A gondolat segítő ereje

A legnagyobb nyereség, mely a gondolaterő fejlesztéséből származik, hogy fokozott mértékben tudunk másokon könnyíteni, a gyöngébbeken, akik még nem tanulták meg képességeik használatát. A nyugalom, ami saját lelkünkben honol, tesz majd bennünket erre alkalmassá.

Egy jóindulatú gondolat is segíthet már a maga arányaiban, de aki a gondolaerő tanulmányozásával foglalkozik, sokkal többet szeretne tenni, mint hogy egynéhány morzsát vessen oda az éhezőnek.

Vegyünk például egy olyan embert, aki valamely rossz szokásnak, mondjuk az italnak a rabja, s akin segíteni kívánunk. Aki segíteni akar, az lehetőleg tudja meg, mely órákban valószínű, hogy paciense elméje nincsen elfoglalva, mondjuk a lefekvése idején. Ha az az ember alszik, annál jobb. Ebben az időben üljön le egyedül és képzelje maga elé páciensét, mintha vele szemben ülne, oly élénken és részletesen, ahogy csak tudja, míg oly tisztán nem látja a képet, mintha magát a személyt látná. (Ez a nagyon világos elképzelés nem lényeges, noha hatásosabbá teszi a folyamatot.) Aztán figyelmét erre a képre összpontosítva, intézze hozzá a legnagyobb fokú koncentráltsággal, amire csak képes, azokat a gondolatokat, melyeket az illető elméjébe akar vésni. Világos mentális képek formájában adja elő azokat, éppen úgy, mintha szavakban tárná elébe érveit. A fenti esetben élénk színekkel ecsetelheti az iszákossággal járó betegségeket és nyomorúságot, az idegösszeroppanást, az elkerülhetetlen véget. Ha az illető alszik, a rágondoló személy magához vonzza őt, s ő megeleveníti a róla alkotott képet. A siker a koncentráláson és a gondolatok határozottságán múlik, s a gondolaterő fejlettségével arányos a hatása is.

Ilyen esetekben vigyázni kell arra, hogy ne akarjuk a páciens akaratát semmiképpen sem befolyásolni, arra törekedjünk csupán, hogy elébe tárjuk az eszméket, melyek érzelmeihez és intelligenciájához szólnak, és jobb belátásra bírják, vagyis arra ösztönözhetik, hogy megkíséreljen azoknak értelmében cselekedni. Még ha az olyan kísérlet, mellyel egy bizonyos viselkedésmódra kényszerítjük az illetőt, sikerül is, sokat nem érünk vele. Maga a vétkes mértéktelenségre való mentális hajlam nem változik meg, ha meg is akadályozzuk, hogy egy bizonyos formában kiélje magát; ha egyik irányban gátat vetünk neki, talál más utat, s új vétek kerül a másik helyébe. Az az ember, kit erőszakkal, akaratán való uralkodással kényszerítünk a mértékletességre, éppoly kevéssé gyógyul ki a bajából, mint ha börtönbe zárnánk. S ettől eltekintve, senkinek sem szabad akaratát másokra kényszeríteni, még akkor sem, ha a jóra akarja rábírni. Az ilyen külső kényszer nem segíti a fejlődést; az értelmet kell meggyőzni, az érzelmeket kell felkelteni és megtisztítani, különben csak talmi a nyereség.

Minden másféle segítő gondolattal ugyanígy járjunk el; képzeljük el barátunkat és tárjuk elé világos formában a közölni kívánt gondolatokat. Ha jót igen erősen kívánunk neki, akkor ez, mint általános oltalmazó hatás, gondolatforma képében közelében marad bizonyos ideig, melynek tartama a gondolat erősségével arányos, s megvédi őt ellenséges gondolatoktól, sőt testi veszedelmeket is elhárít. A vigasztaló és békét vivő gondolat, ha hasonlóképpen küldjük, megenyhít és megnyugtatja az elmét, s tárgyát a nyugalom légkörével veszi körül.

Nagyobbrészt ilyen természetű az imák gyakori segítő hatása; hogy pedig az ima sokszor eredményesebb, mint a közönséges jókívánság, ennek oka az, hogy a hívő ember sokkal nagyobb koncentrációval és intenzitással végzi imáját. Ugyanilyen koncentráció és erő ima nélkül is ugyanazt eredményezné.
Természetesen más oka is lehet annak, ha az ima eredményes: felhívja valamely emberfeletti vagy igen fejlett lénynek a figyelmét arra a személyre, akiért könyörög, és akkor az illető közvetlenül segítséget kaphat az olyan erőtől, mely az imádkozó személyét messze túlhaladja.

Talán időszerű lesz itt közbevetőleg megjegyezni, hogy a kezdő teozófus csak adjon meg nyugodtan barátainak minden gondolati segítséget, amire csak képes, s ne tartózkodjék ettől abbéli félelmében, hogy „beleavatkozik a karmába”. A karma majd gondoskodik magáról, s éppoly kevéssé kell félnünk attól, hogy beleavatkozunk, mint attól, hogy a gravitáció törvényébe találunk beleavatkozni. Bátran segítsünk , ha módunkban áll, s bízzunk abban, hogy segítségünk barátunk karmájában benne foglaltatik, és hogy mi a törvény végrehajtói lehetünk.

Mindazt, amit gondolaterővel az élőkért tehetünk, még könnyebben véghezvihetjük azokért, akik előttünk mentek át a halál kapuján, mert az ő esetükben nem kell még a fizikai anyagot is rezgésbe hozni, mielőtt a gondolat eléri az éber tudatot.

A halál után az ember inkább arra hajlik, hogy figyelmét befelé fordítsa, hogy inkább benső világában éljen, mint a külvilágban. A gondolatáramokat, melyek máskor kifelé irányultak, s az érzékszerveken át a külvilágot keresték, most üresség gátolja meg, melyet a közvetítő szervek eltűnése hozott létre. Olyan ez, mint mikor valaki jól ismert úton szakadék felett akar átmenni, s hirtelen megtorpan: áthidalhatatlan mélység van előtte, mert a híd nincsen ott többé.

Az asztrális test átrendezése, mely nyomon követi a fizikai test elvesztését, szintén a mentális energiák körülzárást célozza, hogy megakadályozza külső kifejeződésüket. Az asztrális anyag, ha nem zavarja a földön hagyottak tevékenysége, könnyen formálható eszköz helyett most burkot képez az ember körül, s minél tisztább és magasabb rendű volt földi életünk, annál tökéletesebb lesz ez a védősánc a bensőnkből felmerülő vagy kívülről jövő benyomásokkal szemben. De akinek kifelé áradó energiáit ily módon gátolják, az annál fogékonyabb a mentális világból származó benyomásokkal szemben, s így sokkal hatásosabban lehet neki segíteni, vígasztalni és tanácsokat adni, mint amíg a földön élt.
Abban a világban, ahová fizikai testünktől való megszabadulásunk után jutunk, a szerető gondolat éppen olyan felfogható az érzékek számára, mint itt egy szerető szó vagy gyöngéd simogatás. Ezért volna jó, ha mindenkit, aki oda átjut, szerető és békés gondolatok kísérnének, és az a kívánság, hogy minél hamarabb átjusson a halál völgyén, a túlsó ragyogó világba. Nagyon sokan maradnak az átmeneti világban tovább, mint tulajdonképpen kellene, márpedig azért, mert rossz karmájuk, hogy nincsenek barátaik, akik tudnák, hogyan segítsék őket. Ha a földi emberek csak sejtenék, hogy mennyi vigasztalást és boldogságot hoznak az égi világok vándorainak ezek az angyali hírnökök, ezek a szerető, bátorító gondolatok; ha tudnák, milyen erővel lehet támogatni s vigasztalni, senkit sem hagynának egyedül azok, akik itt maradtak. A szeretett „halottak” valóban igényt tarthatnak szeretetükre és gondolkodásukra, s ettől eltekintve, ha meg vagyunk fosztva annak jelenlététől, aki életünk napsugara volt, milyen nagy vigasz a szívnek az a tudat, hogy még mindig hasznára lehet annak, akit szeretett, s gondolataival, mint megannyi őrzőangyallal veheti körül útján.

Az okkultisták, akik a nagy vallásokat alapították, nem hagyták figyelmen kívül ezt a szolgálatot, amit a földön maradottak az eltávozottakért tehetnek. A hindu a Shraddával segíti útján a túlvilágba jutott lelket, s sietteti bejutását a Svargába. A keresztény egyházak miséket és imákat mondanak a „halottakért”: „Adj Uram neki örök nyugodalmat és az örök világosság fényeskedjék neki!” – így imádkozik a keresztény ember a túlvilágon lévő kedveseiért. A protestáns felekezetek elhagyták ezt a kegyes szokást, sok mással együtt, ami a keresztény ember magasabb rendű életéhez tartozik. Bárcsak hamarosan visszaadná a tudás nekik ezt a hasznos és üdvös szokást, amit a tudatlanság elrabolt tőlük.

Annie Basant