Furcsa szerepváltás - karma?

Érdekes nap volt a mai.
Volt nekem egy főnökasszonyom. Nagyon nem kedvelt, gyakran mentem bőgve haza miatt. Szó szerint útált, azért, mert egyrész a nagyfőnökasszony nagyon kedvelt, másrészt félt, hogy mivel nekem magasabb a végzettségem mint neki, átveszem a helyét. (Ez a félelme nem volt teljesen alaptalan, a nagyfőnökasszony örült volna, ha idővel én leszek ott a vezető. De erről nem tudhatott, ráadásul nekem sincsenek vezető ambícióim.) A volt főnökasszony most bent van nálunk. Nem mondom, hogy beteg, mert nem az, de segítségre van szüksége. Ma másfél órát beszélgettem vele. Ennyit összesen szerintem akkor sem, amikor vele dolgoztam. Örült, hogy ismerőst lát, örült, hogy ott vagyok, hogy meghallgatam. Fura volt segíteni egy olyan embernek, aki régebben akkor rugott belém, amikor csak tudott. Fura volt, de jó. Segített nekem is ez a másfél óra, mert mostanában, szégyenlem, de a betegek nagyrésze idegesít: mást se hallok, csak: jaj szegényén, jajszegényén, 20, 30, 40 év meghalt anyukám/apukám/nagymamám és annyira hiányzik, nem tudom feldolgozni. Csupa ilyen múltba kapaszkodó, azt maracangoló esettel vagyunk tele. Szívem szerint üvöltenék, hogy hagyják már abba a picsogást, attól nem fog feltámadni a szerettük, viszont teljesen tönkreteszik a jelenüket. Persze nem teszem, de nagyon jól esne. Felüdülés a volt főnökasszony, akinek egy jelenleg is zajlódó nehéz élethelyzete van.
És, hogy a karmát, hogy keverem bele? A kapcsolatom vele, kapott egy második esélyt. Főnök - beosztott viszony nem működött. Most "beteg" - segítő. Működni látszik. Ugyan egy tizedmásodpercre megfordult a fejemben, hogy elmondom neki, mennyire fájt, amit tett, de aztán elvetettem, mert nem lett volna értelme, nem azért voltunk ott, és arról, hogy nekem annó el kellett onnan jönnöm, arról meg egyáltalán nem tehetett. Nem haragszom rá, és ő a segítségemet kérte. Meghallgattam, jó volt neki, jó volt nekem.
Hogy mit kaptam a mai naptól? Egyrészt egy kis megerősítést, hogy jól teszem, hogy mindenkihez megpróbálok a lehető legnagyobb kedvességgel fordulok, mert hiába vagyok pillanatnyilag esetleg dühös, hozhat olyat a sors, hogy én leszek a támasza.
Másrészt azt, hogy nincs igaza a két pszichológus kollégának, akik azzal az indokkal túrnak ki mindenből, hogy én nem vagyok se pszichológus, se pszichiátria szakápoló, tehát nem tartozom a szakszemélyezhez. Mert nem az a lényeg. Hanem az, hogy a betegek kedvelnek, szeretnek beszélgetni velem, megnyílnak nekem. (És nekem panaszkodnak róluk, hogy milyen bunkók, amit én gonosz módon repeső szívvel hallgatok.) Ettől függetlenül hamarosan búcsút intek a pszichiátriának, de most már azzal a biztos tudattal, hogy nekem van igazam.

Címkék: