Nem látjuk egymást

Abban a korban éltem, amikor az igazság be volt tiltva. Íróasztalfiókokban vagy titkos helyeken, pincékben, padlásokon hevert, hogy még egy házkutatással se lehessen a nyomára bukkanni.

Kétezer évvel ezelőtt még nem volt íróasztal. De az igaz szó, mint mindig, akkor is veszedelmes volt. Sivatagi homok alá rejtették, elvermelték, kövek alá dugták a "veszélyes" műveket.
Innen kerültek elő a múlt századi ásatások során a "holt-tengeri tekercsek", az apokrif evangéliumok csodálatos szövegei.
Az egyik legszebből, a János cselekedeteiből idézek föl egy muris történetet.
Egy szent kabarétréfát.

*

Lykomédészt és feleségét János feltámasztotta a halálból. A lelkes Lykomédész megkéri barátját, egy remek festőt, fesse meg számára János képét, hogy "arckép formájában birtokolhassa" jótevőjét.
A festő - János tudta nélkül - lerajzolja őt. Kiszínezi, és átadja Lykomédésznek, aki a hálószobájába helyezte a képet. Megkoszorúzta, és rendszeresen áhítattal bámulta.
Most jön a vicc, amely mérhetetlen mélységeket tár föl.
Betoppan János, aki még "sohasem látta magát tükörben".
Megpillantja a falon egy "idős férfi képét, mely előtt, mint egy oltáron, mécsesek lobognak".
- Most már látom - mondja szomorúan János -, hogy te még mindig pogány módra élsz! Isteneid közül melyiket ábrázolja ez a kép?
A férfi ezt feleli:
- Az én Istenem egyedül az, aki föltámasztott a halálból, hitvesemmel együtt. És ha illő, hogy Isten után a jótevőinket is isteneknek tartsuk, akkor te vagy az, akit ez a kép ábrázol, akit én szeretek és tisztelek, mert jóságos lelki vezetőmmé lettél!
János elképedve bámul a férfira. Majd a tükörhöz lép. Soha nem állt még tükör előtt; életében először látja magát benne. Csodálkozva mered magára. Majd újra a képre pillant, mint egy kiskutya, aki fölfedezi az összefüggést a tükörben mozgó lény és önmaga között. Döbbenten felkiált:
- Az élő Jézusra mondom: ez a kép hasonlít hozzám!
Eddig a kabaré.
De János így folytatja:
- Persze nem igazán rám hasonlít, hanem az én testi képmásomra. Ha a festő rólam akart képet festeni, szakítania kellett volna ezekkel a színekkel és vonásokkal, öltözettel s külsőségekkel, az öregség vagy fiatalság ábrázolásával, vagyis mindazzal, ami szemmel látható!... Légy te az én igazi arcképfestőm, Lykomédész! Festékedet Jézus adja, aki ismeri a lelkünk alakját, képét s mintáit. Ezek a festékek: a tudás, a hit, a baráti szeretet, a szelídség, a jóság, a tisztaság, az őszinteség, a lelki béke, a félelem nélküliség és a józanság... a színeknek az a spektruma, mely a sebeket orvosolja, zilált hajadat lesimítja, arcodat megmossa... Mindezek a színek együtt élnek a lelkünkben...
De te most valamiféle gyermekded és tökéletlen dolgot készítettél: halott képet festettél egy halottról.

Eddig az idézet.
Aki vallásos, innen megfejti, miért mondta Jézus, hogy "Aki engem látott, látta az Atyát".
Aki pedig nem vallásos, jó, ha tudja, hogy igazán nem látjuk egymást!
Igazán nem látom a gyermekemet, és ő sem lát engem.
Igazán nem látom a feleségemet, csak igen ritkán, s ő is csak akkor, ha nagyon-nagyon szeret.
Akkor lát.
Akkor nem csak az "öltözékemet" és a vonásaimat látja, nem a fiatalságomat, a "zilált hajamat és öregségemet" - hanem engem.
Ha valaki csak a külső képemet nézi, és - János szavait folytatva - csak annyit lát belőlem, amennyit egy hullamosó is lát - az nem tudja, ki vagyok.
Ha a tükörbe nézek, lelkem mélyén én is tudom, hogy nem az Igazi Önmagamat látom.
Nincs ember, aki a saját tükörképét önmagával azonosnak tartaná.
Legfeljebb úgy érzi, hasonlít rá.
"Ez nem én vagyok!" Nem ez az első reakciónk? Nők ki is mondják néha. Később csak azért halványodik el bennünk ez a gondolat, mert hozzászokunk a látványhoz.
Így is, ha változás van az arcunkon, hirtelen fogyás, elhízás vagy nagy szenvedés nyoma, a döbbenet és idegenségérzet újra visszatér.
"Úristen, hogy nézek ki!"
Egyébként megszokjuk, hogy ha ez az alak jelenik meg a tükörben, az "én vagyok".
Ilyennek látszunk "kívülről". Tudjuk. Ilyennek látnak mások, az emberek, a külvilág, mindazok, akik nem ismernek, s főleg nem szeretnek igazán.
De én nem ez vagyok!
Az ember azért riad meg nemcsak a tükörképétől, de még a legjobb fényképétől is, mert tudja, hogy ez nem ő
- Ő ennél sokkal szebb és nemesebb.
És kortalan.
Úgy is mondhatnám: örök fiatal.
Nem azért, mert fiatalkorában még kívánatos - hanem mert fiatalon, frissen kibomolva hasonlít a legjobban az ember külső képe a belsejéhez, akkor igazán az, AKI.
Ahogy egy rózsa is csak teljesen kibomolva igazán rózsa.
A bimbó még nem az, csak készül a rózsaságra, színezi, növeli, kitárja magát - onnantól kezdve pedig, hogy megélte lényének teljességét csak fonnyad, hervad, színét veszti és kopaszodik.
Vagyis mindenki csakis a csúcson igazán az, aki.
S bár minden kornak van szépsége; tavasznak, ősznek, és a rideg télnek is - mégis van egy pillanat, amikor a külső leginkább tükrözi a belsőt. forma a tartalmat - és ez az ifjúságunk.
Ezért az Örök Ifjúság nemcsak beteges hiúságunknak és mohó életszomjunknak, hanem a benső lélekigazságnak is a nagy szava.
Persze vannak, akik öregen a "legszebbek". Ekkor hasonlítanak legjobban benső magukra. De ezek az öregek belül nagyon fiatalok. Valahogy - rejtélyes okból - ott maradt a szemükben vagy a szívükben az ifjúság.
De még ekkor is csak "hasonlítanak" magukra. Amikor a csúcson vagyunk, teljesen kibomolva, amikor egy-egy életszerepünket leginkább tükrözi a külsőnk - akkor is csak hasonlítunk magunkra.
Érted, mit akarok mondani?
Hogy amikor valaki szebbnek, jobbnak, értelmesebbnek akarja látni magát, nem "idealizál", hanem szomorúan, riadtan, vagy éppen kétségbeesett, konok önámítással, de megpillantja, hogy nem sikerült azzá lenni, mint Aki - valójában.
Igazi arcunk szemmel nem látható.
Csak szívvel - néha.

Címkék:

Hozzászólások



Kedves Angel-a!

csenge333
Engedd meg kérlek, hogy a címet folytathassam így:"nem látjuk egymást, de érezzük..."/Ma érdekes napom volt-tele elém kerülő"jelekkel" és "stop" táblákkal, kézszorításokkal és sírásokkal, imával és békével, nyugtalansággal és meneküléssel, tele félelemmel és reménnyel, csalódással és "kibukással", szeretéssel és elengedéssel, magyrázattal és megválaszolatlan kérdésekkel, "hibákkal", de igyekezettel, megbánással és "igenlésekkel", valamint visszatéréssel...És mindezek ellenére, ami a legfontosabb:MÉG MINDIG SZERETEK...
"Az igazi szeretet akkor sem múlik el, ha mindent megtagadnak tőle..."Nem látom, kik azok, akik pl. a zenéket felteszik az oldalra, de amikor elkezdem hallgatni, érzem őket.. Nem látom őket, amikor a sorokat írják, de amikor olvasom őket, szintén érzem őket.Érzem azt is, amikor mást írnak és gondolnak, de abban a pillanatban azt tartották jónak, hogy leírják...ELFOGADOM...Érzem azt is, amikor más a látszat és más a valóság, de a kis "ördög" belém bújik és engedem, hogy "ügyet" csináljon dolgokból...Sok mindent érzek, sok mindent tudok, de egy valami még nehezn megy:háttérbe húzódni, amikor itt az ideje, nem szólni,, amikor nem építő a mondandóm és elfogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak.../Mindenesetre igyekszem ebben is fejlődni.../Nem akarok senkit bántani, nem kívánok senkinek rosszat és szeretném, ha rám sem gondolna senki rossz érzésekkel, mert ha valaki úgy érezné"bántani akartam", az nem ellene irányult, hanem önmagam védelmére.../Ez még működik bennem sajnos./Én megéltem valakivel valami nagyon szépet, de megértettem, hogy azt szeretné:engedjem el...Immár sokadjára, de annál nagyobb szeretettel:ELENGEDEM , MERT SZERETEM./Talán egy nap még nevetni is fogunk együtt.../