A LÁTOGATÓK

Csodáltam a kaputartó faoszlop cirádás mintáit, mit a nagypapám vésett rá gondos kézzel. A szökellő őzek és ugró szarvasok, mintha velünk együtt játszadoztak volna a napsütésben. Ipiapacs egy, kettő, három; aki bújt, aki nem, megyek!- Elbújtál Jani?- El. Jött a cérnavékony hang az udvar felől.- Elbújtam, de nem árulom el, hogy a puspántbokor mögött vagyok! Keresésem a hatalmas porfelhő tartóztatta, ami a Berekszer felől közelített felénk. Most építették a faluban a portalanított utat, apró mészkőzúzalékkal szórták fel a hengerelt útalapot, minek következtében vált láthatatlanná a járgány. Nem hiszem, hogy lovaskocsi, csak nem a látogatók jönnek? Így morfondíroztam magamban. A faluban akkor még csak kettő autó volt, a Zaporozsec a TSZ agronómusé, a Moszkvics 403- as pedig a Norbi bácsié volt aki a sárvári OTP- ben volt fejes, még a körzeti orvos is biciklivel járt át rendelni a szomszéd községből, Szelestéről. Ahogy lassított szép lassan bontakozott ki a porfelhőből a luxuskocsi, mint a hajó a vízen úgy himbálódzott az úton. Mikor megállt még bólintott is egyet, mintha csak köszönteni akart volna, ennek tiszteletére hatalmas kört csaptak le a levegőben a galambok, majd a háztető gerincén letelepedve kíváncsian várták a fejleményeket. Ez ugyanolyan gyönyörű kocsi volt, mint amivel a Kovács Apollóniát hozták fellépésre a kultúrház elé. Egy csudálatos Alfa Rómeó. Kiszálltak a kocsiból, kérdezték:- A nagypapád a Kálmán bácsi itt lakik?- Igen, szaladok érte.- Gondoltam, hogy ez a ház lesz, szólt az utas, majd mindketten megcsodálták a művészileg faragott kaput és kapufát. Az utcában sorra nyíltak ki a muskátlis ablakok, a portákról szállingóztak ki az emberek és foglalták el az ablakok alatti kis padokat, mert ilyen csodát még nem láttak, nem akartak semmiről lemaradni. Közbe a nagypapa is kiért a kapuba.- Ne ugass Tigris! Szólt a házőrzőre, és a farkas kutya is farkát csóválva köszöntötte a neves vendégeket. -Hát tényleg igaz? Kérdezte a kocsi vezetőjét. -Igaz Uram! A nagypapa kicsit ledöbbent, eddig őt még senki nem urazta le a faluban, majd kezet fogtak, bemutatkoztak egymásnak. -Így igaz Uram, és az igazáért a fejét senki sem fogja betörni, szólt a sofőr aki az Élet és Tudomány hetilap főszerkesztőjeként mutatkozott be. Az utas is közelebb lépett, majd így szólt. -Örülök Kálmán bácsi, hogy személyesen is találkozhatunk szólt a Történelem Tudományok Professzora és mintha puszipajtások lettek volna megölelgették és hátba veregették egymást. Beljebb kerülve épp tizenkettőt ütött a kakukkos óra. Terített asztal várta a látogatókat. A vendégek egy kis tyúkhúslevest elfogadtak, de a kirántott húsból és a fasírtból már nem akartak fogyasztani, hátha nem marad a család többi tagjának, akik még kinn dolgoznak a mezőn. Nekik külön főzött a mama darás mácsikot és vízenkullogót. -Tudja mit, Gizi néni? Mi megesszük a darás mácsikot és a vízenkullogót, akik pedig a mezőről elfáradva hazaérkeznek elfogyasztják a kirántott húst. Így is történt. A professzor úrnak nagyon ízlett a vízenkullogó, a mamám még a feleségének is küldött belőle egy kis kóstolót. Ebéd után a vendégek átadtak a nagypapának egy hatalmas díszes borítékot amiben benn volt az Élet és Tudomány legújabb megjelenésre váró száma, melyben a "Kérdezz; felelek" rovatban a nagypapa kérdésére, hogy "Valóban létezik-e a Kun Miatyánk?" A válasz: IGEN. Mégpedig a Történelem Tudományok Professzora egy egész oldalon keresztül taglalta, hogy nem kitaláció. Ugyanazt leírta ami a nagypapa gránáttépte imakönyvébe helyezett levélben található, kiegészítve a más nyelvezetű és tájszólású imákkal. A papa boldog volt, a látogatók pedig maradtak még az esti tollfosztóba is, ahol a legények citeráztak a lányok énekeltek és táncoltak. A vendégek pedig élményekkel teli utazhattak vissza Budapestre másnap.