Ülj mellém!

(Naplótöredék)

- Megosztani az élményt nagyszerű dolog, legalább olyan szép, nemes és különleges, mint megélni”...

- írtam a napokban valakinek egy irodalmi élményem kapcsán. Csak hát nem olyan egyszerű dolog ez.
A gondolat tovább folytatódott bennem, kérdések sora állt elém, immár sokadszor: miért is e vágy az emberben - megosztani az élményt - legyen bár egészen hétköznapi közlésvágy, vagy akár érett művészeti, irodalmi stb. alkotás, ami alapul szolgál?
A minőség, az élmény talán valamennyiünknek más - más értéket jelenthet, még akkor is, ha ugyanazzal az élménnyel találkozunk.
Mégis azt gondolom, ha valamennyien - elsősorban - az igazi értéket keressük az élet minden területén, szerencsére szinte mindannyiunk gondolatai mögött rálelhetünk valami különlegesre, persze csakis akkor, ha az a másik képes megmutatni magából olyasmit és úgy, ahogyan csak ő képes láttatni, és kíváncsivá tesz minket.
A kifejezésmódunk is - szerencsére - annyiféle, ahány fűszál a réten, legföljebb más eszközeink vannak arra, hogy átadjuk, továbbadjuk a megélt élményt, és vannak, akik kivételes tehetséggel bírnak e téren, de vannak, akik jól kommunikálnak, vannak, akik szerencsések, vannak, akiket sokan támogatnak.
Talán Ők a szerencsésebbek - de nemkülönben mi is, akik általuk juthatunk el - többek között - különféle művészeti, irodalmi élményekhez, különösen, ha arra fókuszálunk, ami számunkra is maradandó élmény, érték.
S ha kíváncsian keressük az élményt, bizonyára bővelkedhetünk az elénk táruló értékes, szép kifejezésmóddal megáldott emberek által közvetített gondolatvilágon át a világ színeiben, csodáiban, akár személyes, közvetlen érzékszervi kontaktus híján is, hiszen manapság már olyan fejlett a technika, hogy szobánkba hozza a világot.
De mi van azokkal, akik úgymond hétköznapi emberek, ám élményeik megosztására ugyanúgy vágynak, mint azok, akik számára minden lehetőség adott? (akár úgy, hogy megküzdöttek érte, mert több tehetségük, erejük stb volt, mint az átlagembernek.)
A kínálatból - különösen a mai fejlett kommunikációs lehetőségekkel élve - még a legszerényebben megbújók között is fellelhetünk különlegeset, egyedit.
Így van ez az érett művészetek esetében, de akár a hétköznapi közlésformáknál is hasonló a helyzet.
Vélhetően minden ember - nem csupán a művészek, alkotók - egyik legmélyebb vágya - miután társas lények vagyunk - az élmények, a gondolatok cseréje - azaz adni valamit magunkból másoknak. Megosztani az élményt …Talán mélyen, legbelül valamennyiünkben ez a szándék bujkál. Csodálatos dolog, ha képesek vagyunk élményeinket - de akár fájdalmunkat, szorongásainkat, vagy éppen boldogságunkat - érdekes, izgalmas, különleges köntösbe csomagolva átadni másoknak, de még szebb, ha képesek vagyunk rá, hogy segítsünk a másiknak felismerni azt, hogy az ő számára is ott van ez a lehetőség.
Lehet, hogy célt, értelmet adtunk életének...
De csakis akkor, ha ő is akarja. Lehet, hogy apró figyelmességgel, figyelemmel segíthetünk felismerni a benne rejlő értéket, mert ő maga képtelen erre…
Persze nem úgy, hogy érdemtelenül is dicsérjük, magasztaljuk, de úgy sem, hogy igaztalanul ócsároljuk, és sarokba szorítjuk a közlésvágyával együtt, (azaz örökre megöljük benne az értelmes életcél keresésének még a csíráját is) hanem ki-ki a maga segítő, jószándékú, jobbító eszközeivel, lehetőségeivel, amelyekkel úgy érzi, őszintén adhat valami olyat a másiknak, amivel arra sarkallja, hogy az a másik is több, kiválóbb, jobb lehessen.
Lehet, hogy ha kellően csomagoljuk értő, figyelmeztető bírálatunkat, éppen mi leszünk azok, akik ahhoz a felismeréshez segítjük a másikat, hogy az út számára másfelé vezet.
Ha figyelünk a stílusunkra - és elsősorban a másikra - biztosan érződik segítő szándékunk, és egyre ritkábban érzi majd úgy bárki, hogy bántani próbáltuk bírálatunkkal.
Ha mégsem így történik, bátran kérjünk elnézést, ne szégyelljük megkövetni őt, talán megérti, hogy segíteni próbáltunk.
Ha durva hangnemben elmarasztalni jogot érzünk, miért ne éreznénk jogot ahhoz, hogy őszinte bírálatot mondjunk - a saját érzéseinket, véleményünket az övéiről, hiszen biztosan ezért tárta elénk...
Szerintem ennyit mindenképpen megér a dolog, s ha marad mégis a sértődöttség, érdemesebb - vállalva kudarcunkat is, mert lehet, hogy ez a mi kudarcunk is egyúttal, nem csupán azé az embertársunké, aki nehezen bírja a kritikát - hagyni őt, hadd menjen a maga útján, hadd tanuljon saját hibáiból.
Nem kell tehát világrengető dolgokra gondolni amikor véleményt mondunk egy-egy írásról, bármiről - legyünk bár amatőrök, vagy dilettánsok,teljesen mindegy - elég egy kis figyelmesség, törődés, empátia, és talán annyi, hogy jelzem a másiknak, figyelek rá - néha csupán egy-egy őszinte szóval, egy mosollyal, de akár együttérző könnyekkel, hallgatással, és ha szükséges, és igényli, építő, segítő ötlettel, tanácsokkal.
„Élni csak fölfelé érdemes…” - írja valamelyik könyvében Müller Péter - s ha segítünk a másiknak, és érzi, őt sem a földre, a sárba szeretnénk teperni, hanem felemelni, idővel talán megtanulja elfogadni a bírálatot, akkor is, ha az negatív. Ha mégsem, biztosan nem a mi hibánk. Próbálkozni mindenképpen így érdemes - szerintem.
Valamennyien emberek vagyunk, valamennyien mások. Így színes a világ. A kisgyermeknek is már idejekorán meg kell tanulnia - néha bölcsődés korában - az emberi közösségben való együttélés alapvető normáit, egymás elfogadását, sőt, később azt is, hogy erőnkhöz, tehetségünkhöz mérten kötelességünk segíteni a másiknak, ha bajban van, és ez nemes, szép kötelesség. Legalább olyan értékes, mint a művészetekben való jártasság, vagy azokban való kimagasló eredmények elérése.

Én nem adom fel, ilyesmit keresek mindenütt, mindenkiben a világban, és amióta tudatosan keresem, egyre többször találok is - úgy irodalmi, mint művészeti alkotásokban, de utcán, játszótéren - bárhol.
(Reggelente, ha túl sok borongós arcú emberrel találkozom, kutyusokra (is) szoktam mosolyogni - visszamosolyognak :) ) - próbáljátok ki, érdemes!
"Vadludak húznak a város felett. Nagyszerű látvány, valódi meglepetés. Jó lenne valakivel összefonni tekintetemet, megosztani az élményt, beszélgetni örömömről! De senki sem néz az égre. Gondok közé húzott nyakkal sietnek dolguk után az emberek. Talán éppen értékeket vásárolni maguknak."
(Lehoczky János)

Hozzászólások



...

"Vadludak húznak a város felett. Nagyszerű látvány, valódi meglepetés. Jó lenne valakivel összefonni tekintetemet, megosztani az élményt, beszélgetni örömömről!"

De szép gondolat! Elraktároztam.