A szülőkről

szülőkA legjobbat tették, ami tőlük tellett. Még akkor is, ha neked rettenetesek voltak, és úgy tűnt szántszándékkal bántanak. Annak, aki most szülő: nyugi, jól csinálni nem lehet. Beszélgettünk egy spirituálisan megszabadult nővel (Gangával), és még ő sem tudta megmondani, hogy Papajival, egy másik megvilágosodottal közös gyermeküket egyáltalán jól nevelték-e? Vagy mi is az a jó egyáltalán?
Láttam egy érdekes filmecskét, amit mivel nem találok, inkább leírom a tartalmát. Egy idős férfi ül a padon, mellette egy fiatal újságot olvas. Egy közeli bokorra veréb száll, és csipogni kezd. Az öreg felkapja a fejét, és megkérdi: mi ez? A fiatal válaszol: veréb. A madárka közelebb repül, mire az öreg megkérdi: mi ez? A fiatal türelmetlenül horkanva válaszol: veréb! Még közelebb repül, és a jön az újabb kérdés: mi ez? Veréb, apuka, hogy nem fér be abba a meszes, szűk agyába! Az öreg int egyet, és bemegy a házba, majd előbukkan egy régi naplóval a kezében. Odalép a faitalhoz és felolvassa: „A kisfiam három éves. Kint játszunk a homokozóban, és odarepült egy veréb. Megkérdezte, hogy mi az? Válaszoltam neki. Aztán még harminckétszer kérdezte meg ezt azon a délutánon, és én türelmesen válaszoltam neki mindig.
Szóval semmit nem vetek a szülők szemére, de az alábbit érdemes megfontolni.
Mindent tőlük láttunk. Ahogy minket neveltek, ahogy élték a saját életüket. Mi nem tudtuk az élet részleteit, csak egyet: a jó érzés jót jelent, a rossz rosszat. A felnőttek ez már elfelejtették. A kötelesség és a megfelelési vágy és minden más zűrzavaros dolog arra vette rá őket, hogy saját érzéseiket elfojtva cselekedjenek. Mi még éreztük, hogy amikor nekünk magyaráztak, akkor azt mikor tették haragból, félelemből, bűntudatból. Saját, kezdetben tiszta rezgéseinkkel ez nagyon ellentétben állt, így elkezdtünk tiltakozni ellene.
Példa: egy anyuka állandóan frászt kapott, hogy nem tudja letenni a gyerekét aludni, az csak sírdogál. Egyre idegesebb lett, amitől a baba egyre keservesebben sírt. Amikor a tesója, aki jóval lazább volt átvette a babát, pillanatok alatt megnyugodott a kisklapec, és elaludt. Érzékeljük a körülöttünk levők legtitkosabb érzéseit is, és arra reagálunk. Amíg félsz, hogy rosszul csinálod az anyaságot, addig a gyerekeden akarod ellenőrizni, hogy milyen vagy, és ezzel sarokba szorítod. Nem lehet önmaga, mert neked kell megfelelnie. Volt olyan anyuka a praxisomban, akinek volt egy kötekedő szófogadatlan lánya, meg egy olyan, aki, ha jól emlékszem a korára, kilenc évesen, lazán végigült nálam egy négynapos rajztanfolyamot. Túlzottan szófogadó volt. Az anyuka pedig erőből akart jó anya lenni. A két gyerek, vérmérsékletük szerint ezt tükrözte vissza neki. Az egyik azt tükrözte, hogy ha a fejed tetejére állsz, sem mutatom neked, hogy jó vagy, hiszen rossznak tartod magad, és én ezt nem fogadom el, én sem vagyok rossz, akkor sem, ha bármit megteszek, ami nem tetszik neked. A másik pedig görcsösen jelezte: nyugodj már meg anyu, látod, hogy jó vagyok! Amikor elengedte anyuka, hogy jobb akar lenni a saját anyjánál, a lázadó megszelídült, a túl nyugodt pedig ellazult.
Szóval erősen reagálunk a felénk áradó energiákra, és vagy lázadunk ellene, vagy megpróbálunk behódolni, csak nyugodjon már meg a szülő, és hagyjon minket békén a hülyeségeivel! Mindenki eldönti egy ponton, hogy nem olyan lesz, mint a szülei! Csakhogy a figyelmünk teremt! Ettől kezdve arra figyelünk, amit nem akarunk, és meg is teremtjük.
Figyelem, ezt lehet, hogy így megérted, de nem a gondolat számít, hanem az érzés! Gondolhatod azt, hogy ez már más, mint a szüleim sztorija, de az érzelmek vajon mások-e? Gondolsz szépeket, de közben érzelmileg nem bízol benne, és folyamatosan ellenőrzöd, összehasonlítva a régi mintával.
Három idő van, amiben szétszóródik a tudatunk.
A múlthoz kötődő tudati mozdulat a fóbia. Félünk attól, hogy olyan leszünk, mint a szüleink. Vagy attól, hogy önmagunk legyünk, mert azt nem díjazták a szüleink, ugyanis a szabadságuk bekapcsolta az ő félelmeiket. Ha nem lehetek olyan, amilyen spontán lennék, de olyan meg nem akarok lenni, amire nevelni akarnak, akkor mi marad? A félelem, a bizonytalanság.
Ennek ellensúlyozására alakul ki a jelenben a függőség. Függünk valamilyen szereptől, helyzettől, ami abban segít, hogy ne érezzem a fóbiámat. Ha az a nagy félelmem, hogy ne legyek buta, akkor vagy mindent tudó okoska vagyok, vagy bús arccal sajnáltatom magam, hogy nem volt lehetőségem tanulni, esetleg nem szólalok meg, nehogy kiderüljön, hogy valamit nem tudok,. Lehet a függőségem az, hogy beteg vagyok, beteg a gyerekem, keményen dolgozom, munkanélküli vagyok, tehetetlen vagyok, mindent én csinálok, mert körülöttem annyi a tehetetlen, pozitívan kell gondolkodnom, Jézus megváltott engem,stb. Valami olyan, amit nem tudsz abbahagyni, mert úgy érzed, összeomlana a világ. Nem a világ omlana össze, csak előjönne a mély félelmed a múltból.
A jövő pedig a rögeszme. Ha majd megnyertem a lottót, megvilágosodtam, megházasodtam, elváltam, gyerekem születik, elköltözik a gyerekem, nyugdíjba megyek…… Akkor nincs tovább függőség, elmúlik a félelem. SOHA nem fog megtörténni! A kihívás, hogy a rögeszméinket ne keverjük össze azzal, amit valóban teremteni akarunk. (A valódi teremtés csak akkor jön úgyis létre, ha nem megváltás a jelen nyomorodra!)
Járt nálam egy testvérpár. Apu megcsalta anyut, tehát ez volt az egyik félelem. Az egyik függősége a férjének irányítása volt, meg is csalta egy idő után. A másik szabadon engedte és behódolt inkább, ám őt is megcsalták!
Ha elengeded a rögeszmédet és a függőséged, minden kapaszkodódat, akkor feljön a félelem. (Küszöb őre, ala Szepes Mária) Azt kell meglátni, hogy a félelem soha nem volt igaz. Nem voltál az, amit a szüleid rád vetítettek. Ők is csak egy nem létező félelem ellen küzdöttek.
Hamarosan írom a folytatást, gyakorlati megértéssel.

Ui. Holnap az Angyalszívben tudatosság nap. Gyertek, jó lesz nagyon!
http://rendezveny.angyalsziv.hu/Rendezvenyeink/Tudatossag-nap-az-Angyals...
Május 15. 3. PGN, ahol a szülői sebek feldolgozásáról tanítok.
http://tinyurl.com/y3h25a9

Hozzászólások



Kedves András:)



Remek cikk

Kedves András!
Kitűnő írásaid vannak. Szeretném a blogodba ajánlani a hatodik felismerést, ami ide kapcsolódhat:
http://www.thesecret.hu/hatodik-felismeres-tisztazni-multat_mennyei-prof...

Minden JÓT!



Ja,és

egy gyereknek azt is el kell fogadni,ha a szülei így gondolkodnak:)))
Néha úgy érzem sokan visszaélnek azzal a szituval,hogy szülők lettek és mindezt nem tudatosan, nem direkt bántva.El kell ezt is engedni.Az a Hopponopono módszer nagyon bejön András.Nehéz kihámozni a "nem direkt bántások" ami az egónak fáj és a "szeretet ki nem fejezése" ami az egónak nem elég után,hogyan is kell egyáltalán szeretni,szeretetet elfogadni?A minta alapján sehogy,így biztos nem,ellenkezni meg nincs értelme....tényleg el kell engedni....minden más megoldás nem jó.
Ezt a hopponoponot el kéne kezdeni már az oviban tanítani.Én kötelezővé tenném államilag.



El kell fogadni

hogy a jó szándék néha rosszul sül el,és hogy a szándék attól még jó.
Nem lehetne esetleg úgy gyereket nevelni,hogy egy ember nem a saját álmait próbálja általa megvalósítani,saját kudarcait jóvá tenni,saját önmegvalósítása helyett a gyerekében megvalósítania magát?Minden felnőtt megvalósíthatja az álmait,a kudarcait felfoghatja,mint lehetőséget a fejlődésre,tanulásra és megtalálhatja magát,ha nem birkul be és elkezdi keresni.
Akkor a gyerekének is mondhatja azt,hogy kezd el keresni önmagad,ahogy én is és mindig az légy aki éppen vagy,ahogy én is.Szerintem egy gyereknek jár az a szabadság,hogy a saját sorsát teljesítse be,ne pedig valakit csinálni akarjanak belőle,bőben elég,ha ő csinál magából valakit.A szülő arra van,hogy fizikai síkon megteremtse az új jövevényt és támogassa az úton.Nem pedig arra,hogy saját céljaira "felhasználja" a gyerekét.
Nem mintha valami "überanya" lennék egy két hónapos babával,nem akarok kioktatni senkit,nincs is hozzá jogom,de szerintem egy szülőnek el kell fogadni,hogy a gyereke egy individuell egyéniség amint megszületik,nem pedig a saját önmegvalósításának a legújabb eszköze.
Egy gyereknek meg el kell fogadni,ha a szülei nem így gondolkodnak:)))))



Családi körben arról szoktunk

Családi körben arról szoktunk beszélgetni, hogy "régen" természetes volt szülővé válni. Nem görcsöltek azon az emberek milyen apák, anyák lesznek. Összeházasodtak, gyerekeket nemzettek, akik szintén felnőttek párt találtak, stb, stb. Természetes volt (és mai is az!) a Női illetve Férfi teremtő erő, és póriasan fogalmazva összedobták, amiből a gyerekeik lettek. (Ma sok nő fél, hogy elkerüli az áldott állapot. Ami ugye egyenlő azzal, hogy akadályozza a Nőiségét, azaz befogadó "képességét".) Úgy gondolom előző életeink is hatással vannak arra a személyre, akik MA vagyunk. Akkor is, ha az már elmúlt, és nem tudatos.
Szoktam én is visszatekinteni, hogy Nagyanyám, Anyám ezt hogyan csinálta, vagy oldott meg egy problémát. De ha elsőre úgy nem megy, találok másodszorra saját, használható képletet.
Ha már kimerjük jelenteni, hogy tudatosak vagyunk, tudatosan élünk, akkor azzal a "könnyedséggel" merjünk is szembe nézni félelmeinkkel. Mert azokat is mi teremtettük.



Avagy nincs véletlen.

Szóval valószínűleg akkor kioltotta a törekvésem a titkos ellentörekvésemmel és azért érzem úgy, hogy jó, ahogy van úgy, ahogy lett?



gondolkodtam, hogy ezt kihagsúlyozzam-e

Csak akkor nem tudod utánuk csinálni, ha valamiért nem is akarod! Például a felszínen tetszik, de mögötte érzed a finom szintű erőlködést. Látod az árat, amit fizet a sikeréért, és te nem akarod megfizetni. Nem is kéne, de összekapcsolódott már benned a dolog.
Például: Én soha nem leszek olyan tökéletes anya, mint az én anyám! Értsd: nem fogom megtagadni, és feláldozni magam a semmiért!



Szia András!

Köszi ezt az írást is.
Kérdés: Mi a helyzet azzal, amikor pont arról volt szó, hogy esetleg olyan akartam lenni, mint a szüleim? Aztán nem lettem, csak olyan, amilyen és ez így is jó nekem?
Szóval mi van, ha épp arról van szó, hogy nem lázadna az ember? Szóval evidens, hogy van gond a szülői mintákkal?