Az utolsó tánc...

Kitikkadtam. Átverekedtem magam a tömegen, hogy odajussak a pulthoz. Szükségem volt egy ásványvízre, a nyelvem már szinte a szájpadlásomhoz ragadt. Mintha szivacsot nyeltem volna. A hajam csapzottan tapadt a hátamhoz, de nem volt nálam hajgumi, hogy össze tudjam fogni. Megpróbálkoztam azzal, hogy egy laza kontyba csavarom, de sajnos ahhoz már túl rövid. Éreztem, ahogy az izzadtság patakokban folyik rólam. Áttáncoltam a fél éjszakát, pedig nem is számítottam rá, hogy alvás helyett, ilyen fantasztikusan jól fogom magam érezni.

Este otthon, miután lefürödtem arra készültem, hogy a világ legkedvesebb kislányának, az exem unokahúgának, készülő takarót hímzem. Beteszek hozzá lágy zenét, mondjuk Tarjat, vagy Enigmat, és kikapcsolódok. Kényelembe helyezem magam az ágyon, bekészítek magam köré egy kis nassolni valót, üdítőt, bekészítek egy romantikus filmet és hímzés közben néha, bele is nézek. Barátnőm moziba ment Gavriellel. Az Angyalok és démonokat nézték meg. Na, ezen jót mosolyogtam… Stílusosan Gavriel ezt nézte meg, bár megvallom őszintén, ez a film engem is nagyon érdekel, majd sort kerítek rá egyszer. Miután vége lett a filmnek Mesi felhívott és még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy elcsábítson bulizni. Hallgattam a hangját és arra gondoltam, hogy most itthon üljek egyedül, mikor akár táncolhatnék is? Így hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy mégis eljövök.

Ahogy letettem a telefont már mentem is a szekrényemhez, minden filmnézős punnyadós elképzelésemet félredobva. Kinyitottam, és elkezdtem mustrálni a felhozatalt. Rengeteg ruhám van, de valamiért most abszolút nem volt kedvem azzal szórakozni, hogy mit vegyek fel. Pedig ez tipikus buli előtti női rituálé. „Úristen, mit veszek fel, nincs egy göncöm se!”. Lehet, mert nem tartozom a tipikus nő kategóriájába? Whatever. Felmentem a galériára és a korlátról levettem egy nemrég vett, fekete, bőszárú lenvászon nadrágot. Még jó, hogy Anyu a héten elhozta nekem, mert elvitte, hogy felvarrja a szárát. Közben betettem egy kis kedvcsináló zenét, 90-es évek válogatásait. Aztán kutyákat kerülgetve lementem és kiválasztottam egy fekete csipke felsőt, ami mell alatt megköthető, és a fekete melltartóm kellemesen átsejlik alatta.

Bementem a fürdőszobába és a sminkemet próbáltam a fejemben összeállítani. Szőke hajam, amióta levágattam és most már csak a lapockámig ér, göndör fürtökben foglalja keretbe az arcom. Belenéztem a tükörbe és egy számomra olyan nagyon ismert, ámbár az elmúlt két hónapban nagyon is idegen arc nézett vissza rám. A betegségem sok mindent megváltoztatott bennem.

Most május vége van, és nemrégiben, március elején a szó legteljesebb értelmében sorvadtam… Fizikailag és lelkileg is… Miért? Nem tudom… csak sejtéseim vannak… Azt megelőző két hétben még kerestem az indokot… aztán már úgy éreztem magam, mint aki szinte várja a végét, ami nyilván ilyen hozzáállással nem lehet pozitív kimenetelű…

Akkor még Lotharral együtt voltunk. Emlékszem az utolsó családjánál töltött estémre. Az asztalnál ültünk és épp vacsoráztunk. Beszélgetésük lágy duruzsolásként jutott el hozzám. Igyekeztem részt venni a társalgásban, de egy idő után feladtam. És csak külső szemlélőként voltam jelen. Ránéztem a mellettem ülő páromra. Néztem Lothart, éreztem a kezét a combomon, annak melegségét és enyhe rázkódását, miközben nevetett… És egyszer csak megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy az iránta való érzéseim is sorvadtak… Aztán, mintha egy színi előadást néznék, körbe pillantottam. Éreztem, hogy ott van a testem, hogy reagálok, amikor hozzám beszélnek… De én… én nem voltam ott… A saját hátam mögött álltam és figyeltem mindenkit csendes beletörődéssel, vagy… nemtörődömséggel? Láttam, hogy egy tincs kiáll az összefogott kontyomból, hogy egy kósza cérna eláll a blúzomon. Istenem, mennyire lefogytam…

Aztán megjelent egy kis tündér… Berobbant a nappaliból kacagva és fénybe borított mindent. Gyönyörű színekben pompázott mindaz, ahol épp megfordult. Mágnesként vonzotta a tekintetemet. A kacagása csilingelt, és élesen kirítt a felnőttek halk duruzsolásából. Az egész olyan álomszerű és megfoghatatlan volt. Mintha minden lelassult volna, csak ez a gyönyörű kislány élt és mozgott volna ebben a díszletben. Hirtelen újra az asztalnál ültem, és ismét éreztem Lothar kezének érintését a combomon, éreztem a vadhús ízét a számban.

Egyetlen kis élet tudott ebből a különös életérzésből visszarángatni önmagamhoz… és ő Virág volt… A gyermek-angyal. A kislány odajött hozzám és rátette pici, finom meleg kezét a karomra. Megkért, hogy menjek vele a nappaliba és olvassak neki. Leültem a háromszemélyes kanapéra, hosszában elnyúltam, Virág pedig belefészkeltem magát az ölembe. Kis fejét a mellemre hajtotta, és úgy tartottuk a mesekönyvet, hogy mindketten jól láthassuk. Én a betűket, ő a képeket a mese olvasása közben.
Virágon kívül egy ember volt erre képes. És ő az Anyukám. De ez egy másik történet. Egyszerűen eljutottam arra a pontra, hogy szívem szerint bedobtam volna a lapjaimat és a következő körben, ismét beszálltam volna…

Sorvadtam… Sorvadtak az érzéseim…
Egy barátom, amikor átjött meglátogatni és meglátta, hogy milyen állapotban vagyok, azt mondta nekem, hogyha így folytatom tovább és pusztítom magam, ahelyett hogy helyre raknám az életemben elromlott dolgokat, egyszerűen beledöglök… Igaza volt… de nem érdekelt… nem éreztem semmit, amikor ezt mondta. Azt hiszem eljutottam a völgy legalsóbb pontjára… Innen már csak felfelé vezethetett az út, feltéve, ha azt választom. És én azt választottam!

És most? Testem, lelkem a gyógyulás útjára lépett. Azt hiszem igaz, hogy ahhoz, hogy valami új és jó épülhessen fel, ahhoz az előzőt porig le kell rombolni. Én ezt tettem magammal. Hosszú éjszakákon át, amikor fájdalmamban csak fetrengtem és zokogtam, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mindez miért történik velem. Mit rontottam el? Kinek okoztam fájdalmat, hogy ezt kapom? Mivel érdemeltem ki? Körülöttem mindenki egészséges testben élte az életét, de az én férgem már átrágta az almát… Borzalmas érzés volt, hogy csak feküdni tudtam, vagy épp holdkórosan közlekedni, mert a fájdalomcsillapító teljesen letompított. Amikor aludtam, félig éber voltam. Amikor fent voltam, félig aludtam. Aztán Lothár befejezte velem a kapcsolatunkat és nekem egyik napról a másikra elmúltak a fájdalmaim. Mintha varázsütésre elvágták volna… Most már tudom, hogy miért történt és miért a vállam fájt legtöbbször és legjobban. Úgy látszik nagyon kemény, és makacs fejem van, másképp nem tudták velem tudatni az égiek, hogy mi a gond…

Mindenesetre megváltoztam… És a környezetemben ezt mindenki észreveszi. Nemcsak a barátaim, de az utca embere is. A régi énem, ha el akart menni valahová, hihetetlen mennyiségű készülődés árán érezte csak úgy, hogy „elkészült”. És most? Egyáltalán nem fordítok erre nagy figyelmet. Egy csekély mennyiségben persze, de alapvetően a két órás készülődésemet felváltotta egy röpke fél óra. Megértettem, hogy az igazi szépség belülről fakad, maszkírozhatom kívülről, ahogy akarom, de a ragyogást legfeljebb csak elfedem vele, megteremteni nem tudom. Öregebbnek érzem magam… nem is ez a megfelelő szó… Inkább érettebbnek. A változás az arcomon, amit a tükörben látok, az az, hogy egy érett nő néz vissza rám. Hm… Nos… ez alapvetően azt is jelenti, hogy amennyiben párkapcsolatot szeretnék, számomra csakis egy ízig vérig férfi jöhet csak számításba. És szemben a régi énemmel. Most már nem érem be kevesebbel.

Szóval… nem számítottam a ma esti szórakozásra… És arra sem, hogy Ő itt lesz… Hogy újra látom Lothart.
Ránéztem Gavrielre, de ő csak a fejét csóválta. Belenéztem a melegbarna szemekbe és tudtam, hogy egy életre szóló barát áll most mellettem, aki mindig mellettem lesz, és mindig mindenben támogat. Mennyi ideje ismerem? Alig két hónapja, és mégis, mintha már ezer éve lenne… Persze… Hiszen nem most találkoztunk először. Talán tényleg ezer éve, ismerjük egymást, ha nem több… Most már tudom… Most már tudom.
Rámosolyogtam és kértem egy szál cigarettát. Igen, tudom! Visszaszoktam. De hát ez az átka, ha személyhez kötöd a leszokást. A személy kilépett az életemből így, mivel mindig is szerettem dohányozni, újra elkezdtem. Gavriel zsebébe nyúlt, komótosan, bár inkább fáradtan elővett egy dobozt és megkínált, utána tüzet adott. Mélyen beleszívtam és próbáltam felvenni a szemkontaktust a pultos lánnyal. Ez volt az a pillanat, amikor meghallottam a számot… „Az utcán rúgok egy követ, a város csendes álma megvadít…” Ijedten néztem Gavrielre, ő persze nem értette, hogy miért. Nem érti, hogy ez egy olyan dal, ami régmúlt emlékeket ébreszt fel bennem.

Innentől kezdve, mintha nem is én irányítottam volna az eseményeket. Egyszerűen csak a része voltam, hagytam, hogy az ár elsodorjon magával. Belenéztem a tömegbe és összetalálkozott a tekintetem az Övével… Talán Ő is arra gondolhatott… Talán neki is eszébe jutott, hogy ez volt az a dal, amire mindig táncoltunk, akár boldogok voltunk, akár éppen össze voltunk veszve. Ez volt a fegyverszünetünk, a béke szigetünk… Ezer és egy emlék rohant meg hirtelen, amiket gondosan lelakatoltam a szívem mélyén. Elzártam, mert bár valahol úgy éreztem mindig is, hogy Lothar a másik felem… Nos, nem ebben az életben. Képtelen arra, hogy felnőtt férfi legyen, és innentől kezdve számomra ő már nem lehet a társam egy életre. Mégis, ebben a pillanatban eszembe jutottak azok az érzések és álmok, amik róla szóltak.
Összeakadt a pillantásunk, de én elkaptam a tekintetemet, nem kell látnia, hogy nosztalgikus emlékeket ébresztett fel bennem… Minek? „Tedd a szívedre a kezed…, neked nem fáj ami nekem fáj nagyon…”
Nem szabad látnia…
Felnéztem a kivetítőkre, amiken videoklippek mentek. Ha fejbe lőnek, akkor se tudnám megmondani, hogy akkor és ott éppen mit láttam. Igyekeztem elterelni a figyelmemet, másra gondolni, nem belezuhanni az emlékezés tengerébe… Gyerünk kislány, menni fog… Eddig is ment, ügyes voltál! Tudod… Amibe nem döglesz bele, attól csak megerősödsz és Te már egy igazi edzett acél vagy… Mit neked egy dal?
Egy megérzésből fakadóan ismét ugyanabba az irányba néztem, és megláttam Őt, ahogy az emberáradaton keresztül igyekszik átverekedni magát… Néztem az oly jól ismert férfit, aki már csak a múltamban és eltemetett álmaimban él igazán. Amikor odaért hozzám kinyújtotta felém a kezét és megkérdezte: Szabad egy táncra? Én mintha mágnes vonzana, meg sem fordult a fejemben az, hogy nemet mondjak. Bele tettem a kezem az övébe és hagytam, hogy magával vigyen… Pár lépés után megfordult, belenézett a szemembe és átkarolt, keze a lapockámon, az enyém a vállán. Kínosan ügyelve a mozdulatokra. Mi nem zavartuk a ritmust, ő se zavart be a „béke szigetének világába”.
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Köszönöm, jól…
Csend… Lágy, lassú mozdulatokkal táncoltunk a lényegesen gyorsabb ütemre…
- Csak nem megszárítottad a hajad? – kérdésével utalt arra, hogy ezelőtt körülbelül hat órával, amikor áthozta a videómat, én épp a hajmosással végeztem.
- De igen… - persze elnevettem magam, de Ő is.
- De egy idióta kérdés… - hát igen… belátta. A két szellemi virtuóz, aki keresi a szavakat, és csak ennyire futotta… Hm… szép munka…
- Nos… a Harry Pottert se olvastam… - ezzel az első randin elhangzott másik „ostoba” kérdését idéztem persze. Nyilván ő nem tartja annak… Sőt, kifejezetten szellemesnek véli. Ebben nem tudtunk soha kiegyezni…
Nem nagyon tudtunk beszélgetni. Zavartak voltunk mindketten. Ösztönből vezérelve kezdtünk el erre a számra táncolni, ámbár a helyzettel már nehezebben birkóztunk meg. Annyi mindent mondtam volna… és annyi mindenről hallgattam volna meg Őt… Kérdések repkedtek a fejemben, de tudom, soha nem tettem volna fel őket… Ahhoz már túl késő. Nekünk már túl késő. A mi útjaink nem keresztezik már többé egymást. Még ha el is indul valaha azon az úton, hogy érett férfi váljék belőle, én az elmúlt pár hónapban száguldottam a sajátomon, és kétlem, hogy ezt a hátrányt egyhamar behozná, vagy valaha behozná.

Mégis arra tudtam csak gondolni, hogy ez az utolsó alkalom, hogy Vele táncolok. Így úgy voltam vele, hogy megengedhetem magamnak, hogy ellazuljak. Rátámasztottam a fejem a vállán nyugvó kezemre és utoljára mélyen beszívtam az illatát… Egy pillanatra elképzeltem, hogy már felnőtt férfi. Tudom, hogy ez csak illúzió, egy álom, de erre a perce megengedhettem magamnak… még egyszer… utoljára…
- „Te sosem szerettél…” – Énekelte bele a fülembe…
Hát igen… a hangját túlszárnyalta, mint mindig is a hangjába vetett hite. Ezen a kis „béke szigetén” még egyszer hallottam az énekét és emlékeim féltve őrzött szelencéjének tetejét megnyitottam, hogy ezt az utolsó közös élményt beletegyem. „Save the last dance”.
Óvatosan, mintha egy fiókát tartanék a kezemben, bezártam az értékes gyűjtemény fedelét…

A tánc véget ért és mi elköszöntünk egymástól további jó szórakozást kívánva.

Hozzászólások



RE: :)

Tegnap figyeltelek benneteket... :)

Szerintem semmi nem áll a regény folytatásának útjába! :))

Szeretettel,
Gavriel



:)

Akkor Lotharnak fenn kell tartania bennem az ihletet... Mert általa van és általa nincs :)))

Pszichogirl



Kedves Pszichogirl Bár azt

Kedves Pszichogirl

Bár azt ígértem, hogy a végén a komplett anyagot tenném magamévá, de úgy érzem a regény nem-olvasása álmatlanabb éjszakákat okozna, mint az ellenkezője.

Röviden: NANÁ!

Gavriel



Kedves Gavriel

Köszönöm, és örülök, hogy tetszett!!!! :)))

Érdekel a folyt köv? :)))

Pszichogirl



Kedves Pszichogirl!

Büszke vagyok Rád! :)

Szeretettel,
G



Kedves Pszihogirl,

Ez gyönyörű . Csodálatos élmény volt olvasni, köszönöm neked. Megsirattam a végét, olyan emlékeket idézett fel bennem, amelyeket valamikor régen mélyen elrejtettem magamban, de most újra felidéződtek. És nagyon jól esett, rájöttem arra, hogy már nem fáj, csak édes nosztaligát érezek és hálát, hogy átélhettem...



Köszönöm Csillagokkal

Köszönöm Csillagokkal Álmodó...

Örülök neki, hogy film volt belőle a fejedben... :)
Valahol az volt a célom, hogy lássátok, azt amit én átéltem... :)

Pszichogirl



:)

Nagyon szépen írsz, rég olvastam már így egyfolytában végig itt egy ilyen hosszú történetet.
Film volt belőle a fejemben - :)mint mikor a saját életemet élem, írom :)
További sok szép jelenetet:
Dia
..
Maradok továbbra is Csillagokkal Álmodó..



Igazad van, ha nálad már

Igazad van, ha nálad már eljött az idő.Sajnos ismerek férfiakat, akik még 50 évesen sem igazi felnőttek :-))



Banikónak

Kedves Banikó,

köszönöm meleg szavaidat...
Talán igazad van, de 28 évesen úgy hiszem nem szeretném várni azt, hogy végre felnőjjön évek elteltével... Én már családra vágyom, és bár ő fantasztikus apa és férj lenne... nem az enyém lesz...

És köszönöm a bókodat az írássommal kapcsolatban, jólesett :)
Örülök, hogy tudtam érzékeltetni azt, amit akkor átéltem, átéreztem...

Szerettel:

Pszichogirl



Kedves Pszichogirl!

Ez egy gyönyörű irás. Megsirattam. De ez az élet...talán még újra találkoztok, amikor Lothar már ,,felnőtt,, férfi lesz, ami előfordulhat még ebben az életben is, talán hosszú évek múlva.
Isten tudja miért, most semmi ilyen gond nincs az életemben, de azt hiszem a te jó irásképességednek köszönve, teljesen beleéltem magam.