Egy ártatlan puszi hihetlen fogadtatása

Hát kedves teremtőtársaim!

Már régen töltöttem fel ide az édesanyám magvas, hihetetlen negativitásából fakadó szösszeneteimet, de most megint történt valami, amit ki kell írnom magamból.

A február 24-ei Édesvízboltbeli előadásomon is kiderült, amikor belefogtam anyás történeteimbe, amik az idő távlatából valahogy mindig humoros tanulságokká finomodnak, hogy rengetegünknek van egyforma édesanyja.
Ugyanis sokan bekiabáltak, nekem is ilyen az anyukám! Nekem is! Nekem is!
Óhatatlanul felmerült bennem egy gyanus kérdés:
Lehet, hogy a jelenlévőkkel mindannyiunknak közös édesanyja van!?

A vegyünk lottót, úgy se nyerünk! -mondata mindig! Mindenhol megmosolyogtatja a nézőközönséget.

A nehogy megnyerd, hová tesszük? - kétségbeesett bekiáltása, amikor az álomkonyhára mudráztam, szokás szerint már-már harsány hahotát vált ki az emberekből.

Aztán az előadások végén nagyon sokan jönnek oda hozzám, és mondják, nagyon aranyos anyukád lehet! Pusziljuk, üdvözöljük, stb..stb.. Mintha valami örömtörténeteket hallgattak volna!
Tehát fentiekből is látszik, anyu népszerűsége hónapról-hónapra óhatatlanul nő! Minél nagyobb a felháborodásom, anyunak annál nagyob sikere van!
Ha ez így megy tovább, be fogok nevezni a Fábri showba, mert már annyi ilyen sztori gyűlt össze anyuval kapcsolatosan, hogy akár egy egész óráig tartó folyamatos elbeszéléssel is tudom szórakoztatni a nézőket, s közben nem csak mulathatnak, hanem akár szembesülhetnek a régi idők rossz szokásaiként ránk maradt önkorlátozó hiedelmekkel, negatív, szorongást, félelmet tükröző gondolatokkal, amikkel óhatatlanul mérgezzük saját és közvetlen környezetünk mindennapjait, köztük az enyémet is.

Hiszen előbb-utóbb olyanokká válunk, amilyen könyvet olvasunk, amilyen környezetben élünk, és amilyen emberekkel körbevesszük magunkat.
Ezt sohasem szabad elfelejtenünk és nagyon kell vigyáznunk magunkra.

Mikor anyu jól felbosszant, mindig mondom neki! Mama, ma is nagy sikered lesz az interneten! Erre ő azt szokta válaszolni éltes mama hangján:
- Hát ha ezzel segítek!

Azt azért őszintén bevallom, azért manapság már egyre kevesebb az ilyen eset, mint pl a mai, mert mióta elolvasta a Titok könyvet, és csinált magának egy cipős dobozból kívánságládikát, -amin sikerült egyszer majdnem keresztül esnem, mert az ágya mellett tartotta a földön, - már egyre kevesebbet panaszkodik a múlt miatt, és szorong a jövő felől.

Néha azért olykor-olykor be-becsúszik még egy-két bosszantó, de később tanulsággá avanzsáló esetecske, mint ez a mai is.

Mi is történt ma reggel?

Napok óta látom, hogy rossz kedve van. Ehhez sok minden hozzájárul. A felhős esős napok, a hideg, amiért nem mehet a kertjébe - ami a másik szikrázó vitaforrás kettőnk között évről évre - és hogy hetek óta nem szűnik a köhögése és a tarkófájdalma.
Már jó ideje nem mozdult ki a lakásból.

Ma reggel szépen felöltözött és útnak eredt. Nyugdíjas életét, amit idén januárban kezdett el, az évtizedek szorgos, állandó munkássága után nehezen viseli. Nem találja a tétlenségben a helyét. Csak lenne már jobb idő, mondogatja.

Mondom neki, utána szólva az ajtóban:
- Mama, nem adsz egy puszit?

- Puszit? Sosem szoktunk puszizkodni. Biztosan már a halálomat várod!

* * *
Ennyi a történet. Én a döbbenettől még most sem tértem magamhoz. Vajon hogyan sikerült az én édesanyámnak azt kiérteni szeretetből, együttérzésből fakadó kérdésemből, hogy a halálát várom???

A Nap ma már nem csak kisütött, de hosszú órákon keresztül ragyogott is. Vettem egy mély levegőt és igyekeztem a lelki nyugalmamat megőrizni.

Azonnal átfordítottam pozitívba ezt az egészet! Ma megint született egy újabb poén, amit megírhatok, és még rengetegszer fogom elmondani a világ minden pontján, mert ezt nem lehet, csak viccként felfogni. Annyira abszurd.

Mondtam neki, mama, megint nagy sikered lesz az interneten!