Novella a Képzelt Író tollából VI.

És a Szeptember újra a maga pompájában ragyogott. A levelek őszi kosztümbe öltöztek, a kora délutáni Nap lágyan simogatta őket.

A telephelyen minden békés volt. Vasárnap révén ünnepi csend telepedett a kamionok közé. Kálmán köztük rótta sétáját.

Minden hetedik napján a hétnek Húga Családjának körében ebédel. Utána egy órás beszélgetés a gyerekekkel és a sógorral, majd ahogy a hatvanadik perc is betölti a kört, Kálmán illedelmesen elköszön, s magára hagyja Testvére öt gyermekét és az egykori szülői házat. Útnak indul, az álmos tatabányai forgalom lassan vánszorog az utakon. Kálmán ilyenkor általában hazamegy és olvas. De a mai nap más volt. Ma a megszokás kalitkájából kilépve a családi vállalkozás telephelyén tett sétát a múltban.

Mert ideje van az emlékezésnek.

Évtizedekben mérhető az a változás, ami Dédnagyapja első megvásárolt lovaskocsija óta eltelt. Azóta a szállítmányozásra alkalmas járművek száma szépen gyarapodott, modernizálódott.

És Kálmán ennek a flottának az büszke ura.

Mindig is igyekezett megérteni az utazások során eltelt idő fogalmát. A képlet egyszerű, fizikából tanulta negyven évvel ezelőtt, a sebesség ismeretében kiszámíthatja a megtett úton eltelt időt.

Idő, idő, idő. Mi a csuda vagy, Te, Idő...

Kálmán sétája közepén megállt, figyelmét egy fekete-fehér foltos macska, Folti kötötte le. Méretes kandúr, a telephely "réme", a környék ura. A kellemes napsütésben bunda karbantartást végzett. Kálmán ajkait ötvenhat év sóhajtása hagyta el, ahogy figyelemmel kísérte az állat békés harmóniát sugárzó tevékenységét.

Folti számára nem létezik idő, csak az itt és most. Él, mint macska; nem vágyik másra, öntudatlanul járja a kiteljesedés útját. Kálmán számára ugyanezt jelenti a logisztika. Az ő életét ez tölti ki.

Folytatta a sétáját a kamionok és árnyékaik között. A kék vaskapuhoz érve még hátrafordult. Közben a Nap vörösre festette az ég alját, noha még az előbb aranysárga sugaraival simogatta a teherautók ponyva borítását. Egy szemvillanás alatt évek teltek el. Szemei előtt lepergett agglegény élete. Szívéhez kapott, majd a földön terült el. Az alkonyati idő beborította haldokló testét.

Egy utolsó lehelet, s a retináján a büszkeségének képeivel búcsúzott el a világtól. Az Idő megszűnt létezni, boldogság árasztotta el Szabad Lelkét.

"Cseppek koppannak
Veréb fekszik a porban.
Szíve nem ver már..."

Címkék:

Hozzászólások



saját írás?

saját írás?



Megjegyzés a történethez

Ez a történet látszólag lehangoló, de egy olyan emberről szól, aki mindent elért, amit akart, s akkor távozott, amikor elérte az életében kitűzött célokat. Előre is elnézést mindenkitől, aki túl depresszívnek találja.

Szeretettel: Trillian