Van aki egyszer temeti el a szülőjét... avagy lesz ez még így se? Második rész

Az első rész a budapesten történtek, na de jó szokásunkhoz híven ismét költöztünk...
Na de miért is?

Röviden tömören: vidékre mentünk, mert apám a szerencsejátékból olyan adósságot csinált, ami miatt el kellett adnunk a lakást. Mindezt azután, hogy eladtuk a másik telkünket, autót, értékes étkészletet stb stb...
Nohát az ahol addig éltem... Nos nem mondom, hogy fényűzően, de szép lakásokban, szép otthonaink voltak. Ehhez képest ez a vidéki ház egy igazi lepusztult putri.. Legalábbis a szememben, de nem csak az enyémben... nem kicsit borultam ki, amikor megláttam, hogy hova kell költöznöm. Ez 1999-ben volt, a szalagavatóm előtt.

Ha úgy igazából belegondolok az összes kapcsolatom ezeddig egyfajta menekülés volt... Apám egyszer annyit mondott, hogy 100 km-es körzetben kifogom a legnagyobb hülyéket... Hát az elsőt és a páromat leszámítva valahol igaza volt... És mivel kifogtam a hozzám nem túlságosan passzolókat (hozzáteszem valahol törekedtem is arra, hogy én valahogy felettük álljak, minimum intelligenciában), innentől kezdve azok a kapcsolatok is megerősítettek az önállóságra való törekvésemben (tudom itt én voltam a bolond, csak akkor ez a tudatalattimban volt, visszagondolva, másképp látom): pl. a középiskolában kezdődött szerelmem, önállóan nem volt képes semmire, voltaképp csonka család, az anyja megadott neki mindent, el kellett telnie 3 évnek mire rájöttem, hogy egyfajta hímringyó... a szó nem legteljesebb értelmében... a nőkön élősködött anyagiakban... Ez számomra akkor derült ki, amikor összeköltöztünk cirka 2,5 év után. Fél év együttélés után betelt a pohár, kiismertem és amit láttam nagyon nem tetszett (akkor cirka fél millióval tartozott nekem, az autók miatt, ezt a mai napig nem kaptam meg, nem is fogom, tanulópénz)... Ezért is volt, hogy az öt éves kapcsolatommal 1 hónap után összeköltöztünk... Úgy voltam vele, hogy elcsesztem majd 3 évet az életemből úgy, hogy "lakva ismeri meg az ember a másikat" fázis kimaradt, akkor most lássuk a másik megoldást. (hiába... én a végletek embere vagyok :D )
Végülis kb. 1 hónap után összeköltöztünk és majd 5 évig tartott a kettőnk dolga... Ez volt tavaly novemberig... Így úgy voltam vele, hogy nha jó... A férfiak irányították, befolyásolták ezeddig az életem alakulását, innentől kezdve nem engedek beleszólást, mert mindig elromlik, ha egy pasi beleszól... Erre a párom közli, hogy ő a főnök :))))
És az egy dolog, hogy ezt így kijelenti a szokásos csibészes vigyorával :)
A számomra legmegdöbbentőbb az, hogy képesnek tartom magam arra, most először, hogy egy férfira rábízzam magam...
Pl. mindig kétségbeejtett a gondolat, hogy majd ha babát szeretnék, akkor függeni fogok a férfimtól.. így elkezdtem azon dolgozni, hogy legyen olyan anyagi bázisom, ami ezt megakadályozza...
Viszont ha a páromról van szó, egyszerűen meg se fordul a fejemben, hogy valaha is megütne, vagy kárt okozna nekem. Az a típus, aki a család haladását teszi a prioritási fokának első helyére...

Ezért is vicces, hogy amikor a "Pszichogirl-az önálló-független-szingli" - projektet indítottam be, akkor jelent meg a "Nagy Ő"... :)
Erre mondják, hogy: Ember tervez, Isten végez? Vagy Murphy röhög a markába? :D

Szóval vissza egy kicsit apámhoz, bár annyira nem fogom agyonrészletezni... A lényeg benne van...
Apám mind mélyebbre süllyedt az alkoholizmus és a szerencsejáték mocsarában. Mind nagyobb és nagyobb kihívásnak és feladatnak tett minket ki. Mármint Anyut és engem... A bátyámmal ekkortájt már erősen kezdett megromlani a kapcsolat, de még volt... Kábé ekkortól indult el egy másik mottóm: amibe nem döglök bele, attól csak megerősödöm... Asszem lassan edzett acélhoz kezdek hasonlítani :D
Aztán kb. 2002-ben, apám megütött alkoholgőzős mámorában, a névnapomon. Csak itt végleg hibázott, mert nem volt otthon Anyu, hogy a háta mögül mutassa azt, hogy a családi béke kedvéért maradjak csöndben. 21 éves voltam! Eldurrant az agyam, hogy mer engem felnőttként megütni... Ráadásul, úgy hogy nem is volt igaza... Amit el lehet képzelni minden kijött belőlem. A rengeteg visszafojtott indulat, a sok sok év hallgatás... Egy kocsis könyörgött volna, hogy tanítsam arra a kreatív káromkodásra, ami elhagyta a számat. Nem vagyok büszke rá, de jobb, hogy kijött. Aztán összeestem és az akkor párom szedett össze... Ekkor felhívtam a bátyámat és átjött.
Én azt hittem, hogy ilyen csak filmeken van, hülye szappanoperákban... Közben az én életem volt.. Tesóm és apám összeugrottak. Bátyám közölte, hogyha még egy ujjal is hozzám mer érni, nem lesz többé mivel... Szörnyű volt...
Fogalmazzunk úgy, hogy a finom lelkem nehezen dolgozta fel.

Anyu ezután adta be a válópert és 2003-ban szétválasztották őket.
Aha, jah... csak az Öregnek nem volt hova mennie... Cirka 1-2 évet éltünk együtt egy fedél alatt, még a válás után, mert nem ment bele az eladásba illetve csak úgy, ha ő kap mindent (közölte hogy nem ír alá semmilyen adávételi szerződést, jah és persze a telkünk is az övé). Amikor még a legelején megkérdezte a párom, hogy mi a véleményem a házasság előtti szerződésről, nos a vagyoni herce-hurca miatt, amin átmentünk én maximálisan pártolom. Ha már megromlott egy kapcsolat, ne menjen át gyűlölködésbe a pénz miatt. Az senkinek se jó... Elég baj az, ha tönkre megy, pedig örökkön-örökké-re szólt.

No...Egymás után jelentek meg emberek az ajtóban, hogy fizessek, mert az Öregem kölcsön kért, és még a közértbe se tudtam normálisan bemenni, mert még a közértes néni is mondta... Ezek mondjuk nem érdekeltek. Mondtam, hogyha legközelebb kölcsön adnak neki, és tőlem várják a kifizetést, előtte kérdezzék meg, hogy vállalom-e a kezességet. Mert amúgy semmi közöm hozzá. Huh, de nagyon kemény tudtam lenni, csak kár, hogy közben belül megalázottnak éreztem magam, hogy nekem ég a fejem... Ez persze a büszkeségem alá is adta a lovat. Folyamatosan feltartott fejjel közlekedni úgy, hogy a legszívesebben elbújnál...
És valami ördögi játékból, valahogy a kényszerűségből, a "most muszáj fizetni", mindig akkor jött, amikor a fősulimat kellett fizetnem, vagy vizsgaidőszakom volt... Pl. a végrehajtás, konkrétan a befizetési határidőm előtt egy héttel... Mókás volt megoldani két vizsga között.
Őszintén mondom, valahol azért büszke vagyok magamra... Hogy mindezek mellett a kitűnő tanulók között voltam... végig az volt bennem, hogy azért is megmutatom, hogy képes vagyok rá... Ezért nem jártam sehová, nem nyaraltam... Mert a bizonyítási kényszerem erősebb volt... Legfőképp önmagam előtt...
Persze egy kicsit csaltam is... Sokszor nyáron készültem fel. Könyveket olvastam előre stb stb... A vonaton volt időm :)
ezért is szerettem mindig jobban az ősz/tél szemesztert... Több időm volt felkészülni...

A 2008 év első fél évét végig buliztam. eE mind az évek alatt felgyülemlett feszültségnek, nélkülözésnek köszönhető. De...Már nem vágyom minden hétvégén, hogy elmenjek, sőt annak is mindkét napján: péntek szombat... Sokkal nagyobb öröm egy nyugodt estét eltölteni hímezgetve, olvasva stb. stb.

Zárszó:
Igazából ezek után fölösleges már azokat ecsetelni, hogy az Öregem lopott tőlünk, hogy az aranyainkat is ellopta, eladta, hogy annak értékét bedobhassa egy nyerőautomatába. Pedig én megpróbáltam vele leülni és elmagyarázni, hogy működnek azok a gépek, hiszen egy szerencsejáték cégnél dolgoztam könyörgöm! Sajnos a függőség ilyen, nem használnak az ész érvek... Már lakatot kellett tennem az ajtómra... Tiszta gáz nem? Most őszintén simán lehetne Isaura, vagy Esmeralda sorozatot írni és eladni valamelyik brazil, vagy argentín vagy mittomén szappanoperának... :D

És miért tört felszínre bennem most minden?
Mert találkoztam vele... Évek óta nem tartom vele a kapcsolatot.

De... azt hiszem ennyi elég volt mára...
nem könnyű ezeket leírni... Azt hittem könnyebb, de nem...

Szeretettel:

Pszichogirl

Hozzászólások



Pszichogorl

Meg csak most kezdett el kifele szallingozni beloled. Majd lesz konnyebb.Kitartas,es folytasd az irast, amikor szukseget erzed.
Szeretettel,
felebarat