A szeretet ereje

Három napja éhezett, egy falatot sem evett. Az illemhelyek adottak voltak a felületes
tisztálkodásra, így még elviselhető volt a közelsége. Leült egy padra, arcát a kezébe
temette, melyek felfogták kibuggyanó könnyeit. Töprengett. Mit ér ez az élet? Kivert
kutyaként, élelem, pénz, lakás nélkül?
Nem volt ez mindig így. Volt lakás, volt család, volt kereset. Olykor még
boldogság is. Minden odalett. Egyik napról a másikra. İ szúrta el, de nagyon.
- Tessék jóember, vegye el – szólt egy öreg nénike, s kezében egy húszast
lobogtatott hősünk orra előtt.
Soha életében nem érzett ekkora megaláztatást, mint most. Nem szokott hozzá, hogy
sajnálják, hogy csórónak nézik. Pedig az. Visszavonhatatlanul. Pillanatok alatt döntött
arról, hogy elfogadja, nincs más választás. Éhes volt, s az éhség nagyúr.
- Köszönöm – motyogta alig hallhatóan.
Fel sem nézett, képtelen volt szembenézni a szánakozó pillantásokkal.
Egy darabig még ült mozdulatlanul, majd felkelt, kezébe vette batyuját, s elindult,
hogy élelemre váltsa a húszast. Nem volt egyszerű dolog, de azért megoldotta. Futotta
pár kiflire, tejre.
Jó ízűen falatozott. Rágnia sem kellett, a tej megáztatta szájában a péksüteményt, s
csak nyelt, arra gondolva, vajon mikor jut ismét falat a gyomrába. Elfáradt. Batyuját a
pad szélére tette, s párnának használva rátelepedett. Elaludt. Arra ébredt, hogy
szólongatják.
- Bácsi, keljen fel, esik az eső!
Tíz év körüli fiúcska rázogatta, s bámulta értetlen arccal, mert nem értette, miért
fekszik egy felnőtt ember, esőben a szabad ég alatt.
Felült. Motyogott valamit, ami köszönetnek is hangozhatott, pedig nem az volt. Szépet
álmodott, nagyon szépet. S most felébresztették. Morcos volt. Felült, s azon
gondolkodott, hova is menjen, hogy megóvja magát a megfázástól. A közeli
buszmegálló várótermét választotta. Leült és nézte a tömeget. Tömeget, kiknek van
otthonuk, családjuk. Várta őket finom vacsora, meleg ágyikó, szeretet.
Besötétedett. Bement a mosdóba, hogy könnyítsen magán. Mire kiment, a teremben
korom sötét volt. Bezárták.
- Ezt megúsztam –motyogta az orra alatt.
Kényelembe helyezte magát a padon, s elaludt. Arra ébredt, hogy kattan a zár az
ajtóban. Mozdulatlan maradt, hátha nem veszik észre. Nem volt szerencséje.
- Maga mit keres itt? – szólt rá egy erélyes hang, melynek tulajdonosa a
pénztáros volt, a maga száztíz kilójával.
A hang felé fordult, felült.
- Elaludtam, s bezártak – mondta suttogva, mert a zord teremben bizony
megfázott, torka bedagadt.
- Ez nem szálloda, menjen innen, mert rendőrt hívok! – s hogy nyomatékot
adjon szavainak, fogta a mobilját, s nyomogatta a gombokat.
- Nem kell azért ennyire bedurvulni! – emelte fel bátortalanul a hangját, közben
szedte a cókmókját, és az ajtó felé vette az irányt.
- Én is így gondoltam – kiáltott utána elégedett vigyorral.
Az utcán alig lehetett látni, sűrű köd lepte el a várost. Álmos szemeit dörzsölgette,
hátha kitisztul a kép, de hasztalan. Ásított egy nagyot és elindult.
Hatalmas csattanás, fékcsikorgás rázta fel álmából a közelben lakókat. Lehetetlen volt
látni, hogy mi is történt, csak a hangfoszlányokból lehetett következtetni, hogy nagy a
baj.
- Egyszer csak előttem termett, nem láttam semmit, higgyék el, nem tehetek
róla! – szabadkozott a gázoló. Közben könnyeit törölgette, s fel-alá járkálva
az orra alatt motyogott, mint aki teljesen megzavarodott.
A körülötte állók nem tudták kit is sajnáljanak jobban, a földön eszméletlenül fekvő
hajléktalant, vagy a magából teljesen kivetkőzött, percek alatt idegronccsá vált
gázolót.
Pénztárosunk is kitolta a képét az esemény helyszínére. Rezzenéstelen arccal nézett
arra a mozdulatlanul fekvő testre, akit bizonyos értelemben ı kergetett az autó kerekei
alá. Lelkiismeret-furdalás nélkül visszaballagott az íróasztalához, letette terebélyes
hátsóját a székre, s jóízűen nekilátott falatozni.
A mentő fülsüketítő szirénája rázta fel az embereket a drámai hangulatból. Az orvos
nekilátott a magatehetetlen ember élesztgetéséhez. Hasztalan volt minden kísérlet.
Hősünk csak feküdt, mint akiből elszállt az élet. Hordágyra tették, zsupsz, be a
mentőkocsiba, s amennyire a köd engedte, hajtottak vele a közelben lévő kórházba.
Fejére óriási turbán került, arcát zúzódások csúfították. Lába eltörött, bordája
úgyszintén. Küzdöttek érte.
A zsebében lévő iratai alapján azonosították. A rend őrei felkeresték az adott lakhelyet.
Csengetésükre egy húsz év körüli lány nyitott ajtót, karján féléves kisfiával.
- Valami baj van? – kérdezte rémülten.
- Csak nem a párommal történt valami?
Nem, nem a férje. Az apja. Az - az ember, aki elhagyta családját, szüleit, barátait egy
másik nő miatt. Egy nő miatt, aki pár hónap alatt kiforgatta mindenéből, tönkretette,
majd miután munkanélkülivé vált, kihajította lakásából. Az apja büszke ember volt,
nem szólt senkinek sem arról, hogy hajléktalan lett. Hogy mit várt az élettől az utcán
bolyongva? Csodát. Hogy történik valami, ami semmissé teszi az elmúlt hónapok alatt
cselekedett őrültségeit. S most egy ágyon feküdt mozdulatlanul, az életéért harcolva.
Ágya mellett pedig felváltva fogja kezét lánya, felesége, szülei, testvérei. És akit még
sosem látott, a kis unokája.
Lánya a nyolcadik hónapban volt, mikor szó nélkül lelépett. Azóta nem látta, nem
hallott felőle.
- Apu, ne hagyj itt bennünket, a kicsinek szüksége van a nagyapjára.
Megígérem, soha nem fogjuk felemlegetni, amit ellenünk vétettél, csak
gyógyulj meg, s gyere haza – szólt apjához el-elcsukló hangon a lány.
- Köszönöm – motyogott alig hallhatóan az apa.
A lány először nem akart hinni a fülének, de mikor rápillantott apja fájdalomtól
eltorzult arcára, összetalálkozott a tekintetük. Percekig néztek egymás szemébe, egy
szót sem szóltak, mégis értették egymást. A lány egy csókot lehelt apja sebektől
éktelenkedő arcára, s kiment a teremből. Kiment, hogy helyet adjon annak az
asszonynak, akit megcsaltak, megaláztak, végül elhagytak. S most itt van, s várja azt a
pillanatot, mikor megbocsáthat.
- Hogy vagy? - kérdi az ágyába süppedő férfitól az asszony. Jobb kérdés nem
jutott eszébe, zavarban volt.
- Most hogy látlak, sokkal jobban – suttogta, s kezét felesége félé nyújtva várta,
hogy az asszony viszonozza a mozdulatot.
- Bocsáss meg, ha tudsz, tudom, hogy nagyot vétkeztem, de hidd el, tanultam
belőle.
- Itt vagyok, mert szeretlek. Ha jobban leszel, beszélgetünk. Most ne törődj
mással, csak azzal, hogy meggyógyulj. Be kell pótolnod azt az időt, melyet nem az
unokád mellett töltöttél.
- Úgy lesz –suttogta. Elaludt. Az asszony maradt egy ideig, majd kiment.
Leült a padra, s elmerengett. Volt miről töprengenie. Vajon jól cselekszik? Szereti ezt
a megtévedt embert, mi mást tehetne, mint azt, amit tett. Ad még egy esélyt a
házasságuknak.
Valaki megérintette a karját. Lánya az.
- Valami baj van? – kérdi féltő aggodalommal.
- Semmi baj, csak gondolkodtam. Jó volna tudni, mit hoz a holnap.
- Mindent megoldunk, megbeszélünk. Bízz apuban, hidd el, megváltozik.
Az asszony nem szólt semmit, csak nagyot sóhajtott. Némán ültek egymás mellett, s
vártak. Várták az újabb vizsgálat eredményét.
Az orvos megnyugtatja a családot, minden a lehető legnagyobb rendben, pár hét
múlva hazamehet a megtévedt bárány.
Hősünk napról napra jobban nézett ki. Gyógyította a család szeretete, gondoskodása.
Egy délután látogatója érkezett. Nem értette, mit akar tőle ez a vadidegen ember.
- Meg tud bocsátani? – kérdi elcsukló hangon az idegen.
- Mit is kellene megbocsátanom? – nézett értetlenül.
- Én voltam, én tettem ezt, nem akartam, higgyen nekem. Köd volt, nem láttam
semmit. Azóta teljesen kivagyok. Se éjjelem, se nappalom. Rettegek az
éjszakáktól, ha lehunyom a szemem, állandóan magam előtt látom, amint
felvágódik a szélvédőre, hallom a csattanást, fékcsikorgást. Látom vérben
fetrengő testét. Borzalom lett az életem. Jöttem volna hamarabb, de képtelen
voltam a lakásból kimozdulni. –hadarta egy szuszra, mintha attól tartana, ha
abba hagyja, képtelen lenne a folytatásra.
- Nyugodjon meg jóember, nincs miért haragudnom. Ellenkezőleg. Egy
csődtömeg voltam, egy kivert kutya. Nem volt senkim, és semmim. Ma én
vagyok a világ legboldogabb embere. Visszakaptam a családomat, s ezt
Önnek köszönhetem. Örökké hálás leszek érte.
Szegény ember nem értett semmit. Bambán bámult az ágy szélén ülő, boldog arccal
áradozó betegre. Most mi van?
- Látom nem ért semmit, üljön le, s ha van ideje, mindent elmesélek.
És mesélt, kifulladásig. Jó volt. Megkönnyebbült, azaz megkönnyebbültek. Két boldog
ember búcsúzott egymástól a látogatás végeztével.

- Otthon, édes otthon! – lelkendezett, mikor végre hazakerült a kórházból.
Mankójára támaszkodva körbejárta az egész házat. Ismerkedett. Új volt
minden. Jó volt otthon lenni.
Felesége falnak támaszkodva nézte férje boldogságtól ragyogó arcát, majd odament
hozzá, s átölelte.
Mindez tíz éve történt, s köszönik, azóta jól vannak.
Nagy Erika

Címkék:

Hozzászólások



Tudod ki fogatta vóna vissza ezek a tettek után!

Nem érdeműte, nem rezergünk eggyüttessen!



EZ CSODÁLATOS:)))

EZ CSODÁLATOS:)))



Nagyon szép....

sok tíz boldog évet kívánom még.



Nagyon szép történet...

Mindenkinek van,mindig egy új esély.....Köszönöm! Ágica



Ó Istenem.

Ez gyönyörű volt, köszönöm, hogy megosztottad velünk.
Szeretettel: Ercsike