MINDEN RELATÍV

Kedves Admin ez az írást A titok.hu-n találtam,ha nem lett volna szabad ide bemásolnom akkor kérlek töröld.Azért vettem a bátorságot,mert igaz rám.

Van egy híres mondás: „A szomszéd kertje mindig zöldebb."
Néha az emberek nincsenek megelégedve azzal, amijük van. Egészen addig minden rendben van, amíg el nem veszítenek valamit. Legtöbbször azonban jobbat akarnak - meg akarják tapasztalni a „zöld füvet".

Az emberi természet velejárója, hogy mindig jobbra és többre vágyunk. Hát nem pont erre utal az a kifejezés is, hogy „álmodj merészet"? Olykor, lehet jó nagyot álmodni; ám néha hálát is kellene adnunk azért, amink van.

Képzeld csak el annak a 85 éves nagymamának a történetét, aki az öt éves unokáját, Johnnyt életében először akarta kivinni a tengerpartra. Olyan izgatott volt a nagyi! Vett egy teljesen új ruhát Johnnynak, kifejezetten erre az alkalomra: új sapkát, új fürdőruhát, új pólót, egy új pár cipőt és egy új homokozó vödröt lapáttal.

Kéz a kézben mentek a tengerpart felé. Ahogy odaértek, Johnny így szólt: „Figyelj Nagyi, mivel nem tudok úszni, inkább csak itt homokozok, messze a tengertől."
Viszont elég kemény volt a homok, és Johnny nem igazán tudott ásni. Ezért aztán megkérdezte a nagymamit, hogy közelebb mehetne-e a vízhez, ahol könnyebb ásni. "Megígérem, hogy nem megyek be a vízbe." - tette hozzá gyorsan.

A nagyi habozott ugyan egy kicsit, de látván Johnny kérlelő szemeit, nem tudott nemet mondani, és így szólt: „Rendben, de ígérd meg, hogy nem mész be a vízbe."

Johnny sikongott örömében: „Jól van, megígérem!" - kiáltozta. Nagyon élvezte a strandot, csak ásott és ásott a jó puha homokban. De hirtelen jött egy hatalmas hullám, és magával ragadta a kisfiút, be a tengerbe...

Ahogy a nagymama mindezt látta, kétségbeesetten sikítani kezdett: „Istenem! Istenem! Uram segíts!" És akkor hirtelen jött egy újabb hatalmas hullám, és Johnny ott volt újra a parton - épségben.

Megkönnyebbülve szaladt az asszony a gyerekhez és szorosan átölelte az ötéves kisfiút. Zokogva törölte le könnyeit az arcáról, miközben fölnézett az égre és hálálkodott: „Köszönöm Istenem! Annyira köszönöm!"

Lenézett az édes unokájára, majd újra az ég felé emelte a fejét és így kiálltott: „Hé! ... és az új sapkája!?"

*

Az élet tele van olyan emberekkel, akik nincsenek megelégedve azzal, amijük van, és nem hálásak érte. Állandóan azon nyavalyognak, amit elvesztettek, ahelyett, hogy elégedettek és hálásak lennének azért, milyen sokmindenük van. Nekem elhiheted, tapasztalatból beszélek.

Tizenkilenc évesen, amikor az orvosira jártam - mert életem nagy álma az volt, hogy sebész legyek - besétáltam egy vegyesboltba, amit éppen akkor raboltak ki. Az egyik tolvaj hátulról fejbelőtt, és mindenki azt hitte, hogy meghaltam.
De tévedtek.
Igen, vannak fogyatékosságaim, és volt egy időszak, amikor szüntelenül azon siránkoztam, amit elvesztettem. Folyton negatív voltam és azzal fogalkoztam, amim nem volt: "Mielőtt meglőttek atléta voltam, most meg alig tudok járni! A karom gyenge, lassan és rekedt hangon tudok csak beszélni!"

Mielőtt meglőttek, volt vagy 500 dolog, amit igazán jól csináltam, ez mára 200-ra csökkent. Hosszú ideig csak azon a 300 dolgon síránkoztam, amire már nem voltam képes. Aztán elkezdtem arra a 200 dologra fókuszálni, amit még jól csináltam. Nem volt könnyű, és elég sok időbe tellett, de megtanultam, hogy mennyire fontos az ember hozzáállása - nem csak akkor, ha fejbelőnek valakit, vagy ha súlyos beteg, hanem mindig és mindenkinek! A pozitív hozzállás döntő minden esetben.

Az egyik barátom agyvérzést kapott. Folyamatosan próbáltam bátorítani őt, hogy rávezessem a pozitív gondolkodásra. Nem volt könnyű, de kezdte megérteni és lassan az állapota is javulásnak indult. Még nagyon hosszú utat kellett megtennie, de látszott, hogy jó úton halad. Mindig azt kérdezgette, hogy nekem mennyi időmbe tellett, hogy újra megtanultam járni, és remélte, hogy ő is képes lesz majd rá.

A kérdésére ezt feleltem: "Mindenki más. Bár nekem is vannak még gondjaim a járással, de őszintén remélem, és azért imádkozom, hogy egy napon te is tudj újra járni." Majd kisántikáltam a kórteremből.

Amikor néhány nap múlva újra meglátogattam a barátomat, első kérésem az volt felé, hogy mondjon valami pozitívumot. Elkezdte mesélni, hogy már megtett 60 lépést járókerettel.... de akkor hirtelen bejött az orvosa, és a hogyléte felől érdeklődött.

"Jól vagyok." - felelte a barátom - "De azt akarom, hogy újra teljesen normálisan tudjak járni, ugyanúgy mint Mike." Ott álltam, és szólni sem tudtam a meglepődéstől, de aztán azt mondtam magamban, hogy "még csak most indult el a felépülés útján..., még csak most indult el a pozitív gondolkodás útján."

Egy másik barátom egyszer azt mondta nekem, hogy mindig sajnálta azokat az embereket, akiknek járókeretre van szükségük. De azt soha nem fogom elfelejteni, amit ezután mondott: „Bármit megadnék, ha a lányom (akinél agytumort diagnosztizáltak, és jelenleg tolókocsihoz van kötve), eljutna addig a pontig, hogy már csak járókeretre volna szüksége." Ezért imádkozik; ezért imádkozom én is; és még sokan ezért imádkoznak.
Megint csak azt tudom mondani, hogy „Légy hálás azért amid van, de azért tűzz magad elé magas célokat." A világ tele van szörnyű dolgokkal, de tele van gyönyörűekkel is. Néha az emberek hajlamosak arra, hogy csak a szörnyűségeket lássák. Én mégis azt remélem, hogy megtanulják az élet szépségét is felfedezni. Mert ott van - csak szét kell nézni!
Michael Jordan Segal, MSW

Címkék: