Kedves verseim

Azt szeretném, ha ide beírnátok kedves verseiteket.
Azt is szeretném, ha zömében magyar költők verseivel telne meg a fórum, de lehet más nemzetiségű is a költő.
És azt is szeretném, ha az ide leírt vers tükrözné a hangulatotokat, vagy egy aktuális történéseteket.
És persze ezek csak titkos vágyaim.
Én ezzel a gyönyörűséggel adom meg a fórum hangulatát:

Tóth Árpád: MA LELKEMET...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

1913

Szeretettel: Ery



Verselés :)

Sziasztok! :)

Ezt -és sok más hasonlót- írtam a kicsi lányomnak mikor csecsemő volt. Mikor sírt mindig a Tündérekről és különféle Élő Lényekről meséltem Neki. Olyankor behunyta szemét és hallgatott. :) /S ez a mai napig így van.. :)/

Tündék

Magasan fenn, Lombok tetejébe'
Élnek a híres Tünde Népek.

Hajuk ezüst, bőrük kérges,
Bölcsek Ők, s nagyon szépek.

Együtt élnek az Állatokkal,
Lélegeznek a Fa- koronával.

Szemük éles, mindent lát.
A Lélek nemesét, s az Éj szakát.

Ruhájuk puha, meleg.
Zöld mohával jól kibélelt.

Láthatod Őket, nem titok létük,
csak nyisd ki szíved,
s békével
menj közéjük.

'13.10.13



Bényei József: Végrendelet

Bényei József: Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

https://youtu.be/wX7gHOnysEA



Szép vers

Egy igazi gyöngyszem, kedves angyay!



semmire kelő-fekvő: A véletlen játékai

Szavamat nem hallod léptem
Halk s reményt adó selyem vagyok
Fülem nem sejt halkan megyek
Vártam éveket
Sziklák emelkedtek süllyedtek
Tenger nincs már öblök
S benne hajók várják
Szelet vitorla feszül
S már nem vagyok sosem éltem
Pillanat voltam s remény
Talán

Testem nincs nem voltam
Élek fényben
Hold lennék félek
Nap sugárban
Reméllek

Porszemként éltem keserűségben
Indiában születtem fent a hegyekben
Szikla részeként folyó hozott
Gyermek talált nevetve vitt
Részesed lettem a létezésben

Bársonyban születtem pompában kelletem magamat
Ételt mit kívántam elibém hozták tárgyat
Szolgát s reményt vesztet élet madarát
Gondolatban néztem messze sivatagon túlra
Szem nem lát oly távolba s reményem sincs rá
Élek s életben várok rád magamra ébredj várlak
Karaván hozza terhét nekem hisz itt én vagyok a minden
Ki vagyok virágom nézlek pompádban száradok
Lelkem hasad ketté magam vagyok gazdag lennék

Hóban keservesen húzza batyuját
Messze házal kenyerét keresi
Homályt fed a tájra fújó hópor
Lelkéből merít bírja terhét
Fényt észlelt
Gyöngy szemek koppantak kezére

Benned létezel tovább
Reményem vesztve emelkedem
Feléd karjaim ürességet ölelik
Cseppek koppannak fejemre
Szikrázó fényben eső verdesi
Létezésemet
Ébredem vagyok látom szivárvány
Hidadat

E verset megígértem valakinek, azért véletlen játékai a címe, mert nem direktben neki írtam, régebben verselve írtam hozzászólásokat és amikor elkezdtem össze olvasni, hát kikerekedett a szemem pont róla szól és a kapcsolatunkról az egész versiromány.... :)



Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre

Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagu éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbujtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok viszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.

Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakisérni
s én hallgattam az egész uton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csipős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szivem se győz.

Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a mult.



John Suckling: Szerelemben a szerelem

John Suckling

Szerelemben a szerelem

Ámor, fehérré s vörössé ne tedd
a gyönyöreimet
és hölgyemnek ne adj
fekete szemeket, ritka bájakat.
Csak őrültséget adj, mely összehord
sok szerelmet nekem.
Igazi sport
szerelemben a szerelem.

Amit szépségnek érzünk, semmi más,
csak puszta ámítás.
És ha most szeretek
ilyen fürtöket, olyan szemeket holnapra
jöhet újabb keverék.
A szerelem lehet
Fekete, kék,
mi adja szépségét? a képzelet.

Étvágyunk adja meg, nem ételünk,
a kéjes ízt nekünk.
Bármely fogás lehet
Olykor a fácánnál is ízesebb.
Magunkban minden a mi fonalunk,
egekig, poklokig
azon jutunk,
mindegy milyen kéz gombolyít.



Paul Verlaine: Érzelmes dialóg

Paul Verlaine

Érzelmes dialóg

Magányos, ódon parkban a havon
Két árny sétál az éjben, ballagón.

Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély,
Alig hallatszik, hogy mit is beszél?

Magányos, ódon parkban a havon
Két árnyék révedez rég múltakon.

- Eszedbe jut-e még a mámorunk?
- Hogy gondolod, oly messze már a mult!

- Nevemre néha nem dobban szived?
Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed?

- Ó üdvösségünk tűnt szép napjai,
A boldog csók! - Volt benne valami!

- Mily mély hitünk volt és mily kék egünk!
- Elszállt a hit, a komor égbe tünt!

Ballagnak ők balgán a bús uton
S csak a vak éj tűnődik szavukon.

Juhász Gyula fordítása



Tóth Árpád: A vén ligetben

Tóth Árpád

A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...



Viktor Hugo: Mivel ajkamhoz ért

Viktor Hugo

Mivel ajkamhoz ért

Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked
lehelletét, e mélyhomályú illatot,

mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,

mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa,
amelyet életem árja elringatott,

most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
- Vágtass, ha jól sik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!

Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés:
Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!



Ady Endre: A végtelen szerelme

Ady Endre

A végtelen szerelme

Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.
Vonaglottunk bizón, nagyon,
Hős estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.
Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmivelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.
Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Tul vánkoson, leplen, igen
Sirva láttuk meg: ez se Minden.
Be’ busak vagyunk, be’ nagyok,
Csókokban élő csóktalanok
A Végtelent hogy’ szeretjük:
Sirunk, csókolunk s ujra kezdjük.



Stignor István: Könnyű lépteid neszét

Stignor István

Könnyű lépteid neszét

Könnyű lépteid neszét
Omló falak tövén,
Pilleként lebbenő hajad
Lanyhuló szellők szárnyán
Ámulva figyelem
Nyugtalan ver szívem
Itt belül...

Dacolva a vénülő idővel
Óhajtom közelségedet
Reménytelen áhítattal
Alkuszom érted...



Zymotic: Egy részem

Zymotic

Egy részem

Az ember megunja, s elsöpri
a lába alól a port.
Egy könnyed mozdulat.

Legyintesz és lecsorog az arcodon.
Sósvizű folyó, s patak.

Csak a köztes rész ne lenne,
a két semmi közt, amit
amit mások életnek neveznek.

Rozsda-barna, s elfolyik hamar.
Nyilván, nyilván.

Mondod magadnak nyugtatásképpen.
Kidölt fák az útszélen,
s hirtelen sötétség.

Fekete égbolt, fekete szivárvány,
fekete felhőkkel, s fekete Nappal.

Szöges tudat, gömbölyded érzelmek.
Barátok, ellenségek.
Szemben egymással, vagy egymással szemben.

Cseppek, cseppek, cseppek,
amik könnycseppek.

Egy elszakadt kötél, véres
lepedőbe takarva egy ártatlanság
ártatlan lelke.

Egy véres köntös.
Az ártatlanság köntöse.

A barátomrra tegnap
rámosolygott egy lány.
Még mindig ott a torkában.

Van olyan néha,
ritkán és csak talán.

Az embernek megdobban
a szíve. Egy
mosoly, s egy szép lány.

Mosolyok mosolya
és a szép lány.

Nekem nincs erre szükségem!
mondom magamnak,
(talán) nyugtatásképpen.

De valahogy
mégsem.



Nagy Annamária: Angyallány

Nagy Annamária

Angyallány

Tétován lépeget
A sötét utcán.
Szívében félelem,
Igen, nagyon fél ő,
Hogy elveszti kedvesét,
A gondolat rémítő,
El nem veszhet ő!

Benéz egy kis boltba,
Sokmindent kínál a kofa,
S ő meglát egy könyvet,
Verscímek benne felsorolva,
Róluk szól mind:
Az angyallányról, s az ördögről.
"Óh, de tetszik!"
S ő megveszi.

Indul is az ördöghöz,
Keze a könyvön.
Benyit a szobába,
Szerelmét ott találja.
Nem is olyan ördög ő,
Látványa is melengető.

Az angyallány szeme arcára tapad,
Az ördög szeme is a lányon ragad.
Némán állnak egymás előtt,
De egyre gondol mindkettő.
Nézik egymást belefeledkezve,
Eljutottak már a mennyekbe.

Az angyallány átadja a könyvet,
S ejt is hozzá néhány könnyet,
A fiú elmosolyodik rögvest,
S máris egy angyalt ölel.
Szorítja, simítja testét,
Régen érezte már melegét.

Szívük szaporán ver,
Nyugodtak már ők,
Hisz' itt a kedves,
Itt a szerelem,
És boldogok ők,
Már minden rendben.



Gergely-Máté Zsuzsanna: Gönyörfájás

Gergely-Máté Zsuzsanna

Gönyörfájás

Lepkefényű változó kék,
bennem bíborszínű vérkép.
Alkonyati csillagmező,
Jégfagyos szél súg, ez ő.

Hálóidba vontál - megfojt,
Caf-rang lettem, élet-rojt.
Vád kopói, ne csaholjatok,
Süket-árva, néma rab vagyok.

Nedves cseppkövek - híd,
Elcsúszni a pokolégő kéjben.
Létre-szenderülni, vér a vérben,
Enyém vagy - sors az öröklétben.



Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!



Még elmondok egypár miatyánkot :)

Ismét szíven talált a lenti vers... Szépet neked is! Ölellek!



Reményik Sándor : Ha számbavetted...

Reményik Sándor : Ha számbavetted...

Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!

Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.

A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre -
És eltapostuk, mint egy bogarat.

Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.

*

Szép hétvégét mindenkinek! :)



Arany János: Rege a csodaszarvasról

Arany János: Rege a csodaszarvasról
(Buda halála, Hatodik ének)

Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéh-nek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egy testvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyű vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet –
Üldözik a szarvas-gímet.

Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.

De a párducz, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Már a nap is lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, –
Alkonyatkor im eltűnik.

Értek vala éjszakára
Kur vízének a partjára;
Folyó víznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.

Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk,
Monda Magyar: viradattal
Visszatérjünk a csapattal. –

Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?

Szólt egy bajnok: én ugy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik észak ormán.

Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, viradattal
Hazatérnek a csapattal.

Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy merészen
Ott szökdécsel, túl a vizen.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És – akarva, akaratlan –
Űzik ismét szakadatlan.

Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak olt a puszták,
Ember ottan egy fűszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.

A föld háta fölomolván,
Sziksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.

Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszélyel.

Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is üzik egyre, nyomba, –
Tévelyitő bús vadonba.

Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Vadont s a Dont ők felverik
A Mejóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.

Ott a szarvas, mint a pára
– Köd előtte, köd utána –
Mig az ember szélyelnézne:
Szemök elől elenyésze.

Hóha! hóha! Hol van a vad? –
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!

Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyik ha rezzen, fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé –
Anyám, anyám, meghalsz belé!

Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk;
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.

Kék folyam ad fényes halat,
Vőrhenyő vad izes falat,
Feszes az íjj sebes a nyíl,
Harczkalandon zsákmány a díj.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hogy eluntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sik fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.

Tündér lyányok ottan laknak,
Tánczot ropnak, ugy mulatnak;
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.

Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe:
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanulnak.

Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.

Kemény próba: férfit ölni,
Kilencz ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.

Így tanulnak tündérséget,
Szivszakasztó mesterséget;
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepét fog, lopva járjon.

Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem’ hatja
Szűzek árnya-fordulatja.

Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság benn, a körbe’ –
Mind a körbe’, sok az ölbe’.

Nagy sikoltás erre támad,
Futna szélyel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?

Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daczczal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen százan,
Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony fővel;
Haza többé nem készültek
Engesztelni fiat szüllek.

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyugalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.

Fiat szültek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifjú ágot,
Maguk helyett szűz virágot.

Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek:
Száznyolcz ágra ezek mennek.

Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporúság lőn temérdek:
A szigetben nem is fértek.

Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; –
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.



KÁNYÁDI SÁNDOR: HALLGAT AZ ERDŐ

Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
mohát kapargat
benne a szarvas.
Mohát kapargat,
kérget reszelget.

Szimatol, szaglász,
cimpája reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.

Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
kujtorog benne,
éhes a farkas.

Éhes a farkas,
éhében vesz meg.
Szimatol, szaglász,
horpasza reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.

Hallgat az erdő,
kajtat a farkas;
kérődzik csendben
s fülel a szarvas.

Hopp, most az ordas
orrát lenyomja,
s fölkapja menten:
rálelt a nyomra!

Szökken a farkas,
megnyúlik a teste,
szökken, de éppen
ez lett a veszte.
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
ágyúlövésként
hallszik a csendben.

Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
s már a szarvas sem
kérődzik resten:
ina, mint íjhúr
feszül és pendül,
teste megnyúlik:
futásnak lendül.

Nyelvét kiöltve
lohol a farkas,
messze előtte
inal a szarvas.

Zúzmara, porhó
porzik a fákról,
menti a szarvast
csillogó fátyol.

Horkan a farkas,
nyüszít és prüszköl,
nem lát a hulló,
porzó ezüsttől.

Nyomot vét. Kábán
leül a hóba,
kilóg a nyelve,
lelóg az orra.

Hallgat az erdő,
üvölt a farkas.
Kérődzik csendben
s fülel a szarvas.



Mikó Zsolt: Minden sötét

Mikó Zsolt: Minden sötét

1.

Az éj árnyait kergetem
a langyos nyári tájon át,
szívemben a dalt már nem lelem,
amely régen annyira fájt.

Csak én vagyok, meg egy gondolat,
lelkemben pedig végtelen tér,
és a zizegő levelű fák alatt
körülzár a fénytelen éj.

A bennem élő színtelen emlékek
belsőmben többé már alig-alig férnek,
kitörni szeretnének hamar,

gyorsan, hirtelen, vad táncban,
s nem bezárva élni, talpig vasban, láncban,
úgy, mint száz kegyetlen vihar.

2.

A fák között csend honol, nyugalom,
az erdő alvó, nesz óriás,
végig a sötétlő bokrokon
hallatszik vész bagolyhuhogás.

A szó, melyet ha kimondanánk,
nem lenne több, mint ez a dal,
mit végső nyugodalma gyanánt
a bagoly mondani akar,

nem lenne több, mint a halál,
mi léted végén a karjába zár
és életed utolsó percei fájnak,

kínoznak, gyötör a tudat,
hogy hiába ismered az utat,
s reményeid szerte-széjjel szállnak.

3.

Rohanó, féktelen és haragos
kristályai szempárként figyelnek reám,
vize tajtékzó s zavaros,
lassan hömpölyög felé az óceán.

Vártam, de nem felelt,
próbáltam fürkészni sok rubint csodát,
de ezer aranyrög helyett
bölcs zúgása válaszolt - talán.

A folyó, melynek medrében feketén,
hangtalan törik a vakító fény,
s dübörgő uralma több, mint mesés,

mint hatalmas és fontos ember,
ki másoknak ítéletet rendel,
olyan útja végén a vízesés.

4.

Egymagam vagyok és a szeretett magány
már nem pótol ajkamon csókokat,
nem értem rég hívó szavát,
vele vagyok teljes s boldogabb?

Kedves egy virág, ő fontosabb,
hiába hajlékony és gyönge,
szép, édes, tündéri, mi miatt
zafírok, gyémántok gyöngye.

E virágban benn van a fák, az erdő,
s miként meglegyint egy kósza szellő,
szeretném világgá kiáltani

ezt a bús bájt, amiért élek
és amitől néha rettenek, félek,
hogy sosem szeretném bántani.

5.

A folyók után csonka rönkök meredeznek,
fölöttem otthon nélküli madarak repülnek,
vádlón pillantva rám, vadul verdesnek,
völgybéli sötét házaktól menekültek.

A leégett tájat csendesen nézem,
a gyűlölet a levegőben feszül,
ezt a világot egészen nem értem,
a valóság szemem láttára kerül.

Nem akarom látni, mit tesznek,
nem bírom viselni, mivé leszek,
gyengédre szeretném váltani

az erős, gyötrő, zakatoló kínt,
tudom, nem várhat rám más kint,
meg fog világom s bűnöm fojtani.

6.

Az éjjel hangjait figyelem,
szeretném megfejteni én,
miről mesél a sötét végtelen,
miről beszél az éj.

A csillagok szelíd hálójában,
a hold tompa sugara mögött,
bús, sejtelmes homályában
egy csillag már el is szökött.

Már holnap kívánságból lesz gondolat,
már holnap két árnyból egy marad,
még próbálom elfelejteni,

már holnap életre kelnek a szavak,
már holnap a fák sem jajonganak.
Még próbálom elfelejteni?

7.

Az éj árnyait nem lelem
sehol, semerre én,
árnyaim játszanak velem,
hiába, vak, hiú remény.

Csak én vagyok, meg egy gondolat,
lelkemben pedig végtelen tér,
de a sötétlő, borongós ég alatt,
két szempár bújik, csillan a fény.

Éjszaka van, mégis látom, érzem,
sötétek bár, mégis szépek, s nézem,
látni szeretném mindig e csodát,

a hajnal már fénylik a sötétben,
s látom, állunk kéz a kézben,
s egy virággal kezemben tovább.



Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz

A történet vége

sugallatosak... hogy majd
mi leszünk a történet folytatói
és jut hely az asztalnál
a szent tülekedés előtt
még mindent átbeszélünk
a köz- és magánélet kudarcait -
de aztán semmire sem maradt idő!

Csak a gyűlölet és a sértettség
mocsaraiban gázló férfiakat láttuk
akik már kora délutánra eltűntek
a bugyborékoló mélyben -
aki nem halt meg időnap előtt
az is hulla lett midőn panaszos áriák
és a kicsinyesség világbajnokaként
vonulgat fogadásról fogadásra
mintha megátkozott királyfiak
járnák ezt az országot
s csalódásaik hatalmas gallérja
már-már az eget böködi.

Csak hát a fej - nem az égből
hanem nagyon alacsonyról!
S ugyanazon fényesre koptatott
gondolatokat ismételgeti napestig
melyekre persze még összeverődik
néhány tenyér -
bár a tántoríthatatlan szurkolók
stopperrel mérik a tapsok hosszát
száll a por s dobognak a lábak
de a kivérzett koreográfiában
már a ruhatári anyókák sem hisznek.

Sikerült mindent elkövetnünk
mindent amire elleneink
legszebb álmaikban sem gondolhattak
sikerült sikerült hát vivát vivát
egymást elárulni föladni hátba szúrni
nem volt könnyű de sikerült
saját erőnkből beletalálni
a nagy semmi remegő közepébe
akár ki is húzhatnánk magunk
csak az erősen deformálódott
gerinc ne fájna annyira
s ne hallanánk a csigolyák közti mész
irgalmatlan robajlásait.

(1996. Nagyhét)



Ferencz Barbara: Tudom...

Tudom...

Tudom, hogy könnyebb félni,
Ablakon át a hulló esőt nézni,
Belefeledkezni saját bánatodba,
Nem gondolva a holnapodra.

Tudom, hogy könnyebb várni,
Rossz döntéseidet utólag bánni,
Ülni a hideg út mentén,
Mely hűsíti szíved sebét.

Tudom, hogy könnyebb utálni,
Másokat szennyessel dobálni,
Elhinni, hogy te nem vagy hibás,
Elkerülni a kellemetlen galibát.

Tudom, hogy könnyebb kicsi lány,
De nyisd ki a szíved kapuját,
Kelj fel és kezdj újra élni,
Egy szebb holnapba bízni.

Tudom, hogy neked menni fog,
Mert erős vagy és kibírod,
Sértettség szembeszáll a búval,
S te lesújtod őket a hamuba.



Kormos Kata: Balátság

Kormos Kata
Balátság

Csak csend. Ennyi a válasz.
Barátság, vagy mi a neved...
Te sem tudod igazán már azt,
hogy miként és ki kér szeretetet.

Rondaság, csúf szavak hagyják el szádat,
szememben megdermed a remény.
Ordítok, mintha hang lehetne támasz,
mikor arcul csapja szívedet egy tenyér.

Sértődötten összekuporodik szemem,
gyilkosan nézek a vádlott arcára.
Hátat fordítok, haragom lenyelem,
hagyom, hogy elöntsön végleg a bánat.

És te állsz, és bambán nézed,
már az sem fáj, hogy hozzád se szólok.
Én meg csak néma-halk elvérzek,
míg barátságunk eljut a búcsúszóhoz.



Kányádi Sándor:Álmodó

Kányádi Sándor:Álmodó

Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még - kérdik -, nem elég?
Örülök persze - szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán - és álmodom.



Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

Hajnali himnusz

A Nap! a Nap!
– Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.



Leon: Fény és Sötétség

Leon:
Fény és Sötétség

A Fény kilépett a Sötétségből,
Az évezredes börtönéből.
Szívét a vágy tüze égette
Kíváncsi volt a végtelenre.

A Sötétség szerette a Fényt,
Nem adta fel soha a reményt,
Hogy a Fény egyszer majd visszatér
És kínzó fájdalma véget ér.

Szabadon szárnyalhat most a Fény,
Szemében perzselő szenvedély.
Önzetlen volt, magából adott,
Semmit soha vissza nem kapott.

A Sötétség már régóta várt,
Minden szenvedést magába zárt.
Egyre jobban kívánta a Fényt,
Ölelésének forró hevét.

A Fény ereje gyorsan fogyott,
Szemében tűz már nem lobogott.
Fáradtan megállt s visszanézett,
Lelkében ürességet érzett.

Komor és csendes az éjszaka
Rideg már a Sötétség szava.
A Fényt talán többé nem látja,
Szunnyadó álmát nem vigyázza.

Egy falevél hullt le lassan,
Madarak szálltak a magasban,
A Fény közöttük pihent csendben,
Körülötte fák néma rendben.

Vihar készül most, borul az ég,
Gyorsan közeleg a Sötétség.
Elnyel mindent, mi útjába áll,
Árnyékba rejtőzik a határ.

Villámok cikáznak az égen,
Vad szél tombol a kicsiny réten.
Millió könnycsepp hull a fákra,
S a halvány Fény sápadt arcára.

A fekete palást meglebben,
Elterül a dús fellegekben.
A Sötétség így most már látja,
Lombos fák közt alszik a párja.

A Fényt gyengéden felkarolja,
Örömét fülébe dalolja.
Ajkára könnyű csókot lehel,
Testét óvja a sötét lepel.

A Fény tüze újra a régi,
Szerelmes szívében már érzi,
A Sötétség nem börtön többé,
Vigyáz rá örökkön-örökké.



Élmény volt olvasni

annak ellenére, hogy tartalmilag felkavaró és elgondolkodtató. (… még könnycseppeket is gyűjtött a szemem sarkába)



Garai Gábor: Bizalom

Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
s ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hízlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom,hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az
élet.-

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.



Juhász Ferenc: A mindenség szerelme

Juhász Ferenc: A mindenség szerelme

Szalmavirág

Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
Kezdetben a vágy csak önmagara várt még...
lassan, tompán, mélyéböl remegve.
Kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,
lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...
.
Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
egy új csillagot.
Matematikával, képlettel, logikával
számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
társak között, még láthatatlanul.
Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt...
És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez az értelem kevés,
és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,
mint az órával mérhető idő,
s az órával mérhető elektromosság.
És mégis tudtalak,
fölfogtalak és vártalak,
tudtalak léttelenül,
mert kezdetben közös volt minden elem,
mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
kezdetben csak a vágy volt,
ahonnan fölszabadultál...



Weöres Sándor: De Profundis

Weöres Sándor: De Profundis

Bárhonnan is lettem, földre-űzve
ruhámból e lenti akol bűze
nem múlik soha.
Itt Istennek barma és virága
tolong egymás elevenét rágva,
szörnyü lakoma.

Jót aligha vártam, mégse hittem
hogy íly nyomor zsúfolódik itten;
más csillag fia
ha egy percig kóstolna kinunkba,
mintha olvadt érc-özönbe hullna,
gőzzé omlana.

Kedvből búba, bánatból örömbe
lódulunk itt föl-le, föl-le, föl-le
óhatatlanúl,
mint ki előtt megkínzása végett
váltogatnak világost-sötétet,
míg megtébolyúl.

Az ész itt az Észnek satnya fattya,
csak a dolgok héját tapogatja,
csontig sose jut.
Éber-álom félhomálya rajtunk,
így vesződjük mocsár-mélyi harcunk,
honnan nincs kiút:

hisz egymáson élősködve élünk,
más halálán életet cserélünk:
a föld rendje ez.
Testvér itt a kő, fa, állat, ember,
testvért eszem lucskos gyötrelemmel
s testvérem megesz.

Kóbor macska szívja csibe vérét:
ennek halálkínját, annak éhét
egyben szenvedem.
Sziklát zúznak, föld húsába törnek:
nem fáj az a kőnek, sem a földnek,
de fáj énnekem.

Hogyha bármit ölnek, engem ölnek,
minden kínja, keserve a földnek
rám csap éhesen.
Lángba légy hull: én vergődöm ottan,
százszor halok minden pillanatban
s vége nincs sosem.

Léten túl is, ha szétnyílt a fátyol,
majd e világ-mélyi utazástól
reszketek, tudom.
Menny sem adhat már nekem nyugalmat:
Isten fénye közt is e siralmat
mindig jajgatom.