Függő és független változók

A napokban a börtönlétről Hesna interjúját néztük (akit érdekel a sorspszichológia és a "jobbá szeretnék válni" kérdésköre, annak link alul), ahogy is a film végére kiderül, hogy a fenegyerek is érez és képes MÁSképpen látni, érezni és gondolkodni, VÁLTOZNI, fejlődni!, de ehhez egy óriási törés kell...,
és közben a beszélgetéseink is efelé indulnak, és ide torkolltak:

Változni muszáj?

Nem. A változás jön. Kapjuk. Állandó társunk. Egyetlen állandó ebben a körforgásban az önmagunkban megbújó hit, bizalom, becsület és az elfogadó szeretet, amiket ezek a változások érlelnek meg és fednek fel bennünk.
Mert...
Valahol minden változás a lét kérdéseit feszegeti, miért is élünk? Hogyan is kellene éljünk?

Miért kaptam én ezt a küzdelmes sorsot?
Büszke és elégedett mikor lehetek végre magam felé? Hogyan közvetítsem magam Mások felé?

Hogyan éljem túl a gödröket?
Ugyan már miért kéne változzak?

De vajon elkerülhetjük a változásokat? Magunk tényleg nem változ(tat)hatunk?

És igazán csak egy kérdés marad:

Milyen típusú ember az, aki nemcsak hogy rugalmasabban éli meg ezeket a változásokat, de még előnyére is fordítja?

Tisztelem az útkeresőket. Sok ismerős életét, csalódásait, örömeit van szerencsém követnem.

Eddigi tapasztalataim rendeztem, a merítésem minden korosztályt érint, nők-férfiak, tinilányok, tinifiúk, éltes bölcsek, naivák, anorexiások és molettek, megcsaltak és megcsalók, kóros beleszarók és kortalan reménykedők... rengeteg típus.
Semmiképp nem általánosítanék, és csakis a tapasztalataim szubjektív szemüvegen keresztül mondhatom el azt, amiket másokról tanultam, és a tényeket, amik a számok tükrében mégis túlságosan is mindennapiak, túl gyakoriak, érdemes hát pár szóban összefoglalni rengeteg beszélgetésem. Magamnak? Talán ez most nemcsak magamnak.

10 emberből kb. 4-5 van, akit egy változás elindít keresgélésre, hogyan is történt ez velem, miért épp velem, miért épp így... és a maradék 5-6 marad a meglehetősen szürke, rossz, fájó, vacak, unalmas, magányos semmiben, mert ugye az még mindig kényelmesebb, az ismeretlentől meg óckodunk is, vagy egyszerűen fel sem ismerjük, hogy az élet erős marka húzza pár szálra fogyatkozott hajunk vagy kényszerít térdre, igen, a rosszabbikra! : hé, pupák, nincs tovább...

Nem lépsz? Nem döntesz? Nem választasz?
Nincs gond. Majd lép helyetted az élet. Változik körülötted. Benned.

Változás. Kényelmetlen. Mi több, kellemetlen és felborít mindent. Ráadásul nem elég, hogy rossz pillanatban zuttyan a nyakunkba, de még a hátunkon is dermesztő, undorító sár folydogál és még a brand new, trendy vagy kitaposott, egyetlen pár cipőnkbe is befolyik. Rideg, koszos, ismeretlen katyvasz. Kellene a fenének.
Mégis jön. Miért?

Jobbára önellátóak vagyunk abban is, hogy a szemünk, fülünk befogjuk, és a köveinket amiket az utunkra hordott egy-két előző viharunk, a magunk kicsiny kezével, fáradságosan, de elhordjunk. Az élet elvágtat mellettünk és mi hajlamosak vagyunk bennragadni, mert ott ismert, relatíve tisztaság (értsd: a magad káosza) és némi meleg van.

Bízunk, aggódunk, remélünk, nem küzdünk, ellene küzdünk... de minek?

10 emberből 4-5-en kezdik keresni az okokat, még akkor is csak ennyien, ha relatíve az élete alapjai dőltek romba...
...
és ebből már csak 2-3 marad, mert ismét gyérül a sor, amikor az ÖN- (és MÁS)vizsgálatban kicsit jobban megmártózva páran ér(t)etlenek maradnak, vagy egyszerűen csak elmenekülnek, és ebből a 2-3-ból is csak kb. 1 marad, aki mer önmegvalósítani, meri elfogadni a sötét oldalát, a gyávaságát, a gyengeségét, és már ki meri mondani a véleményét, sőt, úgy tudja kimondani és akkor, amikor szükséges és fontos, és csak kimondja, hisz az igaz, az mindig fáj, és a másikban még ez óhatatlan zavaró tényező maradhat.

Hát nem túl biztató. Riasztó! Élünk, valahogy, de inkább függünk. Függünk a fóbiáinktól, a hiányainktól, az éhségünktől...

Önmegvalósítás felé haladni, no arról szó sem lehet? Tudod, ez az az elcsépelt szó, amikor megtalálod utadon azokat a kis és nagy dolgokat, amik boldoggá tesznek és boldogulni is tudsz majd, nem másokba belelépve vagy nem más elvárása szerint megélve életed.

Hogy mit mondok magamnak, magamban és hangosan:

.. nem a "bízva bízz" és a (küzdve) "küzdj" a lényeg, mert hiába bízol, ha közben fogalmad sincs ki vagy és hogyan álmodj úgy, hogy a céljaid két lépésnyire legyenek az álmaidtól, és közben a boldogság, a siker, az elégedettség, a szerelem nagyon messze elkerül...

hiába küzdesz, reménykedsz, ha a semmiért csinálod, ha hazugságokban hiszel, és ámítod magad, és csukott szemmel, aggyal, szívvel és füllel mész előre, ami gyakorlatilag hátraszaltó, és a zuhanórepülést soha nem tudod megállítani és átfordítani...

hiába a változások, amiktől megértenél dolgokat, próbálgathatnád a határaidat, szárnyaidat, gyökereidet még mélyebben tisztelhetnél, ha mégis jobban érzed magad a padlón sőt béleled a gödröd,

hiába kezdted el, ha visszarettensz, mintha félnél, hogy a végén magunkkal kellene szembetalálkozni egy másik emberben egy másik ablakban, egy másik ember szeme és lelke tükrében, egy másik szem ablakában... és rettegve vagy lenézően mondod: az NEM én vagyok, higgyétek el!,

hiába, ha mindig a pénz lesz a kifogás, és ugye valljuk be, a pénz azért nagy úr , pedig a pénz CSAK eszköz, akkor se akarjuk=tudjuk még átmenetileg se pár lyukkal beljebb kapcsolni az övünket vagy épp adni annak, aki szűkebben kapja-méri. A pénz és a tárgyak sosem lesznek olyan kincsek, mint az időd, az időm, amit adhatunk egymásnak.

Nem azt mondom, hogy nem kell hinned, remélned, tenned, küzdened, SŐT!, hanem hogy tudd miért és kiért teszed ezt, és ne CSAK a másikért, de mégis, másért IS.

Nem a folytonos harc és küzdés (panasz és/vagy morgás) az élet, mert ha igen, akkor nagyon eltévedtél, sokkal nagyobb és nehezebb dolog nem világmegváltó, de hétköznapi hősként JÓL élni, tenni, az álmaiddal elégedettnek lenni, és be/átkalibrálni tudni - a változások és ismeretlenek függvényében.

Mert bizony te magad leszel majd a független változó, aki büszke magára, a szerelmére, a gyerekeire, aki elfogadja, megérti a szülei hibáit, erényeit, a másik ember másik életét, és képes megtenni a lépést önmaga felfedezése felé, hogy ne zárkózzon többet és szívesebben hamis biztonságba, aki bátran fel meri vállalni érzéseit, gondolatait, terveit, aki azt teszi és mondja, amit gondol, hogy bevonzza a függő változót, a nagy Őt, a Csúcsmelót (a hivatást), az otthont: a házat, ahol a szeretet lakik.

Függő? Függő! Ugyanis tőle függ, hogy vevő-e lesz-e az adód-ra! Adó és vevő! Ok és okozat! Hatás és reakció!

Azt mondom: higgy, de tudd miben és kiben, és leld meg idővel, hogy miért,
azt mondom: bízz, de ne naivan, körül sem járva/nézve, bedugott füllel, vagy sültgalambra várva, tégy is, adj is, amit meg tudsz tenni,
azt mondom: ne csak azt nézd, te mit tettél be egy kapcsolatba, és ne csak azt nézd, hogy a másik mit nem tett meg,

hanem azt is mondom, hogy igenis várd ki a pillanatot, lásd meg és akkor ragadd meg,
légy kitartó, és türelmes, tudd ki vagy, mit akarsz, mi az ami blokkol, mi az, ami lehúz, mi az, ami éltet, mi az, ami sikerélményt ad és mit adhatsz másoknak.
azt mondom, hidd, tudd, és érezd, hogy ez kétségtelenül a te utad.

Pont ennyi.
Pont.
Ennyi.

És te mit mondasz?
Bentragadsz a pillanatban vagy megragadod azt?
Álmodsz és teszel-e nem görcsösen, magadért, hogy majd jöhessen az, akinek helye van az életedben, mert már Ő is úgy érzi és gondolja?

Nincs időd rá?

Milyen igaz!

Na, majd 3 év múlva vissszatérünk rá... :-)

***

Bábel - Hesnával:

http://videotar.mtv.hu/Videok/2012/09/19/22/Babel__Hesnaval_a_vilag_2012...

Címkék:

Hozzászólások



Bárcsak tudnám, kinek a képe

Bárcsak tudnám, kinek a képe ez... a net áldása és átka...
igen, tele vagyunk tudatfeletti és -alatti hangulatot és érzést keltô lenyomattal, benyomással :-)



egy mondattal: Jó időnként

egy mondattal:

Jó időnként valami újat, valami mást vagy egy régit másképp csinálni... színt visz életünkbe :-)

szeretem ezt a képet... nagyon is...

:-)))



hiszi a piszi

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, miért, akkor te miben hiszel, önmagamban, mondtam őszintén, nem túl higgadtan és nem átgondolva, hogy ezt lehet a legjobban félreérteni.
Az hülyeség, kaptam a választ és esélyt sem kaptam a vitában arra, hogy elmondjam, elmagyarázzam.
Akkor még azt sem annyira tudtam, hogy a magyarázgatás is csak adott esetben és nem bő lére eresztve működik, de hát ez van.

Meg is érdemeltem.

A higgadtság a legnagyobb fegyver egy vitában. Akinek igaza van és tudja, hogy a saját szemszögéből elbizonytalaníthatatlan, az megteheti, hogy higgadt és türelmes marad. Ha nem teszi, a stílus miatt kukába kerül mondanivaló.
Aki pedig csak keresi az igazát, annak csak ez az egy fegyvere marad. Bár tudnánk ezzel élni.

Szóval a szégyen pírja égett az arcomon, mert nem tudtam magam kifejezni és értésére adni frappánsan, hogy attól még nem vagyok az ördög tanítványa és nem tagadom meg a HIT szó vallásos értelmét, csak egyszerűen valahogyan máshogy gondolom. Ha magamban megvan a hitem, jöhet a többi, önmagamon túlmutató hit. Másba vetett hit. Emberbe, vallásba, politikába... vagy tervekbe, célokba, álmokba... tettekbe, cselekvésbe.

Azóta hajt ez a szégyen, hogy kimásszak ebből, s hajtott odaig, hogy megkeressem az okát, a miértet, vagyis tudatosítsam a hitvallásom.

De érdekes, neki ezt már nem mondom el. Már rájöttem, arra is, hogy neki nem érdemes. Nem hiszi vagy nem érti.

Akinek pedig úgy gondolom, hogy mondok dolgokat, csakis azért teszem, mert érdemesnek tartom rá. :-)



kor(s)hely

Hiszek az álmokban, és abban is, hogy kalibrálni is tudnunk kell.

Hiszek a megérzések hatalmában. És abban is, hogy ezek a megérzések is finomodnak, s már nem csak ösztönként működnek, hanem egyre jobban érthetőek és kezelhetőek lesznek és nem a VÁGYAK martalékává tesznek minket, hanem valóban vezetnek!

Hiszek a tervezésben. De nem hiszek abban, hogy mindent meg kell tervezni!

Hiszek a szenvedélyben, és nehezen bízom az érzéketlen, szenvtelen emberekben. De a szenvedély kevés az életben maradáshoz. Szükséges, de nem elégséges. Több kell. A józan ész.

Hiszek az álmokban. De abban nem, hogy egy bizonyos személyt bevonzhatunk abba. Már csak az ő önálló és szabad akarata miatt sem.

Hiszek az éberségben. De abban nem, hogy állandóan figyelnem kelljen és ne élhessek spontán.

Hiszek az általam is megtapasztalt törvényekben, de nem hiszek a (többnyire önző és buta, más érdekeit szolgáló) szabályokban. Sőt, abban hiszek, hogy ÚGY meg kell tanulni őket, hogy átléphessünk ezeken a buta szabályokon. A saját megélt törvényeimmel szeretnék élni úgy, hogy mást is hagyok érvényesülni.

Hiszek a rendben, ami mindenkinek a saját káoszán alapul, és elfogadom a más rendjét, addig, amíg azt nem nyilatkozza, hogy ez az egyedüli és üdvözítő, mert akkor egész egyszerűen csak önzővé és érdekké válik nekem.

Hiszek azokban, akik vágynak a szerelemre, az ölelésre, a családra. Mert tudom, milyen csoda lakozik az ilyen emberekben. És azt is tudom, hogy az ilyen típusú, szeretni vágyó, szeretet csak úgy adni képes embert nagyon is kihasználják.

Hiszek abban, hogy mindenkitől tanulhatunk. Nem a kárukon, hanem hogy sikerül nekik valami. Nem elrettentő példákat keresek, hanem követendőt. Igen! Abban is, ha valaki mer nemet mondani, és otthagy valakit, aki visszaél a szeretetével.

Mindenki különleges. Drukkolok, de nem ahhoz, hogy hamis bizonyosságba ringatva magunk, kényelmesen ellegyünk és tengernek képzeljük a tócsánkat, a trágyakupacra virágot és füvet telepítve, pozitíven színben tüntetni fel még a butaságot és az önzőséget is, hanem ahhoz, hogy felismerjük milyen is az igazi biztonság! Hogy felismerjük a saját értékeinket és soha ne engedjük lejjebb a lécet, ha beengednénk valakit a szívünkbe!

Igenis kell legyen idő arra, hogy megérjük, magunk is úgy érezzük, megérdemeljük azt, amire vágyunk.

És ha ebbe a vágyba őszinte szívet, alázatot és figyelmet, tettet is teszünk hozzá, elkerülhetetlenül elindul valami ...

Hiszek abban, hogy képesek leszünk egyszer kimondani hogy NEM, ha már a gyanakvás, nyomozgatás és a bizalmatlanság mérgezi a (munka, baráti, pár)kapcsolatunk.

Hiszek abban, hogy inkább egyedül, mintsem hazugságok, önámítások hálójába "becsavarodni".

Hiszek abban, hogy idővel megtanuljuk értékelni magunkat, felismerjük értékeinket és a méltóságunk, belső tartásunk erősödik, erősödik és egyre ügyesebbek vagyunk a csapdák felismerésében.

Netán már mi sem állítunk csapdákat.
Magunknak sem.

Hiszek magamban, hogy mindezt megérem, megélem, megérzem és megértem.
Hiszek abban, hogy ha valóban megszeretem magam (de nem leszek önző, önhitt és elbizakodott, vagy nem maradok naiv), akkor mást is meg tudok. És hiszek abban, hogy a szeretet igeneket és nemeket is mondat majd velem.

Hiszek abban, hogy mindenkitől tanulhatok. Hiszek abban, hogy egyszer megtanulom azt, ami engem él, és kezelni tudom azt, ami engem húz le, és keresni tudom azt, ami nekem (is) ad sikerélményt.

:-)

Hiszem és tudom, hogy, ha magamat megtanulom, megismerem, jobbá és éberebbé teszem, megtanulok élni ebben a világban.

Hiszem s tudom, hogy bevonzom keresés nélkül azt, aki és ami az enyém, legyen ez hivatás, társ vagy hely.
S ez nem kor függvénye.



...

és ez mind a képről jutott eszembe...

két egész ember.... nem fél... egymástól sem... a szívük lágya sosem nő be...

***

Az önbizalom hit önmagunkban.

Jobb tudni, és idővel keresni azt, hogy miért történnek velem a dolgok, és akkor még a kiosztott lapokkal is ügyesebben és nyerőbben játszhatok.

És ez bizony igenis magunkban hit nélkül nem megy: Önbizalom. Önbecsület.
Sikerélménnyel szerezhető. Valami új keresésével vagy elhagyni valami megszokottat és mást vagy máshogyan tenni...

***

"tudod, nagyon szeretem a köldöknéző nyugalmát"

az alázat fontos, bár meg tudnánk tanulni a határokat... a túlzásoktól vagy az elrugaszkodástól menthet meg.



... és nektek

... és nektek milyen mesét vagy emléket hoz ez a kép elő?



Az élet napos és árnyas

Az élet napos és árnyas oldala... és még a napos is "darabos", és még az árnyas is világos... és persze nézőpont kérdése,
mert lehet hogy neked a sima kék, ami kevés és az erős színek azok, amik ma épp "bántanak" :-)

... és hát szólhat arról, hogy az élet úgy szép, ahogy van, és hogy eljutunk egyszer arra a pontra, ahol felfedezheted magadnak, hogy mi is az igazán és valóban és TÉNYLEG fontos számodra, és csak arra vágysz,
aztán szelidül az emlék és annak is örülsz, ha volt, akivel így sétáltál, kéz a kézben át az életen.

... és hát szólhat arról, hogy egy nehéz nap után magad kezded el tenyeredbe temetett arcod megtörölni, puhán lépni a holnapba, nyitott markodba szelidítetted a tegnapot és a holnapot és magad fested le vászonra a legszebb pillanatot, ami adatott. Aztán felöltözöl, a legszebb illatodat teszed fel és a legszebb mosolyodba, a kedvestől kapott ernyővel kisétálsz a szabadba, az esőbe, a csendbe... már nem vársz semmire és semmit...

és amikor már teljesen megbékéltél, jön a csoda, sétád lassú tempója miatt meghalllod a sietős lépteket, igen, mögötted, nem nézel hátra, és egy kedves hang mégis megálljt parancsol.

Szia kedves.

Többet se szól, megfogja a kezed és az ernyőt becsukja és ketten álltok a vihar után lecsendesedett tócsa mellett, benne a múlt és a jövő, a fájdalom és a remény, és csak nevetni kezdtek, szó nélkül egymásba karoltok és mintha az idő el sem telt volna, továbbsétáltok, kéz a kézben, mert ez eleve így rendeltetett és azt az ernyőt lazán emelitek magatok fölé, már ketten, mert ez így jó és így is szép..

:-))

Ja a Guernica, azt azért megkeresem...

:-)))

Emlékeztek a Guernicára? Picasso.

http://thesecret.hu/blogok/unique/vegtelen-szinei-0



*.*

Megtisztelő, köszönöm!