Aludj csak én álmodom...

...papírzsepi hegyek... fél literes kanalas... köhögés... torokfájás....könyvek... laptop... hátha rájövök arra, mi az ami nem látok, nem hallok, mi az, amit nem tudok kimondani... egy hét pihenő... betegállomány... egy éve nem voltam... itt volt az ideje, de minek is?

Itt van az ideje annak, hogy beszéljek, hogy kimondjam azt, ami mindig csak a fejemben fogalmazódott meg, de sosem mertem szavakká formálni... itt van az ideje annak, hogy megálljak és nem meneküljek tovább... itt van az ideje annak, hogy őszinte legyek... itt van az ideje, annak, hogy ne hazudjak tovább magamnak.. itt van az ideje annak, hogy vállaljam azt, aki én vagyok...

Kinőttem a munkahelyem. Már nem tartozom oda, mégis ragaszkodom. Akár egy védőburok, olyan volt nekem ez a hely...minden nyűgjével együtt... nézem a srácokat, akiket nap mint tanítok... összeugrik a gyomrom... mi van ha cserben hagyom őket... várják a válaszom...megyek vagy maradok... s én még nem tudom... nem tudom, hogyan és merre tovább... vár egy másik alapítvány... gyerekek, akik segítségre várnak... sosem volt kérdés, hogy ott a helyem... most ez is összedőlt mint egy kártyavár... számítanak ott is rám, s tudom, mekkora lehetőség lenne szakmailag... mégis valami visszatart...már egyik helyen sem tudom tiszta szívvel azt mondani...igen maradok... s tényleg, mi az , amit valójában akarok? Tanítani? Gyógypedagógus maradni? Iskolák? vagy valami egészen más? Régóta játszom a gondolattal, egy álmommal.. önismereti csoport kamaszoknak... nincs rá jogosítványom... sajnos... akkor? nincs b terv... szorít az idő, minkét oldalról választ várnak én meg állok a két szék között, s nem akarok egyik oldalra se leülni... ha elmegyek , júliustól nincs pénzem... szeptemberben vennének fel a másik munkahelyen... én meg csak hallgatok és nem beszélek... nem beszélek a kétségeimről... a kiszolgáltatottságomról... azt hiszem ez a legjobb szó erre... ha most elhagyom az állásom, számomra olyan, mintha egy köldökzsinórt vágnának el... s én sírva egyedül kapálózóm... ordítva, hogy oké, de mi lesz velem? Minden fenekestül felfordult körülöttem... a régi sémák már nem élnek, nem élhetnek... minden változik... egyszerre... sehol sem vagyok otthon...sehol sem tudom megmutatni igazán magam... sokszor kérdezem magamtól azt, hogy hol van az a nő a hétköznapokból, aki hosszú oldalakat ír, aki imád festeni, aki mosolygós, csendes, sugárzó, könnyed, megértő, elfogadó, szerethető...

... már nem is tudom, mióta játszom a szerepem... mióta csapok be magam körül mindenkit azzal, hogy mindenkinek meg akarok felelni, a kedvére tenni... nem voltam őszinte... pedig azt hittem... fáj levetnem a jelmezem... de holnap már nem lehet... tegnap azt mondták szeretnek... egy férfi azt mondta szeret... egy férfi akire vágytam...azt mondta szeret... s én képtelen voltam válaszolni, képtelen voltam azt, mondani, hogy szeretlek... ledermedtem... megakadt a szó a torkomon.... nem tudtam elfogadni... hogyan szerethet egy olyan nőt, aki nem önmaga? Aki fél, hogy újra sérül, aki nem meri megmutatni senkinek sem igazán magát...aki fél hogy kiszolgáltatottá válik... aki nem tudja mindezt megélni, átélni úgy ahogy szeretné, mert fél... fél elengedni magát... fél azzá válni aki... féltem attól, hogy meglát... azt hittem a ruhákkal, csini hajjal, álarccal majd eltakarhatom azt, aki vagyok... de rá kellett jönnöm, hogy mellette nem tudok játszani... vagy vállalom magam...vagy visszamegyek a deszkákra és újból lehajolok az álarcomért...

... őszintén szólva, még nem döntöttem el... tudjátok milyen az a nő, aki tegnap még én voltam? Ez a nő azt hitte, a tonnányi ruhái teszik majd széppé, nővé... ez a nő, nem szerette a külsejét, nem találta szépnek a bőrét, senki sem értette miért... számít is ez ilyenkor, ha az ember nem szereti magát... minden volt csak nem természetes... reggelente zavarta, hogy gyűrötten, csúnyán ébred a kedves mellett... szégyellte magát... nem tudott felszabadult lenni, spontán... görcsös volt a társaságban...nincsenek barátai... a munkájának élt... mindenért a szüleit hibáztatta... nem tudja sem szeretni, sem elfogadni őket... költözne már otthonról, de pénz nélkül és egyedül nem megy...ja és ott van persze a láthatatlan köldökzsinór, mait nem mer elvágni... mindentől és mindenkitől menekül... de leginkább az érzéseitől... fél a boldogságtól...fél attól, hogy mindez múlandó és törékeny... s fél a párkapcsolatoktól is... a közelségtől... magányos... kívülről persze sikeres tanár, mosolyog, mindig "tipptopp", csak ő tudja hogy mindezt ő nem így éli meg... a szerelmet úgy képzelt el mintha mindehol lufik pukkannának, csillog villog minden, rózsaszín a világ, rá kellett jönnie, hogy mindez csak vízió, egy kivetítés, amit ráhúzunk a másikra.... azt hitte unalmas... hogy nem lehet vele miről beszélgetni, az a nő volt, aki mindig csak hallgatott a társaságban, vagy kedvesen mosolygott, pedig vannak gondolatai... csak sosem állt két lábbal a földön...aki öregnek érezte magát... túlságosan anyáskodónak és gondoskodónak... nem tudtam megélni azt, hogy ő nő... aki állandóan arra várt, hogy kitörjön ebből a burokból... s most jött egy férfi az életében, aki megkérdezte tőle: Voltál te már önmagad? A választ csak ő hallotta, nem.

Rá kellett jönnöm, hogy amit eddig szerelemnek, szeretetnek hittem az csak látszat volt... nem volt őszinte... nem a másiknak szólt...

Rá kellett jönnöm, hogy a világ legtermészetesebb szava akadt meg a torkomon, az, hogy szeretlek...

Macsesz

Címkék:

Hozzászólások



Előjött egy emlék

Mert nagyon hasonló. Tavaly szintén betegen voltam otthon és ugyan ez jutott eszembe. Ez jel!!!!!!!!
Most lesz időm végig gondolni magamat, magamban mindent. Valamiért 10 napos "börtönre" lettem ítélve. És gondolkodtam sokat, és sírtam is sokat.
Hova tűntem Én?? Mivé váltam az évek folyamán. Hol a NŐ? Aztán amikor végig gondoltam mindent annyira meg is ijedtem, és csak sírtam, sírtam. Fájt mennyire elbújtam, fájt, hogy mennyire másoknak akarok megfelelni. Hol vagyok és hol tartok???
Amikor megijedtem attól, hogy a testem változik, a bőröm "öregszik", a szemem semmit nem mutat.
Kiért és minek lettem olyan amilyen vagyok.
Megijedtem attól, hogy mennem kéne a saját utamon. Elhagyni a biztos ám nem boldog kapcsolatot.
De ahogy teltek a napok egyre jobban erősödött bennem, hogy mennem kell és kész.
Féltem a gondolattól, hogy ha ebből kilépek akkor soha többé nem érint férfi kéz? Soha többet nem suttogja senki, hogy Téged akarlak? Soha többé nem érzem már a szerelem édes ízét? Menjek vagy maradjak? Inkább érintsen az aki már nem okoz örömöt, vagy menjek az utamon egyedül és ha soha nem kellek majd senkinek akkor folytatom az életemet? Féltem, rettegtem.
Aztán idén hoztam meg a döntést. Idén léptem az egyedüli de erővel felvértezett lelkemmel a saját utamra. Be a fénybe. Mert kezdtem kapiskálni ki is vagyok és most hol tartok.
S lőn világosság a jóslat beteljesedni látszik.
Rám talált a szerelem. Ő talált rám csak én vettem az adást. A legszebb időszakomat élem.
Nem félek már érintéstől, szavaktól és tervezéstől. Mert az utamat még sem egyedül folytatom.
Határtalanul szép az élet. Én is az vagyok, Ő meg???? Nincs rá szó!!!!!!!!!!!!!!



Drága Macsesz....

Nem ilyennek ismertelek meg Drága...Te egy nagyszerű teremtés vagy....Hidd el időben minden megérkezik, csak
higgy önmagadba,és a változás jön magától.Nagyon sok boldogságot és szeretet kívánok:Ágica



Örülök

hogy újra látlak Macsesz!
A tegnapinak is örülnék; de a mainak.... még jobban.

Ölellek:
Dia
..
Maradok továbbra is Csillagokkal Álmodó..



Édes Macsesz lányka...:)))

"Majdnem" lánykám:))))))

Anyai szívvel olvastam végig minden sorodat!!!!!

Te egyszerűen IMÁDNIVALÓ VAGY:)))))))))))))))))))))))))

Ölellek nagyon-nagyon!!!!

"A mély barátság olyan, mint a szívárvány! Ha a boldogság és könny megfelelő arányban vegyül, az eredmény egy színes híd lesz két szív között:)))"
Evelyn:)



Kedves Macsesz!

Én is köszönöm.
Egy húron pendülünk, én is az álarcomat tépem lefelé.
Amit írtál, szinte egybevág azzal, amit érzek!

Kívánom neked, hogy a sikerrel kézenfogva járj!
http://www.youtube.com/watch?v=RaHgxfZZEm4&feature=related
lollipop - a Csillagközi Nyomozó



Drága Macsesz!

Tudod, végig azon jártak a gondolataim, hogy ha TE ennyire tisztán látod és tudod, hogy mi a hiányosságod, akkor nagyon könnyű lesz rajta változtatni, hisz a kezdeti lépésnél már jóval többet megtettél. Gondold el, hogy hány ember van, aki évekig beteg, vagy pszichológushoz jár, aki mindezeket kideríti neki. Aztán még az is eszembe jutott, hogy én ezt tényleg nem láttam rajtad, hiszen...de TE tudod. Nyilván önmagadhoz és a saját elvárásaidhoz képest kell önmagadat megtalálnod, felvállalnod és szeretned. Én szeretlek!:))))

"Élj a Szíved Erejével!"
Szeretettel: Ery

www.lyoness.hu



Szia Macsesz Köszönöm az

Szia Macsesz

Köszönöm az írásodat.Tudod voltam én is hasonló cipőben,és a felismerés hogy nem tudok semmit sem a feltétel nélküli szeretetről és önmagamról fájdalmas és keserves felismerés volt.A rossz az volt hogy ezeket az álcákat és berögzött viselkedésformákat amiket magamra szedtem(külső elvárások miatt,és az idő elteltével),vagy mert azt hittem ez a helyes és utána ezeket egyenként leszedni,és időben nyakon csípni a rossz reakciókat...hát nehéz volt,de még nincsen vége...

A jó az hogy tudom hogy tipegek egy úton és minden lépésnél ami minden pillanatban akár félelemmel vagy szeretettel tölt el a megtapasztalás a fontos,hogy még inkább ÖNMAGAM legyek! Nem a cél a fontos hanem az utazás.

Sok sikert Macsesz és hallgass a szívedre,mert az mindig tudja mi a jó neked,ha okosan figyelsz befelé.

" Életünk minden pillanata kockázat,amelyet a szeretet vagy a félelem vezérel.Ha sikerül a tudatosságot elérni akkor ezek a pillanatok felismerésekben fognak megnyilvánulni.Így minden pillanatban új világok nyílnak meg.Merj kockáztatni."