Kedves verseim

Azt szeretném, ha ide beírnátok kedves verseiteket.
Azt is szeretném, ha zömében magyar költők verseivel telne meg a fórum, de lehet más nemzetiségű is a költő.
És azt is szeretném, ha az ide leírt vers tükrözné a hangulatotokat, vagy egy aktuális történéseteket.
És persze ezek csak titkos vágyaim.
Én ezzel a gyönyörűséggel adom meg a fórum hangulatát:

Tóth Árpád: MA LELKEMET...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

1913

Szeretettel: Ery



Babits Mihály: ATLANTISZ

Babits Mihály
ATLANTISZ

Egy világ, amely lemosdotta az életet

Búvár leszek én, kaucsukból gyártva ruhám, süvegem
úgy nézek a két kaucsukba szegett karikás üvegen
bukdosva botor léptekkel a sűrü nehéz víz alatt
és nézem a hajladozó suhanó sima kúsza halat
a kicsit, a fürgét s a nagy halat, a kicsi néma vadászát
virágszerü állatok áloméletü nyíladozását
a piros koráll eleven hegyeit, virágszigetét
a rettenetes fejlábu polyp Medúza-tekintetét
száz szép halavány színt kéken a víz remegő üvegén át
és látok egy elsüllyedt várost, félig leomolva, némát,
egy holt mesevárost kéken a víz remegő üvegén át.
Hintázik a habban nagy fala - mind csupa márvány.
Hab rongyaivá rezgése miatt szétpikkelyeződik a színe
kikorhadt rég minden kapuja. - Belépek egy helyen. Íme.
Egy nagy terem - babylóniai. Még szobrok, oszlopok állnak
és függönyöknek aranyrudai (holt kincs a gyenge búvárnak).
Márvány, meg arany, meg drágakövek (vagy élő vízi virágok?)
de bíbort s ami volt más drága szövet, víz sava rég kirágott.
Még aranyváza a trónnak áll, de már faülése kikorhadt.
Csönd van, csak az ablakokon suhan be néma komor had
Mint nagy madarak, tányérhalak, az oszlopok erdejében
olajos lomhán keringenek, szobrot kikerülve szépen.
S a szobor mögött lámpám besütöm a sötétlő néma zugolyba:
porló halom emberi csont van ott, ahová a víz sodorta.
Halott világ! Csak a víz eleven és szerte rezgeti selymét
Ruházva a halott köveket s a csont kriptai termét.
Másutt a halál magára veszi a föld süket öltönyét
itt áttetsző üngben mulatoz követve a víz ütemét.
Játszik selyemkék fodraival és táncol ős ütemére
szerpentin táncosnő gyanánt az óceáni zenére.
Azután lámpám a szoborra sütöm: hamit kinézhetek abból
egy Aphrodité Anadüomené, amint kikel éppen a habból.
Azóta hej megint lemerült s nem látja ember a pőrét
Halak dörlőznek combjai közt és víz simogatja a bőrét
nedves haját fősülgeti még mint rég a régi mesében
s örökre fördik meztelenül a zord Oceán vizében.

Csak én vagyok itt aki emberi még és lelke se, teste se márvány,
nehéz a víz és nincs levegő: bukdosva fulladok árván.
Csak nem szakadt el a gumicső? vagy a láncnak csigavonója?
Hé emberek! ne hagyjatok itt! fel! a levegőre! hajóra!

1912



Alfred Lord Tennyson: TÜNDÉRORSZÁG KÜRTJEI

Alfred Lord Tennyson
TÜNDÉRORSZÁG KÜRTJEI

Ormok haván, tornyok falán
az ég zuhogó fénye lángol;
tó tükörét nap töri szét
s a vad vizesés zengve táncol.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve:
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

Mily tiszta halk! Hallod a dalt,
a tisztuló és halkuló dalt?
Szirtek felett mint üzenet
Tündérország száz kürtje sóhajt.
Zúgj, a bíbor völgy zengjen veled össze;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

Óh kedves, a kürtök szava
belehal az égbe, a tájba;
de lelkeink visszhangja mind
nagyobb, s csak nő a muzsikája.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

Szabó Lőrinc fordítása



Alekszandr Puskin: A PRÓFÉTA

Alekszandr Puskin
A PRÓFÉTA

Vitt-vitt a sivatagon át
az Igazság iszonyu vágya,
s hat fényszárnyával egy Szeráf
egyszerre csak utamat állta.
Halk ujját álomszeliden
végigvonta szemeimen,
s erejük, mint egy ifju sasnak,
lett rögtön, tiszta, hős, hatalmas.
Megérintette fülemet,
és fölharsantak az egek:
fényszült angyalok suhogását
hallottam, és csillagzenét,
fű növését, tengerfenék
szörnyek kavarta zuhogását.

S kiszakitotta nyelvemet,
mely oly önzően sietett
társulni minden fecsegésbe,
s vérmocskolt keze az okos
kígyónak tette be gonosz
számba fulánkját. Végül érce
mélyen mellembe hasitott,
s a kebel tátongó sebébe,
még lüktető szivem helyére
eleven parazsat dugott...
Némán, élettelen feküdtem,
s az Úr szava zendült felettem:
„Kelj föl, Próféta, akarom:
hallj s láss, utad erőm vezesse:
légy tanúm vizen, szárazon,
s lobbants lángot az emberekbe!”

Szabó Lőrinc fordítása



Edmund Spenser: A TÜNDÉRKIRÁLYNŐ (részlet)

Edmund Spenser
A TÜNDÉRKIRÁLYNŐ
(részlet)

A gyönyörűség lugasa
II. könyv 12. ének, 70-80. stanza

S hallottak oly édes dallamot,
mely az értő fül legfőbb öröme,
amilyet még soha nem hallhatott
földi tér, csak az édenek köre:
s bármi lénynek szólt, megítélnie
bajos volt, miféle zene lehet:
együtt a fül megannyi gyönyöre
szólt benne, ékesen illeszkedett,
madárdal, énekhang, szél, vizek, hangszerek.

Víg madarak kedves lombok alatt
daluk összhanggá édesen keverték;
angyali-lágy, remegő szavukat
hangszerekével mennyei kecsesség
egyesítette, ezüstös, remek-szép
kórus csendült vízesés morajába:
s e mély zúgást hol megszeliditették,
hol erősítették, szél susogása
járt köröttük, felelt kiük-kiük szavára.

Ahol mintha szólt volna a Zene,
a szép Boszorka ott töltötte kedvét
új Szeretővel: varázsereje
bűvölte oda, messzi idegenjét,
ki most mellette szendergett, pihent még
titkos árnyban, pajzánságok után,
s szép Hölgyek s pajkos fiúk énekelték
körülöttük dalukat, s ennek során
el is játszottak, féktelenkedőn, buján.

S a nő végig a férfira hajolt,
hamis szemét látványára szegezte,
mintha gyógyulna, hol sebezte-volt
a kígyó, vagy mohón gyönyört legelne:
s gyakorta könnyű csókokkal lehelte,
föl ne ébressze, ajkát harmatozta,
szemén át szívta eleven szerelme
tüzét, kéjes vágyába máris oldva,
és sóhajtozva, mintha ellenére volna.

Míg valaki e szép dalt énekelte:
Ó, te, ki vidulsz ékes képeken,
lásd, ha virág nyit, Nap Tükre a kelyhe;
ah, nézd a Szűz Rózsát, mily ékesen
nyit s pillant, szerényen, szemérmesen,
s mintha úgy volna szebb, ha rejtezik;
de íme, már bátran s készségesen
tárul, bimbó-keblet meztelenít,
s hamar elmúlik elmúlik, ó, nézd, veszti szirmait.

Így tűnik, mint a nappal, a levél
s a rügy s virág halandó élete;
hanyatlik, s nincs, hogy új, friss nedve kél,
egyszer volt dísz, csak így virult vele
sok Hölgy s Lovag szerelmes nyughelye;
hát addig tépd a rózsát, míg virul,
mert jő s fonnyasztja rút vénség szele;
gyűjtsd Vágyad rózsáját, míg pirosul,
szeress, míg hasonló szép bűn vár válaszul.

Ekképp szólt. S a madarak kórusa
rákezdte újra, mintha helyeselne,
s példája lenne kellemes szava,
melynek a makacs pár mindjét figyelte,
míg haladt fáradatlan, nem pihenve,
ligetet bújt és bozót sűrűjét
kúszta át, végül ama helyre lelve,
hol a kéjenc Hölgy fogta kedvesét,
ölén nyugtatván a Vadóc álmos fejét.

Rózsaágyon hevert a Nő, akár ha
hőtől alélna, vagy bűn mámorától,
bízó bájait tárta fel ruhája,
selyemszál- és ezüstszál-szőtte fátyol,
nem fedvén bőre alabástromából
szinte semmit, sőt, így volt az fehérebb;
Arachne készít ilyet fény-fonálból,
vagy maga a Nap, harmatos-ledéret,
mely mégis szűzi-tisztán szállva vág a légnek.

Hókeblét kedvre falhatták az éhes
szemek, s nem tudtak volna telni véle,
ám friss emlékű fáradása édes
méznél különb cseppeket csalt hegyébe,
s ezek gyöngyökként gördültek elébe;
szemén futkostak boldog mosolyok,
nedves tűz-sugárral átjárva, mégse
ölve gyönge szíveket: csillagok
tündöklőbbet így ha fényük vízen ragyog.

Az ifjú, aki mellette aludt,
bizony, nemes sorból származhatott,
s így fájó látványt nyújtott, mire jut
a jeles erény, mint éri mocsok;
szép tisztelet és kedvesen konok
figyelmesség védte így is az arcát,
férfias báj, álmán nem bágyadott;
gyöngéd ajka alatt a fiatalság
szakálla sarjadt, selymes-friss szálú bodorság.

Fegyverzete, a szunnyadó dicsőség
renyhült tára, ott függött egy faágon,
a derék pajzs titkolta régi hősét,
rozsdállott, diadaljel egy se látsszon;
de néki jó hírnél már több e mákony,
csak tékozol, más üdvét megveti,
fetreng buja, fényűző orgiákon,
így züllik teste, tűnnek napjai;
ó, rettentő varázs, mely rontással veri!

Tandori Dezső fordítása



Bartos Erika: Szélbújócska

Havas a házunk, havas az utca,
Reggeli szél a hajamat fújja.

Teleszór hóval, beborít dérrel,
Bújócskázom a nevető széllel.

Fa mögé bújok, utolér nyomban,
Szaladok fürgén, megelőz gyorsan.

Futok a hóban, libben a sálam,
Fütyörész vígan, sebesebb nálam.

Nyílik az ajtó, törlöm a lábam,
Meleget ont a kályha a házban.

Zörren az ablak, Szél koma rázza,
holnap is eljön, ezt dudorássza.

Susogó karját búcsúra inti,
Hópihecsokrát szanaszét hinti.



József Attila: Nagy ajándékok tora

József Attila: Nagy ajándékok tora

Ökölnyi rubinkövet adok,
Akaszd a nyakadba s nézd hogyan ragyog
Szíved fölött, a melled közepén,
Csudáld, hogy izzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt' ne járj, mert ott sóhaj terem.

Ha szomjazol, hát aszubort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok
S ha érzed, hogy az íze keserű -,
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel -,
Szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.



Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?



Sumonyi Zoltán: Hol is, hol is?

Sumonyi Zoltán: Hol is, hol is?

Ha ott lennék, ahogy most itt vagyok;
Egy más lakásban, nem a megszokott
Ajtók, falak és tárgyaim között,
Vagy másképpen szitál a téli köd
Az ablakon túl; - bárhogy is szeress,
A szerelemnek árulója lesz
Sok öntudatlan apró mozdulat,
Mert szűknek érzem majd a falakat,
Vagy túl tágasnak azt a nagy szobát
Ahol fiaim nem csörtetnek át,
Vagy nem találnák ott az anyjukat
És én se látnám ott az anyjukat, -
A hétköznap másképp mindennapos
Az ünnep lenne másképpen habos,
Az indulás másként izgalmas és
Más biztonság a visszaérkezés, -
Reflexeim egyszerre ellened
Fordulnának; de vissza nem lehet
Csinálni már, - hát némán ordítok,

Ahogy most innen Érted ordítok...



Karafiáth Orsolya: Liebesgedicht

Karafiáth Orsolya: Liebesgedicht

"Szerelmem, gondoltam, szerelmem vagy te is,
bár nem látszol annak és nem úgy viselkedünk."
(Ágens)

A testen, és a test mélyén, belül
egyszerre ért a pillanatnyi pánik.
Hogy megmaradjon: nem kellett idő.
Nem enged el. És nem tarthat sokáig.

Miért kérném, hogy érezzél velem?
Kívülről megtanulj? Ugyan, ki kérte?
Első érzésre tudtam, s nem riasztott
hogy így megyek veled. Ilyen kevésre.

A testen és a test mélyén, belül.
Gyomorban, méhben, s hátha ott, a szívben.
Lesír az arcomról, a könnyeimről.
Hogy felnőttem. S hogy mégse úgy. Egészen.

Ne érts. Nekem se jó, hogy értelek.
Az arcomat nézd. Így próbálj szeretni.
Egészséges vagyok és átlagos.
Így gondolj rám. A választásod - ennyi.

A testen, és a test mélyén, belül
redők meg árkok, pár fáradt szövet.
Még összetartanak. Engem. Veled.
Honnan tudnád, miért is élvezed.

Így tartalak, tapinthatóan, épen.
Fel sem fogod. Nem tőled létezik.
Nem ér hozzád, milyen boldog vagyok.
Nem érint meg, hogy boldogság ez is.



Csoóri Sándor: Homlokod homályából

Csoóri Sándor: Homlokod homályából

Kiszolgáltatsz a boldogságnak,
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomodban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.

És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.

S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket
ahol velem szerettél volna járni-
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.

Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.

A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
S homlokod homályából csapkod felém egy lepke



Zelk Zoltán: Csak téged

Zelk Zoltán: Csak téged

Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.

És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted ?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . . .

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek -
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.



Kiss Dénes: Időző

Kiss Dénes: Időző

Meg kell fejtenem, ki vagy,
mit akarsz velem,
mennyi benned az áhitat,
a barátság, a szerelem?
Visz-e szorongás
napfényes utcákon át
az élesre csiszolt őszben,
hol mint kristályrácsok
villantják puszta fakoronák
a Nap cserepeit,
s pókháló ejti csapdába
az időtlent.

Meg kellene fejtenem e nagy
szelidgesztenyék alatt
vonásaid keresztrejtvényét,
csönd-kondító pillantásodat,
s ki vagyok neked,
te nekem ki vagy?
Hadd tudjam meg
e tiszta szavú őszben,
amiért e végtelen pillanat
ragyogó tisztásán
elidőztem.



Szőcs Kálmán: Szerelmes vers

Szőcs Kálmán: Szerelmes vers

Állnék vigyázba érted, mint a fenyvesek,
S nem érdekelne, milyen rögöt apaszt alattam
Legyekkel barátkozó alja gomba-nép,
Azt sem bánnám, hogy ilyen egyedül maradtam,
Csak megfoghatnám kezed fejét,
Melyen kék erekkel álmodik a puha tél.

S lennék fa is, hogy ágam te legyél,
Hogy ujjaid értem remegjenek,
S ha indulnak a lila égben fürdő
Megszédült szelek,
Óvnálak a cinkos ablakok
Sanda fényétől, ó védenélek a magam melegével.
Amíg meghalok.

Címek, rangok, rímek és cafrangok
Helyett adom én neked
Vigyázban álló tisztaságom, mely füvek tövén
Őrizte álmait a Napnak, hogyha jöttek
Kerékbe tört hitekkel farkasfogú telek.
S ha majd e tisztaságot sem tudom
Fekete táporok miatt cipelni így tovább,
Légy ágam, s félve fázz majd egyszer értem.

Egyetlenegyszer legalább.



Nagy László: Adjon az Isten

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.



Horosnyi Sándor: Forró csókod

Forró csókod


forró csókod lágy ízét még itt érzem az ajkamon,
s tested forró lüktetését miden áldott hajnalon.
kívánom, hogy átöleljél, ne engedj el, karolj át,
s érezzem bőröd illatát, hozzám simult bársonyát.

szemed tükre megigézett, mint a kéklő tengerek,
elsodort és elszédített, mint a fátyolfellegek.
akarom, hogy újra éljen benne az a csodás tűz,
amit a sok rossz emlékünk onnan soha ki nem űz.

vágyom érinteni téged, csókkal hinteni nyakad,
simogatni kecses vállad, míg az idő elszalad.
izzó hévvel hozzád bújni, s eggyé válni csendesen,
magas légterekben szállni, hol tombol a szerelem.

szeretnék a szíved mélyén érzelmek közt lebegni,
csókot nyomni homlokodra, éjjel-nappal szeretni,
kényeztetni, s felfedezni ami benned rejtelem,
kísértéseknek engedni, s hordozni a szívemen.

forró csókod lágy ízét még itt érzem az ajkamon,
nem becsültem szerelmedet, s bánt ez minden hajnalon.
itt szenvedek magányomban, nincsen párnám, paplanom,
csak az emlék, mely oly édes, s visszhangzik a falakon.



1919

1919 -ből

Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,

mint a miénk most? - Kínok imája! -

Nyisd meg Nagyúr a fellegek kárpitját

s irgalmas szívvel, figyelmezz rája.

Nincs annyi fűszál, libanoni lejtőn,

mint ahány könnycsepp bús magyar

szemekbe,

hallgass meg kérünk, jaj, most az egyszer

Miatyánk, ki vagy a mennyekbe'!

Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,

hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!

Sok volt a vétkünk - nagy büszkeségünk.

felhőkig járt az álmodásunk -

de most bánattól gyötrötten mondjuk:

Szenteltessék meg a Te neved!

Végigvertél a borzalommal

és mégis, most is széthúzunk, látod.

Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,

jöjjön el végre a Te országod!

Ugye nem szórod szét ezt a népet,

bujdosónak a nagy világba,

hiszen Te hoztad Ázsiából

s verted, de védted a pusztulástól

ezer évig! Mondd csak: hiába ?!

Voltunk a véres védőbástyád

s voltunk villámló ostorod,

tégy velünk, ahogy megérdemeljük,

legyen meg a Te akaratod!

Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,

s küldd az erőt a rossz karunkba!

Küldj halk esőt a földjeinkre

S legyen gondod a barmainkra!

Önts enyhülést a lelkek tüzére,

s tudsz: szeress! Ha kell: fenyíts!

csak legyen béke, boldog megértés,

miképpen menyben, úgy a földön is.

Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,

nincsen koldusabb néped minálunk.

Nézzed a gyermek éhező száját,

asszonyainknak bús Kálváriáját,

ha Te nem segítesz: elveszünk!

Ó, add meg hát a napi kenyerünk!

Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,

gőgösek közt, bizony elsők voltunk,

de most a házunk hamva van fejünkön

s a bűnbánat megtépte köntösünket,

Isten! Istenes szerelemmel

bocsásd meg a mi vétkeinket!

Minket megvertél magyar-Isten

és megverted az őseinket.

De fiainknak minden más nép,

felejtse el apái vétkét

- sok számolatlan számadásunk -

miképpen mi is megbocsátunk

a mi ellenünk vétkezőknek

Torkunk rekedt a rimánkodástól

az ős magyar föld: merülő gálya.

Jaj! Tedd a szent kezed föléje,

oltalmazd meg, vigyázz rája

és ne vigy minket a kísértésbe!

A tenyereden, Isten-apánk

hordod az ember-milliókat.

Mi is elférünk békében ottan,

csak vesd ki köztünk az árulókat!

Nem kell minékünk más hódolása

és nem vágyik a magyar sehová sem,

csak engedj élnitüzekbe nézni

tilinkószónál mesét mesézni

és szabadíts meg a gonosztól! - Ámen.



Garai Gábor: Bizalom

Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer

csalódom abban, kinek szívemet,

mint álmából a rózsát, kitakartam,

s ha éppen az árul el, kit életemmel

fedeztem én,

s ha tulajdon fiam

tagad meg,

és ha nem harminc ezüstért,

de egy rongy garasért adnak el engem

barátaim,

s ha megcsal a reménység,

s ha kudarcaim térdre kényszerítenek

és elátkozom már, hogy megszülettem,

s ha csak a bosszút hizlalja a hála

híveimben,

s ha rágalom kerít be,-

akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes

hinni az emberben, akkor se mondom,

hogy megélek magam is, néptelen

magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:

bizalmam sarkig kitárult kapu,

nem verhet rá lakatot a gyanú;

ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére

nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,

megtisztálkodva megint betérhet újból;

ki kétélű késsel jött ide ma,

köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.

Nem hirdetek bocsánatot rossznak,

kegyelmet a hazugnak,

nem tudok

mentséget a könnyes képmutatásra,

s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,

akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!

Mint mamut és az ősgyík, a múltba

porlad a gyűlölet és a gyanakvás;

dühünk lehűl,

csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között

csupán maga az ember halhatatlan.

Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen

irgalmas vára bizalomból épül;

s az önmagával vívott küzdelemben

csak jósága szolgálhat menedékül



Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselõ félelem

kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlõ maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszületõ csillagon

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

(1994)



Szilágyi Domokos: Kisöcsémnek

Szilágyi Domokos

Kisöcsémnek

Nézz rám, Pistukám: két szemed ég,

Száz csillag küldi fényét feléd,

S nézzél csak, nézzed: néked ma itt

Száz virág nyitja ki szirmait.

Menj föl a csúcsra, nézzél körül:

Fű, fa és csermely néked örül,

Minden tiéd itt -- néked adom:

Mesés és kincses birodalom.

Mindenik fáján sok-sok levél:

Rájuk van írva, hogy jó legyél,

Tanuljál szépen: téged ma itt

Egy egész ország erre tanít,

Lépted kíséri ezrek szeme --

Minden tiéd itt: éljél vele!

Száz fűszál hajlik lábod alatt,

Száz madár zengi: becsüld magad,

Száz havas csúcsán hólepel ül,

Ez ragyog rajta: élj emberül!

Nőjél meg nagyra, mint a fenyő,

Légy dolgos, munkás és nevető,

Sok szépet alkoss, -- mindig lehet,

Míg a derült ég reád nevet,

Míg csak a vén Nap ontja le rád

Éltető fényét, hó sugarát!



Telepszegleten szeszelde

Telepszegleten szeszelde - egy megtekert vers bejegyezve (Falu végén kurta kocsma csupa e betűvel!)
Hang Ember

Egy versremek eszperente nyelvre eltekerve. Engem megnevettetett.

Telepszegleten szeszelde

Telepszegleten szeszelde

Csermely mellett elhelyezve,

benne kedve tetszelegne,

teszem fel, nem esteledne.

Egek rendre estelednek,

erek, berkek csendesednek.

Dereglye sem megy keresztbe,

hever e fekete csendbe.

Szeszelde bezzeg nem csendes,

zeng-peng benne zene rendes.

Szesz ereje szerteterjed,

embereknek kedve gerjed.

Hej, menyecske, kedves lelkem,

erjedt hegylevet kell nyelnem!

Legyen hetven esztendeje,

de meg heves szesz ereje!

Zenemester, sebesebben!

Kerekedett fene kedvem.

Keresetem szerteverem,

lelkemet meg eltemetem.

Megjelennek rendelettel:

csendesebben kedvetekkel!

Telep feje heveredne,

esetleg elszenderedne!

Legyen vele beste lelke,

te meg eredj fene helyre!

Zene zengjen, szedte-vedte,

pendelyemnek lehet veszte!

Mesmeg mennek, reteszt vernek:

Legyenek csendesek kendtek!

Szentek lelke legyen velek,

kedves egyetlenem beteg.

Feleletet egy meg nem tett,

berekesztenek szesznyeletet.

Zene menten befejezve,

s szertemennek csendesedve



Hol csermely zúg

Hol csermely zúg völgy zugában, erdő mélyén,
oda vágy a lelkem, árnyékos rejtekén,
nincs más hang, csak amit a természet neszez,
nem bántja nyugalmát semmi a szívemnek.

Csak mókus rágicsál a fák lombja között,
s madár suhan át halkan a fejem fölött,
csak a szél suttog titkokat a fülembe,
hogy a völgy ölén kik estek szerelembe.

Csak a csermely locsogja el, ki merre járt,
hány állat oltotta belőle a szomját,
ivott-e vizéből fű, fa, virág, s ember,
mert ő még tiszta ám, nem hordoz szennyeket.

Oda vágy a lelkem, ahol az ember még
abban, amit kapott megleli örömét,
völgyében otthonát, családját, barátját,
erdeje csendjében lelkének nyugalmát.

Örülni tud mindent locsogó csermelynek,
s titkokat hordozó szél csendes beszédének,
zörgő, neszező szép erdei világnak,
s mi neked is nyílik, mezei virághad.

Hol csermely zúg völgy zugában, liget mélyén,
oda vágy a lelkem, ott leli békéjét
csak a szél susogjon, csak madár suhanjon,
csak tiszta vizéből a világ ihasson.

Forrás: http://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/138098
Pieris.hu - interaktív művészeti portál



.pengető "Sorok dőlnek ujjaim közt, vágyak kelnek sorok között,

önuralom.

"Csak könnyedén,
borul vállamra
világ terhe.
Mosolygok egyszerűen,
S várom azt,
mikor rám pillantasz,
mert Világ akkor elfordul,
valóság álomba borul,
vágyak zúdulnak.
Helyet követelnek,
egyet akarnak,
mit szívembe ordítanak.
Tekintetem követ végig,
halkan bújok meg ölelésedben,
világ zaja megszűnik lassan..
Vagyok csak,
létezek,
boldogan,
egyszerűen őrülten.
Múlandó pillanatok,
eszetlen gondolatok,
fájó valóságban,
hogy másodpercekre lehetek
csak veled,
mikor én álmodok,
s te alszol mellettem. "

.pengető



.pengető "Sorok dőlnek ujjaim közt, vágyak kelnek sorok között,

pont

Vannak szösszenetek,
Elveszve képek mélyében.
Tükörképe a múltnak,
hogy egyszer éltem így is.
S lehettem volna bárki is.

Percek, csak döntések.
Lépesek útvesztőkben.
Vannak sorok,
Rég hallott, látott emlékek,
Hogy éreztem,
Sőt haltam volna érte.
Vannak fájó másodpercek,
Mikor uralkodni kell,
S nem dönteni,
Hogy lehet most ez?

Vannak utak
melyek zsákutcába mennek.
Hol veled,
Hol nélküled.
Még nem tudom melyik jó nekem.

Van mikor őrjöngök,
Hol pillantást sem vetek,
Van h keresek,
Hol menekülnék,
Vagy épp elbújnék.
Miért jó ott nekem?

Vagyok, es élek,
Szabadon,
Vagy szabadságot akarva.
Néha láncra verve,
Sors bohóc kutyája.
Néha álmodozva,
Revuerként ébredve.

Egy cipőben erre lépek,
Egy cipőben megbotlok éppen,
Egyik jobbra, másik alant visz.
Térkép is kevés lenne,
H helyes útra tévedjek.

Éltem meg már őrületet,
Futottam eszetlen.
Léptem mely gödör aljába,
Táncoltam ördög karjában.
Vártam, órákat, éveket.
Boldogultam szerencsétlen.
Tudom, mi kell nekem,
S mire vágyik szívem.

Erős marad akaratom,
S nem engedek múlt bánatának.
Boldog vagyok,
S leszek.
Mert Ő van nekem,
S érte dobban szívem. "

.pengető



Reményik Sándor: Meg van írva

Reményik Sándor: Meg van írva

Keményen nem beszéltem senkivel,
És szigorún sem szólottam soha.
Nem háborított fel a vétkes vétke
S nem ingerelt az ostoba.
És legkevésbbé az ügyefogyott,
Aki két balkézzel és két ballábbal
Csak csetlik-botlik a világon által.
Magamba néztem, s láttam magamat,
S tudtam, hogy minden elrendeltetés,
S csak mondvacsinált szó az akarat.
Alárendeltje senkinek se voltam,
És én sem parancsoltam senkinek,
S legrosszabb lettem volna nevelőnek,
Mert semmi nevelésben nem hiszek.

Rólam is lepattant a nevelés:
Pusztába síró hang, kőbe döfött kés.
S lepattogott a pattogó beszéd
Mint sziklafalról a rálőtt serét.
Egy-egy halk, szelíd szó - néha - talán,
Mint zefír zengése citerán -
Az is csak úgy, minden szándék híján.
Ember nem nevelt, - a Végzet csupán.
Én egyéb nevelésben nem hiszek.
A bárány béget, s a kígyó sziszeg,
S nincs hatalom, mely más hangra tanítsa,
S az Isten irgalmatlan dicsősége,
Hogy minden meg van írva.

1934 október 10



Oriah Hegyi Álmodó Öreg Indián Vers

Oriah Hegyi Álmodó Öreg Indián Vers

Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, hogy megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a Holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni a fájdalommal,
az enyémmel vagy a tiéddel,
hogy vadul tudsz-e táncolni és hagyni, hogy az extázis
megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem mindennap szép, és hogy Isten jelenlétéből ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tieddel, és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst Holdnak , hogy "Igen!"

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?

Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.

Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és, hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.



Ady Endre: Álmok után

Ady Endre: Álmok után

Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyű szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.

Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.

Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.

Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.

Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek...



Babits Mihály: A kedves arcképe

Babits Mihály: A kedves arcképe

Hirtelen amint a szobába léptem,
előttem ült a drága valaki,
közel és mégis holdtáj-messzeségben,
mert e világból keret zárta ki.
Örök magányba zárta, arany ablak;
és nem nézett rám, nem is nevetett:
csak a színek daloltak és lobogtak
s lengették a keretet.

Nem ismersz hát, kedvesem, nem szeretsz hát?
Két kisujjad úgy fonod egybe, mint
szeretők irigy karja fűzi egymást,
hogy száműzött lesz aki rátekint.
Alsó és felső ajakad szoros pár
összesimulnak meleg-meztelen
mint ahogy két szerelmes egy csukott száj,
ki a világnak nem felel.

Más keresi majd a könnyű örök fényt
arcodon s a szitakötő mosolyt
s meg sem ismeri tán a csüggeteg lényt,
ki itt méla-magába elomolt.
De én ismerlek, mert magány marad csak
a magány, bárha két magány vegyül
ismerlek, asszony, így ahogy magad vagy,
gyógyíthatatlan egyedül!

Ismerlek?… Kép vagy; lehetünk-e mások
egymásnak, és ki lát a kép mögé?
Bár lelket párolognak a vonások,
mint e vászonra festett alaké,
hol a festőnek lelke s a modellnek
ködben villódzik, mint hold udvara,
mely fátyol és sugár egyszerre, s elfed
miközben világítana.

De dalolnak és lobognak a színek
lángként, mely kohó nyitjában fogoly.
Piros kabátkád, lila párna, szőnyeg…
mint ablakon túl kinyílt tűzbokor.
Elvarázsolt bokor az, csipkerózsa:
óh, szerető, váltsd meg, ha szereted!
Micsoda csókra vár, micsoda szókra,
szétvetni a keretet!



Fröhlichné Kaffka Margit: Huro-ki

Fröhlichné Kaffka Margit: Huro-ki

A lelked messze, idegenbe való
Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek;
Látszatra kies, mint szigetbeli tó,
S a nagy, riadalmas, dús oceánnal
Titokszerün eggyéfolynak a mélyek.
- Ha ott ábrocatörten merül el egy hajó,
Fölzeng itt halk buborékja szinének,
Tükrözve torzan, döbbentőn, viszásan
A hajót, a halált, a vihart, a tengert, -
Ez a lelked.

Fürge, szomoru, apró mosolyod
Halvány redője aranyszőtt selyemnek.
- Selymek, zizegők, rajzosak, nyugtalanok!
Ideges ábrák kusza gyürüin át
Félbenmaradt bús fény-álmok kerengnek. -
Sok tipegő, finom ösztön-gondolatod
Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek;
Ha, - mint a tarka, lágy, bőráncu selymet
Puhán, hízelgőn alakomra dobod
A mosolyod.

A te szerelmed gyümölcsfa-virág; -
Némán lehajolva simítja az arcom,
- Hűs illathálóban pihen a vágy,
Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,
Mint lampionos, felhős tavasz-alkony. -
S én feledem, hogy itt ős-lávaláng
Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon
- "Amen!" - szólsz, s kiviritnak pici csodafák, -
Bölcs vagy, - bűvész vagy! Engem egyszer elveszt
A te szerelmed.



Fény-rege

Fény-rege
(Csodaszarvas-monda, mai háztetők felett)

I.
Alkonyló világban
eltévedt a szarvas...
Most-idők hitéből
jövendő nem épül,
völgyei honából
kiveszett az álom,
távol-út vándora,
nem jár lombok között,
teste is idegen
gúnyákba öltözött.
Karcsú lába most lép
tűzhely hamujába,
halott betonházak
fekete árnyába,
szája is már iszik,
tört, csorba pohárból
sohasem is talán
a tiszta forrásból.

II.
Ám a lelkét mégis
varázskörök óvják
s lelke tükörében
igaz Látók látják.
Igaz Látók látják,
értő szemmel nézik,
valódi valóját
elibéd igézik,
pusztulás s teremtés
kettős tűzkörében,
rossztól jóig s vissza,
örök keresésben.
Csodaszarvas fején
ágbogas korona
tündököl, magasul
Életfa, Világfa.
Gyökere a mélyben,
Világhegyen álló,
titkos koronája
Ég-világban álló,
törzsével a mostban
emberre vigyázó.

Csodaszarvas fején
ágbogas korona
s gyönyörű aggancsnak
ezer ága-boga,
ezer ága bogán
ezer fényes gyertya.
Ezer fényes gyertya
gyújtatlan gyulladott,
ezer fényes gyertya
oltatlan aludott.
S az szép fényes Napot
szarvai közt hozza
s az szép fényes Holdat
is magasba tartja
s hófehér csillagát
közepébe fogja
s lánglelke ős hitét
ága közé fonja
s ezer esztendőknek
tornyaira tűzve
kaput nyit a csillag,
mintha asszony szülne
s ahol élő tűznek
szent parazsa villan,
Világot gyújt véle
minden komor mostban.

Esztendők vándora,
táltos csodaszarvas,
szép fejét fölszegve
sors hangjára hallgat.
Selyemláng-palástot
fátyoloz tetőkre,
hullat forró könnyet
a most-esztendőkre,
csukott szemű házak
csukott ablakára,
becsukódott szívek
alvó alkonyára,
alvó alkonyára,
titkos hajnalára,
Fényálmodó gyermek
szíve ablakára.

III.

És a gyermek alszik
s úgy látja az álmot,
ahogy ezerévek
véstek valóságot
minden évgyűrűbe,
minden élő lángba
örvénylő tűzkörbe,
kiválasztottságba.
Táltos-szép kezében
szent dob szíve dobban,
Utat választ s indul
Háromvilágokba’.
Sötétség honában
Ármány árnyán győző,
Ember-világokban
jóságokat őrző
s Ég-Világba érve,
titkok ajtajából
Fényt hoz le a földre
Tudás otthonából.

Táltos-szép kezének
varázsérintése
rásimogat csöndben
kettős tűz körére
s az örvénylő gyűrűn
percnyi árnyék támad,
most-világba hozza
az ősi csodákat.
Háromvilágokat
EGY középbe avat,
fölviszi az Égbe
a hallgató házakat.
Hallgató házakat,
alvó városokat
s minden komor most-ból
az Ember-álmokat.

IV.

S ím, a Csodaszarvas,
Világhegyen álló,
Világhegy földjéből
Világfává váló,
ág-bogas agancsán
kigyúlnak a tüzek
s újra ott ring a Nap
agancsai között
s Napnak közepében
szent tudás csillaga
minden ősnek hite
vagy talán ő maga.

S ím, a Csodaszarvas
visszatér az Útra,
szeme sugarában
öröklét mosolya.

És a gyermek látja,
ahogy kecses lába
átallépik újra
erdő avarába.
Erdő avarába,
tisztásról tisztásra,
csöndalkony óráján
halk-lassan lép tova
s mire a Nap szentül
völgy lesz az otthona.
Szent madárnak szárnya
rebben rónák felől,
agancsán megpihen
fátyollá fellegül.
Szép fejét meghajtva
iszik a forrásból,
iszik a forrásból,
amaz jó tisztából.
Víz csöppje, mint a könny,
lehullik ajkáról,
szűz harmatok gyöngye
ragyog egy fűszálról.

V.
Szűz harmatnak gyöngye
ragyog sok fűszálról,
lélek dallamokban
ismét álom szépül,
most-idők hitéből
jövendő is épül,
jó hajnal virul föl
Táltos Csodaszarvas,
Fényálmodó gyermek
Szíve ablakából.

2015 június 4,
„Sepsiszentgyörgy-Budapest”



Arany János: ÁGNES ASSZONY

ÁGNES ASSZONY

Ballada.

Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos kelmed?
„Csitt te, csitt te! csibém vére
Keveré el a gyolcs leplet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Összefutnak a szomszédnők:
Ágnes asszony, hol a férjed?
„Csillagom, hisz ottbenn alszik!
Ne menjünk be, mert fölébred.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Jön a hajdu: Ágnes asszony,
A tömlöcbe gyere mostan.
„Jaj, galambom, hogy’ mehetnék,
Míg e foltot ki nem mostam!”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mély a börtön: egy sugár-szál
Odaférni alig képes;
Egy sugár a börtön napja,
Éje pedig rémtül népes.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind beléfér egy fél szembe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mert, alighogy félre fordul,
Rémek tánca van körűle;
Ha ez a kis fény nem volna,
Úgy gondolja: megőrűlne.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Ím azonban, időtelve,
Börtönének zárja nyílik:
Ágnes a törvény előtt
Megáll szépen, ahogy illik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Öltözetjét rendbe hozza,
Kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Hogy belép, a zöld asztalnál
Tisztes őszek űlnek sorra;
Szánalommal néznek ő rá,
Egy se mérges, vagy mogorva.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

„Fiam, Ágnes, mit miveltél?
Szörnyü a bűn, terhes a vád;
Ki a tettet végrehajtá
Szeretőd ím maga vall rád.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

„Ő bitón fog veszni holnap,
Ő, ki férjedet megölte;
Holtig vízen és kenyéren
Raboskodva bünhödöl te.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Körültekint Ágnes asszony,
Meggyőződni ép eszérül;
Hallja a hangot, érti a szót,
S míg azt érti: „meg nem őrül.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

De amit férjéről mondtak
A szó oly visszásan tetszik;
Az világos csak, hogy őt
Haza többé nem eresztik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

„Méltóságos nagy uraim!
Nézzen Istent kegyelmetek:
Sürgetős munkám van otthon,
Fogva én itt nem űlhetek.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

„Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!”
Oh! irgalom atyja ne hagyj el.

Összenéz a bölcs törvényszék
Hallatára ily panasznak.
Csendesség van. Hallgat a száj,
Csupán a szemek szavaznak.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

„Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erőt ahhoz és kegyelmet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

S Ágnes asszony a patakban
Lepedőjét újra mossa;
Fehér leplét, tiszta leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el

Mert hiában tiszta a gyolcs,
Benne többé semmi vérjel:
Ágnes azt még egyre látja
S épen úgy, mint akkor éjjel.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Virradattól késő estig
Áll a vízben, széke mellett:
Hab zilálja rezgő árnyát,
Haja fürtét kósza szellet.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Holdvilágos éjjelenkint,
Mikor a víz fodra csillog,
Maradozó csattanással,
Fehér sulyka messze villog.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

És ez így megy évrül-évre,
Télen-nyáron, szünet nélkül;
Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Őszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében;
Torz-alakú ránc verődik
Szanaszét a síma képen.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa -
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

(1853.)