A kékköves gyűrűm

(Anyukámnak…)

Nem szerettem ezt a napot. És igazából még most, húsz év elteltével sem, de úgy érzem megtanultam kezelni, elfogadni.
Minden évben az Ő hiányával, keserűséggel, fájdalommal, bánattal küzdve éltem át. Nem csak május első vasárnapját. Minden egyes napot.
Irigykedve hallgattam: „Azt a legszebbet kérem. Az édesanyámnak lesz.”
Egy szempillantás alatt mindenkire ellenszenvvel tudtam nézni, aki az édesanyjáról beszélt.
Én is a legszebbet vittem. A kertjéből. Csokrot a kedvenceiből. A sírjához.
És vittem magammal az utolsó ölelést. A kitörölhetetlent. A kezének utolsó simítását az arcomon. Annak a kéznek, amely azt a kékköves gyűrűt viselte.

Hosszú évekig gyűlöltem azt a gyűrűt. Gyűlöltem, mert nem ott volt, ahol lennie kellett volna.
Egy fiók sarkában pihent. Árván, hidegen. Látni sem bírtam. Kéksége a hidegséget, kopárságot és a mérhetetlen űrt juttatta eszembe.

Aztán költöznöm kellett. A fiókból előkerült a gyűrű. Próbáltam a többi aprósággal együtt becsomagolni, de nem ment. Csak pihentettem a tenyeremen. Mozdulatlanul néztem. Nyugalom lett úrrá rajtam. Örültem a pillanatnak. Felfedeztem, hogy a kőnek gyönyörű, lágy halványkék színe van. A végtelen ég és a végtelen víz jutott róla eszembe.
A gyűrű nyugalommal telve azt sugallta: Nekem van időm ráérek. És eközben apró mosoly jelent meg a csiszolt kövecske egyik sarkában. Azt várta, hogy az ujjamra húzzam.
Nem emlékszem hogyan, de a következő pillanatban már így is volt, nem a tenyeremen, hanem az ujjamon láttam viszont. Pontosan az a látvány tárult elém, mint amikor utoljára tartottam kezemben a kezét. A gyűrűvel az ujján.

És nem sírtam. Nem tudtam. Borzongató érzés volt, de nem ment.
Csak azt éreztem, hogy akkor Ő fogta meg az én kezemet. És nem utoljára. Örökre. És most is észrevétlenül szorítja.
Akkor, ott engedtem el Őt, és akkor, ott kaptam vissza. A gyűrűvel.

Azóta rengeteget tanultam. Ő segített. Minden nap, minden percben. Tudom, hogy velem van.
Megértettem, hogy nem a hiányát kell erősítenem, hanem amit Tőle kaptam. Amit útravalóként adott nekem.
Megértettem azt is, hogy még azzal is adott, hogy elment.
Általa lettem olyanná, amilyen most vagyok.

Mami szeretlek. Köszönöm.

Szeretettel: Juhuckó