Világváltó 2.

világ„Új Világ”

Szóval, amikor azt állítottam, hogy a boldogság az, hogy elfogadjuk önön létezésünket, és azt, hogy ez bármi lehet még csak a boldogságunk alapjáról beszéltem, de koránt sem merném kijelenteni, hogy ez már maga a boldogság lenne. Ugyan is, ha ezt el tudjuk fogadni (mármint a létezésünket), akkor még csak annyi történt, hogy nem akarunk meghalni. De akkor hogyan lehetünk boldogok? Vagy merjünk-e egyáltalán boldogok lenni?

A boldogsághoz való viszonyunkat alapvetően meghatározza az, hogy hogyan viszonyulunk a halál utáni létezésünkhöz, pontosabban a következményekhez. Vannak, akik ezzel a kérdéssel nem is igazán törődnek, hanem azt mondják: „Lesz ami lesz, én itt és most szeretném jól érezni magam a Földön.” A kereszténység a menny és a pokol ellentétét vázolja fel számunkra, mint lehetséges folytatást. A buddhizmus arról beszél, hogy a halálod után vagy eggyé válsz a világegyetemmel és megszűnik minden gondod, vagy újjászületsz a Földön egészen addig, amíg ki nem javítottad az előző életedben elkövetett hibákat. Többen állítják, hogy számtalan dimenzió, létforma létezik, és ahogy fejlődik a lelked, úgy lép át egyre jobb létsíkokra. Azonban minden a halál utáni létet vizsgáló vallás, elmélet arra épít, hogy ha nem viselkedsz rendesen, akkor jön a bünti. Ha viszont rendesen viselkedtél, akkor jön egy szebb világ, ahol nincsenek gondok, problémák. Tulajdonképpen egy fajta félelem tar minket kordában, és egyfajta reménnyel is kecsegtetnek ezek a gondolatok. Valójában ezek formálják az emberi erkölcsöt. De mért is van erre szükség? Mért kell nekünk az erkölcs, ami Einstein szerint tipikusan emberi fogalom.

Nos lássuk be, ezekre a szabályokra valamilyen szinten szükség van. Idővel az erkölcsi szabályok, törvénnyé formálódtak mind vallásos, mind pedig jogi értelemben. Gondold végig, ha pusztán az érzéseink, az ösztöneink vezetnének minket, mivé lenne ez a világ? Ha mindenki indulatból, érzelmektől vezérelve cselekedne, és soha nem lenne semmilyen következménye annak amit teszel? Te is tudod, ez lenne a káosz, vagy anarchia. Képzeld el, ha ez a 6 és fél milliárd ember itt a Földön elindulna 6 és fél milliárd irányba! Elég dermesztően hangzik! Érezzük, hogy szükségünk van szabályokra, törvényekre, amik ugyan kordában tartanak minket, de másokat is. Ezek a törvények, szabályok teszik lehetővé azt, hogy ne legyen anarchia, és eddig ezzel semmi bajom. Más megközelítésben, még élvezem is. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy a lelkünk egy olyan helyről érkezhetett, ahol nincsenek gondok, nincs test, hanem egy szép békés harmóniában éltünk, vagy csak épp lebegtünk valahol a légüres térben. Vagy azért lehettünk itt boldogok, mert minden kívánságunk valóra vált, vagy azért mert nem volt semmilyen igényünk, hiszen nincs testünk amit etetni, ruházni, gyógyítani, kényeztetni kéne. Akár azért voltunk itt boldogok, mert minden kívánságunk valóra vált, akár azért, mert nem volt szükségünk semmire, a lényeg ugyanaz, egy idő után ezt megunod. Azért születsz a Földre, hogy végre legyenek korlátok, amiket le kell győznöd, és ezek a korlátok, illetve ezeknek a korlátoknak a legyőzése értelmet, célt ad az életednek. Korlátokra tehát szükség van. Ilyen alapvető korlát a tér és az idő, akárcsak az erkölcs, vagy a jog, de önmagában az is, hogy mind különbözőek vagyunk, és mégis együtt kell élnünk egymással. Amikor tehát azt kérdeztem magamtól, mért van az, hogy ennyire különböző minden itt a Földön, akkor ezzel meg is adtam a választ, a különbözőségek is egy korlát, akadály, nehézség, amit le kell küzdenünk.
Csakhogy manapság igen rosszul áll a szénánk! Mért mondom ezt?

Nos induljunk ki abból, hogy egy olyan helyről érkeztünk, és meggyőződésem, hogy egy olyan helyre is tartunk, ahol nincsenek gondjaink. Azért élünk itt a földön, hogy ne unatkozzunk, és ehhez szükségesek a korlátok. De mi van akkor, ha ezek a korlátok túlságosan is gúzsba kötnek minket? Én azt állítom, hogy akkor ez a létforma, a földi élet elviselhetetlenné válik, és értelmét veszti. Gondold végig, ha az emberek túlnyomó többsége boldogtalannak érzi magát a Földön, ha úgy érzi, hogy értelmetlen itt az élete, mi lesz ennek a következménye? Számomra egyszerű a válasz. A bolygónk így vagy úgy, de elnéptelenedik, mert a kutya nem akar ideszületni. De még ha muszáj is lesz, addig mesterkedünk, amíg tönkre nem tesszük ezt a bolygót. Mert mi van most?

Először is induljunk ki abból, hogy ez a hely a Föld nevű bolygó csodálatos! Szebbnél szebb helyek léteznek a Földön. Bennünk is rengeteg érzelem, érzés kavarog. Számtalan célunk lehet itt a Földön, és megszámlálhatatlan dolog tehet minket boldoggá. A gond az, hogy még sem vagyunk boldogok. Mit is mond a Bibliában Isten, igaz azután, hogy kiűzte Ádámot és Évát a paradicsomból? Mond olyasmit, hogy ezt vagy azt lehet, vagy emezt meg amazt nem lehet? Nem mond ilyet. Isten ennyit mond az embernek nagyjából egészében: Szaporodj és hajtsd uralma alá a Földet! Nem fogalmaz meg sem erkölcsi, sem jogi elvárásokat, egyszerűen annyit mond, érezd jól magad:)

Hát tegye fel a kezét, de őszintén, aki manapság jól érzi magát? Nem azt kérdeztem, ki nem akar meghalni, hanem hogy ki az aki boldog? Mert a kettő nem ugyanaz.

az ÉN tudat

Mindnyájan meg vagyunk győződve arról, hogy én, én vagyok. Vannak köztünk olyanok, akik képesek magukat egy nagyobb egység részeként szemlélni, de még ők sem vitatják, hogy különbözőek vagyunk, vagyis létezik az én.

De nem gyanús ebben az egész különbözőségben valami? Mondhatnám azt is, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nincs két egyforma élőlény a Földön, nincs két egyforma hópihe, nincs két egyforma kő. Még a gyártószalagról leérkező labdák, csetreszek, ruhadarabok közt sincs két egyforma, csak legfeljebb egyformának tűnnek, de egészen apró eltérések akkor is vannak köztük. Semmi sem egyforma az általunk érzékelt világban, mégis együtt kell léteznünk. Másrészt minden nagyon is egyforma, mert mindent itt az anyagi világban atomok alkotnak, manapság közkeletűbb kifejezéssel élve: ENERGIA.

Lássunk be valamit! Ismét a beleszaladtunk a dualitásba. Egyformák vagyunk, mégis különbözőek. Nem furcsa ez? Nem mond egymásnak ellent ez a két alapvető igazság? De:)

De hogy lehet ez, vagy mért van ez így?

Ugorjunk vissza az időben nagyon-nagyon sokat! Ma már egyre többen vallják, hogy valamikor az űr sötétjében, egy hihetetlenül sűrű anyag, amiben benne volt minden amit anyagnak, vagy energiának nevezünk az általunk ismert világegyetemben, egyszer csak kilökődött, felrobbant, és szétszóródott a világegyetemben. Igen, ez az ősrobbanás, vagy másképp a NAGY BUMM!

Tudod, még a Bibliai beszél valami hasonlóról, efféleképp: Isten megteremtette a Földet, a Napot, a csillagokat…

De teljesen mindegy, hogy tudományos- e a megközelítés, vagy mondjuk úgy vallásos, vagy ezoterikus, amivel magyarázatot akarunk kapni a kérdéseinkre mindannyiszor falakba ütközünk. Mert akár Isten teremtette az általunk érzékelhető világot, akár a természet formálta ilyenné, akár volt ősrobbanás, akár nem, nem tudjuk mi is ez az energia? De azt már tudjuk, hogy hogyan viselkedik.

Biztos azt is hallottad már számtalanszor, hogy a világegyetem tágul. Hát igen, az energia így viselkedik, hol összehúzódik, hol pedig tágul. Miből gondoljuk, hogy csak egy ősrobbanás volt? Mi van ha ez egy folyamat? Az energia sűrűvé válik, bekebelezi önmagát, majd újraformálódik. Mi van akkor, ha ez folyton megtörténik, és ez akkor is igaz lehet, ha ez ciklikusan 1 billió év alatt esik meg.

De mit akarok én ezzel mondani? Azt, hogy ennek a jelenségnek van sajátosan emberi megfelelője is, vannak erre a folyamatra fogalmaink, nevezetesen az egység, és a különválás. Most a különválás időszakát éljük, de semmi biztosíték arra, hogy ez nem fog megváltozni. Hogyan lehet ez? Ismerjük a katasztrófa filmekből a motívumokat, egy hatalmas meteorit csapódik a Földbe, atomháború, jégkorszak stb. Manapság Einstein bácsinak köszönhetően senki sem vitatja a fekete lyukak létezését, amik képesek szinte mindent magukba szippantani, és minél nagyobbá válik a tömegük, annál intenzívebb ez a „szívóerő”. Ráadásul úgy tűnik, a legtöbb Galaxis közepén van egy ilyen feketelyuk. De ah ez így van, akkor mi ennek az értelme?
Nos szerintem az az egyszerű megállapítás, hogy a létezés értelme, maga a létezés. Tudod, mi történik? Egyszerűen megunjuk, vagy ha úgy tetszik megkérjük Istent, hogy alkosson valami újat, de a legfontosabb, hogy ne emlékezzünk semmire. Érted? Ne emlékezzünk semmire!! Mire is? Hogy a létezés értelme, maga a létezés! Új világot akarunk, új célokkal, új lehetőségekkel, új én tudattal, új korlátokkal, és nem akarjuk tudni, hogy mi volt azelőtt. Ilyen értelemben persze hogy létezik a reinkarnáció is. Újra és újra éled az életed itt a Földön, de nem akarod tudni, hogy mi volt azelőtt…kivéve akik igen, de ők akkor már tudnak valamit: Hogy a folyamat körkörös.

Mindig ugyanaz történik, külön válunk, majd amikor már a létformánk unalmassá, elviselhetetlenné lett, akkor újra jön az egység, és a nagy bumm. Lehet, hogy mindig ugyan az a világegyetem teremtődik meg, lehet hogy egészen különböző, vagy csak hasonló a mostanihoz, de a lényeg ugyanaz, újra és újra értelmet szeretnénk a létezésünknek, vagyis élvezni szeretnék magát a létezést.

És akkor most Isten teremtette az embert, vagy az ember alkotta meg magának az istent? Vagy Isten egy közülünk? Tudod, mit mondok én? Isten a legmagányosabb lény ezen a világon. Gondolj bele, érezted-e valaha úgy, hogy nem értenek meg mások, akár egy társaságban, akár egész életedben. Az az ember, aki nagyon sokat tud, nem tud mindenkivel elbeszélgetni, mert az emberek zöme nem is érti, miről beszél. Isten az a lény, aki a legtöbbet tudja. Nem ő akkor a legmagányosabb? Szerintem igen, és nem szeretnék Isten lenni.

De akár Isten teremtette a világot, akár mi a kollektív tudatunkkal, látnunk kell, hogy a létezés értelme a létezés. És most akkor kanyarodjunk vissza a boldogsághoz, és értelmezzük újra! Mert láthatóan mindig ugyanabba a hibába esünk, vagyis nem jó már az ami van, újat kell teremteni,és ez így megy unosuntalan. Álljunk meg, és teremtsük meg annak a lehetőségét, hogy ez ne így legyen, vagy legalább adjunk egy esélyt magunknak!

Legyél végre őszinte magaddal, és valld be önmagadnak milyen is vagy, és tedd fel a kérdést ugyanilyen őszinteséggel magadnak: Valóban boldog vagyok-e?

A szeretetről

Van egy dal, sajnos az együttes nevét nem tudom, és a dal első sora így hangzik: „ Menten fegyverhez nyúlok, ha meghallom a kultúra szót!” Hát így vagyok valahogy én is a szeretettel, és ez nem épp jó, de nem ok nélkül. Lépten-nyomon olvasom, hallom, hogy milyen fontos dolog a szeretet, de mintha nem tapasztalnám. …és itt van megint egy fogalom, kifejezés, de hogy ez mit takar??? Tényleg mit takar? Mi az a szeretet?
Persze tudjuk, hogy ez egy érzés, és akár csak a boldogság esetében itt is készíthetnénk egy listát, ki-ki a magáét, hogy kit, mit szeretünk az életben. De először is oszlassunk el egy félreértést, vagy épp bizonyítsuk be,hogy igaz…miről is van szó? Arról, hogy a szeretetnek és a szerelemnek van köze egymáshoz. A szerelemre valahogy úgy tekintünk, mintha az a szeretet egy erősebb formája lenne. Csak hogy ez szerintem nem igaz. (Most ugyan azt csinálom, mint oly sokszor, ha nem találom a választ a kérdésemre, megközelítem az ellenkezőjéről, vagyis mi az, ami nem a szeretet, hátha így előbukkan az igazság.)

Mért állítom azt, hogy a szerelem nem a szeretet egy erősebb foka? Kérdezek valamit? Szereted a gyerekedet (vagy a szüleidet)? Igen? ..és szerelmes vagy belé(jük)? Nem! Akkor nem szereted nagyon, csak úgy egy kicsit? Természetesen nem erről van szó. Szereted a zenét? Igen!...és szerelmes vagy a zenébe? Azt se mondanád, ugye? Szereted magadat? Vagy aki igen,van aki nem, mondjuk, hogy igen. …és szerelmes vagy magadba? Van aki igen,van aki nem:))Szereted a csokit? Igen? …és szerelmes vagy a csokoládéba? Ki tudja, ez már fogós kérdés!:)))))
Természetesen érezzük, hogy a szerelemnek és a szeretetnek nem csak annyi köze van egymáshoz, hogy mindkettő egy érzés, valahogy szorosabb a kapcsolat van köztük, de azért nem annyira egyszerű, hogy a szerelem a szeretet erősebb foka.
Talán a szeretet és a szerelem között a szex a különbség? Ez sem igaz! Támadnak szexuális gondolataink akkor is, amikor egy képet látunk csak? Persze. És tudjuk, hogy az, akit a képen látunk milyen ember? Lövésünk sincs, csak a teste fogott meg minket. Akkor van itt szerelem.
Naná, hogy nem:)

Na akkor induljunk ki abból, hogy voltunk már szerelmesek!:)Milyen is ez az érzés? Egyszerűen csodálatos…de mért?:)

…mert amikor szerelmesek vagyunk, akkor van egy ember, akit csodálatosnak látunk, tulajdonképpen tökéletesnek Ha vele lehetünk az mennyei, ha nincs velünk akkor az rettenetesen tud fájni. De tovább megyek, ilyenkor nem „csak” az a másik ember csodálatos a számunkra, hanem az egész világ kivirul. Azok a dolgok, amik máskor bosszantanak minket, most szépek, vagy észre sem vesszük. Röviden és utólag visszatekintve kicsit cinikusan, erre az állapotunkra azt szoktuk mondani, hogy „elborít minket a lila köd”. Mondjuk ki, nem állítom, hogy ilyenkor az ember egyáltalán nem gondolkozik, de hát nem épp az agyalás jellemző erre az időszakra az életünkben:) Vagyis nem igen gondolkozunk, inkább érzünk, és képesek vagyunk ebben a lelkiállapotban elfogadni mindent, ami körülvesz minket, nem csak hogy olyannak amilyen, de még szépnek is látunk mindent.

Ha ebből a szemszögből tekintünk erre a kérdésre, akkor megállapíthatjuk, hogy amikor viszont azt mondom szeretek, akkor nem csak érzek, de az eszem is a helyén van. Amikor azt mondom, szeretem a gyerekemet, akkor ez valóban egy érzés, de ez nem jelenti azt, hogy ész nélkül cselekszem. A gyerekek egyszerű alapigazságokat képesek megfogalmazni, mint azt sokszor tapasztaljuk. Időnként megkérdezem a gyerekemtől, hogy mi leszel, ha nagy leszel? Ő persze időről időre mást válaszol Ilyenkor szoktam neki mondani, hogy még én sem tudom, mi leszek, ha nagy leszek.:) Mire Ő: - De hát te már nagy vagy apa!!!!! Mire én: - Miből gondolod? - Abból – válaszolja – hogy te tudsz vigyázni rám.:)…és igaza van? Mondjuk úgy, hogy igyekszem:))))
Szóval a szeretetben ott van a gondoskodás, az előrelátás, mondjuk ki még a határozottság is, hiszen sokszor nem azért nem engedek a gyerekem szeszélyeinek (hisztijének):) mert nem szeretem, hanem mert meg kell tanulnia, hogy így nem lehet viselkedni, nem történhet mindig az, amit ő szeretne. Újabb fontos része ez a szeretetnek. Azt mondjuk a feltétel nélküli szeretet az igazi szeretet. Mi van?????? Elfogadom a gyerekemet olyannak amilyen? Abban az értelemben igen, hogy akkor is szeretem, ha hülyeséget csinál, legfeljebb egy időre felveri az agyamat:), de abban az értelemben nem igaz, hogy nevelem a gyerekemet! Mi az, hogy nevelés? Nem engedek meg neki mindent, megtanítom neki szerintem mi a helyes, vagy épp helytelen. Aki nevel, az nem fogadja el a gyerekét teljesen olyannak amilyen, hanem (és jön egy varázsszó) a saját képünkre formáljuk. Nem engedjük, hogy csak az érzései, az akarata irányítsa, hanem megtanítjuk gondolkozni, mit szabad, mit nem szabad.

Összegezve: A szeretet szerintem egy érzés, ami viszont ellentétben, vagy szemben a szerelemmel, hosszú ideig, akár életünk végéig tart, hiszen a szerelem múlandó. Amikor szeretünk, gondolkodunk is. Talán mondjuk azt, hogy az érzéseink és a gondolataink bár kicsit viaskodnak egymással, de nagyjából egyensúlyban vannak. Akkor most jön a nagy kérdés, mi az a gondolat?

a Gondolatok

Említettem már,hogy szerintem is duális,azaz kétpólusú világban élünk, ahol mindent átsző a kettősség, és mindennek meg van az ellentét párja. Van bennük két megfoghatatlan dolog az érzések és a gondolatok. Az érzéseknek is két fajtája létezik, az érzelem és az érzet. Az érzelmet talán nem kell magyaráznom. Az érzet ugye az, amit olyankor érzünk, amikor a testünk jelez, éhséget, fájdalmat, vagy hideget ,meleget érzünk.

A gondolatainknak is két fajtája van.

Az elsőről nagyon sokat hallunk mostanában, kicsit újra megemlítve a Secret c. könyvet is. Ezek az úgy nevezett teremtő gondolatok. Úgy is mondjuk, hogy a pozitív és a negatív gondolataink, amikkel, ha úgy tetszik, bevonzunk „dolgokat” az életünkbe. Más megfogalmazásban, ha képesek vagyunk optimizmussal szemlélni a világot és saját életünket, akkor jó dolgok történnek meg velünk, de ha pesszimisták vagyunk, akkor úgy is mindegy mi történik velünk, akkor is mindenben a rosszat látjuk meg.

De van egy másik gondolat is, amiről mintha egyáltalán nem beszélnénk. De mi is ez?

Nos gondoljuk végig! Ha vannak teremtő gondolataink, akkor mi lehet a másik? Most rávágjuk, hogy a pusztító gondolatok, de persze nem:) A teremtő és a pusztító gondolat között bármily furcsán is hangzik, nincs sok különbség. Mindkettő egy alapigazságból táplálkozik, nevezetesen, hogy képesek vagyunk tenni valamit, teremteni, de pusztítani is. De mindkettő lényege, hogy képesek vagyunk cselekedni, csak a két cselekvés iránya más: építeni-rombolni, teremteni-pusztítani,életet adni- életet elvenni stb. Szóval akkor mi a másik gondolat?
Az elfogadó gondolat. Ennek segítségével vagy képes elfogadni dolgokat az életedben, és ezeknek a gondolatoknak a hatására, egyszerűen nem csinálsz semmit, ha úgy tetszik, nem változtatsz az életeden, vagy más helyzetekben, nem vitatod, hogy valaminek úgy kell lennie, ahogy van. Hoppá!!! Bizony vannak dolgok az életedben, amiket sosem vitatsz, és elfogadod, hogy vannak. És most megint markold meg a karfát!:))) Nem morális, vagy társadalmi, esetleg párkapcsolati kérdésekről van itt szó…NEM! Tudod mi az amit sosem kérdőjelezel meg? Hogy amit magad körül látsz, hallasz, érzékelsz az létezik. Hogy létezik ez a Föld nevű bolygó,amin élsz. Na ezzel nagyjából eljutottunk a Krisna tudatig:)

A Krisna hívők azt állítják, ez itt nem a valóság. Lehet igazságuk, hiszen gondoljuk végig újra az egészet egy pillanatra! Nem tudod,mik azok az érzések, nem tudod, mik azok a gondolatok, azt sem tudjuk pontosan mik azok az atomok, pontosan miből áll a testünk, nem tudjuk, mit miért teszünk pontosan….ha ennyi mindent nem tudunk, és nem vagyunk képesek kézzelfoghatóvá tenni,akkor mitől lenne ez az élet valódi?? Talán épp attól, hogy van bennünk egy közös képesség, mindnyájunkban itt akik a Földön élünk, aminek segítségével képesek vagyunk valóságosnak érzékelni mindezt ami körülvesz minket? Az lefogadó gondolatok?

Tudod mi az igazi teremtés szerintem? Amikor nem vagy már képes elfogadni azt, ami az életedben van. Amikor változtatni akarsz. Amikor új játékszabályokat fogalmazol meg magadnak, vagyis eltemeted a régieket. A teremtés első lépésben az szerintem, amikor az elfogadó gondolataidat szépen kidobod, és egy új valóságban kezdesz hinni. Azt mondod, mától nem hiszek a férfiaknak, vagy a nőknek. Eddig elfogadtad, hogy hihetsz nekik, de ezt az elfogadó gondolatodat kidobtad, és új valóságot fogalmazol meg magadnak. Mától azt fogadod el, hogy nem hiszel nekik. Lehet, hogy ha nem fogadnánk el, hogy a Földhöz vagyunk kötve, repülni is tudnánk? Erre most az mondod, ha olyan nagy okos vagyok, akkor mért nem repülök? Igazad van, tényleg nem tudok repülni…még:)))) Azért nem tudok repülni, mert születésem pillanatától elfogadom valóságnak, hogy ez nem lehet, mint ahogy azt is, hogy az almafán alma terem. Mert ez egy képesség. Közös képességünk, hogy elfogadjuk valóságnak a földi létezést, és minden szabályt ami a földön létezhet, mint a gravitációt, vagy azt,ha megütnek, fáj.

Hozzászólások



SOK MINDENBEN IGAZAD

SOK MINDENBEN IGAZAD VAN...MÉG ABBAN IS HOGY NEM ÉRTESZ VELEM EGYET:)..DE AMÚGY IGEN...VAN IGAZSÁG ABBAN AMIT MONDASZ.



A szerelem mindig

A szerelem mindig személyes. Két ember között zajlik. Nem engedi be a tudatosságot, éppen ezért a legjobban jelenben levés. Mindenki ezt keresi. Kikapcsolni a gondolkodást, és a boldogságban lebegni. Ez csak a teljes azonosulással lehetséges. Ezt teremti meg a szerelem. Az egót feladva teljesen azonosul, így kiterjeszti én tudatát. Ekkor lehetőség van rá megtapasztalni egy érzést. Mintha a függöny mögé kukucskálnál. Rájösz, hogy az égvilágon semmi nem számít. Minden csak színjáték. Soha nem voltál elveszve, és soha nem voltál egyedül, az egész világ te vagy. Mert teljesen tudtál azonosulni. Becsapós, mert úgy érzed Mariskával azonosultál, közben az egész léteddel. Rájöhettél, hogy része vagy ennek a kirakós játéknak. Fontos része vagy.
Az a szeretet, amit írtál nem akar azonosulni. Mindig megtartja önön határait. Mérlegeli a jót. Ezért tudatos. Bezáródik a saját világképébe. Az önfeláldozása is mérlegelésen alapszik. Egy álatala jobbnak vélt dologért áldoz. Mindig van egy határvonal te és én köztem. Ezt tudatos jót akarok érzéssel hidalja át, mert ez kedves nekem. Ez jó nekem, ezt szeretem. De önmagából indul ki.
Természetesen a szerelem egy felhevült érzelmi túltöltöttség. Az Egyek vagyunk érzésből táplálja magát. Emlékeztet arra, honnan jöttünk. De itt, mint írtad a korlátok megtapasztalása útján teljesíthetjük ki önnön valónkat. Ezért lenyomjuk az egység érzést. Korlátokba helyezzük. Még azt is megengedjük, hogy ledegradáljuk. Mivel duális világban élünk, minden pillanat emlékeztet minket arra, hogy ezeknek a korlátoknak, amiket magunk elé tüztünk valahogyan meg kellene felelnünk. Ezért nem hagyjuk magunkat az Egységben. Mert nem ide való. Hamar rájövünk, hogy ez az érzés idegen ettől a világtól. Ezért elkezdünk újra mérlegelni. Jó szándékkal. Tudatosan. És ekkor már felfedezhetünk hibákat a másikban, akivel azonosultunk. Megállapítjuk, milyen vakok voltunk. Pedig csak azonosultunk. Akkor úgy láttuk a hibáknak semmi jelentősége nincsen.
Jézus azt mondja: Szeressd Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből, teljes lelkedből, teljes erődből! Ez a teljes azonosulás. Az Egység érzés.
Természetesen a szeretetnek többféle formája van. A szerelem is a szeretet egy megjelenési formája. A Beszélgetések Istennel ezt szépen kifejti, azt hiszem a harmadik részben.
Vagyis nem teljesen értek veled egyet. De hát ez van.