - szeret."
"Csak az álarc volt látható,
Az ragadta meg szived,
S nem a való."

"Ha ég benned a szerelem,
Vizsgálnom add."
"Ne, hagyd ezt, hagyd ezt, kedvesem;
Mit számít ez, ha lángra kap
Szíved, szivem?"



Waddington Miriam: Valódinak képzellek

Valódinak képzellek (Magyar)

Valódinak kép-
zellek valahova
egy városba amely
nincs a ver-
sem változtat egyre
de te nem
látod nem hal-
lod vak vagy süket
hát rájövök hogy
nekem ez nem megy
hát nem megy ez nekem
de azért képzel-
lek tovább
valódinak



Márkus László: Álomvilág

Álomvilág (Magyar)

Jobban vigyázok rád, mint önmagamra.
Óvlak jégtől, téltől, széltől és önmagadtól,
antik hősként szélmalmokkal harcolok.

Véreres szemem most kiutat kutat,
szeretném megtalálni egy felfoghatatlanul
távoli meseország bejáratát.

Húzlak magammal pipacsmezőkön át,
hegynek fel, völgybe le, meg összevissza,
míg újra megtaláljuk önmagunkat.



Teasdale, Sara: Langy esők jönnek…

Langy esők jönnek… (Magyar)

Langy esők jönnek s föld illata száll,
és köröz a légben majd fecskemadár,

és ungnak a békák az éji tavon,
és szilvafát lenget a lágy fuvalom,

és a rigók mondják és torkuk remeg
a kis kerítéseken éneküket,

és nem beszél senki a háborúról,
s nem kérdezi senki, hogy lesz-e s mikor?

S nem kérdezi semmi, se fű, se madár,
hogy hol van az ember, jaj, hova már?

És új tavasz ébred és kezd életet,
és hogy mi elmúltunk, nem látja meg.
Kuczka Péter



Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok

A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából (részlet) (Magyar)

Édes fiát az anyja hívta,
messziről kiáltott,
édes fiát az anyja hívta,
messziről kiáltott,
a ház elé ment, onnan kiáltott,
nehéz kontyát lebontotta,
szőtt abból sűrű rengő fátyolt,
bokáig-érő drága leplet,
szőtt súlyosan-lobbanó palástot,
fekete-rojtos zászlót a szélnek
a tűz-lucskos, vér-szagú alkony.
Ujjait csillag-kacsokba fonta,
arcát a hold habja bevonta
és úgy kiáltott édes fiának,
mint egykor édes gyermekének,
a ház elé ment és szólt a szélnek,
szólt az énekes madaraknak,
szólt a szerelmes vadludaknak,
odaszólt a didergő nádnak,
a holdban-lebzselő krumplivirágnak,
a földbe-nőtt here-fürtű bikáknak,
a kutat-árnyazó kis ecetfának,
odaszólt az ugráló halaknak,
a gyűrűknek, amik gyapjasan szaladnak:
hallgassatok madarak, ágak,
hallgassatok, mert fölkiáltok,
hallgassatok halak, virágok,
hallgassatok, mert szólni szeretnék,
hallgassatok föld mirigyei,
vibráló-uszonyok, égi-ernyők,
csöndesűlj nedvekbe ágyazott zsongás,
atomok mélyéből szívárgó zajongás,
érc-szemérmű szűzek, vatta-szügyű nyájak
hallgassatok, mert fölkiáltok,
fölkiáltok az én fiamnak!
Édes fiát az anyja hívta,
gyűrűzve szállt föl sikoltása,
szállt a mindenség-csigatekervényben,
oldala megvillant a fényben,
mint halak zsíros-pikkelyes háta,
utakon fém, só lázadása,
Édes fiát az anyja hívta:
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te édesanyád!
Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te édes-öblöd,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te hűs forrásod,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te emlék-emlőd,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te hervadt-sátrad,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te félig-vak lámpád.
Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütődöm,
csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm,
a combom, lábam-szára,
a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok,
szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés,
megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok,
a villany is rossz, megüt az áram,
eres bőrömön jön ki a vérem, mint a megdobott madarak csőrén,
az olló elúszik előlem, mint fémből-való rák,
veréb-lábak a gyufaszálak, a vödör foggantyújával visszavág,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas,
vizenyő-indáktól érik a lábam,
csomós, lila növényzet borítja combjaimat,
lábujjaimon csont-épületek nőttek,
kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós,
csigahéjas, pikkelyes, palás, mint a régi kőzetek,
minden ágam búcsúzni készűl, beteg,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
mert én csak révülök,
szikáran betölt a benti-látomás,
szikrázik a korhadt, deres szerveken,
mint kerítésen lógó fagyott ingeken
a tél-reggeli kakaskukorékolás,
én hívlak, a te édesanyád,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
a dolgoknak adj újra elrendelést,
a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést,
a rakoncátlan fésű mutassa meg magát,
mert én már két ikrás, zöld szem vagyok,
áttetsző-könnyű, mint a szitakötő,
akinek, fiam, te jól ismered,
tarkója, s állkapcsa között
két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget,
csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok
és nem-földi dolgokat látok ezekkel.
Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
igazíts el mindent a lélekzeteddel.

A fiú ezt meghallotta,
fejét hirtelen fölkapta,
szimatolt tág orr-vedrekkel,
lüktető lebernyegekkel,
fülelt erezett fülekkel,
síró hangra egész-testtel,
mint vadász nyálkás léptére,
erdő-tűz kondor füstjére,
mikor a füst szövetében
sír az erdő, vinnyog kéken.
Egész fejjel fordúlt arra,
hogy a régi hangot hallja,
s érzett ekkor riadalmat:
meglátta farán a gyapjat,
osztott patáit meglátta,
gyopár-csülkeit csudálta,
s ahol liliom világít
szőr-erszényű bak-almáit.
Futott a tóhoz robogva,
szüggyel a lombot kotorva,
teste már habos csatakban,
fehér tajték földre csattan,
két-pár fekete patája,
virágot sebez halálra,
gyíkocska mállik alatta,
hűl toka-szakálla, farka.
Amikor a tóhoz érne,
ránéz holdfényes vizére:
vízben rezeg holdas bükkfa,
tóból szarvas néz rá vissza!
Most látja csak, karcsú teste
vastag szőrrel van befedve,
fedi szőr a térgyét, combját,
rojtos-ajkú vesszőtokját,
feje agancsot rügyedzett,
csont-ág csontot leveledzett,
arcát állig szőr borítja,
ferde-vágatú orrlikja.
Fának veti dús agancsát,
nyakát hurkás erek fonják,
toporzékol, magát töri,
szeretne már kiáltani,
de csak szarvasé a hangja,
amit vissza-hall az anyja,
hullatna fiúi könnyet,
nem-látni fúj vizi-szörnyet,
hogy a szuszogás-örvényen
megragyognak vizi-éjben
virág-uszonyú halacskák,
buggyant-szemű gyémántocskák.
Mikor a víz tolla csappan
szarvas áll a hold-habokban.



Kányádi Sándor: A jámbor medve

Kányádi Sándor: A jámbor medve

Februárban föl szokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.

Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodva.

Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.

Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.

De csak azért jön elõ,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,

hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.

Ha pedig az idõ zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.

Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.

Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.

Node amíg odaér,
nagy ügyetlenkedve,
hadd mondom el, mint került
kötélre a medve.

Egyszer épp egy ilyen zord
februári reggel,
erdõlni indult el egy
falubeli ember.

Hát amint megy, mendegél
felfelé a hegyre,
szembe véle jõdögél
jámboran a medve.

Megtorpan az emberünk,
ám a medve báván
s ártatlanul néz reá,
mint egy szelíd bárány.

Áll, tûnõdik emberünk,
majd egyet gondolva,
válláról a fának szánt
kötelet leoldja.

"Nem volt nekem soha még
életemben medvém,
mi lenne, ha ezt most én
szépen hazavinném."

Veti hát a kötelet
a medve nyakába,
s vezeti, mintha tinót
vinne a vásárra.

Így ballagnak csendesen
egészen hazáig,
már emberünk zsindelyes
kapuja is látszik.

Ki csak látja, nem akar
hinni a szemének,
szó ki nem jön torkukon,
szájukkal is néznek.

Vakkantásuk lenyelik
a kutyák, s a ludak
ámultukban mind egy-egy
hosszú nyakká nyúlnak.

De minderre jóformán
rá sem hederítve
lépked a mi emberünk
s mellette a medve.

Elérik a kaput is,
be is mennek rajta.
- Nézd, mit hoztam, feleség! -
kiált be a gazda.

Jön az asszony s vele a
gyermekek is nyomban,
de a kapu elõtt már
fél falu is ott van.

Ám a medve meg nem áll,
egyenesen hátra,
mintha menni akarna
a disznópajtába.

Megy vele a gazda is,
húzza most a medve.
- Még valami kárt csinál,
jaj, el ne eressze.

Nem csinált az semmi kárt,
még csak meg sem mordult,
egyenesen a disznók
vályújának fordult.

A vályúba éppen még
párolgott a moslék,
beledugta orrát, és
ki sem vette onnét.

De nem amíg fenékig
be nem kebelezte.
Akkor aztán fölállott
két lábra a medve.

Bõdült egyet, nyilván a
reggelit köszönte.
Kifordult a kötélbõl
s ledobta a földre.

Azzal át is lépett a
deszkakerítésen,
és megindult, merrõl jött,
vissza az ösvényen.

Már messzire járt, mikor
fölocsudtak végre
a gazda és ámuló
egész háza népe.

Elkezdtek a kutyák is
ugatni, s a ludak
mind egy-egy nagy éktelen
gágogássá nyúltak.

Állt a gazda, s tán ma is
ott állna, ha élne,
kezében ott lógna az
üres kötél vége.



Kozma László: Ágoston

Ágoston

A Filozófus – így szól a legenda –
Egyszer kisétált a tengerpartra.
Agyában forgatott ezerféle dolgot
Ilyeneket: hogyan lehet boldog
Az ember, ha parányi léte
Kialszik, mint pernye feketesége.
Hogyan örök, ami széjjelpattan
Mi a lényeg elszálló szavakban.
Létezik-e egyetlen Igazság
Miben állhat az emberi nagyság
A marék por, amely égre törne
Bilincsébe van zárva örökre?
Amely kering a széthulló anyagban
Hogyan lehet a Lélek halhatatlan?
Anyag-ruháját mintegy visszaöltve
A végső Egység a Káoszt legyőzze.
Azt kereste: az Egyetlen Egyet
A semmiből ki világot teremtett.
És legnagyobb titkát a Szeretetnek
A Jóságnak, amely véle egy lett.
S amely végül a világra kiárad
Háromban Egyet, és Egyben a Hármat.
Így ballagott az Óceánnak partján
A lágy habok a sziklát ostromolván:
Apró hullám, s széthullott az Okság
És lábai a homokot taposták.
Egy könnyű szél a nyomait befújta
És csak ment és nem lelt rá az Útra.
És ahogy ment, egyszerre észrevette
Hogy egy gyermek csészével vizet merne
Tenger partján egy apró mélyedésbe
Szétfut a víz, s üres a gödör mélye.

S ahogy nézte, elfogta a részvét
A gyermek újra töltötte a csészét.
Kezét szelíden a vállára tette
És a munka céljáról kérdezgette.
Csengő hangon a gyermek felelte:

– Ez a célom, nem tart kevesebbre
Hogy a zúgó Óceánt kimerjem
E gödörbe, melyet készítettem. –
Gondolkozott: hogyan magyarázza
Hiszen végtelen a tenger árja,
A gyermeknek, hogy a munkája meddő…
De csengő hangon újra megfelelt ő:

– Munkámat én hamarabb bevégzem,
Mint Isten titkát megfejthesd egészen.
Mert elmédbe oltotta a vágyat:
Keresd őt, hogy végül megtaláljad
A szándék, amely megfogan szívedbe
Maga az út, és ő készítette.
Mert önmagát átadta előbb
S úgy teremtett téged, keresőt.
Mert ne feledd: bár célja van az útnak
Ő az Út is, életedben új nap.
És ki vágyat a szívedbe olta:
Nem keresnéd, ha tiéd nem volna.

És egy hullám a homokra görgött
Csapásával megtölté a gödröt.



Reményik Sándor: Alchimia

Reményik Sándor: Alchimia

Homályos, titkos pincegádor,
Nyugtalan fény a falakon...
Tégelyek, üstök, báj-szerek közt
Búsan, balgatagon, vakon
Gunnyaszt a fejedelmi agyrém
Az engedetlen anyagon.
Virraszt a százszor bukott szándék,
Virraszt az őrült akarat:
Ólomból, rézből, porból, sárból
Átlényegítni aranyat.
Nemtelen fém, közömbös oldat:
A falat füsttel feketítve,
Táncos tűztől hevítve olvad.
Albertus Magnus, Trismegistos
Ködben és gőzben tűnnek el -

Csak az a napsugárszín csillám
A tűzpróbálta tégely alján
Nem dereng soha, soha fel...

Királyibb ábrándom van nékem,
Míg nemtelen fémek között
Vergődöm a vak sötétségben,
Kétségbeesve magamon:
Az engedetlen anyagon.
Elkésve tán, de egyre mégis
Feszül bennem az akarat:
Látszat-életből, tetszhalálból,
Vak indulatból, sötét sárból
Kicsikarni az aranyat.

Mondd Istenem, csakugyan úgy van:
Aranyat nem lehet csinálni,
Csak véletlen csákánycsapással
Te irgalmadból - megtalálni?
S ha nincs bennem rejtett arany,
Rejtett arany, rendelt arany:
Lelkemnek mért kell vívnia?
Minek a bús királyi agyrém,
Reménytelen alchimia?
Mért vagyok mindig üres tégely,
A sok jó szellem mért fut széjjel,
Mért szorongok szívtépő éjjel,
Mért vonz a tündér Lehetetlen,
Mért gunnyasztok a tehetetlen,
Az engedetlen anyagon?
S mért lidérclik a nyugtalan fény
Pincém homályos, titkos mélyén
A füstfekete falakon?

1934 január 1



Csoóri Sándor: Motyogók

Motyogók

Nyöszörgő villamosokon
s elszabadult utcáin Budapestnek,
jönnek elém márványos arccal,
akik magukban beszélgetnek.
Mint a magoló diákoknak,
szemük lebágyad, jár a szájuk,
mintha csak nem evilágból való
ördöggel folyna ősvitájuk.
Sovány kosarú nénikék
motyognak ki az utcazajból
s ránduló arcuk visszarémlik
a csúfolódó kirakatból.
Nők jönnek, mozgó csípejű,
elringató-szerelmű szépek
s kísértés közben borzongok meg,
hogy ők is, ők is dödörésznek.
S a nagy színész, ki tegnap este
fölzaklatta a közönséget,
magátfeledve, utcahosszat
valami titkot kibeszélget.
Mit beszéltek ki, motyogók?
Mit beszélsz ki te, nénike,
míg a piacról mész haza?
Pénzed osztod be télire,
ne legyen vődnek panasza
s nyolcszáz forintból jusson is
ruhára, szénre, kosztra is?
Mit beszéltek ki, motyogók:
hajnal-csípejű asszonyok,
tört-virágszemű asszonyok?
Árva szerelem szavait
ismétlitek el, kedvesek?
Vagy épp hazudni készültök
a gyanakodó kedvesnek?
Mit beszéltek ki, motyogók?
Miket motyogsz ki, nagy színész?
A régen írt tragédiák
időzített döbbenetét?
Vagy tán a vad, a mindig-kész
remény zöld villogású szavait,
melyektől a letérdelt lélek
lázadóvá magasodik?
Mit beszéltek ki, motyogók?
Ez idegbajos századot?
E háborús, kenyérjegyes,
emberpróbájú századot?
Jöttök, jöttök az utcán szemközt
s megszólít hangos gondotok –
azt mondjátok, mit nékem kéne,
ha üvöltök, ha dadogok.



Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1941. január 17.



Konsztantyin Szimonov: Várj reám

Konsztantyin Szimonov:

Várj reám

Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj ha tűz a nap,
várj ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár-
... szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! Ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
,, Szerencsés legény.?
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklö csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerü titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.



Szergej Jeszenyin: SZOVJET-OROSZORSZÁG

SZOVJET-OROSZORSZÁG

Elmúlt a förgeteg. Kevesen bírtuk épen.
Hány nem felel hívó baráti szóra!
Most az elárvult földre visszatértem,
ahol nem jártam nyolc év óta.

Kit hívjak? Kivel osszam éles árnyú
keserves örömem, hogy életben talál
bárki fia? Itt még a malom is - félszárnyú
nagy gerendamadár - húnyt szemmel álldogál.

Itt már egy sem ismer, tudom.
Akik szerettek, mással elcseréltek,
és ott, hol álldogált szülőlakom,
mostan hamu hever és úti homokréteg.

S az élet megy tovább.
Öreg és ifjú fejek
jelenésként bukkannak fel köröttem,
de nincs ki előtt kalapot emelnem,
senki szemében otthont nem lelek.

Fejemben karmos gond-csapat riog:
mi a haza?
Vagy álom ez, tünő?
Majdnem mindenkinek zord zarándok vagyok,
ki tudja, milyen messziről jövő.

Ez én vagyok!
Ládd e falu fiát,
e faluét, amely arról lesz híres egykor,
hogy itt szülte egy parasztasszony
Oroszország botrányos lantosát.

De az ész a szívet csitítja:
"Mért vagy megbántva, cimbora?
már az új fény ragyog virítva
más nemzedék kunyhóira.

Te lassan elvirulsz; ne bánd,
más ifjak másképpen dalolnak,
már sokkal szebbet tudnak holnap,
anyjuk nem a falu, hanem egész világ."

Hazám! Bolondként bolygok földeden!
Besüppedt arcomon betegség pirossága.
Honfitársak szava már szinte idegen,
és mint külföldre, érkezem hazámba.

Most ezt látom:
a parasztok vasárnap
a tanácsház elé, mint rég templomba, gyűlnek;
olajozatlan, fa-göcsörtös szájak
"az új helyzetről" vitába merülnek,

Az alkony híg aranyat csorgat,
szürke földeken habzik szerteszét.
Árokpartnak vetik a jegenyék
mezítlen lábukat, mint kapuknál a borjak.

Sánta vöröskatona réved a múltba,
emlékezőn ráncolja homlokát,
Bugyonnijról szól fontoskodva,
századszor mondja el Perekop ostromát.

"Akkor aztán mi... emitt, meg amott...
aztán a burzsujt, ottan a Krimen..."
A juharfák fülelnek hegyesen,
árnyban sápítoznak az asszonyok.

Hegyről ereszkedik egy paraszt-komszomol:
most hallgathatsz harmonikát itt
és Gyemjan Bednij agitkáit.
A víg rikoltozás a völgyben szétomol.

Ez most az ország!
Hát mért bőgtem én,
hogy barátja vagyok a népnek?
Az én költészetem többé nem él,
magam se kellek a fenének.

Mit bánom én!
Szülőföld, ég veled!
Elég, hogy valaha szolgálhattam neked.
Sebaj, ha már nem énekelnek engem:
addig daloltam én, míg beteg volt a földem.

Én mindent úgy veszek,
miképpen adják, Isten engem!
Ha kell, járjak kitaposott uton.
Októberé és májusé a lelkem,
de lantom, kedves lantom nem adom.

Más kézbe nem adom - hozzá ne érjen
anyám, barátom, feleségem.
Megszólaltatni csak én értem,
az éneklése: éneklésem.

Ifjak, viruljatok! Legyen ép testetek!
Nektek megváltozott az élet és az ének.
Ismeretlen határ felé magam megyek,
ahol megbékül a lázongó lélek.

De akkor is,
ha majd az egész földgolyóról
eltűnik a törzsek gyűlölködése,
el a hazugság és komorság -

én akkor is magasztalom
ihletben égve
a föld egyhatodát,
amelynek neve: Oroszország.

WEÖRES SÁNDOR