Önmagunk megismerése

Miller A bűnbeesés után című drámájában Holga így szól Quentinhez:
„–... hosszú ideig minden éjjel ugyanazt, álmodtam... hogy gyerekem lett; és
még álmomban is láttam, hogy a gyerek az életem; és hogy hülye. És sírtam, és
százszor is elszaladtam, de valahányszor visszajöttem, mindig ugyanolyan rémes
arca volt. Végül azt gondoltam, ha meg tudnám csókolni, mert hát valami mégis
van benne, ami az enyém, akkor talán megnyugodnék. És ráhajoltam arra a torz
arcra, és förtelmes volt... de azért is megcsókoltam.
– Még mostanában is kísért?
– Néha igen. De most valahogy már megvan az az érdeme, hogy... az enyém.
Azt hiszem, hogy végül az embernek muszáj az életét a karjába vennie...”
Csak akkor meríthetünk bátorságot ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk
önmagunkkal, ha el tudjuk fogadni magunkat, összes fájó, kedvezőtlen,
nemegyszer undorító tulajdonságunkkal együtt. Ám ezen belül – és csak ezen az
elfogadáson belül – megkísérelhetjük, hogy – pánik és hisztéria nélkül –
változtatni próbáljunk magunkon. Önmagunk vállalása híján még a
szembenézésig sem juthatunk el, inkább becsapjuk magunkat. És az ember olyan
könnyen hazudik önmagának, nem kell félnie a leleplezéstől.

Természettudományos és társadalomtudományi ismereteink sok
rejtett rugóját, feltételét és okát tárták fel az emberi viselkedés bonyolult
szerveződésének de a szubjektív emberi problémák ugyanazok maradtak. Ki
vagyok én? Hol a helyem a világban, az emberi kapcsolatok rendszerében? Miért
vagyok boldogtalan miért rossz a közérzetem, miért nem tudom kibontakoztatni
képességeimet, miért keveredem újra meg újra hasonló jellegű konfliktusokba?
Miért nem szeretnek úgy és annyira, ahogy igényelném, miért nem tudok én
szeretni, miért ér annyi kudarc és bántás? Egyáltalán, mit érek én? Miért
nyomasztanak félelmek és bűntudatok? Miért nem tudok úgy élni; mint a „többi
ember” – akik látszólag olyan könnyedén haladnak előre az élet útjain, és
négyszemközt ugyanezt kérdezik valakitől, vagy titokban önmaguktól. A kérdezés
már eredmény. Mindenesetre messzebb vezet, mint önmagunk tömjénezése és a
környezet, az „objektív körülmények” vádolása. Ez már út, amely elvezet
valahova. Hadd idézzem Archibald Mackleish: „J. B.” drámájából azt a jelenetet,
amikor a „peches” Sullivan vallatja a „szerencsés” J. B.-t, azaz az egykori bibliai
Jób megfelelőjét a modern Amerikában:
„Hogy tudsz mindnyájunkat lepipálni?
Van annyi eszem mint neked.
Dolgozom annyit. Éjjel ég a lámpám.”
„Csak szerencséd van” – mondja Sullivan.
„Nézz ki – mondom –, nézz ki az ablakon! Mit látsz?”
„Az utcát” – feleli.
„Az utcát” – mondom.
„Az utcát” – mondja.
„Mi másnak nevezzem?” – kérdi tőlem.
„Mi másnak nevezd?” – kérdem tőle.
„Útnak – mondom. – Valahova visz.”
„Szépek az utak” – írta Török Sándor. Különösen sokfélék az önmegismerés,
az önfejlesztés, önmagunk pszichés karbantartásának útjai. A pszichés fejlődés
sokféle útjának, az ember belső szabadságának a tiszteletben tartása
akarva-akaratlanul szembekerül napjaink túlságosan patologizáló szemléletével,
amely mértéktelenül leszűkíti a pszichés egészség fogalmát, és valamilyen totális
adaptációban, konfliktusmentességben látja a kívánatos ember-ideált: a karaktert
kikovácsoló konfliktusokat; egy ember életvezetésének időszakos nehézségeit,
vívódásait önmagával, „szabálytalan” megoldásait, boldogtalanságát nem ritkán
kezelést igénylő betegségnek minősíti.

Ismerjük a lelki élet valóban kóros zavarait, amelyek feltétlenül
pszichoterápiás, pszichiátriai, sőt gyógyszeres kezelésre szorulnak. De ne
minősítsünk minden pszichés problémát, nehézséget, kudarcot, megoldatlanságot
kezelendő betegségnek. Az önmagával vívódó, elégedetlen, helyzeteivel
küszködő ember lehet pszichésen egészséges, sőt! – belső küzdelmei éppen az
egészségéből, problémabelátásából, a változás és a változtatás igényéből
fakadnak.
Az emberi kultúra erőfeszítésből származik. A kultúrateremtő erőfeszítések
közé tartozik az ember belső vívódása önmagával, kínlódásai azon a fejlődési
úton, amelyet végigjár. Technikai kultúránk által kifejlesztett kényelmi igényeink
azonban mintha lassan átszivárognának a psziché birodalmába is.
Elkényelmesedünk önmagunk faragásában és nevelésében, ellustulunk emberi
kapcsolataink ápolásában, kikerüljük kényes és feszült helyzeteink megoldását. Ez
a lustaság nemcsak kompromisszumokra, szkepticizmusra, cinizmusra való
hajlandóságunkban jelenik meg, hanem általában a pszichés erőfeszítések
elkerülésében. Jobb egy-egy tabletta beszedésével erőfeszítés nélkül csökkenteni
idegességünket – mint kemény munkával végigjárni egy önismereti utat, hogy a
saját erőnkből ismerjük meg feszültségeink okát és jussunk túl rajtuk. De vajon
jobb-e? Sokkal egyszerűbb tanácsot kérni valakitől, mint vállalni a döntés
felelősségét. Azonban a mástól kapott tanács, ami egy másik ember
élményvilágából, értékrendjéből származik, vajon a saját énünktől nem idegen-e?
Vagy ezt az árat fizetjük meg inkább, csak hogy másra háríthassuk át belső
terheinket? Egyszerűbb panaszkodni, mint kiverejtékezni a megoldást. És vég
nélkül – sokaknak és sokszor elismételve ugyanazt – panaszkodunk. Jobb arra az
álláspontra helyezkedni, hogy ugyan csináljanak már velem valamit a pszichés
„nagyhatalmak”, mint lépésről lépésre taposni ki saját hiteles utunkat – legyen az
bár olyan keskeny kis ösvény – de valóban a miénk. Jobb?

Forrás: Popper Péter, Belső utak könyve.

Hozzászólások



kedden láttam egy Popper

kedden láttam egy Popper porté filmet,sajnos az utolsót. a kő...
nyilván véletlen:),de érdekes,a díszlet a kőfejtő és környéke kedvenc helyem,sokszor megfordultam arra,pár fotó is tanúsítja
jó szerencsét

G.