Angyalomnak........

"Már nem hallom egy soha sem volt perc, fülembe dörömbölő csendjét.
már nem hallom amit kerestem, s hogy kerestem is csak emlék.
Te magad akartál lenni, de mit kellett volna tenni,
amit akarhattunk volna , az megmaradt a semmi.

Mese , hogy volt egy öregember, s egyszer hullt a hó,
de az apóka se egy néne azt mondták, mégis, talán mégis.
Mégis védik ami megmaradt, hogy legyen ugy ahogy az élet kéri,
ahogy senki sem érti, legyen mégis.

Lesz valaha egy új világ,mely megérti mi fájt,mely arról szól,
hogy volt két ember, ki ugyanarra várt,
Mindkettő gyenge volt, vétkezett,
őnmaga, s a másik ellen, nem tudhatták, mit hagynak el,
hogy emberük az ember.

Az egyik csak élt, a másik csak kért,
csak szeretett,csak ugy senki ellen,
de az egyik nem vette észre s megölte őt,
önmaga s a másik ellen.
Ha olvasod e mesét,sirsz majd anyáddal,sirsz ott a sírnál,
ahol temetsz majd engem is ,ahol késő már ha hívnál.

Nem szégyen ez a forradás,melyet titokban mutattál,
mely az a seb, hogy találkoztunk, hogy önnmagadban láttál.

Most nagyon kéne, hogy valaki átöleljen, elhiggye, őszintén szeretném,
nagyon szeressen, úgy, ahogy én is szeretném.

Jó lenne most,ne kelljen arra várni, mit szól a világ,
jó lenne semmit se látni,
jó lenne hallani lépteid a lépcsőn, hogy jössz,mert döntöttél,
nem kell többé az álmot várni,
az álmot,ha itt lennél,mert nincs még nincs késő.

De annyiszor volt már szó, olyan szó ami a végső.
Mindent szétrontottam magam körül, mert tudtam, reád vártam,
bár tudom , nincs értelme mégis ezt kívántam.

Nem tudok mindent, s amit tudok,azt sem értem.
Meghalt a mesemondó bennem, rövidre szabott időben.
Pedig a végtelenbe születtünk,hol galambok szállnak az égbe.
Amiért könnyezünk az ,magunk temetése
Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel,
Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett.
Énekelsz beszélsz,vitatkozol,mondod csak mondod....
fél krajcárt sem érő bölcsességet. Ez az istálló kiégett,
A paripák messze futottak, ki a szabad térbe.
Vakon botorkálsz utánuk, lenézel a mélybe.
Csak egy lépés hiányzik, az utolsó.

Egy kéz hiányzik, pedig száz nyúlna érted.
Új kunyhót építeni félsz,fészked eddig védett.
Csodákról szólnak álmaid, a semmiről írsz meséket.
Azt hittem tudsz mindent, de most mégsem érted.
Meghalt a mesemodó benned rövidre szabott idejében.
Pedig aznap hullott az első hó,
jégkristályok készítettek koronát neked.
A forralt bor, a kenyeres lángos illata,
a vásár forgataga volt az áldás, Veled...
Aztán a csend aztán a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva félelem.

Nem vetted észre , angyal szállt válladra,
Szárnyával suhintott- Nézz messzire.!
Csak pillanat volt a csoda, nem számítottál már semmire.
Egy nap döntöttél,ne parancsoljon a mélybe a sátán szava.
Megpróbáltál élni, házad bevakolni, hová hazatérhetsz,
Mi otthon, mi haza.
Aztán újra csend lett.
Újra a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.

Ezt az angyalomnak........

Címkék:

Hozzászólások



Kedves FazekasGabriella!

Gyönyörű vers.
Szerelmes vers én úgy érzem,tele érzelemmel, félelemmel,vágyakozással,szomorúsággal,bizonytalansággal.......
Köszönöm hogy megosztottad.