Szása

szásaHajdanában történt meg ez a lebilincselően aranyos eset, mikor még a szovjet felszabadító csapatok ideiglenesen hazánkban állomásoztak. Valahányszor eszébe jut anyukámnak, majd elgurul a nevetéstől.

Nem emlékszik egyikünk sem, hogy milyen tranzakció keretében került sor arra, hogy orosz katonák dolgozzanak egy magyar gyárnak. Valószínűleg az erőmű némi távfűtésért cserébe, amit a laktanya fűtésére vettek igénybe az oroszok, új vízvezeték fektetéséhez, árokásásra bérelt ki néhány kemény kötésű katonát. Árkot ásni egyszerű. Nem is kell hozzá sok minden, csak lapát, csákány, meg némi ellátmány. Na, jó. Ez meg is lett volna. De a helyzet nem volt ennyire egyszerű. Az árkot egy szigeten keresztül kellett megásni. A szigetre pedig ugyebár előbb be kell jutni. Nem gond. Apánknak volt egy nagy halászcsónakja, rajta meg egy nagy teljesítményű, gyors csónakmotor. Maximum hat ember fért el benne biztonságosan, persze nehéz szerszámok és egyéb cuccok nélkül. Az oroszok tizenöten voltak. Fölszerelkezve szerszámokkal, szódásballonokkal, szörpös, - és vodkás flaskákkal, minden evő-ivó alkalmatossággal, meg még a kutya sem tudja, mi minden nélkülözhetetlen eszközzel.

Eredetileg – azt hiszem, így mondják – gyakorlóruha volt rajtuk, volt sapkájuk, meg még csizmájuk is. Na, ez sem tartott sokáig. Reggel még így volt, az biztos.

Nem volt széles a kis-Duna, amin át kellett kelni, ilyen nagy csónakmotorral csak egy-két perc, de a katonák, - a volgai legények – apánk minden tiltakozása ellenére mindenestül egyszerre akartak átmenni. Persze elég tágas volt a csónak, s a “sok jó ember kis helyen is elfér” ismert magyar közmondás orosz változatát tartva szem előtt, a katonák mindenestül bepréselődtek a csónakba. Büszkén hadonásztak, mutogatván milyen jól kihasználtak minden talpalatnyi helyet, és lám, minden és mindenki benne van a csónakban. Akárki láthatta volna, aki egy kicsit is ért a csónakázáshoz, hogy túl nagy a merülése. Tán csak pár centi híja volt, hogy a víz még kívül tudott maradni, s nem bukott át a csónak peremén. Apánk a csónakban próbálta őket győzködni, rendezgetni, mi pedig a parton álltunk és sokat sejtető, kicsit ideges, kicsit kárörvendő vigyorral vártuk, mi fog történni.

Apánk végül belefáradt a rendezkedésbe, el is unta már a dolgot. Ha nem hallgatnak rá, hát majd lássák meg maguk. Egy rántással beindította a csónakmotort. Mi tudtuk, hogy valószínűleg úszás lesz a vége a dolognak, de a bekövetkezett látvány mindannyiunk képzeletét felülmúlta. A túlterhelt csónak sokkal jobban ismerte a fizikát, mint az összes orosz katona együttvéve. Azt tette, amit tennie kellett ilyen esetben. Orrával olyan kb. hatvan fokos szögben megcélozta a vízfelszínt, és mint egy jól képzett tengeralattjáró, megkezdte a lemerülési manővert. A marcona katonasereg lányos visongással hagyta el a fedélzetet a szélrózsa minden irányában, hátrahagyva összes nélkülözhetetlenségüket. Még a vodkás üvegekre sem volt gondja senkinek. Mivel kicsi volt a vízállás, a Dunának is alig volt sodra. Pár percen belül egy filmbeli csatajelenet színhelyére hasonlított a partszakasz. A “volgai legények” sivalkodva evickéltek a part felé. Mint utóbb kiderült, többen voltak, akik úszni sem tudtak. Az elsőként partra vergődők szólongatták az úszni nem tudókat. Egy mellettünk álló öreg halász a foga és a közötte lógó szipka közül kisziszegte halálos nyugalommal: - Nem kell annyira keresni őket, van belőlük elég, nem? –

Jó kis időbe telt, míg ázottan, iszaptól bűzösen katalógust tarthattak a parton. Nagyjából mindenki meg volt. A csata nem kívánt emberáldozatot. Na, ja. Hogy a bánatba lehetett volna belefulladni a másfél méteres vízbe?

A katonák csatakos, sárosan, hiányos öltözékben terültek el, mint a partra vetett halak.

A víz felszínére lassan felúsztak a könnyebb tárgyak, - a csákány, az bezzeg nem – bögrék, tálak, sapkák, néhány csizma, meg egyéb igen fontos kellék. A vakmerőbbek még visszagázoltak a másfél méteres vízbe, hogy kimentsék ingóságaikat, de többségük vert seregként pihegett a parton.

Mi meg ott vigyorogtunk, kicsivel följebb, mert képtelenség volt visszafojtani a röhögést. Olyan nevetséges látványt nyújtott a jelenet, hogy közel húsz év távlatából még mindig elkap a röhögőgörcs, ha valamelyikünk emlékeztet rá.

Jó sok időbe telt, míg egyiküknek – ő volt talán a legokosabb, a Szása – eszébe jutott, hogy tán meg kéne szárítkozni, meg valahogy rendbe szedni magukat mire jön az elöljáró. Szétteregették a part füvén a ruhájukat, kiöntötték csizmájukból a vizet, - már akinek volt még csizmája – meg a zsebeik tartalmát próbálták használható állapotba hozni. Mit mondjak? Azt ember el nem tudja képzelni, mi minden fityfene van egy orosz katona tucatnyi zsebében. Hát még tizenötében. Kis idő múlva úgy nézett ki a part, mint egy bombatalálat ért szeméttelep. Volt ott minden, a fényképek ezreitől a kisbicskáig, ázott cigaretták, napszemüvegek, szétmállott fekete kenyér, eredetileg szárított hering, szerintem, ha jobban körülnézünk, még döglött kismacskát is találhattunk volna.

A nap ugyan sütött, ahogy elvárták tőle, de a vizes alsóneműkben vacogott a sereg. Egyik zöld volt, a másik vörös, a harmadik kék, szóval volt belőlük minden szín.

A legjobb az volt, amikor késő délután megérkezett az elöljáró. Szása sorakozót ordított nem túl meggyőzően, mire mindenki megpróbált katonához méltóan viselkedve valamiféle sorhoz hasonlót produkálni. Csodálatos volt a sor. Lógott rajtuk a félig száradt, békanyáltól ragacsos, gombhiányban szenvedő gyakorlóruha, a nadrágok többsége a nemes egyszerűséget tükrözve, a legutolsó divat szerinti madzaggal volt megviselt gazdájához kötözve. Egyeseknek sapkája volt, de csizmája nem, másoknak csizmája is, meg sapkája is volt, de a nadrágja nem jött vissza hozzá. A legjobban Szása tetszett. Neki majdnem mindene megvolt, csak az egyik csizmája hiányzott.

Úgy emlékszem, ezredes lehetett az elöljáró, de ebben nem vagyok biztos. Tény, hogy Szása félcsizmás bokazárása és tisztelgése a jelentéshez olyan fergeteges röhögést váltott ki belőle, ami még a zabszem effektusban szenvedő katonákat sem kímélte.

Aztán, hogy odahaza a laktanyában mit kaptak, azt talán jobb is, hogy sosem tudtuk meg. Hogy nem libacombot kaptak vacsorára, az holt biztos.

Hozzászólások



Katonák...

Katonák..annakidején nekem is volt némi "betekintésem" az orosz katonák napjaiba...még Debrecenben a reptértől nem messze lévő szolgálati tiszti lakásokat újítottuk fel (mi is katonák voltunk)
1990-ben. A sütőben egy megszáradt macska tetemét találtuk, a falakon a tapéta alatt két réteg Pravda volt (gondolom a jobb hőszigetelés miatt)....:-))
A wc állapotát inkább nem írom le...eléggé egyszerű emberek lehettek, s ez volt jellemző a problémamegoldó képességeikre is, mint a Te mulatságos kis történetedből is kiderül..:-))
Köszönjük!