Szeretem magam

Szeretem a pasim. Amolyan igazi jó fej, csípős humorral, mélázó tekintettel, munkamániás Bika, meg amit a Bikákról még mondanak... :) Mostanában olyan morcos lett. De nem beszél. Nem panaszkodik. Nem ítél. Mit vághatnék a fejéhez hát, hogy mi sodorta őt a búbánat mély bugyraiba? Nem találok kapaszkodót.
Aztán megszokásból, rutinszerűen, vagy mert ilyenkor tényleg van időm, miközben altatom a gyereket, ho'oponopono-zom mindent, ami nem tetszett a napomban. És akkor, amikor már a formula magától megy, mint valami sokat játszott dalszöveg, újra csak töröm az agyam: mi baja a világgal? Hmmm... Mintha kinyílt volna egy ajtó: hé te ott! rossz helyen keresed a megoldást! nincs rajtad kívül semmi!
Hát én vagyok. Én... Gondolkodom. Megfordítom az egészet, és a kérdés immáron így hangzik: mi bajom a világgal? Mi lehet vajon, amit rá vetítek ki, hogy nyilvánvalóan láthassam, el ne tévesszem szem elől? Nem tudom. Nem is keresem. Világéletemben kerestem valamit, és mindig a keresés folyamatában voltam. Így úgy teszek, mint aki megtalálta. Most már nem csak a "háttérben" szól a ho'oponopono. Hangosodik a fejemben, és kántálom, mint aki megtalálta minden kórság kúráját: Szeretlek. Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm! Nem tudom, meddig tart az idő, amikor fellélegzek, mintha most ébrednék. És látom, a gyerek már alszik édesen.
Hát fogom magam és a pihekönnyű lelkem, leülök a gép elé, leveleket böngészek. A napi Neale Donald Walsch istenes üzenetét olvasom. És jön ő, életem párja, mint akinek soha semmi nem nyomja a szívét, rám pillant, majd a képernyőre: "Már megint a Mikulás honlapját nézegeted? Azt hittem ennyi idősen több eszed lesz. " Nem nevet, továbbmegy, még akkor sem nevet, amikor én már hangosan kacagok. De hát mindig is ilyen volt.
Abszolút rendben volt. Magamban kellett rendet rakni.
Szeretem magam. Amolyan igazi jó fej vagyok, aki érti a csípős humort... :) Érzékeny Halak... meg amit még a Halakról mondanak... :)