Köszönöm, hogy elbúcsúzhattam

Ezt nem egy negatív történetnek szánom. Ti, akik ezt olvassátok, nem szeretném, ha szomorúságot éreznétek mire a végére értek, inkább azt szeretném, hogy helyette érezzetek hálát…., mert szerintem minden nap fontos hálát adni azért, hogy van édesanyátok, édesapátok, testvére(i)tek.

A napokban beszélgettem, egy volt osztálytársammal. Arról panaszkodott, hogy a barátnőjével milyen nehéz távkapcsolatot folytatni. Már 3 éve vannak együtt és a lány kint él Németországban, a fiú pedig Budapesten. Meg arról ,hogy ő most diplomázott le , és legszívesebben már most kiköltözne, de hogy nem könnyű ez, mert munkát kell találni, meg a szüleinek is vannak különböző elvárásaik, amiket neki teljesítenie kell. Például a doktori címet megszerezni, ezt az édesapja szeretné, ezért ahelyett, hogy elkezdené élni a saját életét és megpróbálná a szüleiben is tudatosítani, hogy ő már felnőtt, marad minden a régiben és ő itt marad és belép élete első munkahelyére. Nem tudom, én azt mondtam, hogy talán le kellene tennie valamit az asztalra, valami sajátot ez lehet egy ötlet vagy terv amihez támogatásukat kéri. Lehet, hogy az apukájában is tudatosulna, hogy felnőtt a gyerek, de amíg mindig csak panaszkodik arról, hogy nekik kell alárendelnie magát, addig mindig ezt fogja bevonzani ,és ez nem fog változni, sőt lehet meg is utálja ezt az egészet és menekülni fog majd innen.
Egy viszont fontos: a kapcsolatukat minél előbb rendezni kell, hisz soha nem tudhatod mit hoz a holnap. Sokszor akkor döbbenünk rá, hogy milyen fontos egy-egy személy, dolog az életünkben amikor már elveszítettük.

Mellettem már nincs itt az apukám, én már ha akarnám sem tudnám rendezni vele a dolgokat, bár nekünk jó volt a viszonyunk. Ezt történetet az ő emlékének szentelem.
Egy tavaszi napon mikor együtt indultunk el, Ő hóvirágozni barátokkal, én pedig dolgozni (sosem volt olyan, hogy reggelt találkoztunk volna) útközben az álmomról meséltem neki. Hervadt hóvirágcsokorral álmodtam, és viccesen mondtam is neki, nehogy olyat hozzon nekem haza. Ez volt az utolsó sétánk… délután kaptam a hírt…a második gondolat, ami átsuhant az agyamon bármily fura az volt, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy elbúcsúzhattam.

Ezt nem egy negatív történetnek szánom. Ti, akik ezt olvassátok, nem szeretném, ha szomorúságot éreznétek mire a végére értek, inkább azt szeretném, hogy helyette érezzetek hálát…., mert szerintem minden nap fontos hálát adni azért, hogy van édesanyátok, édesapátok, testvére(i)tek.

Hozzászólások



Kedves Femina!Vígasztaljon a tudat, hogy te érzed az ő

csenge333
jelenlétét, miközben még elő emberek kerülhetnek egymástól fényévnyi távolságra lelkileg, mert nem mondják el őszintén, mit is jelent nekik a másik.../Sok ember álarccal éli le az életét, mintha az megvédené őket.Pedig csak egy dologtól véd:a szeretettől.......És megtörténik-nagyon gyakran-az életben is, még élő emberek között is a felismerés:mit jelentett a másik, amíg VOLT....



Nekem

is hiányzik; sokszor és nagyon. Jó lenne megfogni a kezét néha, vagy beszélgetni vele. De tudom, hogy velem van és vigyáz rám.

-----
Fem



Kedves Királynő

Csodálom a Benned lakozó erőt :)

-----
Fem



kedves Femina!

Átérzem amit leírtál... és nem szomorúsággal hanem én is hálával!
Az én édesapám tavasszal lesz egy éve hogy meghalt. Daganatos beteg volt, ami nagyon gyors lefolyást mutatott. És hálát adok a Jó Istennek, hogy mellette lehettem az utolsó másodpercig. Olyan nyugodtan és békésen halt meg...
Köszönöm, hogy végig foghattam a kezét, hogy bízott bennem, hogy utolsó pillanatig lehetőséget kaptam arra, hogy szerethessem!
Nem mondom, hogy könnyű volt... sőt! De a lelkem soha nem nyugodott volna meg, ha nem ezt teszem!
Várt engem, és én tudtam, hogy ketten kell végig csináljuk a terminális szakaszt! Igaz nem tartott hosszú ideig... Számított rám! A segítségemre vagy csak a jelenlétemre!
Azóta is érzem, hogy mindig itt van velem... nincs olyan perc, hogy ne gondolnék rá...
Valóban a napoknak kell örülni, és annak, hogy van aki szeret - van akit szerethetünk!
élvezni minden pillanatot, és ha kissé bántó is a megjegyzésük, véleményük akkor is szeretnek bennünket, csak féltenek! É stuti, hogy rosszat nem akarnak...
Mindenkinek hálával teli napot kívánok!!!



Köszönöm:)

Azt gondolom amit, te.Mellettem sincs már itt az apukám és nagyon hiányzik.Mi is sokszor vitatkoztunk de,ugyan akkor nagyon szerettük egymást.Sajnos tényleg csak akkor döbbenünk rá mennyire szerettünk valakit és mennyire fontos volt ha,már nincs velünk.Sajnos vagy nem sajnos amíg valaki nem tapasztalja meg ezt nem is nagyon figyel rá.Ezt sokszor tapasztalom én is.
Emlékez mindig a szépre és a jóra amit ő adott.
Ezeket a gondolatokat én is az édesapám emlékének szánom......

Szép estét !