Az ember szellem, nem csak test

az ember szellem, nem csak testDr. Papp Lajos szívsebész, a Pécsi Tudományegyetem tanára, valamint PTE ÁOK Szívgyógyászati Klinika igazgatója. Széchenyi- és Magyar Örökség, Prima Primissima - , Pro Cultura- díjjal ismerték el. Alább nagyszerű előadásának kómáról szóló részét tesszük közzé.

"Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető professzor - aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember - azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A professzor hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja - aki engem egyébként jól ismert és tisztelt - felhívott, és részletesen elmondta az esetet. A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben.

Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az élet levegője ott vibrált a beteg körül. Én csak egyet kérdeztem tőle: hisz-e abban, hogy életben marad. Mondta, jelezte, hogy hisz. Abban a
pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció.

A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt. Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat: "Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. Nem szabad föladnia." A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott.

Ami a döbbenetes, az most következik. A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta.
Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították. Azt mondta a hölgy: "Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni." Ez a nő mindent elmondott. Azt mondta: "Alig vártam, hogy maga
odajöjjön hozzám, és beszéljen az életről."

A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amiről mi nem tudunk. Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk - vagy nem tud még az orvostudomány -, nem azt jelenti, hogy az nincs is. Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt.

De számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét alatti élményeikről, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb szívműtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a szívműködést.

Megállítani a szívet nagyon könnyű, beindítani már nem annyira. Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk. Az újraindítás számomra mindig egy katartikus pillanat. Sokszor a betegek a szív újraindításának élményéről pontosan beszámolnak. Ez azért döbbenetes, mert arról az időszakról,
amelyről ő beszámol - nevezetesen a szív újraindításának élményéről - abban az állapotban ő a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy nem érezhetsemmit, de nem is élhet."

Hozzászólások



Shakti, csodálatos vagy!:)))

"Élj a Szíved Erejével!"
Szeretettel: Ery



Az élet élni akar

A párom papáját agyhalottnak nyilvánították, azt mondták, mindegy, mit teszünk, nem hall, nem lát, stb. Én akkor láttam életemben először, ott, a kórházban. Ő sem ismert engem. Tomim mondta, hogy szeretett a szőlőben kapálni, borozgatni. Ki volt kötve a keze (micsoda embertelenség), mert ki akarta húzni a csövet az orrából, amivel mesterségesen táplálták - nem véletlenül.

Megfogtam a kezét, mert annyira megsajnáltam. Kiszolgáltatott emberek mellett nem tudok elmenni. Szóval, elkezdtem beszélni a napsütésről, hogy jót tesz a szőlőnek, és haza kellene jönnie már, hogy lássa, hogy gömbölyödnek a szemek. Aztán kapálni is kellene, meg a peronoszpórát is említettem. A végére hagytam, hogy mivel nem ismerjük egymást, így a borból természetesen meg kell kínálnia, hogy megízlelhessem, ha már hazaküldöm, hogy dolgozzon. Csak úgy, barátságból, magyar módra. Elmosolyodott. Megsimogattam a kezét. Megint mosolygott a kisöreg. Aztán megszorította a kezemet olyan erővel, hogy a páromat kellett megkérnem, segítsen, mert nem akarta elengedni. Mondtam neki, hogy nyugodtan elengedheti, mert jövök még, és amúgy is találkozunk. Rá két hétre halt meg, de sosem fogom őt elfelejteni. Az ember sokkal több, mint test. Az ember, ott belül, maga a szeretet. Nagyon szerettem ezt a kis papit, pedig azt sem tudtam, ki ő, de mégis, éreztem, tudja, hogy ott vagyunk, hogy beszélek, és értette amit mondok, minden szót.

És még egy érdekes történet, ami hozzá fűzödik, pedig életében (ebben a testben) nem ismertem őt. Akkor még friss volt a kapcsolatunk Tomival, így nem tudtam, hogy hogy hívják a nagyszüleit. Épp ennek a kedves Papibácsinak voltunk a ravatalánál egy gigei kis kápolnában. A Mami (Tomi mamija) ült egy kis széken a koporsó előtt, és sirdogált. Igazi, fejkendős, cuki mammerke, őt is nagyon szeretem. Szóval, gondoltam, majd valahogy megnyugszik, hisz az élete párját veszítette el, sajnáltam. Egyszer csak odalépett hozzá egy nagyon magas, bajszos férfi. Úgy nézett ki, mint a Jávor Pál. Nagyon csinosan, de régiesen volt felöltözve. Néztem a páromra, hogy ő is látja-e, és hogy a szememmel kérdezzem, mit is keres ott ez az ember. De nem nézett rám. Azt mondta a férfi a Maminak: "Ne sírj Bözsikém, jól vagyok, s hamarosan találkozunk." Gondolhatjátok, megkeveredtem rendesen. Hogyan hallhattam, 5-6 méterre biztosan álltam onnan, és hogy-hogy hamarosan találkoznak, mikor éppen most találkoztak. Aztán a férfi eltűnt. Ekkor értettem meg, de tudni akartam, hogy normális vagyok-e. Megkérdeztem Tomit, hogy hívják a Mamáját. Joó Erzsébet, de a Papi mindig csak Bözsikémnek szólította. :-)

Hát, ennyit a testről meg a lélekről.

Shakti



Öbikém!

Fantasztikus a cikk. Én személyesen is ismerem Dr. Papp Lajos professzort, csupa szív lélek. Mesikém mivel szívbeteg, hozzá járt kontrollra. Sajnos nyugdíjba ment, de áldott tevékenysége az emberek számára nyitva áll.Az élethez, emberekhez való hozzáállása példa lehetne minden orvos előtt.
Szeretettel ölellek :

Annanelly



Igen!Amikor valaki kómában van, nagyon fontos, hogy legalább

csenge333
egy olyan ember legyen a közelében, aki beszél hozzá és pozitívan áll a dolgokhoz, vagyis tudja, hogy felépül a másik...Egy szeretett személy hangja, a tőle jövő szeretet, gyakran visszahozza a kómában lévő beteget, aki ilyenkor egyszerre hall mindent,ugyanakkor hallja a "fény" hangját is, hogy vissza kell még jönnie./Mindig dönthet ilyenkor a lélek.Visszajön vagy marad.../



Drága ÖBI!

Én is nagyon köszönöm!

"Élj a Szíved Erejével!"
Szeretettel: Ery



Köszönöm, hogy

Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt a csodálatos írást. Nagy tisztelője, csodálója voltam eddig is Dr. Papp Lajos úrnak. Egyedülálló személyiség. Hálás vagyok, hogy ismerhetem. Újra megerősítést kaptam. Köszönöm.