A drótos

drótos tótBizonyára vannak, akik, mint mondjuk én is, elég öregek már ahhoz, hogy emlékezzenek ama kihalt, főként talán vidéken divatos mesterségre, amit a környékünkön egyszerűen csak “drótos”-nak mondtak. A fiatalabbaknak pedig elmesélem a vele megesett kalandomat, mert manapság még csak hasonló sem történhet meg.

Egészen kicsi koromból emlékszem rá, de csöppet sem úgy, mint jóval értelmesebb koromban megtudtam, egy igen hasznos, egyszerű iparos emberre. Áh, dehogy! Éppen ellenkezőleg. Ő volt számomra az ördög. Magas ember volt. Koszos, szürke vagy egyéb, azonosíthatatlan színű munkaruhában járt. Hátán mocskos bádoglemezből tákolt ládát cipelt valami madzaggal felkötve. Fogalmam sem volt, mi lehet a ládában, de az ugyebár világosan látható volt, hogy éppen egy magamfajta kisgyerek mérete. Pontosan belefértem volna.

Járta az utcákat és azt kiabálta “drótos”, meg hogy “drótozni, fótozi”. Na, én aztán el nem tudtam képzelni a nagy eszemmel, mit lehet összedrótozni. Kérdeztem is a nagymamámat, minek viszi a hátán azt az irdatlan nagy ládát az az ember, és mit kiabál?

A felmenőm igazán vicces kedvében lehetett (amit aztán később jól meg is bánt), mert azt válaszolta.

- Tudod, járja az utcákat és összeszedi a rossz gyerekeket. Beleteszi a ládájába és elviszi.

Ettől kezdve számomra a drótos ember lett az ördög. Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy én egy elvinni való, rossz gyerek vagyok, de ahányszor csak messziről is meghallottam a drótos kiabálását, már bújtam is el, meg ne találjanak. Még odaadnának neki és nekem valahogy nem akaródzott beülni abba a mocskos bádogládába. Na, és aztán vajon hova visz? Mi lesz velem? Szóval rettenetes aggodalmak gyötörtek minden drótossal kapcsolatos gondolatra.

A ház, ahol nagymamám lakott, olyan 5-6 méterrel volt beljebb az utcafronttól, egy fél méter magas betonlábazatú kerítés volt a határ. Eddig volt szabad elmenni játszani, azon túl csak engedéllyel. A kerítés és a ház között pompás kis előkert tarkállott minden nyáron, ahogy faluhelyt illik. Rengeteg virág volt benne, bal oldalt a kaputól a ház bejárati ajtajáig szőlőlugas. A kerítés belső tövébe nagymamám krizantémokat ültetett. Ezek nyáron már a kerítéssel párhuzamos bokorsort alkottak. Csakhogy a kerítés betontöve meg a krizantémtövek között maradt egy húszcentis üres sáv. Hát kérem, ez volt a világ legjobb búvóhelye.

Bebújtam a bokrok mögé és minden oldalról láthatatlanná váltam. Én ugyan kikukucskálhattam a levelek között, de engem nem láthatott senki. A kerítés lábazat és a bokorsor közötti folyosó pedig pompás menekülési útvonalat jelentett a szomszéd ház udvaráig. Ja, és a legfontosabb; rajtam kívül senki sem fért be a húszcentis folyosóba, így aztán itt egyedül lehettem.

Nagymamám fenyítése sokáig csak abban merült ki, hogy “ha rossz leszel, odaadlak a drótosnak”. Ennyi pontosan elég is volt. Ennél félelmetesebb dolog nem történhetett, rögvest kisangyallá váltam. Mégsem múlt el egyetlen drótos kiabálásos nap sem riadalom nélkül. Órákig nem kerültem elő, ha a drótos hangja bárhol is fölhangzott. Nem tudom, hogy a nagyszüleim tudták-e vajon, hogy ilyenkor hol bujkálok, de mély tisztelettel adóztak magánéletemnek és meg sem próbáltak keresni vagy hívogatni, amíg a drótos ember a közelben volt.

Ilyen előzményekkel történt meg velem a nagy, szégyenletes kalandom.

A másik utcában volt egy kis vegyeskereskedés. Nagymamám gyakran küldött le valami apróságért, amit elfelejtett megvenni, vagy csak egyszerűen gondterhelt képet vágva azon tűnődött, van-e még a boltban abból az átlátszó “üvegcukorkának” nevezett csemegémből. Én persze mindig készségesen felajánlottam, hogy leszaladok és megnézem. Pontosan tudtuk, ez mit jelent. Mégis mindig eljátszottuk. Kaptam pár fillért és már futottam is a kisboltba. A boltos egy számomra idős, nagyon kedves ember volt. Valójában bármiért is küldött le hozzá a nagymamám, mindig volt egy kis papírzacskóban eldugva számomra a “múlt hétről megmaradt" üvegcukorkából.

Történt egyszer, hogy legkedvesebb nagymamám elfelejtett lisztet venni. Nem tudom, hogy fordulhatott elő vele ilyesmi, de mégis csak megesett. A lisztvásárlás nem az én profilom volt, egy 3-4 éves gyereknek az túl nehéz. Nem is volt erre példa egészen addig. Tátottam is a szám, mikor kiadta a parancsot: - Szaladj le lisztért, kis unokám, én nem tudok olyan gyorsan futni, mint te. –

Szemem előtt megjelent a kristálytisztán áttetsző üvegcukorka, s már éreztem is a számban az ízét. Úgy gondoltam, ma megint jó napom van. Ha liszt, hát legyen liszt. Végül is tökmindegy csak legyen mellé egy kis “múlt heti maradék”.

Kaptam a bevásárló hálót meg a pénzt, és már kotortam is lefelé az utcán. Sosem derült ki, melyikünk értette félre a másikat, de én úgy emlékeztem, öt kiló lisztet kell hazavinnem. A boltos bácsi ugyan váltig erősködött, hogy az ki van zárva, a nagymamám nem mondhatott öt kilót, legfeljebb egyet. Próbált lebeszélni, mondván, hogy az öt kilót még ő sem bírná el, de én hajthatatlan maradtam. A mama öt kilót mondott és kész. Nekem annyit kell vinnem. Mit volt mit tenni, kimérte nekem egy nagy barna papírzacskóba az öt kiló lisztet, segített beletenni a hálóba, aztán csak várt, hogy hogyan fogom én ezt elvinni?

A hálót a vállamig föl kellett emelnem, hogy ne lógjon a földre. Föl is akasztottam a fülét a vállamra, így sokkal könnyebb volt. A boltos bácsi még egy jó nagy darab üvegcukrot is dugott a számba, hogy legyen elég erőm hazacipelni a lisztet. Kikísért az ajtóig, ahogy egy jó kereskedőhöz illik, mikor ilyen nevezetes vásárló tiszteli meg az üzletét, és csodálkozva nézett utánam, milyen vehemenciával, izzadva, nyögve, de eltökélten cipelem a terhet. Éreztem, hogy néz, én is visszanéztem rá, és nagy büszkén igyekeztem még könnyedebbre venni a lépéseket, a hálót meg magasabbra emelni, mert már igencsak a földet súrolta.

Nem volt hosszú az út, már majdnem a felét megtettem. Elvileg letehettem volna a lisztet, hogy pihenjek egy kicsit, de akkor történt meg a katasztrófa.

Valahonnan a hátam mögötti utcák egyikéből felhangzott a félelmetes kiabálás: “drótozni, fótozni!”

A cipekedéstől elgyengült lábaim olyan friss erőre kaptak, mintha csalánbokorból ugrottam volna ki. Hanyatt-homlok menekülni kezdtem hazafelé a jó kis búvóhelyemre, mielőtt akár csak látótávolságba is kerül az ördög. Nem volt érkezésem a liszttel foglalkozni, húztam magam után a hálót és csak egyetlen kívánságom volt: minél hamarabb biztonságba kerülni. Utamat széles fehér sáv jelezte, ahogy a liszt kifolyt a szétszakadt zacskóból és pontosan a krizantémbokrok alá vezetett. Nem is vettem észre én ebből az egészből semmit csak akkor, mikor a bokor menedékében már lassan normálisra váltott a szívdobogásom, és már nem hallottam a drótos hangját.

A háló fülét ugyan ott szorongattam izzadt, poros kezemben, de abban csak egy szakadt, üres papírzacskó volt. Nem öt kiló, nem egy kiló, de még fél gramm lisztet sem vittem haza. A legborzasztóbb az volt, amikor észrevettem, hogy a kifolyt liszt fehér csíkja elárulta legféltettebb rejtekemet.

Felmenőimnek biztosan meg volt a saját véleményük viszonyomról a drótossal, mert nagyapám kezét láttam benyúlni a bokorba. Finoman átkarolt és kiemelte megtépázott méltóságú testemet a krizantém alagútból. Az udvari kis padon az ölébe ültetve megpróbálta elmagyarázni nekem, hogy a drótos valójában nem bánt senkit, ő csak a lyukas fazekakat javítja meg, a mama csak viccelt. Nekem aztán mondhatta. Az átélt kaland szörnyűsége meggátolt abban, hogy bármiféle ésszerű magyarázatra vevő legyek. Amíg csak létezett ez a mesterség és felhangzott a drótos ember hangja, engem mindig rettegés fogott el, mondhatott bárki, bármit, a szörnyű kalandot, s az átélt félelmet soha nem felejtettem el. Pedig ezután egyszer sem ijesztgetett a nagymamám a drótossal. Végül is öt kiló lisztje bánta. Nem?

Hozzászólások



Nagyon aranyos történet

Nagyon aranyos történet Én is akkor voltam gyermek amikor a drótosok még járták az utcákat ,munkát keresve ,jó egy kicsit nosztalgiázni köszönöm Neked .üdv Aseret "" Előbb vagy utóbb az lesz a győztes ,aki úgy gondolja ,hogy győzni képes"



De jó volt olvasni Nagyanyus!

Olyan érzéseim voltak, mint a Kincskereső Kisködmön olvasása közben.
Én is emlékszem a drótosra és bizony minket is ijesztgettek a drótos tóttal.
Köszönöm, hogy leírtad!:)))

Szeretettel: E R Y
Élj a Szíved Erejével!



:)

Köszönöm! Élmény volt olvasni! :)
Üdv:Julcsi