A két jégtömb

Volt egyszer két jégtömb.

A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást.
Viszonyuk meglehetősen hűvös volt.
Néhány "jó napot", egy-két "jó estét".
Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt.
Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám!
De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről.
Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.

Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek!
Gyönyörűen süt a nap odakint!

A két jégtömb feljajdult.
Kis koruk óta tudták ,hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepõ módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?

- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.

- Csinálhatnál egy kis rést az odu tetején...

Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli.
Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg,
enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.

Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt,
az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik.
Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig.

A másik jégtömb is ugyanezt érezte.
Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni.

Ki is folytak az üregből és nem messze onnan,
csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.

A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt.
A közös aggodalmat és bizonytalanságot is.
Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.

Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.

És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.

Olykor elég egy napsugár.
Egy kedves szó.
Egy köszönés.
Egy simogatás.
Egy mosoly.
Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek.

Akkor miért nem tesszük ezt?

Címkék:

Hozzászólások



Köszönöm:)))

Köszönöm Édes Erykém:)))))))))))) Nagyon szeretlek:)))))

És Téged is Juditmama!!!! Jómagam elsöprő lelkesedéssel mutatok másoknak szépségeket az életből...el is felejtik, hogy eddig ezeket nem látták, vagy nem volt számukra fontos:)))) És Téged is nagyon szeretlek:))))

Találkozzunk az ölelésnapon:)))))))))))))))))

''A mosoly az a fény, mely az arc ablakán világít, s jelzi, hogy a szív otthon van.''
Evelyn:)



Kedves Sámánbéci!

Sokszor észre sem vesszük azt a keveset amit kapunk. A napsütést, a mosolyt, a simogatást.
Sokszor a lelkünket is odaadnánk egy kedves szóért, mosolyért, egy simogatásért.... de nem kapjuk meg.
Miért nem?
Szeretettel: Judit

"Csak egy helyen szeretnék élni, és ez az a hely, ahol a szeretet örökké uralkodik."



Drága Evelyn!

Épp annyi vagy, amennyit az adott érzés kihoz belőled, az adott pillanatban, az adott személy által!
Se nem több, se nem kevesebb! Így vagy jó, ahogy vagy! Olyan rezgéseid vannak, amit a benned lévő szeretet és öröm
létrehoz! Sokan, nagyon sokan keresünk újra és újra, hiszen kell nekünk Belőled! Szeretlek!:))))

"Élj a Szíved Erejével!"
Szeretettel: Ery



Néha kevés...:))))

Néha valóban a kevés is elég...néha pedig van akinek sok vagyok....de akkor is ilyen maradok:)))

''A mosoly az a fény, mely az arc ablakán világít, s jelzi, hogy a szív otthon van.''
Evelyn:)



Csengétől

csenge333

Szeretettel gondolok mindenkire...Kis ideig lehetek itt, pár óra múlva jobban gondolkodhatom a dolgokon...
Millió ölelés...



Kedves Sámán Béci!

Megtesszük, de arra is ügyeljünk, hogy időben tegyük meg .
Nagyon szép, tanulságos történet, köszönöm!:)

"Élj a Szíved Erejével!"
Szeretettel: Ery