Az utolsó előtti pillanat

Volt egyszer hol nem volt, volt egyszer egy álmom.
Szines, csodás, megható...
Az eleje szomorú, a közepe tiszta harc, a végén meghalok, és egy másik világban újra feltámadok.
Mennyit gondolkoztam...vajon mi lehet ez?
Amíg át nem éltem...
Már meghaltam, ott tartok.
Ez az utolsó előtti pillanat, mielőtt feltámadok.
Miért kellett meghalnom?
Miért kellett a kudarcot vállalnom?
Először úgy tűnt, a világ szégyene vagyok...
Büntetést érdemlek..."Évát" kiűzték a paradicsomból...
Elvesztem, itt a vég, az örök félelem, s kétség.
S tarta ez igen jó hosszan, alig három napig.
Majdan lelkembe visszatért az öröm, élvezettel dolgozom...
Akkor még ezer kérdés feszített szét.
Mire jó a kudarc, és mi az a vég?
Segítettek nekem egy darabig, addig pont kellett, az utolsó előtti pillanatig.
Aztán megváltam az összes segítőtől.
Van ki még azon megsértődne, hogy nem azt teszem amit mondott...
Vajon baj e, hogy ennyi kétség között a saját érzéseimre hallgatok?
Akkor mindenkinek hazudok, és belül az én igazágomhoz tartom magam.
Néha én is önző vagyok.
Vesztettem, elvesztettem a harcot.
A tiszta csendbe besétálnak a jótékony, megváltó gondolatok.
Lassan...egyik...a másik után...érkezik...
-Mit akarsz mondani nekem Kudarc?
-Hát nem ismersz fel?
-Nem...?!
-Én vagyok a Siker, csak álarc van rajtam.
-Miért nem nyilvánulsz meg azonnal?
-Mert nem tudnál engem értékelni, a Kudarc nélkül felismerni...
-Szóval csak egy Illúzió vagy?
-Igen!
-Akkor már nem bánom!
-Akkor már nem kell félnem...akár örülhetek is.
-Csak bátran...-súgta a Kudarc.
És van, amikor kinyitok egy könyvet, és ott nyitom ki ahol kell.
Ebből a pillanatból úgy tűnik, az Egyetemes Tudat, mindenről tud.
Ez csak egy történet, megtörtént már, olvastam valahol...
Miért ne tudhatnám?
Át kellett élni.
Nagyon fájt.
Át kellett érezni.
Féltem...
Elmúlt az összes kétség.
Már senkire nem hallgatok...
Egyetlen hívás..egy szokatlan...Ő igazi...csak még álarca van.
Érzem, éééérzeeeeem!

Elmondom majd...

Eszembe jutott egy régi versem:

Szerelmem Merlin

Völgy közepén, egy elhagyott réten,
Ódon kastély áll már réges-régen.
Arra tévedek, megnézem mi van ott,
Talán egy nagy-nagy sötét titok.

Ott lakik a híres vár fura ura,
Varázsló e vagy nagy király kitudja.
Belépek a kastély hatalmas ajtaján,
S átsétálok a csillogó-villogó palotán.

Egy ajtó mögül Merlin hirtelen rám vigyorog,
Szívemben legott félelem vicsorog.
-Kis szívem mit keresel te itt? –kérdi,
Kilétét fekete álarc keretezi, az is nagyon régi.

-Nyílj meg szívem nekem mostan.
Tart csalóka tükröt elém azon nyomban.
Meglátom magam, és elborzadok,
Amint saját félelmem visszavicsorog.

-Látod, szeretlek téged, gyere velem a toronyba kérlek.
S Merlin fogja kezem, futunk gyorsan.
A toronyba fel, minden léptünk
Egy-egy fagrádicson koppan.

Állunk a toronyba, ő rám nevet,
Melegen szorongatja kis kezemet,
Huncutul babonáz a szemével,
Tán tervez valamit éles varázsló eszével.

Aztán elengedi kezem,
-Ha leugrom, te is kövess egyetlenem.
Merlin már ugrik, s én állok félelemben,
Egy hatalmas méreg pohárral a kezemben.

-Hé ugorj drágám! –szól még álnokul vissza,
Szívem Merlin méregpoharát színültig ki issza.
Aztán elborít mindent bennem a fájdalom,
S végső elkeseredésemben kiugrom az ablakon.

S találom magam, egy völgy közepén,
Egy virágos réten,
Hol szerelmem Merlin vár rám,
Már réges-régen.

2007

Ha feladod az álmaid

Címkék: