Richard Bach: Leslie levele

Minden szerelmes levél egy csoda a maga módján. Beleteszed a szíved és a lelked, szó szerint. Rá a papírra, csatolod az e-mailbe, vagy épp a borítékban mellékeled. Amikor elküldöd könnyebb tőle. De a válasz már egy egészen más történet... Szerintem ez a levél gyönyörű és ezért szeretném megosztani mindenkivel, aki még nem ismeri. Részlet a Híd az örökkévalóságon át című könyvből.

"Drágám!

Nehéz belekezdeni abba, amit mondanom kell. Nagyon sok mindent végiggondoltam, hogy találjak valami megoldást.

Végül rátaláltam egy apró gondolatra, egy zenei hasonlatra, és ennek a segítségével tisztán kikristályosodott bennem valami. Ettől megnyugodtam egy kicsit, ha nem is voltam tőle nagyon boldog, s most szeretném megosztani Veled, amire rájöttem. Bocsásd meg, hogy újabb zenei előadás következik. Kérlek, türelemmel viselj el még egy zeneórát. A klasszikus művek leggyakrabban használt műformája a szonáta. Szinte minden szimfónia és koncert ezen alapszik. A szonáta három részből áll: a kezdő részből, avagy a témabemutatásból, amelyben a zeneszerző apró témákat, gondolatokat,dallamfutamokat sorakoztat fel, sorban felmutatja őket. Ezután jön a feldolgozás, ebben kis motívumokat, zenei ötleteket kiteljesíti, körbejárja, sokszor a (vidám) dúr hangnemből átvált a (szomorú) mollba, és vissza, közben a legbonyolultabb módon összeszövi e dallamokat; míg végül jön a visszatérés, amelyben diadalmasan megismétli a középrész teljessé formált, gazdag anyagát. Most azt kérdezed, hogyan jön ez a kettőnk dolgához, hacsak rá nem jöttél már. Úgy látom magunkat, mint akik elakadtak egy véget nem érő bevezető részben. Kezdetben minden élvezetes volt, a gyönyörűség maga. Egy kapcsolatnak ez a része az, amikor az ember a legjobb formájában mutatkozik meg: szellemes, elragadó, izgatott, érdeklődő és érdekes. Ekkor oldott vagy és szeretetre méltó, mert még nem mozgósítod a védelmi rendszeredet, s ezért a partnered meleg, érző emberi lényt ölelhet benned, nem pedig egy óriási kaktuszt. Ez a kölcsönös örömök ideje. Nem csoda, hogy annyira kedveled a kezdeteket, hogy az életedet mindenáron örökös újrakezdések láncolatává szereznéd tenni. A kezdetek azonban nem nyújthatók el az örökkévalóságig; nem lehet folyton visszamenni a kályhához. Az indulás után el kell jutni valahova, fejlődni kell; különben beáll az unalom, s azzal vége is mindennek. Csak unalmat ne; mondod te, s azonnal odábbállsz, változatosságot keresel, hogy, más embereket, más helyeket, hogy ezután úgy térhess vissza egy kapcsolathoz, mintha az új lenne, mintha mindig újra lehetne kezdeni. Nyilvánvaló, hogy a zenei középrész, a kidolgozás, nem kedvedre való. Hiszen ebben fedezhetnéd fel, hogy csupa olyan elvvel vetted magad körül, amelyekről óhatatlanul kiderül, hogy egyszerűen használhatatlanok, akármennyi szellemi energiát és alkotóerőt is ölsz beléjük. Vagy még ennél is rosszabbra jönnél rá: hogy belekezdtél valami nagyszerűbe, mondjuk egy szimfóniába, de a részleteit ki kell dolgozni: mélységet kell adni, a különálló részeket gondosan össze kell illeszteni, úgy hogy egymást is gazdagítsák, többek legyenek, mint külön-külön voltak. Ha a könyvírással akarnék párhuzamot vonni, azt is mondhatnám, hogy ez az a pillanat, amikor az ötletet meg kell írni, művé kell formálni, vagy elvetni mint alkalmatlant. Rá kellett jönnöm, hogy ha éveket is töltenénk együtt, akkor is csak próbálkoznánk, és soha nem élhetnénk a szellemi fejlődésünk teljes lehetőségével, ami bámulatosan hasonló érdeklődésünkből adódik, mert az együttlétünkből hiányzik a zavartalan folytonosság. Tehát, hiába becsüljük saját lelki fejlődésünket olyan sokra; így soha nem fogunk eljutni a kiteljesedésig, pedig meg tudnánk tenni. Mindkettőnk előtt ott lebeg valami eljövendő gyönyörűség víziója. Mégsem válthatjuk valóra ezt a vágyképet. Én védelemből magad elé emelt falaid előtt rostokolok, te pedig egyre többet húzol fel belőlük magad köré. Hiába vágyakozom arra, hogy még gazdagabban és teljesebben élhessünk; amíg együtt vagyunk, te mindig meg fogod találni a módját, hogy akadályokat gördíts az utunkba. Mindketten csalódottak vagyunk: te szeretnél még hátrább húzódni tőlem, de nem megy, én pedig nem tudok előre haladni; így állandó harcban, felhőkkel és árnyakkal teli légkörben töltjük azt a kevés időnket, amelyet számunkra engedélyezel. Gyakran okozol nekem; így vagy úgy - fájdalmat azzal, hogy megállás nélkül; változatos módon, olykor kegyetlenül; érezteted az ellenállásodat velem szemben. Úgy szegülsz szembe velem és a kettőnk között gyönyörűségesen formálódó valamivel, mintha szörnyeteget látnál bennünk.

Az is boldogtalan állapot, ha elmész, és ezért nem vagyunk együtt; de az is, hogy ha itt vagy, mégis mintha máshol járnál. Be kell ismernem, felsültem azzal az igyekezetemmel, hogy megértessem veled, milyen öröm valakihez tartozni. Nem vádollak, nem hibáztatlak, nem hárítok rád semmit. Csak szeretném megérteni ami történt, és véget vetni a fájdalomnak. Csak azt mondom el, amire önmagam ellenére kellett ébrednem: te meg én soha nem jutunk el a fejlődés szakaszába, még kevésbé a nagyszerű végkifejletig: egy kiteljesedett kapcsolat csúcsáig. Ha valaha is éreztem olyat, hogy rátaláltam valamire, aminek a kedvéért érdemes korábbi korlátaimat, beidegződéseimet áthágni, és elmenni a végsőkig, akkor ezt kettőnk kapcsolatában éreztem. Úgy vélem nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy túlságosan sokáig törekedtem arra, hogy megmentsem ezt a kapcsolatot. Inkább büszke vagyok magamra; arra, hogy felismertem, micsoda ritka, csodás lehetőség áll előttünk, amíg valóban fennállt, és a szó legtisztább és legnemesebb értelmében mindent beleadtam, hogy el ne veszítsük ezt a lehetőséget. A fájdalom ellenére is boldog vagyok, hogy megismerhettelek, és egyáltalán nem mindennapi perceket tölthettem veled.

Soha nem fogom elfelejteni ezt az időt. Sokat fejlődtem melletted, tanultam tőled, és tudom, hogy én is jó hatással voltam rád. Mindketten jobb emberek lettünk azáltal, hogy összehozott bennünket a sors. Talán nem a legjobbkor, de eszembe jutott még egy sakk-hasonlat. A sakk olyan játék, amelyekben már a kezdetkor, a kibontakozás pillanatában mindenki számára világos a cél: olyan középjáték, amelyben megindul és kiélesedik a harc, amelyben mindkét fél áldozatokat szenved, és mindkét fél erői megfogyatkoznak; majd a végjáték, amelyben az egyik fél csapdába ejti és harcképtelenné teszi a másikat. Szerintem te úgy fogod fel az életet, mint egy parti sakkot, én pedig úgy, mintha szonáta lenne. Amiatt, hogy másként gondolkozunk, a király is meg a királynő is áldozatul esik, és a muzsika is elhal. A barátod vagyok most is, és tudom, hogy te is a barátom vagy. Gyengéd mély szeretettel és igazi tisztelettel teli szívvel küldöm el neked ezt a levelet, s tudhatod, hogy valóban így érzek. Ugyanakkor határtalanul szomorú is vagyok, hogy a mi ígéretes, ritka szép, csodálatos lehetőségünk beteljesíthetetlen maradt.
Leslie"