Az ego játéka Eckhart Tolle: A világ csak belülről változhat meg!

A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod őket, vagy gondolatokként kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tőlük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az micsoda.

Csupán címkével fedted el magad elől a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa, még egy szimpla kő is, az emberi lényről nem is beszélve – végső soron megismerhetetlen. Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk, megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy csúcsa.

Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a Forrással is összekapcsolódik, amelyből született. Akár egy kő, és még könnyebben egy virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz visszavezető utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül, hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg benned.

Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a nagy művészek érzékelnek, és művészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta, hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna eladni. Az ugyanerről a székről készült festmény ma 25 millió dollárt ér.

Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelőző valamiként tapasztalod meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell szabadítanod éntudatodat – „Létséged” érzékelését – mindattól, amivel az összekeveredett, más szóval: amivel az azonosult.

Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális (gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész, ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk?

A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes megragadni, s az nem túl sok. A nyelv öt, a hangszalagok által produkált alaphangból áll. Ezek a magánhangzók: a, e, i, o, u. A többi hang a levegő préselése okozta mássalhangzók csokra: s, f, g stb. Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végső célja, vagy akár csak azt, hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kő?

Az illuzórikus én

Az „én” szó a legnagyobb tévedést és a legmélyebb igazságot testesíti meg, attól függően, hogy hogyan használják. A hagyományos szóhasználatban az „én” nem csupán a leggyakrabban használt szó (a hozzá kapcsolódó „engem”, „az én…”, „enyém”, „önmagam” szavakkal együtt számolva), hanem az egyik legfélrevezetőbb is. A szokványos, hétköznapi használatban az „én” az alapvető tévedést testesíti meg, lényed téves érzékelését, az identitás illuzórikus tudatát. Ez az ego. Az én ezen illuzórikus érzékelését nevezte Albert Einstein – aki nem csupán a tér és idő valóságába látott sokszor mélyen bele, hanem az emberi természetbe is – „a tudat optikai csalódásának”. Ez az illuzórikus én válik aztán a valóság minden további értelmezése (vagy inkább félreértelmezése), minden gondolati folyamat, interakció és kapcsolat számára alappá. Valóságod az eredeti illúzió visszatükröződése lesz.

A jó hír: ha fel tudod ismerni egy illúzióról, hogy illúzió, akkor szertefoszlik. Az illúzió felismerése annak végét is jelenti. Életben maradása attól függ, hogy összetéveszted-e a valósággal. Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki vagy. Ez történik, ahogy lassan és gondosan olvasod ezt és a következő fejezetet, amelyek az egónak nevezett hamis én működési mechanizmusáról szólnak. Milyen is tehát ezen illuzórikus én természete?
Akire általában utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”, az nem az, aki valójában vagy. Egy borzasztó leegyszerűsítés következtében valódi lényed végtelen mélysége összetévesztetik két hanggal, amit az „én” szó kimondásakor hangképző szerveid produkálnak; vagy az „én” elmédben levő gondolatával; és mindennel, amivel csak az „én” azonosult. Mire utal hát a szokásos „én”, és az azzal kapcsolatos „az én…” vagy „enyém”?

Amikor a kisgyerek megtanulja, hogy a szülei hangszalagjai közül elősorjázó bizonyos hangsor az ő neve, akkor azt a szót – ami az elméjében gondolattá válik – azonosnak kezdi vélni önmagával. Ebben a stádiumban sok gyerek egyes szám harmadik személyben utal önmagára: „Peti éhes.” Hamarosan megtanulja a mágikus „én” szót, és azt azonosnak tekinti a nevével, amit korábban már azonosnak fogadott el azzal, aki ő. Ezt követően újabb gondolatok érkeznek, és összeolvadnak az eredeti éngondolattal. A következő lépés a velem és az enyémmel kapcsolatos gondolatok azon dolgok megjelölésére, amelyek valahogy részei az „énnek”. Ez a tárgyakkal való azonosulás, ami azt jelenti, hogy dolgokat – végső soron valójában azokat a dolgokat reprezentáló gondolatokat – ruházok fel éntudattal, s ezáltal identitást eredeztetek belőlük. Amikor az „én játékom” összetörik, vagy azt elveszik tőlem, intenzív szenvedés jelentkezik. Nem a játék bármilyen belső értéke miatt – hiszen a gyerek azt a játékot hamarosan úgyis megunná, és más játékokkal, más tárgyakkal helyettesítené –, hanem az „enyém” gondolata miatt. A játék a gyerek fejlődő éntudatának, „én”-érzékelésének a részévé vált.

Ahogy aztán a gyerek növekszik, az eredeti éngondolat más gondolatokat vonz magához. Az éngondolat azonosul a nemmel, a tulajdonnal, az érzékszervek érzékelte testtel, a nemzetiséggel, az adott emberfajtával, a vallással, a szakmával. További dolgok, amikkel az „én” azonosul: szerepek – anya, apa, férj, feleség stb. –; fölhalmozódott tudás és vélemények; kedvelt és nem kedvelt dolgok; továbbá a múltban „velem” megtörtént események, amelyek emléke olyan gondolatcsokor, ami az éntudatomat még inkább úgy definiálja, mint: „én és az én történetem”. A felsoroltakkal csupán néhány olyan dolgot neveztem meg, amikből emberek az azonosságtudatukat eredeztetik. Végső soron ezek csupán gondolatok, amelyeket ingatag módon tart össze a tény, hogy valamennyi éntudattal ruháztatott fel. Ez a gondolati építmény az, amire szokványosan utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”. Még pontosabban: legtöbbször nem te beszélsz, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy „én”, hanem a gondolati építménynek, az egós énnek valamelyik aspektusa (oldala). Ha már fölébredtél, akkor továbbra is fogod használni az „én” szót, de az már sokkal mélyebb részedből fog jönni.

A legtöbb ember még mindig teljesen azonosul az elme szakadatlan gondolatáramával, a kényszeres gondolkozással, ami javarészt ismétlődő jellegű és céltalan. Náluk nem létezik a gondolatfolyamon és a gondolatot kísérő érzelmeken kívüli „én”. Ezt jelenti spirituálisan tudattalannak lenni. Ha azt mondják nekik, hogy a fejükben hang szól, amelyik megállás nélkül beszél, azt kérdik: „Miféle hang?”; vagy mérgesen tagadják, ami persze maga a hang, a gondolkodó, a megfigyeletlen elme. Szinte azt mondhatjuk: őket egy lény szállta meg.

Sok ember sohasem felejti el az első alkalmat, amikor nem azonosult a gondolataival, és így rövid időre identitásváltást tapasztalt meg. Átélte, milyen élmény, amikor az elméje tartalma helyett ő a háttérben meghúzódó tudatosság. Mások esetében ez finoman, szinte észrevétlenül történik meg, vagy csupán öröm- és békességérzet beáramlását veszik észre anélkül, hogy tudnák annak okát.

A hang a fejben
A tudatosságba történő első bepillantást akkor éltem át, amikor elsőéves egyetemi hallgatóként tanultam a University of London tanintézményben. Hetente kétszer a londoni metróra szálltam, hogy az egyetemi könyvtárba menjek, általában reggel 9 óra körül, a reggeli csúcs vége felé. Egyik alkalommal egy harmincegynéhány éves hölgy ült velem szemben. Néhányszor már láttam őt a metrón. Nem lehetett nem észrevenni. Bár a szerelvény tele volt, a mellette lévő két ülésre mégse ült senki, ugyanis a hölgy meglehetősen őrültnek tűnt. Rendkívül feszültnek látszott, és egyfolytában hangosan és mérgesen beszélt magához. Oly mértékben elmerült a gondolataiban, hogy láthatóan egyáltalán nem volt a körötte levő emberek tudatában. Lefelé és kissé balra nézett, mintha valaki olyanhoz beszélne, aki a mellette lévő üres ülőhelyen ülne. Bár nem emlékszem pontosan monológja tartalmára, az valahogy így hangzott: „És akkor ő azt mondta nekem… ezért azt mondtam neki, te hazudsz! Hogyan merészelsz engem ilyennel vádolni…, amikor te vagy az, aki mindig kihasználtál engem! Bíztam benned, de te eljátszottad a bizalmamat…” Hanglejtése haragot tükrözött. Annak az embernek a haragját, akit megbántottak, akinek meg kell védenie az álláspontját, mert különben megsemmisül.

Ahogy a szerelvény befutott a Tottenham Court Road állomásra, fölállt, és az ajtó felé vonult, ám egy pillanatra sem maradt csendben, a szavak továbbra is egyre csak peregtek a szájából. Nekem is itt kellett leszállnom, a hölgy mögött ezért én is kiléptem a szerelvény ajtaján. Az utcaszinten elindult a Bedford tér felé, továbbra is teljesen elmerülve az elképzelt párbeszédbe, még mindig haragosan vádolva és saját álláspontját védve. Kíváncsi lettem, ezért úgy döntöttem, hogy amíg nagyjából egy irányba megyünk, addig követem. Bár belemerült a képzeletbeli párbeszédébe, a jelek szerint tudta, hová tart. Hamarosan feltűnt a Senate House impozáns, az 1930-as években épült sokemeletes tömbje, ahol az egyetem központi adminisztrációs részlege és könyvtára működik. Megdöbbentem. „Elképzelhető, hogy ugyanoda megyünk?” Igen, ő is oda tartott. „Ez a nő vajon tanár, diák, irodai dolgozó vagy könyvtáros? Lehet, hogy valamilyen pszichológiai kutatás alanya?” Sohasem tudtam meg. Ugyanis mire beléptem a kapun, húsz lépéssel mögötte haladva, az épület egyik liftje már elnyelte a hölgyet. (Milyen vicces, hogy ez az épület George Orwell regényének, az 1984-nek a filmváltozatában az „Elmerendőrség” főhadiszállásaként szerepelt.)
Kissé mellbe vágott a dolog. Érett, 25 éves, elsőéves egyetemi hallgatóként önmagamat formálódó értelmiséginek tekintettem, és meg voltam róla győződve, hogy az emberi létezés dilemmáira valamennyi válasz megtalálható az intellektus, vagyis a gondolkodás révén. Akkor még nem jöttem rá, hogy az emberi létezés fő dilemmája épp maga a tudatosság nélküli gondolkodás. A professzorokra a valamennyi válasz birtokában levő bölcsekként tekintettem, az egyetemre pedig a tudás templomaként. „Hogyan lehetséges, hogy ennek része egy ilyen, őrült hölgy?”

Még akkor is róla gondolkoztam, amikor a könyvtárba menet betértem a férfi WC-be. Kézmosás közben az járt a fejemben: „remélem, nem végzem majd úgy, mint ő”. A mellettem álló férfi egy pillanatra rám nézett. Hirtelen ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat nemcsak gondoltam, hanem halkan, motyogva, ki is mondtam. „Te jó ég! Már most olyan vagyok, mint ő!” – gondoltam. Nem volt-e az én elmém is ugyanolyan szüntelenül aktív, mint az övé? Csak apró különbségek voltak köztünk. Az ő gondolatai mögött érzékelhetően dominálóan a harag húzódott meg; az én esetemben a szorongás. Ő hangosan gondolkozott; én – javarészt – a fejemben. Ha ő őrült volt, akkor mindenki őrült, magamat is beleértve! Csupán a mértékben különbözünk!

Egy pillanatra képes lettem kilépni az elmémből, és mintegy tágabb perspektívában, a maga valóságában látni mindezt. Néhány pillanatra a gondolkodásból a tudatosságba csusszantam át. Még mindig a férfimosdóban álltam, de már egyedül, és az arcomat néztem a tükörben. Az elmémtől történt leválás eme pillanatában hangosan fölnevettem. Elmebaj jelének tűnhetett, holott az valójában éppenséggel az épelméjűség nevetése volt, a nagy hasú Buddha hahotája. „Az élet nem olyan komoly, mint amilyenné az elmém teszi” – úgy tűnt, ezt mondja a nevetésem. Ám ez csak egy bepillantás volt, ami aztán nagyon gyorsan feledésbe merült. A következő három évet szorongásban és depresszióban töltöttem, teljesen azonosulva az elmémmel. Közel kellett kerülnöm az öngyilkosság gondolatához, mielőtt a tudatosság visszatérhetett, és akkor az már sokkal több volt, mint futó bepillantás. Megszabadultam a kényszeres gondolkozástól és a hamis, elme alkotta éntől.

Az elmesélt incidens nem csupán az első bepillantást adta meg a tudatosságba, hanem az első kétséget is elültette bennem az emberi intellektus abszolút érvényességét illetően. Néhány hónappal később valami tragikus dolog történt, amitől a kétségeim tovább növekedtek. Hétfő reggel bementünk egyik professzorunk előadására, akinek az elméjét végtelenül csodáltam. Közölték velünk, hogy a professzor úr a héten öngyilkos lett, főbe lőtte magát. Ledöbbentem. Nagyra becsült tanárunkról úgy tűnt, hogy birtokában van minden válasz.

Mindennek ellenére akkor még nem láttam más lehetőséget, mint a gondolkodást művelni. Akkor még nem ébredtem rá, hogy a gondolkodás csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatnak, akik valójában vagyunk, ahogy még az egóról sem tudtam semmit, arról nem is beszélve, hogy azt esetleg észlelni tudtam volna magamban.

Az ego tartalma és szerkezete

Az egós elmét teljesen kondicionálja a múlt. Kondicionáltsága kettős: tartalmi és szerkezeti.
A gyerek esetében, aki mély szenvedésében sír, mert elvették a játékát, a játék képviseli a tartalmat. Az bármilyen más tartalommal, bármilyen más játékkal vagy tárggyal fölcserélhető. A tartalmat – amivel azonosulsz – a környezeted, a neveltetésed és a téged körülvevő kultúra kondicionálja. Hogy a gyerek gazdag vagy szegény, hogy a játék egy állatformájú fadarab vagy valamilyen szuper, elektronikus ketyere, az a veszteség szempontjából közömbös. Az ok, ami miatt ilyen heveny szenvedés jelentkezik, az „enyém” szóban rejlik, és ez már szerkezeti ügy. A tudattalan kényszer, hogy az identitásunkat egy tárggyal történő összekapcsolódás révén erősítsük meg, magába az egós elme struktúrájába épült be.

Az egyik legalapvetőbb elmestruktúra, amely révén az ego létrejön, az azonosulás (identifikáció). Az „identifikáció” két latin szóból ered: idem és facere. Az idem jelentése: „ugyanaz”; a facere jelentése: „csinálni”. Amikor tehát azonosulok (identifikálódom) valamivel, akkor „ugyanazzá teszem”. Ugyanazzá, mint micsoda? Ugyanazzá, mint az énem. Felruházom éntudattal, és így az az „identitásom” részévé válik. Az identifikálódás egyik legalapvetőbb szintje a dolgokkal való azonosulás. A játékom ugyanis később a kocsim, a házam, a ruhám stb. lesz. Dolgokban próbálom megtalálni magamat, de az valahogy sohasem sikerül, és végül elveszek bennük. Ez az ego sorsa.

A dolgokkal való azonosulás

A hirdetésiparban dolgozók pontosan tudják, hogy ha valami olyant akarnak eladni, amire az embereknek nincs igazán szükségük, akkor arról kell őket meggyőzni, hogy a szóban forgó portéka olyan pluszt nyújt nekik, amitől többnek látják magukat, illetve mások többnek látják őket. Más szóval: valamit hozzáad az éntudatukhoz. A reklámszakemberek ezt például úgy érik el, hogy azt mondják: ezzel a termékkel ki fogsz tűnni a tömegből. Más szóval: teljesebb mértékben leszel önmagad. Vagy asszociációt (társítást) teremtetnek elmédben a termék és egy híresség vagy a termék és a fiatalság, vagy a termék és egy boldog külsejű ember között. Idős vagy már elhunyt híresség – fénykorában feltüntetve – is megfelel a célnak. A kimondatlan feltevés ez esetben az, hogy ha megveszed a terméket, akkor – valamilyen mágikus átruházás révén – te is olyanná válsz, mint amilyenek ők, illetve az imázsod (képed) olyan lesz, mint amilyen az ő imázsuk. Valójában sokszor tehát nem terméket vásárolsz, hanem „identitásnövelőt”. A híres tervezőt feltüntető címkék alapvetően olyan kollektív identitások, amelyek megvásárlásával befizeted az odatartozás „tagdíját”. Az ezekkel ellátott termékek drágák, és ezért „exkluzívak”. Ha bárki megvehetné őket, akkor elveszítenék lélektani értéküket, és ott maradnál a csupán anyagi értékükkel, ami az általad kifizetett összegnek mindössze töredéke.

Hogy milyen dolgokkal azonosul valaki, az emberenként változó, függ az illető életkorától, nemétől, jövedelmétől, társadalmi helyzetétől, a divattól, a kulturális környezettől stb. Hogy mivel azonosulsz, az teljesen tartalmi kérdés; az azonosulás iránti kényszeres vágy már szerkezeti. Az egós elme működésének ez az egyik legalapvetőbb módja.

A „fogyasztói társadalmat” paradox módon épp az a tény tartja működésben, hogy dolgok révén nem találhatod meg magadat. Az ego elégedettsége rövid ideig tart, ezért állandóan további dolgokat keresel, tehát folytatod a vásárlást, tovább fogyasztasz.
Persze, ebben a fizikai dimenzióban, ahol a felszíni lényünk lakozik, a dolgok életünk szükséges és kikerülhetetlen részei. Szükségünk van lakhelyre, ruházatra, bútorra, eszközökre, közlekedésre. Olyan dolgok is lehetnek az életünkben, amelyeket szépségükért vagy a bennük rejlő minőség miatt értékelünk. Becsülnünk s nem megvetnünk kell a dolgok világát. Minden dolognak van Létsége, mindegyikük egy időleges forma, aminek az eredete a formamentes, az egyetlen élet, a minden dolog, minden test, minden forma forrása. A legtöbb ősi kultúrában az emberek hitték, hogy mindennek – még az úgynevezett élettelen tárgyaknak is – lelke van. Ebben a vonatkozásban közelebb jártak az igazsághoz, mint manapság mi. Ha egy gondolati elvonatkoztatás révén halottá tett világban élsz, akkor többé már nem érzékeled a világmindenség elevenségét. A legtöbb ember nem eleven, hanem fogalmivá tett valóságban tölti a napjait.

Ám nem tudjuk igazán becsülni a dolgokat, ha azokat önmagunk növelésének eszközeiként használjuk, vagyis ha rajtuk keresztül próbáljuk önmagunkat megtalálni. Pedig az ego pontosan ezt teszi. A dolgokkal történő énazonosulás teremti meg a dolgokhoz kötődést, a dolgokkal kapcsolatos rögeszmés megszállottságot, ami aztán létrehozza fogyasztói társadalmunkat és azokat a gazdasági struktúrákat, ahol a fejlődés egyetlen mércéje a mindig többet. A kontrollálatlan sóvárgás a többre, a vég nélküli növekedésre nem más, mint működészavar és betegség. Ugyanaz a diszfunkció, mint amit a rákos sejt mutat, amelynek az egyetlen célja önmaga megsokszorozása, nem tudva arról, hogy ez saját halálát okozza, mert elpusztítja azt a szervezetet, amelynek ő is része. Egyes közgazdászok oly mértékben rabjai a növekedés gondolatának, hogy még a szótól sem tudnak szabadulni, és a recessziót (gazdasági hanyatlást) a „negatív növekedés” időszakának nevezik.

Sok ember életének nagy részét a dolgokkal kapcsolatos, rögeszmés jellegű, folytonos foglalkozás emészti föl. Ez magyarázza, hogy korunk egyik betegsége a „tárgyelburjánzás”. Amikor már képtelen vagy érezni azt az életet, aki vagy, hajlamossá válsz arra, hogy dolgokkal próbáld meg feltölteni az életedet. Spirituális gyakorlatként javaslom, hogy figyeld meg a dolgok világához fűző kapcsolatodat, különösen „az én…” szavakkal megjelölt dolgok esetében! Ébernek és őszintének kell lenned, hogy például megtudd: kötődik-e éntudatod az általad birtokolt javakhoz? Keltenek-e benned bizonyos dolgok kisfokú fontosság- vagy felsőbbrendűség-érzést? Hiányuk esetén érzel-e kisebbrendűségi érzést azokkal szemben, akiknek azokból többjük van, mint neked? Megemlítesz-e, mintegy mellékesen, olyan dolgokat, amiket birtokolsz – vagy dicsekszel-e velük –, hogy ezáltal értékesebbnek tűnj mások szemében és ennek révén a saját szemedben is? Érzel-e neheztelést vagy haragot, illetve éntudatgyengülést, ha valakinek nálad többje van, vagy amikor elveszíted valamilyen nagyra becsült tulajdonodat?

"Amikor az ego háborúzik, tudd, hogy csupán egy illúzió harcol az életben maradásáért.
Az az illúzió azt gondolja, hogy ő te vagy.
Első alkalommal nem könnyű figyelő jelenlétként ott lenni, különösen, amikor az ego túlélési üzemmódban működik, vagy amikor bekapcsolódott valamilyen múltbeli érzelmi minta.
Ám ha egyszer megérezted a dolog ízét, jelenléted ereje növekedni fog, és kisiklasz az ego szorító markából.
És ily módon egy olyan erő jelenik meg az életedben, ami sokkal hatalmasabb az egónál, sokkal hatalmasabb az elménél.
Az egótól való megszabaduláshoz mindössze annyi kell, hogy az ego tudatában légy, mivel a tudatosság és az ego nem fér össze.
A tudatosság az az erő, ami a jelen pillanatba van bezárva.
Ezért nevezhetjük azt jelenlétnek is.
Az emberi létezés végső célja – tehát a te célod is –, hogy ezt az erőt ebbe a világba hozza.
És ugyanez a magyarázat arra is, hogy miért nem lehet az egótól való megszabadulást valami jövőbeli időpontban elérendő céllá tenni. Kizárólag a jelenlét képes megszabadítani téged az egótól, és kizárólag most lehetsz jelen, nem tegnap és nem holnap.
Csak a jelenlét képes lebontani benned a múltat, és tudja így átalakítani a tudati állapotodat.

Mi a spirituális föleszmélés?
A hit, hogy te lélek vagy?
Nem, az gondolat.
Az igazsághoz kicsit közelebb áll ugyan, mint az a gondolat, amelyik azt hiszi, hogy te az vagy, akit a születési anyakönyved jelez, de még mindig csupán gondolat. A spirituális föleszmélés: tisztán látni, hogy amit érzékelek, megtapasztalok, gondolok vagy érzek, az végső soron nem az, aki vagyok; hogy nem találhatom meg magamat a folyamatosan elenyésző dolgokban.

Valószínűleg Buddha volt az első emberi lény, aki ezt tisztán meglátta, és így az anata (éntelenség) vált tanítása egyik központi elemévé.
S amikor Jézus azt mondta, hogy „Tagadd meg önmagad!”, akkor ezen azt értette: negáld – tagadd meg, utasítsd el – (és ezáltal bontsd le) az én illúzióját. Ha én valóban az „én” – ego – lennék, akkor abszurd lenne azt „megtagadni”.
Ami hátramarad, az a tudat fénye, amelyben érzékelések, megtapasztalások, gondolatok és érzések jönnek és mennek.
Ez a Lét, ez a mélyebb, valódi én. Ha ekként ismerem magamat, bármi történik is az életemben, annak többé már nincs abszolút jelentősége, csupán relatív fontossága van. Tisztelem azt, de az elveszti abszolút komolyságát, elveszti súlyosságát. Az egyetlen dolog, ami végső soron számít: tudom-e mindig érzékelni az életem hátterében lévő, esszenciális Létségemet, a vagyokot? Pontosabban fogalmazva: tudom-e érzékelni ebben a pillanatban azt a vagyokot, aki vagyok? Tudom-e esszenciális identitásomat tudatként érzékelni? Vagy elvesztem önmagamat abban, ami történik, elvesztem önmagamat az elmében, a világban?"

Eckhart Tolle: A világ csak belülről változhat meg!

"Ha az emberek érzékelésében van bizonyos fokú jelenlét – csöndes és éber figyelem –, akkor képesek érezni a minden teremtményben, minden életformában levő isteni életesszenciát, és felismerni, hogy az ugyanaz, mint saját esszenciájuk, s ezért úgy szeretik őket, mint önmagukat. Anélkül azonban a legtöbb ember csak a külső formát látja, s nincs tudatában a belső lényegnek, ahogy saját lényegének sem, és önmagának csupán testi és lélektani formájával azonosul.
Ha éberen elmerengsz egy virág, kristály vagy madár láttán, anélkül, hogy azt gondolatban megneveznéd, számodra az a formamentesbe nyíló ablakká válik. Megnyílik egy belső „rés” – ha mégoly csöppnyi és tünékeny is –, amely a lélek világával teremt összeköttetést. Ezért játszott ősidők óta e három „megvilágosodott” életforma oly fontos szerepet az emberi tudat fejlődésében. Ezért lett például a lótuszvirág közepében ülő drágakő a buddhizmus központi jelképe, és ezért jelzi a fehér madár, a galamb, a kereszténységben a Szentlelket. Ők készítették elő a talajt a planetáris tudat még mélyebb megváltozásához, amire az emberi faj jelöltetett ki. Ez az a spirituális fölébredés, amelyet kezdünk megtapasztalni.

A keresztény tanítások szerint az emberiség szokványos, „normális” állapota az „eredendő bűn”. A bűn olyan szó, amit nagyon félreértettek és durván félrefordítottak. Ha szó szerint fordítjuk ógörögből – amely nyelven az Újszövetség íródott –, vétkezni annyit tesz, mint elvéteni a célt, ahogy az íjász elvétheti, eltévesztheti a célpontot. Vétkezni tehát azt jelenti, hogy eltéveszteni az emberi lét lényegét. Azt jelenti: ügyetlenül, vakon élni, s emiatt szenvedni és szenvedést okozni. Ismét azt látjuk, hogy a kifejezés – ha megfosztjuk kulturális terhétől és a félreértelmezéstől – az emberi állapottal örökölt működészavarra mutat rá.

Megpróbálni jó vagy jobb embernek lenni dicséretes és emelkedett szellemű célnak hangzik, ám valójában olyan törekvés, amit addig nem tudsz sikerre vinni, amíg nem történik benned tudatváltás. Azért nem tudod sikerre vinni, mert igyekezete valójában továbbra is ugyanannak a működészavarnak a része, jóllehet az önmegerősítésnek, a több iránti vágynak és az önmagunk fogalmi identitása – az énkép – megerősítésének már ravaszabb és kifinomultabb formája. Nem attól válsz jobbá, ha megpróbálsz jó lenni, hanem ha megtalálod azt a jóságot, ami már eleve benned van, és hagyod azt előbukkanni. Ám az csak akkor bukkanhat elő, ha tudati állapotodban valami alapvető változás történik.

E könyv címét egy bibliai prófécia ihlette, amely aktuálisabbnak tűnik, mint az emberi történelemben eddig bármikor. Az Ó- és Újszövetségben is megjelenik, és a létező világrend összeomlásáról beszél, valamint az „új ég és új föld” megjelenéséről.i Tudnunk kell, hogy az ég1 nem valami hely, hanem a tudat belső birodalmára vonatkozik. Ez a szó ezoterikus jelentése, és Jézus tanításában is ezt jelenti. A föld a formában megjelenő külső megnyilvánulás, ami mindig a belsőt tükrözi. A kollektív emberi tudat belülről szorosan összekapcsolódik az e bolygón zajló élettel. Az „új ég” az átalakult emberi tudatállapot megjelenése, az „új föld” pedig annak tükröződése a fizikai világban. Mivel az emberi élet és az emberi tudat belsőleg egy a bolygó életével, ezért szükségszerű, hogy a bolygó számos vidékén földrajzi és időjárási jellegű fölfordulás történjen, amely folyamat néhány megnyilvánulását már tapasztaljuk.

Az egyik legalapvetőbb elmestruktúra, amely révén az ego létrejön, az azonosulás (identifikáció). Az „identifikáció” két latin szóból ered: idem és facere. Az idem jelentése: „ugyanaz”; a facere jelentése: „csinálni”. Amikor tehát azonosulok (identifikálódom) valamivel, akkor „ugyanazzá teszem”. Ugyanazzá, mint micsoda? Ugyanazzá, mint az énem. Felruházom éntudattal, és így az az „identitásom” részévé válik. Az identifikálódás egyik legalapvetőbb szintje a dolgokkal való azonosulás. A játékom ugyanis később a kocsim, a házam, a ruhám stb. lesz. Dolgokban próbálom megtalálni magamat, de az valahogy sohasem sikerül, és végül elveszek bennük. Ez az ego sorsa.

Spirituális gyakorlatként javaslom, hogy figyeld

meg a dolgok világához fűző kapcsolatodat, különösen „az én…” szavakkal megjelölt dolgok esetében! Ébernek és őszintének kell lenned, hogy például megtudd: kötődik-e éntudatod az általad birtokolt javakhoz? Keltenek-e benned bizonyos dolgok kisfokú fontosság- vagy felsőbbrendűség-érzést? Hiányuk esetén érzel-e kisebbrendűségi érzést azokkal szemben, akiknek azokból többjük van, mint neked? Megemlítesz-e, mintegy mellékesen, olyan dolgokat, amiket birtokolsz – vagy dicsekszel-e velük –, hogy ezáltal értékesebbnek tűnj mások szemében és ennek révén a saját szemedben is? Érzel-e neheztelést vagy haragot, illetve éntudatgyengülést, ha valakinek nálad többje van, vagy amikor elveszíted valamilyen nagyra becsült tulajdonodat?

A büszkeségérzet, a kitűnni akarás, az én látszólagos erősödése a „több, mint…”, illetve gyengülés a „kevesebb, mint…” révén se nem jó, se nem rossz – az az ego. Az ego nem rossz. Csupán tudattalan. Ha megfigyeled magadban az egót, kezdesz túljutni rajta. Ne vedd az egót túl komolyan! Amikor egós viselkedést észlelsz magadban, mosolyogj! Olykor akár nevethetsz is. Hogyan tudott az emberiség ennek ilyen sokáig bedőlni?! Legfőképp pedig tudd, hogy az ego nem személyes valami. Az nem az, aki te vagy. Ha az egót személyes problémádnak tekinted, az pusztán az egódat erősíti.

„Boldogok a lélekben szegények – mondta Jézus –, mert övék a mennyek országa.”i Mit jelent a „lélekben szegények” kifejezés? Azt, hogy nincs belső teher, nincsenek azonosulások. Sem dolgokkal, sem olyan mentális fogalmakkal, amelyekben éntudat lenne. És mi a „mennyek országa”? A Lét egyszerű, ám mély öröme, ami akkor található meg, ha elengeded az azonosulásokat, és „lélekben szegénnyé” válsz.

Akadnak olyan emberek, akik minden vagyonukról lemondtak, mégis nagyobb egóval rendelkeznek, mint néhány multimilliomos. Ha elvonsz egyfajta azonosulást, az ego majd gyorsan talál egy másikat. Amíg identitással rendelkezik, az egót végső soron nem érdekli, hogy mivel azonosul. A fogyasztásellenesség vagy a magántulajdon-ellenesség csak újabb gondolatforma lenne, egy másik mentális álláspont, ami helyettesítheti a tulajdonnal való azonosulást. Lehetővé tenné számodra, hogy magadat jónak lásd, másokat pedig rossznak. Amint azt később megvizsgáljuk, az önmagadat jóvá, másokat rosszá kikiáltás az egyik legfontosabb egós elmeműködési minta, a tudattalanság egyik fő formája. Más szóval: az ego tartalma változhat; az elmestruktúra, amely az életben tartja, nem.

Ha még nem ismerős számodra a „belsőtest-tudatosság”, akkor egy pillanatra hunyd be a szemedet, és figyeld meg, van-e élet a kezeidben! Ne az elmédet kérdezd! Az azt felelné: „Semmit sem érzek.” Valószínűleg azt is mondja: „Valami érdekesebb gondolkoznivalót adj!” Tehát ahelyett, hogy az elmédet kérdeznéd, fordulj közvetlenül a kezeidhez! Ezen azt értem: ébredj a bennük lévő elevenség halovány érzésének tudatára! Az az életteliség ott van. Csupán oda kell irányítanod a figyelmedet, hogy észrevedd. Első alkalommal talán kis bizsergést érzel, később energiát vagy elevenséget. Ha figyelmedet egy ideig a kezednél tartod, az életteliség-érzés fölerősödik. Egyeseknek be sem kell ehhez csukni a szemüket. Ők képesek érezni „belső kezüket”, miközben tovább olvassák e szavakat. Ezt követően irányítsd figyelmedet a lábfejedre, tartsd ott kb. egy percig, és érezd egyszerre a kezedet és a lábfejedet! Ezután vond be a többi testrészedet is – lábadat, karodat, hasadat, mellkasodat stb. – ebbe az érzékelésbe, amíg az elevenség globális érzéseként az egész tested tudatába nem kerülsz!

Amit „belső testnek” nevezek, az már nem a test, hanem életenergia, a forma és a formamentesség között húzódó híd. Tedd szokásoddá, hogy minél gyakrabban érezd a belső testedet! Idővel már be se kell csuknod a szemedet ahhoz, hogy ezt érezd. Figyeld meg például, vajon képes vagy-e érezni a belső testet, miközben hallgatsz valakit! Ez szinte paradoxonnak, önmagának látszólag ellentmondó dolognak tűnik, ám amikor kapcsolatban vagy a belső testtel, akkor már nem azonosulsz a testeddel, sem az elméddel. Más szóval: már nem azonosulsz a formával; a formával való azonosulás felől a formamentes irányába mozdulsz el, mely utóbbit Létnek is nevezzük. Ez a te lényegi (esszenciális) identitásod. A testtudatosság nemcsak a jelen pillanatban horgonyoz le, hanem az egyúttal az ego börtönéből kivezető kijárat is. Továbbá: erősíti az immunrendszert, növeli a test öngyógyító képességét.

Az ego: a formával való azonosulás, az önmagadnak a valamilyen formában történő keresése és ezért elvesztése. A formák azonban nem csupán materiális tárgyak és fizikai testek. A külső formáknál – dolgoknál és testeknél – alapvetőbbek a gondolatformák, amelyek a tudatmezőben folyamatosan keletkeznek. A gondolatformák energiaképződmények, amelyek ugyan finomabbak és kevésbé sűrűk, mint a fizikai anyag, de attól még ugyanúgy formák. Amit a fejedben hallható, folyamatosan karattyoló hangként megfigyelhetsz, az a
szüntelen és kényszeres gondolkozás áramlása. Amikor minden gondolat teljesen leköti a figyelmedet, amikor oly mértékben azonosulsz a fejedben szóló hanggal és az azt kísérő érzelmekkel, hogy minden gondolatban és érzelemben elveszel, akkor teljesen azonosultál a formával, s ezért az ego a markában tart. Az ego visszatérő gondolatformák és kondicionált mentás-emocionális (gondolati-érzelmi) minták halmaza, amely énérzettel, éntudattal ruháztatott fel. Az ego akkor keletkezik, amikor Létséged, a „vagyok” – ami formamentes tudat – összekeveredik a formával. Ezt jelenti az azonosulás. Ez a Létfelejtés az elsődleges hiba, a teljes elkülönültség illúziója, ami a valóságot rémálommá változtatja.

Amikor tudatában vagy annak, hogy gondolkozol, az a tudatosság nem része a gondolkodásnak. Az a tudat egy másik dimenziója. És ez az a tudat, amelyik azt mondja: „vagyok”. Ha benned kizárólag gondolat lenne, akkor nem is tudnál arról, hogy gondolkozol. Olyan lennél, mint az álmodó, aki nem tudja, hogy álmodik. Olyannyira azonosulnál minden gondolattal, mint az álmodó az álomban fölbukkanó valamennyi képpel. Sok ember még midig így él, mint az alvajáró, régi, rosszul funkcionáló gondolkodásmóddal, amelyik folyamatosan újrateremti ugyanazt a rémálomszerű valóságot. Amikor tudod, hogy most álmodsz, akkor ébren vagy az álomban. A tudat másik dimenziója lépett be ekkor a képbe.
Amikor a körötted lévő formák elpusztulnak, vagy amikor a halál közelít, Létséged, a „vagyok” tudata kiszabadul a formával történt összegabalyodottságából: lélek szabadul ki az anyagba zártságából. Fölismered lényegi identitásodat, mint formamentest, mint mindent átható jelenlétet, mint minden forma és azonosulás előtti Létet. Rájössz, hogy maga a tudat vagy, és nem az, amivel a tudat azonosult. Ez Isten békéje. A végső igazsága annak, aki vagy, mert az nem az „én… vagyok”, hanem a „vagyok”.

A legtöbben teljesen azonosulnak a fejükben hallható hanggal – az önkéntelen és kényszeres gondolatfolyammal, illetve a gondolatokat kísérő érzelmekkel –, így azt mondhatjuk róluk: az elméjük megszállta őket. Amíg erről mit sem tudsz, azt hiszed, hogy te a gondolkodó vagy. Ez az egós elme. Egósnak nevezzük, mert ez esetben önmagad, éned (egód) tudata van minden gondolatodban, minden emlékedben, minden értelmezésedben, véleményedben, nézőpontodban, reakciódban és érzelmedben. Ez – spirituális értelemben – tudattalanság. A gondolkodásodat, elméd tartalmát persze kondicionálja a múlt: a nevelésed, a kultúrád, a családi háttered stb. Valamennyi elmetevékenységed központi magvát néhány olyan ismétlődő és szívós gondolat, érzelem és reaktív minta alkotja, amivel te a legnagyobb mértékben azonosulsz. Ez az entitás maga az ego.

A legerősebb védelmed mindazonáltal az, ha tudatos vagy. Akkor válik valaki számodra ellenséggé, ha tudattalanságát – ami az ego – személyes ügynek tekinted. A nem reagálás nem a gyengeség, hanem az erő jele. A nem reagálásra egy másik szó: a megbocsátás. Megbocsátani annyi, mint szemet hunyni; vagy még inkább keresztülnézni. Keresztülnézel az egón, hogy lásd a minden emberben – az ő esszenciájaként – ott lévő épelméjűséget.

Az ego nem csak más emberekkel, hanem helyzetekkel kapcsolatban is imád panaszkodni és megbántódni. Amit egy emberrel, azt egy helyzettel kapcsolatban is meg tudod tenni: ellenségeddé változtatod. A kimondatlan következtetés minden esetben ilyesmi: „ennek nem lenne szabad megtörténnie”; „nem akarok itt lenni”; „nem akarom ezt tenni”; „tisztességtelenül bánnak velem”. Az ego legeslegnagyobb ellensége pedig természetesen a jelen pillanat, ami maga az élet.

Figyeld meg, el tudod-e kapni – tehát észre tudod-e venni – a fejedben szóló hangot esetleg már abban a pillanatban, ahogy valamivel kapcsolatban panaszkodni kezd; és ismerd föl való voltában: az ego hangja, nem több, mint egy kondicionált elmeminta, egy gondolat. Valahányszor észreveszed a hangot, azt is fölismered majd, hogy te nem a hang vagy, hanem az, aki annak tudatában van. Valójában te az a tudatosság vagy, aki tudatában van a hangnak.

Az elengedés – a megbocsátás – megpróbálása nem válik be. A megbocsátás azonban természetes módon következik be, amint megérted, hogy a sérelemnek nincs egyéb célja, mint megerősíteni az én hamis tudatát, fenntartani az egót. Ez a megértés felszabadító hatású. Jézus tanítása – „bocsáss meg ellenségeidnek” – alapvetően az emberi elmében működő egyik legfontosabb egós szerkezet lebontására vonatkozik.
A múltnak nincs hatalma megakadályozni téged abban, hogy most jelen légy. Csak a múlttal kapcsolatos sérelmed tudja azt megtenni. És mi a sérelem? Régi gondolatok és érzelmek málhája.

Amikor panaszkodsz, abban kimondatlanul az is benne van, hogy neked igazad van, viszont az illető, akiről panaszkodsz, akire reagálsz, ő téved; hogy te jó vagy, ám a helyzet, amiről panaszkodsz, amire reagálsz, az rossz.

Semmi sem erősíti oly mértékben az egót, mint amikor „igazam van”. Az „igazam van”: azonosulás egy gondolati állásponttal, nézőponttal, véleménnyel, értékítélettel, történettel. Persze ahhoz, hogy neked legyen igazad, szükséged van valakire, akinek nincs, aki téved, ezért az ego imádja bebizonyítani, hogy a másik téved, mert akkor neki igaza van. Más szóval: másokat a tévedés pozíciójába kell hoznod ahhoz, hogy erősebben érezhesd, ki vagy te. Nem csupán személyt, helyzetet is lehet panaszkodás és reaktivitás révén a „téves”, a „rossz” pozíciójába helyezni, amiben burkoltan az is mindig benne van, hogy „ennek most nem kéne történnie”. Ha igazad van, akkor az általad megítélt és vétkesnek talált személyhez vagy helyzethez viszonyítva képzelt erkölcsi fölénybe kerülsz. Ez a fölénytudat az, ami után az ego sóvárog, s amelyen keresztül önmagát megerősíti.

Csupán egyetlen abszolút igazság létezik, és minden más igazság abból sugárzik ki. Ha megleled azt az igazságot, tetteid ahhoz igazodnak. Az emberi cselekvés tükrözheti az igazságot, vagy tükrözhet illúziót. Szavakba lehet-e önteni az igazságot? Igen, de a szóhalmaz nem maga az igazság. Azok a szavak csak rámutatnak arra.
Az igazság elválaszthatatlan attól, aki vagy. Igen, te vagy az igazság. Ha máshol keresed, minden esetben csalódni fogsz. Maga a Lét, aki vagy, az az igazság. Jézus megpróbálta ezt megértetni, amikor így fogalmazott: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”i Ezek a Jézus által kiejtett szavak alkotják az igazságra mutató egyik legerőteljesebb és legközvetlenebb útjelzőt, ha jól értik őket. Ha azonban félreértelmezik, akkor hatalmas akadállyá válnak. Jézus a legmélyebb vagyokról, a minden férfi és nő – valójában minden létforma – esszenciális identitásáról beszél. Arról az életről, aki vagy. Néhány keresztény misztikus ezt nevezi a bennünk élő Krisztusnak; a buddhisták Buddha-természetnek mondják; a hinduk számára ez az Atman, a bennünk élő Isten. Amikor kapcsolatban állsz ezzel a benned lévő dimenzióval – és a kapcsolatban állás a természetes állapotod, nem pedig valami csodálatos teljesítmény –, akkor minden tetted és kapcsolatod azt a minden élettel való egységedet fogja visszatükrözni, amit mélyen belül érzel. Ez a szeretet. Törvények, parancsolatok, szabályok és előírások azoknak kellenek, aki el vannak vágva attól, akik ők: a bennük lévő igazságtól. Azok a törvények, parancsolatok, szabályok és előírások megakadályozzák az ego legdurvább kicsapongásait, ám sokszor még ezt sem érik el. „Szeress, és tégy, amit akarsz!” – mondta Szent Ágoston. E mondatnál – szavakkal – nem lehet sokkal közelebb jutni az igazsághoz.

Bizonyos esetekben ugyan szükség lehet arra, hogy magadat megvédd, vagy valakit megvédj, nehogy egy másik ember kárt tegyen bennetek, ám őrizkedj attól, hogy küldetéseddé tedd „a gonosz kiirtását”, mert akkor valószínűleg ép azzá válsz, ami ellen harcolsz! Ha harcolsz a tudattalansággal, az téged is a tudattalanságba fog lehúzni. A tudattalanságot – a zavart működésű, egós viselkedést – sohasem lehet annak megtámadásával legyőzni. Még ha le is győzöd ellenfeledet, a tudattalanság egyszerűen beléd költözik, vagy az ellenfél – új jelmezben – ismét felbukkan. Bármi ellen is harcolsz, az erősebbé válik; és aminek ellenállsz, az fennmarad.

Az egótól való megszabaduláshoz mindössze annyi kell, hogy az ego tudatában légy, mivel a tudatosság és az ego nem fér össze. A tudatosság az az erő, ami a jelen pillanatba van bezárva. Ezért nevezhetjük azt jelenlétnek is. Az emberi létezés végső célja – tehát a te célod is –, hogy ezt az erőt ebbe a világba hozza. És ugyanez a magyarázat arra is, hogy miért nem lehet az egótól való megszabadulást valami jövőbeli időpontban elérendő céllá tenni. Kizárólag a jelenlét képes megszabadítani téged az egótól, és kizárólag most lehetsz jelen, nem tegnap és nem holnap. Csak a jelenlét képes lebontani benned a múltat, és tudja így átalakítani a tudati állapotodat.

Mi a spirituális föleszmélés? A hit, hogy te lélek vagy? Nem, az gondolat. Az igazsághoz kicsit közelebb áll ugyan, mint az a gondolat, amelyik azt hiszi, hogy te az vagy, akit a születési anyakönyved jelez, de még mindig csupán gondolat. A spirituális föleszmélés: tisztán látni, hogy amit érzékelek, megtapasztalok, gondolok vagy érzek, az végső soron nem az, aki vagyok; hogy nem találhatom meg magamat a folyamatosan elenyésző dolgokban. Valószínűleg Buddha volt az első emberi lény, aki ezt tisztán meglátta, és így az anata (éntelenség) vált tanítása egyik központi elemévé. S amikor Jézus azt mondta, hogy „Tagadd meg önmagad!”, akkor ezen azt értette: negáld – tagadd meg, utasítsd el – (és ezáltal bontsd le) az én illúzióját. Ha én valóban az „én” – ego – lennék, akkor abszurd lenne azt „megtagadni”.

Miért a félelem a mögöttes érzelem? Mert az ego a formával való azonosulásból származik, és mélyen belül tudja, hogy egyetlen forma sem állandó, tudja, hogy azok mind mulandóak. Az ego körül ezért állandóan ott lebeg a bizonytalanságérzés, még akkor is, ha a felszínen magabiztosnak tűnik.

Amint fölismered és elfogadod, hogy egyetlen szerkezet (forma) sem stabil, még a látszólag szilárd, anyagi forma sem, békesség ébred benned. Azért, mert a valamennyi forma mulandóságának fölismerése ráébreszt a benned rejlő formamentes dimenzió létére, amely már halálon túli. Jézus ezt nevezte „örök életnek”.

Általában gratulálok, amikor valaki azt mondja nekem: „Már azt se tudom, ki vagyok.” Megrökönyödve kérdezik: „Azt akarod ezzel mondani, hogy jó dolog zavarban lenni?” Erre azt javaslom: „Vizsgáld meg! Mit jelent összezavartnak lenni? A ’nem tudom’ nem zavartság. A zavartság az, hogy: ’Nem tudom, de tudnom kéne’ vagy ’Nem tudom, de tudnom kell’. Lehetséges-e, hogy szélnek ereszd azt a hiedelmedet, miszerint tudnod kéne vagy tudni akarod, hogy ki vagy? Másként megfogalmazva: fel tudsz-e hagyni azzal, hogy fogalmi definícióktól várd el, hogy azok éntudatot adjanak neked? Fel tudsz-e hagyni azzal, hogy gondolattól várd el, hogy az éntudatot adjon neked? Amikor szélnek ereszted a hiedelmet, miszerint tudnod kéne, illetve tudni akarod, hogy ki vagy, akkor mi történik a zavartsággal? Hirtelen eltűnik. Amikor teljesen elfogadod, hogy nem tudod, akkor történetesen a lelki béke és a világosság olyan állapotába lépsz be, ami közelebb visz ahhoz, aki valójában vagy, mint amilyen közel gondolat valaha is vihetne. Önmagadat gondolattal definiálni: önmagad korlátozása.”

A spontaneitás, a vidámság és az öröm nem részei az egó felvett szerepeinek szerepnek.
Ha boldogtalanság van benned, akkor először is be kell ismerned, hogy az ott van. De ne mondd, hogy „boldogtalan vagyok”! A boldogtalanságnak semmi köze ahhoz, aki vagy. Mondd azt: „Boldogtalanság van bennem.” Majd kutakodj! A dolognak köze lehet a helyzethez, amiben épp leledzel. A helyzet megváltoztatásához esetleg cselekedned kell, vagy ki kell lépned a szituációból. Ha pedig történetesen semmit sem tehetsz, akkor nézz szembe azzal, ami van, és mondd: „Nos, ebben a pillanatban ez van.

Választhatok: vagy elfogadom, vagy nyomorultul érzem magam.” A boldogtalanság elsődleges oka sohasem a helyzet, hanem az arról alkotott gondolatod. Légy tudatában gondolataidnak! Válaszd el őket a szituációtól, ami mindig semleges, ami mindig úgy van, ahogy van. Ott a helyzet, illetve a tény; itt pedig a vele kapcsolatos gondolatom. Ahelyett, hogy történeteket kreálnál, maradj a tényeknél! Például a „tönkrementem”: történet. Ez korlátoz, és megakadályozza, hogy hatékony lépéseket tegyél. A „fél dollár maradt a bankszámlámon”: tény. A tényekkel történő szembenézés mindig erőt adó. Légy tudatában, hogy javarészt a gondolataid teremtik meg az érzéseidet! Lásd meg a gondolkodásod és az érzelmeid közti kapcsolatot! Ahelyett, hogy a gondolataid és az érzelmeid lennél, légy a mögöttük meghúzódó tudatosság!

Ne keresd a boldogságot! Ha keresed, nem találod meg, mert a keresés a boldogság ellentéte. A boldogság mindig elérhetetlen, ám a boldogtalanságtól meg tudsz szabadulni, most rögtön, ha szembenézel azzal, ami van, ahelyett, hogy azzal kapcsolatos történeteket kreálnál. A boldogtalanság elfedi a természetes jóllétedet és lelki békédet, a valódi boldogság forrását.

Légy éber! Keringenek-e olyan gondolatok az elmédben, amelyek valójában papád és mamád internalizált (bensőddé tett) szavai, amelyek valami ilyesmit mondanak: „Nem vagy elég jó! Sose viszed semmire!”, vagy valami más kritikát, mentális álláspontot fogalmaznak meg? Ha van benned tudatosság, akkor képes leszel annak tekinteni ezt a fejedben szóló hangot, ami: egy régi, a múlt által kondicionált gondolatnak. Ha van benned tudatosság, akkor többé már nem kell hinned minden gondolatodban, amit gondolsz. Azok nem többek, mint régi gondolatok. A tudatosság: jelenlét; és kizárólag a jelenlét képes feloldani a benned lévő tudattalan múltat.
Az emberiség arra rendeltetett, hogy túljusson a szenvedésen, ám nem úgy, ahogy azt az ego képzeli. Az ego számos hibás feltételezésének, számos téveszmés jellegű gondolatának egyike: „Nem kéne szenvednem!” A gondolat néha valaki hozzád közelállóra tevődik át: „A gyerekemnek nem kéne szenvednie!” Valójában épp ez a gondolat húzódik meg a szenvedés gyökerénél. A szenvedésnek nemes a célja: a tudat fejlődése és az ego fölperzselése. A keresztre feszített ember képe archetípusos kép. Ő minden férfi és minden nő. Amíg ellenállsz a szenvedésnek, addig az lassú folyamat, mert az ellenállás több fölégetendő egót produkál. Amikor azonban elfogadod a szenvedést, felgyorsul a folyamat, mert immár tudatosan szenvedsz. Elfogadhatod a szenvedést a magad számára, vagy elfogadhatod azt valaki más – például gyermeke, papád, mamád – számára is. A tudatos szenvedésben már ott a transzmutáció, az átváltozás. A szenvedés tüze a tudat fényévé válik.
Az ego azt mondja: „Nem kéne szenvednem!”, és ennek a gondolatnak a hatására még többet szenvedsz. A „nem kéne szenvednem” az igazság eltorzítása, márpedig az igazság mindig paradox jellegű. Az igazság ugyanis az, hogy igent kell mondanod a szenvedésre, mielőtt transzcendálhatod – túllépheted – azt.

Hogyan hozhatod be egy elfoglalt család életébe, a gyermekeddel való kapcsolatodba a Létet? A kulcs: adj a gyermekednek figyelmet! Kétféle figyelem létezik. Az egyiket formaalapú figyelemnek nevezhetjük. A másik a formamentes figyelem. A formaalapú figyelem valamilyen módon mindig a cselekvéshez vagy az értékeléshez kötődik. „Elkészítetted a házi feladatodat? Edd meg a vacsorádat! Tedd rendbe a szobádat! Mossál fogat! Tedd ezt! Hagyd azt abba! Siess, készülj el!”

Emberi lény vagy. Mit jelent ez? Az élet uralása nem irányítás kérdése, hanem az emberi és a Lét közti egyensúly megtalálásának a kérdése.1 Mama, papa, férj, feleség, fiatal, idős; a szerepek, amiket játszol, a funkciók, amiket betöltesz, bármi, amit teszel: mindez az emberi dimenzióhoz tartozik. Valamennyinek megvan a maga helye, és azt tiszteletben is kell tartani, ám önmagukban azok nem elegendőek a kiteljesedett, valóban jelentőségteljes kapcsolathoz, illetve élethez. Önmagában az emberi sohasem elég, függetlenül attól, hogy mennyire keményen igyekszel, vagy mit érsz el. A másik rész: a Lét. A Lét magában a tudat rezdületlen, éber jelenlétében található meg: a tudatban, aki vagy. Az ember: forma. A Lét: formamentes. Az emberi és a Lét nem különálló dolgok. Egymásba szövődnek.

Csak a formán túl, a Létben vagytok egyenlők, és csak akkor lehet a kapcsolatotokban igazi szeretet, ha megtalálod magadban a formamentes dimenziót. A jelenlét, aki vagy, az időtlen vagyok, felismeri önmagát a másikban, és a másik (adott esetben a gyerek) szeretve – más szóval: „felismerve” – érzi magát.

Szeretni azt jelenti: felismerni önmagadat a másikban. A másik „másságát” ekkor a tisztán emberi dimenzióra, a forma világára jellemző illúzióként látod már. A szeretet iránti vágyódás, ami minden gyerekben ott él, valójában a felismerés iránti vágy – ám nem a forma, hanem a Lét szintjén. Ha a szülők csak a gyerek emberi dimenzióját tisztelik, és figyelmen kívül hagyják a Létet, akkor a gyerek érezni fogja, hogy a kapcsolat nem teljes, hogy valami kulcsfontosságú dolog hiányzik, és fájdalom halmozódik fel benne, s néha még a szülő ellen irányuló, tudattalan neheztelés is. „Miért nem veszel észre?” A fájdalom vagy a neheztelés mintha ezt mondaná.

Szokták mondani, hogy „Isten: szeretet”, ám ez nem teljesen pontos megfogalmazás. Isten az élet számtalan formájában és az azokon túl létező egy élet. A szeretet dualitást (kettősséget) feltételez: szerető és szeretett, alany és tárgy. A szeretet tehát az egység felismerése a kettősség világában. Ez Isten beleszületése a forma világába. A szeretet a világot kevésbé világivá, kevésbé sűrűvé, az eddiginél áttetszőbbé teszi az isteni dimenzió, maga a tudat fénye számára.

Hogyan lehetek önmagam?” S ezt követően az elme kifejleszt valamilyen stratégiát: „Hogyan legyek önmagam?” Újabb szerep. A „Hogyan lehetek önmagam?” történetesen rossz kérdés. Feltételezi, hogy tenned kell valamit ahhoz, hogy önmagad lehess. Holott a „hogyan” nem állja meg itt a helyét, mert te már most önmagad vagy. Csupán hagyj fel azzal, hogy fölösleges adalékot adsz ahhoz, aki már vagy! „Csakhogy nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, mit jelent önmagamnak lenni.” Ha tökéletesen jól tudod érezni magadat úgy, hogy nem tudod, ki vagy, akkor az vagy, ami ekkor visszamarad: az emberi mögötti Lét, a színtiszta „lehetségesség” tere, s nem valami már meghatározott dolog.
Mondj le arról, hogy definiáld önmagadat magad vagy mások számára! Nem fogsz belehalni. Életre kelsz. És ne foglalkozz azzal, hogy mások hogyan definiálnak téged! Amikor meghatároznak, önmagukat korlátozzák, az pedig az ő gondjuk. Valahányszor kapcsolatba lépsz emberekkel, elsődlegesen ne funkcióként vagy szerepként vegyél részt az interakcióban, hanem a tudatos jelenlét tereként!

Az ego nem tud különbséget tenni egy helyzet, annak értelmezése és a helyzetre adott reakciója közt. Azt mondod: „Milyen szörnyű nap!”, s nem veszed észre, hogy a hideg szél és az eső – vagy bármilyen állapot, amire reagálsz – nem szörnyű. Olyan, amilyen. Ami szörnyű, az a reakciód, az állapottal szemben fellépő belső ellenállásod, és az érzelem, amit ez az ellenállás megteremt. Shakespeare szavaival: „Nincs sem jó, sem rossz, csak a gondolkodás teszi azzá.”i Ráadásul a szenvedést vagy negativitást az ego gyakran tévesen élvezetnek könyveli el, mert egy pontig annak révén erősítheti magát.

A felsorolt feltevések – megvizsgálatlan gondolatok – mindegyikét összetéveszted a valósággal. Ezek olyan történetek, amiket az ego teremt, hogy meggyőzzön: most nem élhetsz békességben, illetve most nem lehetsz teljesen önmagad. Békességben élni; illetve annak lenni, aki vagy, azaz önmagadnak lenni: ugyanaz. Az ego azt mondja: valamikor a jövőben talán békességben élhetek, ha ez, az vagy amaz történik; vagy ha ezt megszerzem; vagy ezzé-azzá válok. Vagy azt mondja: sohasem élhetek már békességben, mert a múltban ez meg ez történt. Hallgasd meg az emberek történeteit, és rájössz, valamennyinek azt a címet adhatnánk: „Ezért nem élhetek most békességben”. Az ego nem tudja, hogy számodra az egyetlen lehetőség a lelki békéhez a jelen pillanat. Vagy tán tudja, ám attól fél, hogy erre rájössz. A lelki béke ugyanis – végül – véget vet az egónak.

Hogyan lehet békésnek lenni most? Ha békét kötsz a jelen pillanattal. A jelen pillanat a „pálya”, ahol az életed „játszmája” történik. Sehol máshol nem történhetne. Ha már békét kötöttél a jelen pillanattal, figyeld meg, mi történik, milyen tettre vagy képes, illetve milyen tettet választasz? Pontosabban fogalmazva: mit tesz az élet rajtad keresztül? Négy szó hordozza az élet művészetének titkát, minden siker és boldogság titkát: egynek lenni az élettel. Egynek lenni az élettel azt jelenti: egynek lenni a mosttal. Ebben az esetben felismered, hogy nem te éled az életedet, hanem az élet él rajtad keresztül. Az élet a táncos, te pedig a tánc vagy.

Az ego imádja a valósággal kapcsolatos neheztelést. Mi a valóság? Bármi, ami éppen van. Buddha úgy nevezte: tatata, azaz az élet ilyensége, ami nem több, mint ennek a pillanatnak az ilyensége. Ellenszegülni ennek az ilyenségnek: ez az ego egyik alapvető vonása. Ez teremti meg a negativitást, amin az ego virul, a boldogtalanságot, amit imád. Ily módon szenvedést okozol magadnak és másoknak, és még csak nem is tudod, hogy ezt teszed, nem tudod, hogy földi poklot teremtesz. Szenvedést teremteni anélkül, hogy tudnál róla: ez a tudattalanul élés lényege; ezt jelenti a teljesen az ego szorításában élni. Döbbenetes és szinte hihetetlen, hogy az ego milyen mértékben képtelen észrevenni önmagát, és azt, hogy mit művel. Pontosan azt teszi, amiért másokat elítél, és ezt mégsem veszi észre. Ha erre rámutatsz, akkor haragosan tagadja, s okos érveket és önigazolást keres, hogy eltorzítsa a tényeket. Ezt teszik emberek, vállalatok, kormányok. Ha már minden egyéb csődöt mondott, akkor az ego a kiabáláshoz, vagy akár a testi erőszakhoz folyamodik. Beküldi a tengerészgyalogosokat. Így már érthetjük Jézus keresztfáról mondott szavait: „…bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek”.

„Egy nap megszabadulok az egótól!” Ki mondja ezt? Az ego. Az egótól való megszabadulás valójában nem nagy feladat. Könnyű ügy. Mindössze annyit kell tenned, hogy tudatában vagy gondolataidnak és érzéseidnek, ahogy azok keletkeznek. Ez valójában nem is igazán „cselekvés” hanem éber „látás”. Ebben az értelemben igaz, hogy semmit sem tehetsz az egótól való megszabadulás érdekében. Amikor a váltás – a gondolkodásról a tudatosságra történő átváltás – megtörténik, akkor az életedben az ego eszességénél sokkal hatalmasabb értelem kezd működni. A tudatosság révén az érzelmek, sőt még a gondolatok is személytelenné válnak. Fölismered azok személytelen természetét. Többé már nincs bennük én. Azok csupán emberi érzelmek, emberi gondolatok. Teljes személyes történelmed – ami végső soron nem több egy történetnél, egy gondolat- és érzelemhalomnál – másodlagossá válik, és már nem foglalja el tudatod előterét. Már nem képezi éntudatod alapját. Te a jelenlét fénye vagy, az a tudatosság, ami megelőzi a gondolatokat és érzelmeket, s ami azoknál sokkal mélyebb.

A zenben úgy fogalmaznak: „Ne keresd az igazságot! Csak hagyj fel a vélemények dédelgetésével!” Mit jelent ez? Ereszd szélnek az elmével való azonosulást! Akkor az, aki az elmén túl te vagy, magától előemelkedik.
A legtöbb ember gondolkodása akaratlan, automatikus és ismétlődő. Nem több, mint egyfajta mentális „zizegés”, és nem szolgál valódi célt. Valójában nem is gondolkozol, a gondolkozás történik veled. A „gondolkodom” állítás ugyanis akarást tartalmaz. Feltételezi, hogy beleszólásod van a dologba, hogy részedről ott a döntés lehetősége. A legtöbb ember esetében azonban még nem ez a helyzet. A „gondolkodom” ugyanis olyan hamis állítás, mint azt mondani „emésztek” vagy „keringetem a véremet”. Az emésztés történik, a vérkeringés történik, a gondolkodás történik

A fejben szóló hang önálló életet él. A legtöbb ember e hang kiszolgáltatottja; őket lényegében „megszállta” a gondolat, megszállta az elme. És mivel az elmét a múlt kondicionálta, ezért arra kényszerülsz, hogy újra és újra előadd a múltat. A keleti terminológiában ez a karma. Ha azonosulsz ezzel a hanggal, akkor erről mit sem tudsz. Ha tudnál róla, akkor már nem lennél „megszállott”, hiszen igazi megszállottságról csak akkor beszélhetünk, amikor a megszálló lényt önmagadnak hiszed, más szóval: amikor azzá válsz.

A gondolatáramlás mellett – bár attól nem teljesen elkülönülve – létezik az ego egy másik dimenziója is: az érzelem. Ezzel nem azt állítom, hogy minden gondolkodás és érzés az egótól származik. Azok csupán akkor válnak egóvá, ha azonosulsz velük, és teljesen átveszik fölötted az irányítást. Más szóval: amikor belőlük „én” lesz.

Fizikai szervezetednek, tehát a testednek, megvan a maga intelligenciája, ahogy minden más életforma szervezetének is. Ez az intelligencia reagál arra, amit az elméd mond, reagál a gondolataidra. Az érzelem tehát a testnek az elmédre adott reakciója. A test intelligenciája természetesen elválaszthatatlan az egyetemes intelligenciától, valójában az univerzális értelem számtalan megnyilvánulásának az egyike. Az ad a fizikai szervezetedet alkotó atomok és molekulák közé időleges kohéziót, összetartó erőt. Az a test minden szervének működése mögött megbúvó szervező elv. Az irányítja az oxigén és az elfogyasztott étel energiává alakulását; a szívverést és a vérkeringést; az érzékszerveken át befutó információk idegi impulzusokká alakítását, hogy azok az agyba érkezve dekódolódhassanak, majd újra összeállítva a külső valóság koherens (összefüggő) belső képét adhassák. Mindezt, ahogy sok ezer egyéb, ezekkel egy időben zajló funkciót is, ez az értelem koordinálja tökéletesen. Nem te működteted a testedet. Az intelligencia működteti. A szervezet környezetre adott válaszreakciói is az ő feladatkörébe tartoznak. Ez minden életformára igaz. Ez ugyanaz az értelem, mint amelyik fizikai formába öntötte a növényt, majd azt követően a növényből előbújó virágként is megnyilvánul; virágként, ami reggel kinyitja szirmait, hogy befogadja a napsugarakat, majd este bezárja őket. Ez ugyanaz az intelligencia, amelyik Gaiaként, a Föld bolygót jelentő összetett élőlényként is manifesztálódik.
Bár a test rendkívül értelmes, mégsem tud különbséget tenni a valós helyzet és egy gondolat között. Minden gondolatra úgy reagál, mintha az valóság lenne. Nem tudja, hogy az csupán gondolat. A test számára egy aggodalmas, félelemmel teli gondolat azt jelenti, hogy „veszélyben vagyok”, és ennek megfelelően reagál, még akkor is, ha ekkor éppen a meleg, kényelmes ágyadban fekszel az éjszaka közepén. A szív szaporábban ver, az izmok összehúzódnak, a légzés felgyorsul. Energia gyűlik össze, de mivel a veszély csupán mentális kitaláció, ezért az energia nem vezetődik le. Egy része visszatáplálódik az elmébe, ami még szorongóbb gondolatot generál. A maradék energia mérgezővé válik, és akadályozza a test harmonikus működését.

A fejben lévő hang elmond egy történetet, amit a test elhisz, és reagál rá. Ezek a reakciók az érzelmek. Ezek az érzelmek aztán energiát táplálnak vissza azokba a gondolatokba, amelyek a kezdeti érzelmet megteremtették. Ez a megvizsgálatlan gondolatok és érzelmek közt kialakult ördögi kör hozza létre az érzelmi gondolkodást és az érzelmi történetgyártást.

Valójában minden szakadatlan mozgásban levő, rezgő energiamező. A szék, amin ülsz, s a könyv, amit a kezedben tartasz, csupán azért tűnik szilárdnak és mozdulatlannak, mert érzékszerveid így észlelik az ő rezgésüket, más szóval: a molekulák, atomok, elektronok és szubatomi részecskék szakadatlan mozgását, amit te székként, könyvként, faként vagy testként percipiálsz (észlelsz). Amit fizikai anyagnak érzékelünk, az bizonyos frekvenciasávban rezgő (mozgó) energia. A gondolatok ugyanebből az energiából állnak, csak energiájuk magasabb frekvencián rezeg, mint az anyagé, ezért nem lehet azt látni vagy megérinteni. A gondolatoknak is megvan a maguk frekvenciasávja, amelynek alsó végén helyezkednek el a negatív, felső végén a pozitív gondolatok. A fájdalomtest rezgési frekvenciája a negatív gondolatokéval rezonál, ezért csak ezek képesek táplálni a fájdalomtestet.

A gondolkodó elme képtelen megérteni a jelenlétet, ezért gyakran tévesen értelmezi azt. Azt mondja: nem törődsz másokkal, tartózkodó vagy, nincs benned együttérzés, és nem teremtesz kapcsolatot. Az igazság az, hogy teremtesz kapcsolatot, ám a gondolatnál és az érzelemnél mélyebb szinten. Történetesen azon a szinten jön létre igazi találkozás. Olyan valódi összekapcsolódás, ami messze felülmúlja a „kapcsolatot”. A jelenlét csöndes nyugalmában egyetlen és azonos valamiként érzékeled a benned, illetve a másikban lévő, formamentes esszenciát. Ismerni önmagad és a másik ember egységét: ez az igazi szeretet, az igazi törődés, az igazi együttérzés.

A fájdalomtest mint ébresztő

Első ránézésre úgy tűnhet, mintha a fájdalomtest lenne az emberiség új tudatának megjelenése útjában álló legnagyobb akadály. Elfoglalja az elmédet, irányítja és eltorzítja a gondolkodásodat, megzavarja a kapcsolataidat, és olyan érzést okoz, mint amikor az egész energiameződet sötét felhő foglalja el. Spirituális értelemben igyekszik tudattalanná tenni, ami annyit jelent: azt akarja, hogy teljesen azonosulj az elmével és az érzelemmel. Reaktívvá tesz, eléri, hogy olyat mondj és tegyél, amivel növeled a boldogtalanságot: magadban és a világban.
Ám ahogy a boldogtalanság növekszik, az az életedben egyre több rombolást is okoz. A tested esetleg nem bírja már a stresszt, és valamilyen betegséget vagy működészavart alakít ki. Talán baleset ér; valamilyen hatalmas konfliktushelyzetbe vagy drámai jelenetbe keveredsz, amit a fájdalomtest valami rossz utáni vágya okozott; netán fizikai erőszakot követsz el.

Vagy az egész annyira sokká válik már a számodra, hogy nem tudsz a boldogtalan éneddel tovább együtt élni. A hamis énnek természetesen része a fájdalomtest.
Valahányszor elural a fájdalomtest, valahányszor nem a maga valóságában látod azt, a fájdalomtest az egód részévé válik.

Amivel csak azonosulsz, a mind egóvá válik. A fájdalomtest az egyik leghatalmasabb valami, amivel az ego csak azonosulhat. Ugyanígy a fájdalomtestnek is szüksége van az egóra, hogy azon keresztül meg tudja újítani magát. Ez az átkozott szövetséges azonban végül romba dől, ha a fájdalomtest már annyira súlyos, hogy az egós elmestruktúrák nem megerősödnek tőle, hanem – a fájdalomtest folyamatos kirohanásai okozta energiatöltés hatására – szétmaródnak. Ugyanúgy, ahogy az elektromos berendezést működteti az elektromos áram, ám a túl nagy feszültség már tönkreteszi.

A súlyos fájdalomtestű emberek gyakran eljutnak egy olyan pontig, ahol már úgy érzik, hogy az életük kibírhatatlan, hogy több fájdalmat, több drámát már képtelenek elviselni. Valaki ezt egyszerűen és szimplán így fogalmazta meg: „torkig lettem a boldogtalanságommal”. Akad, aki azt érzi, amit én is éreztem: nem tudnak tovább magukkal élni1. Ezt követően a lelki béke válik számukra a legfontosabbá. Akut érzelmi fájdalmuk rákényszeríti őket, hogy többé már ne azonosuljanak elméjük tartalmával és azokkal a gondolati-érzelmi struktúrákkal, amelyek a boldogtalan ént megszülik és életben tartják. Ekkor megtudják, hogy igazi énjük se nem a boldogtalan történetük, se nem az érzett érzésük. Rádöbbennek, hogy ők a megismerés, nem pedig az ismeret. Ily módon a fájdalomtest számukra már nem tudattalanságba húzó erő, hanem ébresztő hatás lesz, az a döntő tényező, ami a jelenlét állapotába kényszeríti őket.

Ám annak a példátlan méretű tudatbeáramlásnak köszönhetően, amelynek a bolygón manapság tanúi lehetünk, sokaknak már nem kell végigkínlódniuk a heveny szenvedés mélységeit ahhoz, hogy képesek legyenek felhagyni a fájdalomtesttel való azonosulással. Valahányszor azt veszik észre, hogy diszfunkcionális állapotba csusszantak vissza, képesek úgy dönteni, hogy kilépnek a gondolkodással és az érzelemmel való azonosulásból, és belépnek a jelenlét állapotába. Lemondanak az ellenállásról, elcsendesültek és éberek lesznek, eggyé válnak azzal, ami van, kívül is, belül is.
Az ember evolúciójának a következő lépése nem feltétlenül következik be, ám bolygónk történetében először fordul elő, hogy az tudatos döntés lehet. Ki hozza meg azt a döntést? Te. És ki vagy te? Tudat, ami önmaga tudatára ébredt.

Mennyi idő kell ahhoz, hogy megszabaduljak a fájdalomtesttel való azonosulástól?”
A kérdésre a válasz: semennyi idő. Amikor aktiválódik a fájdalomtest, tudd, hogy amit érzel, az a benned lévő fájdalomtest! Mindössze erre a tudásra van szükség ahhoz, hogy abbahagyd a fájdalomtesttel való azonosulást. És amikor ez megtörténik, a transzmutáció elkezdődött.

A tudás megakadályozza, hogy a régi érzelem a fejedbe emelkedjen, és átvegye az irányítást; s nem csupán a belső párbeszéd fölött, hanem a tetteid és az emberekkel való kapcsolataid fölött is. Ez azt jelenti, hogy a fájdalomtest többé már nem tud használni téged, és képtelen önmagát rajtad keresztül megújítani. A régi érzelem ezt követően egy ideig még továbbra is ott élhet benned, és időnként fel is bukkanhat.
Olykor-olykor az is megtörténhet, hogy trükkösen rávesz a vele történő ismételt azonosulásra, és elhomályosítja előled a tudást, ám nem sokáig. Ha nem vetíted a régi érzelmet helyzetekbe, az azt jelenti, hogy közvetlenül magadban nézel vele szembe. Meglehet, hogy ez nem kellemes, de azért nem fogsz belehalni. A jelenléted simán képes elviselni. Az érzelem nem az, aki te valójában vagy.

Ha érzed a fájdalomtestedet, ne hidd tévesen, hogy valami baj van veled! Magadat problémává tenni? Az ego imádja ezt! A tudás után az elfogadásnak kell következnie. Minden egyéb újra elhomályosítaná. Az elfogadás azt jelenti, hogy megengeded magadnak, hogy azt érezd, amit abban a pillanatban érzel, bármi is legyen az. Ez része a most „vanságának”. Nem lehet vitatkoznod azzal, ami van. Pontosabban szólva éppenséggel lehet, ám ha ezt teszed, szenvedsz. A megengedés révén azzá válsz, ami vagy: hatalmassággá, tágassággá. Egésszé. Többé már nem töredék vagy, aminek az ego önmagát érzékeli.

Előemelkedik valódi természeted, amelyik egy Isten természetével.
Jézus rámutat erre, amikor azt mondja: „Legyetek hát egészek, amint mennyei Atyátok egész.”i Az Újszövetségben olvasható „Legyetek hát tökéletesek” az eredeti görög szó félrefordítása. Az valójában egészet jelent. Tehát nem kell egésszé válnod, hanem légy az – a fájdalomtesttel vagy anélkül –, aki már vagy!

Önmagad ismerete sokkal mélyebb ügy, mint valamilyen gondolatkészlet vagy hit magadévá tétele. A spirituális jellegű gondolatok és hitek a legjobb esetben is csak útjelző táblák, ám önmagukban ritkán rendelkeznek akkora erővel, ami képes lenne kimozdítani helyéből azokat a szilárdan beléd ültetett – az emberi elme kondicionálását képező – alapelveket, amik meghatározzák, hogy kinek gondolod magadat. Önmagad mély ismeretének semmi köze azokhoz a gondolatokhoz, amelyek az elmédben keringenek. Önmagadat ismerni azt jelenti: a Létben gyökerezni, ahelyett, hogy elvesznél az elmédben.

Ha kicsi dolgok képesek aggasztani, akkor az, akinek gondolod magad, pontosan olyan: kicsi. Ez lesz a tudattalan hited önmagadról. Mik a kis dolgok? Végső soron minden dolog kis dolog, mert minden átmeneti.

Az idő kiiktatása

Képtelenség az egómentes állapotot jövőbeli céloddá tenni, majd tevékenykedni annak eléréséért. Mindössze még több elégedetlenséget éreznél, még több belső konfliktust élnél át, mert folyton azt éreznéd, hogy még mindig nem érkeztél célba, hogy még mindig nem „érted el” azt az állapotot. Ha az egótól való megszabadulást jövőbeli céloddá teszed, akkor több időt adsz magadnak, márpedig a több idő több egót jelent.

Vizsgáld meg alaposan, vajon a „spirituálist keresésed” nem az ego álcázott formája-e! Még a „magadtól” való megszabadulás is a több iránti vágy maszkírozott megnyilvánulása lehet, ha azt jövőbeli céloddá tetted. Magadnak több időt adni szó szerint azt jelenti: további időt adni énednek.1 Az idő – vagyis a múlt és a jövő – az, amin a hamis, elme teremtette én, az ego él, márpedig az idő az elmédben létezik. Az nem olyan valami, aminek „odakinn” objektív léte lenne. Az az érzékszervi érzékeléshez szükséges elmestruktúra, ami gyakorlati célokra nélkülözhetetlen, ám önmagad megismerésének a legnagyobb akadálya. Az idő az élet vízszintes dimenziója, a valóság felszíni rétege. Ám létezik a mélység függőleges dimenziója is, ahová csak a jelen pillanat kapuján tudsz belépni.

Az álmodó és az álom
A nem ellenállás jelenti a kulcsot a világmindenség leghatalmasabb erejéhez. Annak révén a tudat (a lélek) kiszabadul a formába börtönzöttségéből. Belül nem ellenállni a formának – bármi is van, vagy bármi is történik –: a forma abszolút valóságának megtagadása. Ellenállás hatására a világ és a világ dolgai – köztük a saját formaidentitásod, az egód is – valóságosabbnak, szilárdabbnak és tartósabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. Az ellenállás egyfajta súlyossággal és abszolút fontossággal ruházza fel a világot és az egót, aminek hatására nagyon komolyan veszed magadat és a világot. A forma játékát ez esetben tévesen a túlélésért folytatott küzdelemnek tekinted, és ha azt annak látod, a valóságod is azzá válik.

Az ezernyi történés, az ezernyi forma, amit az élet fölvesz, mind tiszavirág-életű. Valamennyi mulandó. A dolgok, a testek és az egók, az események, a helyzetek, a gondolatok, az érzelmek, a vágyak, a törekvések, a félelmek, a dráma… jönnek; úgy tűnnek, mintha mindennél fontosabbak lennének; s észre sem veszed, máris elmúltak, visszaoldódtak a „semmiségbe”1, amiből előemelkedtek. Voltak-e valaha is valódiak? Voltak-e valaha is többek, mint egy álom, a forma álma?

Amikor reggel fölébredünk, az éjjeli álom szétesik, s mi azt mondjuk: „Ó, ez csak álom volt! Nem a valóság.” Mégis kellett, hogy legyen benne valami valódi, különben nem létezhetett volna. A halál közeledtével visszapillantunk az életünkre, és eltűnődünk: talán csak álom volt. Akár most is, ha visszatekintesz a tavalyi nyaralásra vagy az egy napja lejátszódott drámádra, azt tapasztalhatod, hogy az nagyon hasonló a tegnap éjjeli álmodhoz.
Létezik az álom és az álom álmodója. Az álom a formák rövid időtartamú játéka. Az a világ viszonylag valós, de nem abszolút valós.

Aztán ott az álmodó, az abszolút valóság, amelyben a formák jönnek és mennek. Az álmodó nem a személy. A személy része az álomnak. Az álmodó a szubsztrátum (alap), amiben az álom megjelenik, ami az álmot lehetővé tesz. Az már a viszonylagos mögötti abszolút, az idő mögötti időtlen, a formában és a forma mögött lévő tudat. Az álmodó maga a tudat, aki vagy.
A célunk immár fölébredni az álomban. Ha fölébredettek vagyunk az álomban, az ego teremtette földdráma véget ér, és egy jóindulatúbb, csodás álom bontakozik ki. Ez az új föld.

Megengedni az ego megkevesbedését

Az ego folyton résen áll, nehogy bármi is csökkentse őt. Szükség esetén önműködő „egoreparáló” mechanizmusok lépnek működésbe, hogy az „én” mentális formáját helyreállítsák. Ha valaki hibáztat vagy megkritizál engem – ami az ego szemszögéből az én megkurtítása –, megcsappant éntudatát az ego azonnal megpróbálja kijavítani: önigazolással, védekezéssel vagy hibáztatással. Hogy az illetőnek igaza van-e vagy téved, az az ego számára már közömbös. Sokkal jobban érdekli önmaga fenntartása, mint az igazság. Ez az „én” lélektani formájának a konzerválása. Még a szokványos jelenség is, amikor valaki visszakiabál a neki „hülyét” mondó, másik gépkocsivezetőnek, automatikus és tudattalan egoreparáló mechanizmus. Az egyik leggyakoribb egojavító mechanizmus a harag, ami átmeneti, ám hatalmas egofelfúvódással jár. Az ego számára valamennyi reparáló mechanizmus tökéletesen értelmes dolog, holott valójában mind diszfunkcionális. Leginkább azok, amelyek testi erőszakban és az önámítás féktelen képzelgéseiben nyilvánulnak meg.

Erőteljes spirituális gyakorlat: adott esetben tudatosan hagyni az ego megkevesbedését, ahelyett, hogy megpróbálnád azt helyreállítani. Javaslom, időről időre kísérletezz ezzel! Ha például valaki kritizál, hibáztat vagy becsmérlő szavakat vág a fejedhez, ahelyett, hogy azonnal visszavágnál vagy védekeznél, ne tégy semmit! Hagyd, hogy az énképed megcsorbított legyen, és figyeld éberen, mit érzel mélyen, belül! Néhány másodpercig esetleg kellemetlen lesz. Mintha összementél volna. Ezt követően azonban egyfajta belső tágasságot érezhetsz, ami rendkívül eleven. Te magad csöppet sem zsugorodtál.
Történetesen még meg is nőttél. Ekkor lenyűgöző felfedezést tehetsz: rájössz, hogy amikor valamilyen vonatkozásban látszólag megkevesbedtél, ám arra egyáltalán nem reagálsz – nem csupán kívül, de magadban sem –, akkor semmi valódi sem kevesbedett meg; rájössz, hogy „kevesebbé” válva valójában több lettél. Amikor már nem véded, illetve nem kísérled meg erősíteni a formádat, akkor kilépsz a formával, a mentális énképpel való azonosulásból. Azáltal, hogy (az ego szemszögéből nézve) kevesebbé válsz, valójában kitágulsz, és helyet teremtesz a Létnek, hogy az előemelkedhessen. Ekkor a látszólag meggyengült formán átragyoghat az igazi erőd, az, aki a formán túl te magad vagy. Ezt érti Jézus azon, hogy „tagadd meg magad” vagy „tartsd oda a másik arcodat is”.

Szavai természetesen nem azt jelentik, hogy kérj ütlegelést, vagy hogy válj tudattalan emberek áldozatává. A helyzet olykor éppenséggel azt követeli meg, hogy félreérthetetlen szavakkal közlöd ez illetővel: „Álljon meg a menet!” Egós jellegű védekezés nélkül erő lesz a szavaid mögött, ám reaktív erő nem.1 Szükség esetén mondhatsz valakinek határozottan és egyértelműen nemet, s az „minőségi nem” lesz – ahogy mondani szoktam –, ami mentes minden negativitástól.

Ha nem óhajtasz különleges személy lenni; ha elvagy azzal, hogy nem emelkedsz ki, akkor az univerzum erejére hangolod magad. Ami az ego számára gyengeségnek tűnik, az történetesen az egyetlen igazi erő. Ez a spirituális igazság homlokegyenest ellenkezik jelenkori kultúránk értékeivel és azzal a viselkedéssel, amire az embereket az kondicionálja.
Ahelyett, hogy hegy próbálnál lenni – tanítja az ősi Tao Te King – „légy az univerzum völgye!”i Ily módon visszaállítódtál az „egészségre”, és így „minden megadatik néked”ii.

Ehhez hasonlóan Jézus is azt tanítja az egyik példabeszédében: „Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda fogad, ezt mondja neked: Barátom, menj följebb. Így megtiszteltetésben lesz részed az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki magát megalázza, azt felmagasztalják.”iii
A gyakorlat másik része: tartózkodj attól, hogy az én megerősítése céljából hencegj, ki akarj emelkedni. Különlegesnek igyekezz mutatkozni, másokra jó benyomást próbálj tenni, vagy magadnak figyelmet követelj! Beletartozhat ebbe az is, hogy alkalmasint csöndben maradsz, amikor mindenki elmondja a véleményét. Figyeld meg, mit érzel!

Ahogyan kint , úgy bent

Fogalmazzunk így: van benned valami, ami a térrel rokon; ezért is ébredhetsz a tér tudatára. Tudatára? Ez nem teljesen igaz, már csak azért sem, mert ugyan hogyan lehetnél a tér tudatában, ha nincs semmi, aminek a tudatában lehetne lenni?
A válasz egyszerű és ugyanakkor mély is. Amikor tudatában vagy a térnek, akkor valójában semminek sem vagy a tudatában, csak magának a tudatosságnak – a tudat belső terének. Rajtad keresztül az univerzum önmaga tudatára ébred!

Amikor a szem semmi látnivalót sem talál, azt a „semmiséget (dologmentességet) térként észleled. Amikor a fül semmi hallanivalót nem talál, azt a „semmiséget” (dologmentességet) csendként észleled. Amikor az érzékszervek, amelyek arra terveztettek, hogy formát érzékeljenek, a forma hiányával találkoznak, akkor a formamentes tudatot – ami minden érzékelés mögött meghúzódik, s ami minden érzékelést és megtapasztalást lehetővé tesz – már nem homályosítja el a forma. Amikor elmerengsz a tér kifürkészhetetlen mélységén, vagy közvetlenül napkelte előtt a csendet hallgatod, valami benned azzal felismerésszerűen rezonál.
Ekkor a tér hatalmas mélységét saját mélységedként érzékeled, és azt az értékes, formamentes csöndet mélyebben érzed önmagadnak, mint az életed tartalmát képező dolgok bármelyikét.

Amit látsz, hallasz, érzel, tapintasz vagy gondolsz, az a valóságnak úgymond csak az egyik fele. Az forma. Jézus tanításaiban ez egyszerűen „a világ” néven szerepel, míg a másik dimenzió „a mennyek országa” vagy „örök élet” néven.
Ahogy a tér teszi lehetővé minden dolog számára a létezést, s ahogy csend nélkül nem lehetne hang, te sem léteznél anélkül a létfontosságú formamentes dimenzió nélkül, ami az esszenciája annak, aki vagy. Mondhatnánk erre az „Isten” szót, ha azt nem használták volna oly sokszor tévesen. Jobb szeretem Létnek nevezni. A Lét megelőzi a létezést. A létezés forma, tartalom, „ami történik”. A létezés az élet „előtere”; a Lét a „háttere”.

Az emberiség közös betegsége, hogy az embereket annyira lekötik a történések, oly mértékben hipnotizálja őket a változó formák világa, annyira elmerülnek életük tartalmában, hogy elfelejtették a lényeget, azt, ami túl van a tartalmon, túl van a formán, túl van a gondolaton. Annyira „magába szippantja” őket az idő, hogy megfeledkeztek az örökkévalóságról, ami az eredetük, az otthonuk, a sorsuk. Holott az örökkévalóság lényed élő valósága.

Néhány éve Kínában járva egy hegytetőn álló sztúpa (buddhista templom) került az utamba, Guilin közelében. Aranyból készült felirat domborodott rajta. Megkérdeztem kínai vendéglátómat, mit jelent a felirat. „Azt jelenti: Buddha” – felelte. „De akkor miért két jel áll ott, s nem csak egy?” – kérdeztem. „Az egyik írásjel azt jelenti: ember. A másik azt: nem. Együtt a kettő pedig azt: Buddha.” Döbbenten álltam. A Buddhát jelölő írásjelek tehát már eleve tartalmazzák Buddha egész tanítását, és akiknek van szeme a látásra, azoknak az élet titkát is. Íme a valóságot fölépítő két dimenzió. A „dologság” és a „dologtalanság”, a forma és a forma megtagadása, ami annak felismerése, hogy a forma nem az, aki te valójában vagy.

Régi szufi történet regél arról a – valamelyik közel-keleti országban élt – királyról, aki folyton a boldogság és a csüggedtség állapota között hullámzott. A legkisebb kellemetlenség már teljesen kiborította, illetve heves reakcióra késztette; és a boldogsága pillanatok alatt változott csalódássá és kétségbeeséssé. Egy idő múlva belefáradt önmagába és az életbe, és kivezető utat keresett. Hívatta a királyságban élő, megvilágosodott ember hírében álló bölcset. Amikor az megérkezett, így szólt hozzá: „Olyan akarok lenni, mint te. Tudsz-e adni valamit, ami az életembe kiegyensúlyozottságot, nyugalmat és bölcsességet hozna? Bármennyit is kérsz érte, megfizetem.”

A bölcs így felelt: „Talán tudnék rajtad segíteni, de annak az ára oly hatalmas, hogy az egész királyságod sem lenne elegendő a megfizetésére. Ezért hát ajándékként adom, feltéve, hogy aztán becsben tartod.” A király biztosította efelől, mire a bölcs távozott.

Néhány hét múlva visszatért, és átnyújtott a királynak egy díszes, nefritkőből faragott ládikát. A király kinyitotta, s abban egy egyszerű aranygyűrűt talált. A gyűrűbe néhány betűt véstek. A bevésett szöveg így szólt: „Ez is el fog múlni.” „Mit jelent ez?” – kérdezte a király. A bölcs így felelt: „Mindig legyen rajtad e gyűrű! Bármi is történjék, mielőtt azt jónak vagy rossznak neveznéd, érintsd meg a gyűrűt, és olvasd el a rajta lévő szavakat! Ily módon mostantól békességben élsz majd.”

Az igazi szabadság és a megvilágosodott élet három oldala: kerülni az ellenállást, az ítélkezést és a ragaszkodást.

Belső és külső tér

Belső tested nem szilárd, hanem tágas. Az nem a fizikai formád, hanem az az élet, ami a fizikai formát élteti. Az az értelem, ami megteremtette és fenntartja a testet, ami egyidejűleg több száz olyan rendkívül bonyolult funkciót tud összerendezetten irányítani, aminek az emberi elme csak csöppnyi töredékét képes megérteni.

Amikor ennek a tudatára ébredsz, valójában az történik, hogy ez az intelligencia ébred önmaga tudatára. Ez az a megfoghatatlan „élet”, amit egyetlen tudós sem talált még meg, mert az maga az a tudat, amelyik őt megtalálni igyekszik.

A fizikusok felfedezték, hogy az anyag látszólagos szilárdsága valójában érzékszerveink teremtette illúzió. Ez arra az emberi testre vonatkozóan is igaz, amit mi formának érzékelünk és gondolunk, holott 99,99%-a valójában üres tér. Az atomok méretéhez képest ilyen hatalmas űr található az atomok között, és ugyanekkora űr tátong minden egyes atom belsejében is. A fizikai test nem több, mint „félreérzékelése” annak, aki vagy. Számos vonatkozásban a kinti űr mikrokozmikus változata. Hogy némi fogalmat alkoss az égitestek közti hatalmas térről, gondolj erre: a másodpercenként 300 000 km-es sebességgel haladó fény egy bő másodperc alatt ér a Holdról a földre; a Nap fénye kb. nyolc perc alatt ér ide.

A legközelebbi űrszomszédunkról – a Proxima Centauri nevű csillagról, amely a mi Napunkhoz legközelebb eső Nap – 4,5 évig utazik a fény, amíg a Földre ér. Hát ilyen hatalmas a minket körülölelő tér. Aztán ott van az intergalaktikus tér, amelynek mérete minden értelmet meghalad. A mi galaxisunkhoz legközelebbi, Androméda galaxisból a fény 2,4 millió év alatt ér el hozzánk. Hát nem döbbenetes, hogy a tested éppoly tágas, mint az univerzum?

A fizikai testedről tehát – ami forma –, abba mélyebbre tekintve, kiderül, hogy lényegében formamentes. Tested így a belső térbe vezető átjáróvá válik. Bár a belső térnek nincs formája, mégis rendkívül eleven. Az az „üres tér”: élet a maga teljességében, a megnyilvánulatlan Forrás, amiből minden megnyilvánuló származik. Hagyományos megfogalmazással ezt a Forrást Istennek nevezzük.
A gondolatok és a szavak a formák világához tartoznak, emiatt a formamentest nem fejezhetik ki. Ha tehát azt mondod: „érzem a belső testemet”, az tulajdonképpen gondolat teremtette „félreérzékelés”. Valójában az történik, hogy a testnek tűnő tudat – az a tudat, aki vagyok – önmaga tudatára ébred. Amikor többé már nem tévesztem össze valódi lényemet az „én” időleges formájával, akkor a határtalan és az örök dimenziója – Isten – ki tudja fejezni magát „rajtam” keresztül, és vezetni tud „engem”. Egyúttal megszabadít a formafüggőségemtől. Ám a pusztán intellektuális felismerés, illetve hit, miszerint „én nem ez a forma vagyok”, nem segít. A kulcsfontosságú kérdés így szól: képes vagyok-e ebben a pillanatban érzékelni a belső tér jelenlétét? Ez valójában a következőt jelenti: képes vagyok-e érzékelni a saját jelenlétemet; még pontosabba: a jelenlétet, aki vagyok?

De egy másik útjelző segítségével is megközelíthetjük ezt az igazságot. Kérdezd meg magadtól: „Tudatában vagyok-e a pillanatnyi történésen kívül magának a mostnak, annak az élő, időtlen belső térnek, amiben minden történik?” Bár ennek a kérdésnek látszólag semmi köze a belső testhez, meglephet, hogy a most terének tudatosítása révén hirtelen mennyivel elevenebbnek érzed majd magadat belül. Érezd a belső test elevenségét! Azt az életteliséget, ami a Lét örömének lényegi része. Be kell lépnünk a testbe, hogy felülemelkedhessünk rajta, hogy rájöhessünk, nem a testünk vagyunk.

Amennyire a hétköznapi életed lehetővé teszi, használd a belsőtest-tudatosságot arra, hogy teret teremts! Amikor vársz; amikor valakit meghallgatsz; amikor megállsz, hogy megnézd az égboltot, egy fát, egy virágot, a partneredet vagy a gyermekedet; érezd közben a benned lévő elevenséget! Ez azzal jár, hogy figyelmed, illetve tudatod egy része formamentes marad, s csak a maradéka áll a formák külső világának a rendelkezésére. Valahányszor így „lakod” a testedet, az „horgonyként” segít, hogy jelen tudj maradni a mostban. Megakadályozza, hogy elvesszél a gondolkodásban, az érzelmekben, illetve a külső helyzetekben.

Valahányszor gondolkozol, érzel, érzékelsz és megtapasztalsz, tudat születik bele a formába. Tudat reinkarnálódik egy gondolatba, egy érzésbe, egy érzékszervi érzékelésbe, egy élménybe. Az újjászületések köre, amiből a buddhisták kitörni óhajtanak, valójában folyamatosan zajlik, és abból kizárólag a jelen pillanatban – a most erejével – tudsz kilépni. A most formájának teljes elfogadásával összhangba kerülsz belül a térrel, ami a most lényege. Az elfogadás révén belül tágassá válsz. Ha a forma helyett a térre hangolódsz: ez hoz valódi rálátást és egyensúlyt az életedre, illetve az életedbe.

Fölébredés

A fölébredés olyan tudatváltás, melynek során a gondolkodás és a tudatosság kettéválik. A legtöbb ember számára ez nem esemény, hanem folyamat, amelyen keresztülmegy. Még az a kevés ember is, akik hirtelen, drámai és látszólagos visszafordíthatatlan fölébredést élnek át, keresztül fog menni egy folyamaton, amelyben az új tudati állapot fokozatosan minden tevékenységükbe beáramlik, azokat átalakítja, s ily módon beépül az életükbe.

Ha már fölébredtél, akkor nem veszel el a gondolkodásodban, hanem fölismered, hogy te a gondolkodás mögötti tudatosság vagy. Ettől kezdve a gondolkodás már nem végezheti önző, független tevékenységét, melynek eredményeként téged megkaparint, és az életedet irányítja. A gondolkodást tudatosság váltja fel. A gondolkodás életed irányítójából tudatosságod szolgájává minősül át. A tudatosság: tudatos kapcsolat az egyetemes értelemmel. Egy másik szó rá a jelenlét, ami: gondolat nélküli tudat.

A fölébredés megkezdődése kegyelmi aktus. Megtörténtét nem tudod létrehozni, ahogy arra felkészíteni sem vagy képes magadat, illetve afelé vivő érdemeket sem tudsz gyűjteni. Nem létezik a logikus lépések odavezető csinos sora, jóllehet az elme imádná az ilyent. Nem kell ahhoz először arra méltóvá válni. Előbb történhet meg a bűnössel, mint a szenttel, bár ez nem szükségszerű.

Ezért állt szóba Jézus mindenféle emberrel, s nem csupán a tiszteletre méltóakkal. A fölébredés érdekében mit sem tehetsz. Bármit teszel, az az ego műve lesz, aki legbecsesebb tulajdonaként a fölébredést, a megvilágosodást óhajtja pluszként önmagához adni, hogy ez által többé és nagyobbá váljon. Fölébredés helyett ez esetben a fölébredés fogalmát adod az elmédhez, illetve a fölébredt avagy megvilágosodott embernek a gondolati képét, s azt követően igyekszel annak az imázsnak megfelelően élni. Ha egy olyan képnek megfelelően élsz, amit magadról megformáltál, vagy amit mások alakítottak ki rólad, akkor hiteltelenül élsz; az csupán egy másik tudattalan szerep lesz, amit az ego előad.
Ha azonban semmit sem lehet tenni a fölébredés érdekében; ha az vagy megtörténik, vagy nem, akkor ugyan miként lehetne az életed elsődleges célja? Hiszen nem jelenti-e a cél szó közvetve azt, hogy azzal kapcsolatban tehetsz is valamit?

Csak az első felébredés, a gondolatmentes tudat első megpillantása történik kegyelmi megadatás révén, anélkül, hogy azért te bármit is tennél. Ha ezt a könyvet érthetetlennek vagy semmitmondónak találod, akkor veled az még nem történt meg. Ha azonban benned valami reagál rá, ha valahogyan fölismered a könyvben lévő igazságot, az azt jelenti, hogy a fölébredés folyamata megkezdődött. Ettől kezdve azt már nem lehet visszafordítani, bár az ego képes késleltetni. Akadnak majd olyanok, akiknél e könyv elolvasása indítja be a fölébredés folyamatát. Másoknál a könyv funkciója az, hogy segítsen észrevenniük: már elkezdtek fölébredni; s hogy a folyamatot fölerősítse és felgyorsítsa. E könyv másik funkciója, hogy segítsen az embereknek felismerni önmagukban az egót, valahányszor az megpróbálja visszaszerezni az irányítást, illetve elhomályosítani a megjelenő tudatosságot.

Egyeseknél a fölébredés akkor történik meg, amikor hirtelen tudatosul bennük, hogy milyenfajta gondolatok is járnak szokásszerűen a fejükben – különösen az ismétlődő negatív gondolatok –, amelyekkel egész életükben azonosultak. Hirtelen ott a tudatosság, ami tudatában van a gondolatnak, ám annak nem része.
Mi a kapcsolat a tudatosság és a gondolkodás között? A tudatosság az a tér, amiben a gondolatok léteznek, amikor a tér önmaga tudatára ébredt.

Ha már átéltél akár villanásnyi tudatosságot vagy jelenlétet, akkor azt első kézből ismered. Az többé már nem csupán egy, a fejedben lévő fogalom. Ezt követően már tudatosan hozhatsz döntést arról, hogy jelenlétben élj, vagy inkább a haszontalan gondolkodásban merülj el. Meginvitálhatod életedbe a jelenlétet, más szóval: teret teremthetsz. A fölébredés kegyelmével azonban felelősség is jár. Megpróbálhatsz úgy tenni, mintha semmi sem történt volna; vagy megláthatod annak jelentőségét, és felismerheted, hogy a tudatosság megjelenése a legfontosabb dolog, ami csak történhet veled. Ezt követően életed elsődleges célja az lesz, hogy megnyisd magadat a megjelenő tudatnak, s hogy annak fényét e világba behozd.

„Szeretném megismerni Isten elméjét – mondta Einstein. – A többi részletkérdés.” Mi Isten elméje? Tudat. Mit jelent ismerni Isten elméjét? Tudatosnak lenni. Mi a részletkérdés? A külső célod, és ami külsőleg történik.
Amíg tehát arra vársz, hogy az életedben valami jelentős dolog történjen, nem veszed észre, hogy megtörtént már veled a legjelentősebb valami, ami csak emberrel történhet: megkezdődött benned a gondolkodás és a tudatosság kettéválásának a folyamata.

Sokan, akik a fölébredés folyamatának kezdeti fázisain mennek keresztül, többé már nem biztosak abban, hogy mi is a külső céljuk. Ami a világot hajtja, az őket már nem ösztönzi. Tisztán látva civilizációnk őrültségét, az őket körülvevő kultúrától némileg elidegenedve érezhetik magukat. Egyesek úgy érzik, hogy két világ közti „senki földjén” tengődnek. Már nem az ego irányítja őket, ám a megjelenőben lévő tudatosság még nem épült be teljesen az életükbe. A belső és a külső cél még nem forrott össze.

Párbeszéd a belső célról

A tudat
A tudat már eleve tudatos. Az a megnyilvánulatlan, az örök. Az univerzum azonban csak fokozatosan válik tudatossá. Maga a tudat időtlen, és ezért nem fejlődik. Sohasem született és nem hal meg. Amikor a tudat megnyilvánult univerzummá válik, akkor látszólag ki van téve az időnek, és látszólag evolúciós folyamaton megy keresztül. Emberi elme képtelen teljesen megérteni e folyamat okát. Ám önmagunkban megpillanthatjuk ezt a folyamatot, és annak tudatos résztvevői lehetünk.
A tudat a forma megjelenése mögötti intelligencia, a szervező elv. A tudat már évmilliók óta készít formákat, hogy rajtuk keresztül kifejezhesse magát a megnyilvánultban.

Bár a színtiszta tudat megnyilvánulatlan birodalmát tekinthetnénk egy másik dimenziónak, az nem különül el a forma e dimenziójától. A forma és a formamentes egymásba hatol. A megnyilvánulatlan tudatosságként, belső térként, jelenlétként áramlik bele ebbe a dimenzióba. Hogyan teszi ezt? Az emberi formán keresztül, amelyik tudatossá válik, s betölti küldetését.

Az emberi forma erre a magasabb célra teremtetett, és ahhoz egyéb formák milliói készítették elő a terepet.
Tudat inkarnálódik a megnyilvánult dimenzióba, vagyis az formává válik. Amikor ezt teszi, álomszerű állapotba jut. Az intelligencia megmarad, ám a tudat már nincs önmaga tudatában. Elveszti magát a formákban, azonosul a formákkal. Úgy is le lehetne ezt írni, hogy: az isteni leszáll az anyagba. Az univerzum evolúciójának e stádiumában a teljes kiáradó mozgás ebben az álomszerű állapotban zajlik. Fölébredés futó pillanatai csak az egyedi forma szétesésekor adódnak, tehát a meghalás idején. Ezt követően kezdetét veszi a következő inkarnáció, a formával való következő azonosulás, a következő egyedi álom, ami része a kollektív álomnak.

Amikor az oroszlán széttépi a zebra testét, akkor a zebraformába inkarnálódott tudat leválasztja magát a széteső formáról, és egy rövid pillanatra ráébred tudatként való lényegi, halhatatlan természetére; majd azt követően azonnal alvásba zuhan vissza: újra inkarnálódik egy másik formába. Amikor az oroszlán megöregszik, és többé már képtelen vadászni, ahogy az utolsót lélegzi, ismét megtörténik a pillanatnyi fölébredés, amit egy újabb forma álma követ.

Bolygónkon az emberi ego képviseli az egyetemes alvás végső stádiumát, a tudat formával történő azonosulását. A tudat fejlődésében ez szükséges stádium volt.
Az emberi agy egy magasan differenciált forma, amin keresztül tudat lép be e dimenzióba. Körülbelül százmilliárd idegsejtet (neuront) tartalmaz, ugyanannyit, mint ahány csillag található a galaxisunkban, amit tekinthetünk makrokozmikus agynak. Az agy nem teremt tudatot, hanem a tudat teremtette meg az agyat – a legösszetettebb földi formát – önmaga kifejezésére. Ha az agyad megsérül, az nem azt jelenti, hogy te tudatot vesztettél1. Azt jelenti, hogy azt a formát a tudat már nem tudja használni ahhoz, hogy belépjen e dimenzióba. Nem veszíthetsz tudatot, mert lényegedet tekintve te tudat vagy. Csak olyan dolgot veszíthetsz el, ami a tiéd, de képtelenség elveszíteni valamit, ami te magad vagy."
www.uj-fold.hu

A fájdalom test: Elviselni vagy otthagyni ?

Kérdés: : Amikor tudod, hogy egy bizonyos személy vagy helyzet, valószínűleg bekattintja a fájdalomtested, akkor az a jobb, ha elkerülöd az egészet, vagy az a hasznosabb, hogy a tudatosság fejlesztésére, ott maradsz együtt ezekkel, és megfigyeled a fájdalomtesteiteket?

Eckhart:
Nincs erre tiszta válasz – ez a szitutól függ. Néhány helyzetet nem tudsz otthagyni. Lehet, hogy van olyan helyzet, aminél működik, vagy bárhol, ami azt igényli, hogy te ott légy abban a pillanatban, és mindegyikőtök jelen tud lenni a fájdalom testeitekkel. Más helyzeteket meg lehet, hogy jobb otthagyni, ahelyett hogy haszontalan vitatkozásba vagy bonyodalomba fognánk bele; néha lehet, hogy jobb otthagyni a szituációt és hagyni, hogy a másik fájdalomteste kimerüljön maga inkább, mint sem ott maradni azzal a személlyel. Senki sem adhat neked erre egy tiszta irányelvet, hogy vajon, ez-e a helyes vagy az-e a helyes, neked kell foglalkoznod az egyéni helyzetekkel és érezni -- mi az, amit helyes megtenni.
Nincs mód arra, hogy teljes egészében elkerüljük a fájdalomtestet. Ha te ebben a világban élsz, mindig lesznek ilyen helyzetek az életedben amik bekattintják azt, hacsak nem vagy teljesen egy remete. Még ha teljesen remete is vagy, akkor is megtörténhet ez, mivel a fájdalomtestedet, bizonyos gondolatok, mint egy ennek eredményeképpen, bekattinthatják. Nincs mód arra, hogy a fájdalomtestekkel való találkozást elkerüljük. És biztos, hogy te se tudsz mindig elfutni, amikor valaki más fájdalomtestével találkozol össze. Spirituális gyakorlottságod kell majd ahhoz, hogy a jelenléted emeld, mihelyst észreveszed, hogy valaki, aki közel van hozzád, aki mély öntudatlanságba vonódott be, az a fájdalomtesttel azonosult.

A jelenlét erősségét kell emelni annyira, hogy képes legyél megakadályozni azt a mély, erőteljes öntudatlanságba húzódást, ami egy másik fájdalomtestéből áll, ami azt akarja, hogy a fájdalomtested reagáljon erre – egy emóciónális reagálást akarva tőled. Mint egy fényszóró kapcsolónak, annyira kell neked felkapcsolódnod, hogy erőteljesen jelenlétté válj, miközben a másik személy fájdalomteste megpróbál valamiféle reakciót szerezni tőled. Ez egy nagyon hajszálnyi dolog, amit könnyen össze lehet keverni azzal, hogy elzárkózol a másik személytől, vagy lehúzod a redőnyt előtte. Amikor az erőteljes jelenlétről beszélek, akkor az, nem az, hogy elzárkózol a másik személytől, lehúzod a redőnyt – ez energetikailag teljesen más. Ha elzárkózol, és azt mondod, „most semmi se érinthet meg engem, nem fogok reagálni semmire”, akkor bezárkóztál. Meglehet, annyira a bolondját járatod magaddal, hogy azt hiszed, hogy annyira jelen vagy, hogy semmi se tud megérinteni téged. Ekkor te teremtettél egy korlátot önmagad, és a másik személy közt. Ez nem az, ami alatt én, a jelenlét erősödését értem. A jelenlét erősödésénél egy teljes nyitottság van a környezeted felé, a Másik felé, de az éberségnek egy magas foka van ott, és ez az éberség nyitott, afelé ami van. Egy idő múlva úgy találod majd, hogy ezt magadtól teszed, ami nem egy „döntés-meghozó-eljárás” lesz.

Amikor egy öntudatlanságba húzó szitu van, akkor úgy találod, hogy még éberebbé válsz és tudatosabbá. Mikor kihívásban találod magad, akkor még éberebbé válva találod magad – akár a fény, amit felkapcsoltak. Ez csodálatos, mivel ez azt jelenti, hogy bármi is lehet a kihívás, annak működése az erőteljes jelenlétbe tol téged. Ez az egyetlen mód, ami nem képes téged valaki más fájdalomtestébe belerángatni.
Mihelyst, ráébredsz arra, hogy ez lehetséges, úgy fogod találni a szituációkban, hogy a jelenlét erőssége benned megváltozik. Ez nagyon erőssé válik abban a pillanatban, amikor egy nehéz helyzetbeli kihívásban vagy. Minél inkább úgy találod, hogy egy kihívás öntudatlanságba von be -- ami a legtöbb embernél az eset -- annál inkább erősíted a jelenléted.

Az állástalanságról

Kérdés: Kérdésem az állástalansággal kapcsolatos. Közölünk azok számára, akik állásra törekednek - te hogyan maradsz kapcsolatban a Forrással, és a saját isteni érzékeléseddel, miközben még mindig azzal a realitással és drámával meg fájdalommal foglalkozol, ami abból áll, hogy próbálsz találni egy munkát?

Eckhart: Ez kihívást jelent. A kihívások jók, potenciálisan – ezek vagy felébresztenek, vagy még több reaktivitásba, még több öntudatlanságba és szenvedésbe húznak bele. Minden kihívás, ami az életedben előjön, az mehet erre is vagy arra is. Potenciálisan, a kihívás az nagyon hasznos. A kihívás az egyik formából a másikba való korlátozást jelenti. Én nagyon hálás voltam azoknak a kihívásoknak, amik az életemben előjöttek. Bizonyossággal vagyok hálás azoknak a kihívásoknak, amik az életembe bejöttek. Nem is lennék itt, és közületek sokak se ébrednétek rá az életetekben arra, hogy e kihívások nélkül, ti sem lennétek itt.
Ez olyas valami, amivel kapcsolatban van egy ici-pici személyes tapasztalatom is. Vagy talán, meglehet, hogy jó sok személyes tapasztalatom van – mivel felnőtt életem nagy részében, valójában, én nem is voltam alkalmazásban, mint olyanban. Az életem nagy részét, viszonylag kevéssel, jó néhány évig, még harmincas éveimben, a szegénység vonala alatt töltöttem. Akkor olvastam ezt egy újságban, s az említett egy egyszerű személyi jövedelem szintet, ami úgy volt tekintve, hogy az a szegénységi vonal alatt van, és gondoltam „Én sokkal ez alatt vagyok!” De arra nem ébredtem rá, hogy „szegény” vagyok. Arra jöttem rá, vannak dolgok, amiket nem tudok megvenni. Meg tudtam venni a paradicsom szószt, de a spagetti szószt már nem. A paradicsom szósz olcsóbb volt, sokkal olcsóbb. Ez velem maradt évekig. Még nem rég, négy évvel ezelőtt is, úgy találtam magam, hogy paradicsom szószt veszek a spagetti szósz helyett, mivel az olcsóbb.

Vannak olyan gyakorlati dolgok, amikkel neked foglalkoznod kell és újra beállítanod. Van néhány akció, amikkel neked abból a célból kell foglalkoznod, hogy beállítsd az új szituációt; mindezek a gyakorlatiasság birodalmában vannak. Aztán ott van a mentális birodalom. A mentális birodalomban, ott, ahol a szenvedés felbukkanhat, nincs gyakorlati birodalom. Nincs semmi szenvedés egy híg paradicsom szószos spagetti evésben – ez pusztán csak kis példa itt – ahogy ez sok dologra is áll – inkább ez egy szép, különlegesen elkészített szósz a tésztára. De ha, hirtelen gondolat bukkan fel, s te azt gondolod „Ez az ami jutott”, vagy „Meg kell ennem ezt a vizes szószt, a legolcsóbb étel ami van”, vagy „Kudarcot vallottam”, vagy „Valószínűleg nem fogok találni másik állást, mivel emberek milliárdjai néznek most állás után és ennek semmi értelme”, vagy „Ugyan azt a dolgot kell ennem holnap is” – és [ezekből a gondolatokból] innen jön a szenvedés.

A csökkent önérzetből is jön szenvedés, nos hol van az? Persze hogy a fejedben. „Hasznavehetetlen vagyok”, vagy „Túl öreg vagyok és senki se fog alkalmazni soha” vagy „Nekem egy jobb oktatás kéne”, bármi gondolatok is vannak – ezek, egy csökkent önérzetet teremtenek. Ez azért van, mert az önérzeted, azelőtt, ebben a világban való funkcionálásodból eredt – ami meglehetősen normális dolog. De ez, nem igazán a funkcionálásodból eredt, hanem abból, amit az elméd mondott neked, az ebben a világban való funkcionálásodról. Az önérzeted, a fejedben lévő bizonyos gondolatokból eredt, s meglehet, hogy kaptál néhány visszajelzést másoktól is, akik azt mondták neked, hogy hasznos vagy – te minden olyan interakciónak része voltál, amikor az embereknek volt munkájuk. Van egy főnököd, a főnök meglehet, azt mondja neked, hogy szép munkát végzel, előmenetelt csinálsz, az ügyfelek szeretnek téged, meg ilyesmi meg ilyesmi – és a saját és mások gondolataiból építed fel az önérzetedet.
A kedvező alkalom most az, mikor egy csökkenő önérzeted van, hogy egy mélyebb helyre menj, oda, ahol az önérzeted semmit se tesz azzal, amit ebben a világban csinálsz. Semmit se tesz azzal, amit bárki is mond neked rólad. Ez egy olyan önérzet vagy önértékelés, ami semmit se tesz a gondolkodás struktúrájával. Használhatod ezt a kihívást arra, hogy lásd, vajon találhatsz e valamit ott – egy mélyebb helyet benned – ahol valami messze nagyobb, mint bármi, ami az önmagaddal kapcsolatos gondolkodásból eredhet.

Mikor elveszted az állásod, akkor az önképed csorbát szenvedhet. És ez az, ahonnan a szenvedés jön. Az önkép, gondolkodásból épült fel. A megsérült önkép, még több szenvedéshez vezethet, és ez csak így fog tovább és tovább menni – s ez mélyebbre húzhat téged. S meglehet, hogy ezek mégis azt mondják, „igen, neked igazad van.” Vagy kilépsz abból az érzékelésedből, aki vagy – végül is – a gondolkodásból. Belemész a Lét, a Jelenlét elevenségébe. S ráébredsz arra, hogy ki is vagy te valójában, ami életbevágóan sokkal több annál, mint amit gondolhatnál erről.

A fejedben lévő elképzelések – azok a gondolatok, amik arról mondanak neked valamit, hogy ki vagy te, s hogy mit érdemelsz – azok végül is csalókák. Akkor is csalókák, mikor jó gondolatok vannak, és akkor is mikor negatív gondolatok vannak. A csalóka természetűeket, meglehet, még könnyebben fel lehet ismerni, mikor a gondolatok negatívvá válnak, és szenvedést okoznak. A szenvedés, tudatosító lehet.

Használjuk ki ezt a kedvező alkalmat az önérzet és az önkép csökkenésekor, és lépjünk azon túl. Aztán, meglehet, találsz egy állást – de az érték érzéked már nem függ attól, hogy mit teszel ott, vagy mit nem teszel, vagy hogy mit érsz el vagy nem. Valami felsőbbrendűt fogsz találni, és te viheted bele azt a felsőbbrendűt a következő munkádba. A ragaszkodás a mentális képekhez, nincs többé. Meg fogsz lepődni, hogy milyen jól fogod csinálni a következő munkádban, mikor a mentális képekhez való ragaszkodás nincs többé.

A siker az, amikor egyre nagyobb valószínűséggel találkozol össze olyan tudatossági állapottal, ami nem idézi majd elő neked a beteljesítés érzését, mivel a beteljesülés már közvetlenül megtalálható – a jelen pillanatban, mélyen benned, aki te vagy. Már nem úgy nézel a külső helyzetekre, hogy azok beteljesítsenek téged. Amikor már nem úgy nézel a külső helyzetekre, hogy beteljesítsenek téged, akkor a csoda az, hogy a külső helyzetek válnak teljesen beteljesülővé. Ez az ahol, mint a tudatosságod részeként, használhatod ezt a kihívást.

Nincs szenvedés a gyakorlati dolgokban. Egy ideig nekem még otthonom se volt, és csak sodródtam ide-oda. Szerencsére, már kiléptem a pénzzel való azonosulásból. Ha még mindig ebben a mentális dobozban lettem volna leragadva, akkor az idő nagy részét szenvedéssel töltöttem volna, mivel az elmém bizonyos dolgokat mondott volna nekem magamról, amiket teljesen elhittem volna. „Kudarcot vallottam”, „Elhajítottam minden kedvező alkalmat, amit az élet adott nekem”, „Miért ez történt velem”, „Alkalmatlan vagyok”, „Senki se fog alkalmazni engem” – ez a szenvedés.

Szerencsére, már kiléptem ebből, így nem volt szenvedés, csak az ezen pillanat helyzete. Ténylegesen szépség és elevenség volt ebben. Az önérzetem már nem függött attól, hogy mit csináltam ebben a világban.

Bármilyen kihívás, legyen az bármiféle kihívás, akár egy fizikai, akármi lehet – úgy lehet használni azt, mint ami felégeti az öntudatlanságot.

Az ego kontra „Én”-ről beszél
Leültünk egy csevejre Eckharttal egy délután és feltettünk neki néhány kérdést. Ebben a kiadványban Eckhart, az ego kontra „Én”-ről tárja fel a gondolatait.

Kérdés:: Honnan tudod, hogy egy érzésed vajon az egodból jön –e, vagy egy mélyebb forrásból, az „Én”-ből ??

Eckhart:
: Néha ezt nem könnyű megmondani. Van egy kritérium amit használhatsz. Amikor az ego van jelen, akkor megjelenik a harag, a neheztelés és az ingerlékenység is. Ha nincs ott negativitás, hanem a béke mély érzése tölt el, akkor ez egy mélyebb szintről bukkan fel, az „Én”-ből, nem pedig az egoból. Például, lehet hogy egy helyzetben hirtelen azt érzed, hogy az a helyes dolog, ha otthagyod azt a szituációt – akár egy kapcsolat, vagy egy hely, vagy egy állás,vagy bármi is az Irányítsd közvetlenül a figyelmedet az érzésre, hogy megnézd, hogy honnan is jön az. Van-e bármi reaktivitás ennek az érzésnek a mélyén (düh, harag stb.)? Vagy pusztán, egy mélyről jövő tudás-e ez, hogy mit kell tenned az adott helyzetben? Ezzel együtt elő jön–e a mély béke érzése?

Ez a mély béke érzése egy biztos támpontot ad neked ahhoz, hogy a helyesen cselekedj az adott helyzetben. Ez egy teljesen más energia mezőből eredő cselekedet lesz, mint az a „reaktív” akció, ami mindig az egoval társult. Ahhoz, hogy tudd, hogy egy adott pillanatban, vajon a negatívitás van-e benned, vagy az pedig az érzés, ami egy mélyebb tudásból bukkan fel, ahhoz neked egy bizonyos mennyiségű jelenlétre van szükséged. Ebből fakad az érzés„Ez az amit nekem tennem kell.”

A negatívitás a kulcs, hogy tudd, hogy vajon jelenlét van-e benned vagy sem. Jelenlétre van szükséged ahhoz, hogy tudd, hogy a negativitás jelen van-e vagy sem. Ha a negatívitással azonosítottad magad, akkor nem is tudod azt, hogy ott van negatívitás. Az egonak a negatív érzés jó. Az ego szeret dühös lenni, ezzel erősíti magát. Ha abszolút nincs ott tudatosság, akkor még csak nem is fogod tudni azt, hogy negatív állapotban vagy. Ekkor semmit sem tehetsz azért, hogy annyira felébredj, hogy képes legyél látni „Mi is az az állapot, amiben pont most vagyok?” Ekkor az ego egyáltalán nem képes felismerni önmagát.

Ahhoz, hogy felébredjünk, hogy felismerjük az egot, tudatosság kell. Csakis ekkor tudod megfigyelni önmagad. A tanúskodó, megfigyelő jelenlétnek ott kell lennie. Ekkor fel tudod ismerni a negatívitást, és tudni fogod, az ego van jelen. Ekkor az ego már nem uralkodik teljesen rajtad, és ekkor neked nem kell szükségképpen reagálnod erre. Ekkor érezhetsz dühöt anélkül, hogy reagálnál rá, és egyszerűen megengeded hogy ez az érzés ott legyen, és megfigyeled azt, ahogy az felbukkan, és ahogy elmúlik. Nem kell engedelmeskedned neki meg, nem kell, hogy kövess minden gondolatot, ami ebből az érzésből bukkan fel. Éberség az, amire szükséged van, hogy tudd, hogy honnan jön ez az érzés. Egy a fejedben lévő gondolat generálta? Egy olyan érzésre utal, ami valami történet által generálódott, amit az életemről, más emberekről, egy szituációról mondok magamnak? Akkor az az ego. Vagy az egy mélyebb ráébredése-e arra, hogy mit is kell tennem egy szituációban? Bármi is az, a kulcstényező a benned lévő tanúskodó jelenlét. A tanúskodó jelenlét az egyetlen dolog, mely világosságában az egot fel lehet ismerni.

Az egyensúly megtalálásról
Kérdés:: Hogyan találjuk meg az egyensúlyt, az egyéni akaratunk, s az élet természetes áramlása között?

Eckhart:
Azáltal, hogy a jelen pillanattal összhangba vagy, egyben a te akaratod, az egyetemes akarattal is összhangba lesz, amit nevezhetsz „Isten akaratának” is. Te nem egy elkülönült akarattal bírsz. Az elkülönült akarat, az egyén önérzetét akarja növelni vagy erősíteni. Az elkülönült akarat, a „nekem”, az „Én”, az egó miatt aggódik. Viszont van egy isteni Tudatosság, az egy Tudatosság, ami egy fejlődési impulzus. Amit mi, itt, ebben a pillanatban is csinálunk, az önmagunk, ezzel való összhangba hozása.

A nem-ellenállás azért életbevágó, mert addig, míg a jelen pillanat felé ellenállásban vagy, addig a kis egós akarat csapdájában leszel. Az egós akaratnak le kell ülepednie – ez a jelen pillanat felé való megadás, és megadás afelé, ami van. Mikor belsőleg összhangba hozod magad azzal, ami van, akkor ez először majdnem a gyengeség pozíciójának látszik, s ezt félre lehet értelmezni valami olyannak, mint ami megakadályoz téged abban, hogy hatékony lépéseket tegyél. Viszont, az elfogadása annak ami van, az teljesen összeegyeztethető bármi válasszal, amit a jelen pillanat igényel. Bármihez, amit ebben a pillanatban szeretnél, hogy megteremtődjön, hogy megnyilvánuljon, hogy elvégződjön – ahhoz először, el kell hogy fogadj bármi formát, amit ez a jelen pillanat felvesz, hogy az összhangba legyen avval.
Csak vegyük észre ezt a pillanatot. Például, mikor beteg vagy, nem azt mondod, hogy „Nekem el kell fogadnom ezt a betegséget, a tényt hogy beteg vagyok, azt, hogy ettől szenvedek”, mivel ez egy egész fogalmi történet. Minden, amit neked el kell fogadnod az az, hogy ez a pillanat úgy van, ahogy van. Ténylegesen sosem egy betegség van ebben a pillanatban, csupán egy fizikai állapot. Lehet az, fájdalom, lehet az gyengeség, képtelenség, kényelmetlenség. Azok a dolgok ott lehetnek, s ez az egyetlen dolog amit elfogadsz: Ez a pillanat úgy van, ahogy most van.

Ha le vagy ragadva valahol a sárban, nem azt mondod, „Oké, sárban vagyok, el kell fogadnom ezt, és én itt vagyok – nem foglalkozom semmilyen akcióval, mivel el kell fogadnom azt, ami van.” Ez a pillanat immáron, mindig úgy van, ahogy van, s ezzel kapcsolatban semmit se tehetsz. Ez az, amit elfogadsz. Ekkor viszont, olyan akció bukkan fel, aminek más energiája van erre. Az az akarat, ami abba áramlik bele, amit te teszel, az már nem egós. De mikor nem fogadod el ezt a pillanatot, akkor az akarat szembe megy az Univerzummal – ez az amit az egó tesz. Ez negatívitás, küzdelem valamivel szemben, aminek mondhatni, nem kéne ott lennie. Ha negatívitást használsz, akkor az egó csapdájába estél. A „kis akaratnak” le kell ülepednie azért, hogy a még erőteljesebb /hatalmasabb/ akarat áramoljon keresztül, s hogy a szituációval foglalkozzon. Ez teljességet teremt, s nem pedig elkülönít attól. Ez egy a teljességgel. Mikor ez működik, akkor egy másik szó van az egyetemes akaratra – intelligencia. Ez csak akkor van, mikor ránézel egy helyzetre, teljesen elfogadod ennek a pillanatnak a van-ságát, s persze ekkor, szükség lehet az akcióra.

Mihelyst ott a megnyílás - az elfogadáson keresztül - akkor a következő lépés, amivel foglalkozol, még sokkal erőteljesebb lesz. Van egy Buddhista kifejezés, a „helyes akció,” ami csak a Tudatosság igaz állapotából bukkanhat fel. Neked először ki kell kerülnöd az egóból, mielőtt a helyes akcióval rendelkezhetnél. Buddha arról a tudatos felébredt állapotról beszélt, amiből ez kiáramlik. Lemondani a kis akaratról, az mondhatni az, hogy „igent” mondunk a jelen pillanatra. Ez nem nagy ügy, csupán annyi, hogy igent mondunk arra, ami van – mivel az már valahogyan van. Miért is panaszkodnánk valamivel kapcsolatban, ami van? Ez őrültség, azonban megszokott.
Feladva az egós akaratot, minden amit tenned kell az az, hogy nem panaszkodsz avval kapcsolatban ami van. Légy összhangban azzal a van-sággal ami van – emberek, szituációk, bármi – ez már úgy van, ahogy az van. Ez az elkerülhetetlensége ennek. Legyél barátságos avval, ami van, és az első alkalommal intelligens leszel. A megadás egyszerű akciójánál, ami a jelen pillanat elkerülhetetlensége felé van, egy másik energia jön elő. Hívhatnád ezt egyetemes akaratnak, hívhatnád ezt intelligenciának, hívhatnád ezt a kreatív megoldásnak bármi felé, ami úgynevezett „probléma.” Hívhatnád ezt olyan bejövő erőnek, ami nagyobb, mint az elméd korlátozott ereje. Vagy lehet, hogy ez használja az elméd, s hirtelen a helyes dolgot mondod ki, már ha azt a szituáció igényli. Hirtelen szavak jönnek elő – honnan jönnek a szavak? Nem tudod, hogy mit fogsz mondani a következőkben. Ezek egy mélyebb szintről jönnek, mivel az intelligencia használja az elmét.

Te és az Univerzum eggyé váltok, s ez mint olyan, rajtad keresztül teremtődik meg, mint ezen formaként. Ez a szépsége ennek. Mikor a meg nem nyilvánult beáramlik ebbe a világba, akkor formát ölt fel. A legtöbb gondolatuk, ami az embereknek a fel nem ébredt állapotukban van, az ismétlődő, régi gondolat, kondicionált gondolkodás, a múlt által kondicionálva. Minden, amire ekkor te támaszkodhatsz, az az, ami neked a múltban felgyülemlett, a kondicionált gondolkodáson keresztüli kezelése a dolgoknak. Mikor a megadás egyszerű akciója megnyitja az elméd, ekkor lehet azt úgy használni, mint egy eszközt. Ekkor, lehet, hogy egy olyan gondolat jön elő, ami eredeti és friss és új. Ez a forma születése. A gondolat születése megteremti a forma születését. Az Univerzum úgy használ téged, mint egy közlekedési eszközt vagy egy csatornát, amin keresztül teremt. Ti egyek vagytok. Használhatja az elméd, és ez gondolattá, szavakká, fizikai dolgokká válhat. Ez az a mód, melyben az elméd ténylegesen egy hasznos eszköz lehet – összhangban a nagyobb Intelligenciával, az Egy Tudatossággal.

Ez mind a jelen pillanattal kezdődik, s a jelen pillanat felé való viszonyoddal. Barátságosság vagy ellenségesség? Megengeded azt, vagy küzdesz vele, ellenállsz neki? Ez az egó vége – mivel az egónak ellenállás kell. Az egó panaszkodáson keresztül él túl, tagadáson keresztül él túl, vagy valami mást akar.

A jelen pillanat a tanító. Dolgozz ezzel – ez minden, ami neked kell, igazából. Ez a „kis akarat” vége, ami nem is olyan nagy egyébként. Bármit is hoz létre, még több problémát teremt.
Ez annyira egyszerűnek látszik, és egyszerű is. És mégis, mivel több ezer éves szokás-minták vannak, az emberek gyakran mondják nekem,”Annyira nehéz a jelenbe lenni és megengedni azt, hogy az legyen.” Persze, az ellenkezője az igaz. Az élet egyre nehezebb, ha nem ezt teszed. Amit te elfogadsz, az ennek a pillanatnak a formája. Nem több. Ekkor, látod mi az ami kell. Nem igazán vagy intelligens addig, míg ez meg nem történik.

Néha, megtartva a Jelenlét egyszerű terét, aktivizálódnak más tényezők is, amik ekkor jönnek be, látszólag, kívülről megváltoztatva a szituációt. Te a totális intelligenciát aktivizáltad. Az nem szükségszerűen ezen a formán keresztül jön be. Ez az, amiért az emberek egyidejűleg megtörténő dolgokról beszélnek, hirtelen egy hasznos tényező jön be, hirtelen a megfelelő személy tűnik fel, a megfelelő dolog történik. Majdnem hogy természet feletti, mikor nem is tudod, hogy ez természetes - ez természet felettinek látszik, mivel a legtöbb ember nem használja ezt.

Mikor megtartod a Jelenlétet, néha a változás nem az akciódon keresztül történik. Számos szituáció van, ahol az akció, ebben a pillanatban, nem lehetséges. Néha nincs semmi, amit tehetnél, mindamellett, folytatni tudod a jelenlétet. Ekkor, egy nagyobb intelligencia az, ami aktivizálódik. Nagyon gyakran úgy fogod találni, hogy a változás a szituációban történik meg.

Ez a nagyobb intelligencia, nem olyan fogalmi intelligencia, amit IQ tesztekkel mérhetsz meg. Ez a nem-fogalmi intelligencia. A fogalmi intelligencia, az az a képesség, hogy megtartsuk az információt, analizáljunk, stb.stb. Ez egy piciny töredéke annak, ami az intelligencia maga. A nem-fogalmi intelligencia az roppant nagy. Ilyen mód sorsunk az, hogy életünk ennek a műalkotásává váljon. Ennek nem csupán arra a tudatossági állapotra kell korlátozódnia, mikor a kreatív munkádat végzed. Bármilyen dolognak van egy kreatív szikrája, egy elevensége, egy minősége, egy újdonsága, egy frissessége. Te, a nem-fogalmi intelligenciával vagy kapcsolatban, az éber Csenden belül. Mindenkinek meg van ez, mivel lényegük ez. Ez az igazi intelligencia. Hogy milyen mértékben vagy kapcsolatban ezzel, azt lehetetlen megmérni semmilyen IQ teszten keresztül. Legvégül is, nem tudod megmérni a kreativitást.

Nagyon gyakran, a jelen pillanati forma úgy tűnik, hogy korlátozza az életed, néha ez összeütközésbe kerül a szabadságoddal. A test beteggé válhat, nehéznek találhatod, hogy mozogj. Mikor valami drasztikus történik, ha képes vagy megtanulni elfogadni azt, egy ici-pici tágasság jön be az életedbe. Azt mondod, „ez az, ami van.” Csak egy ici-pici tér nyílik meg, s te már nem pusztán egy ellenálló entitás vagy. Ekkor, ráébredsz arra, hogy te, lényegében, a formamentes tér vagy. Más szavakkal, megtaláltad a belső békét. Először ez nagyon finoman van a háttérben, bármely szituáció közepén. Ez a béke erőteljes /hatalmas/. Ez annyira erőteljessé válhat, hogy eltörölhet majd nem bármit. A béke az a formamentes, ami benned van. Azáltal, hogy elfogadod a formát, a benned lévő formamentes megnyílik. Ez az, ahogy valami valamennyire látszólag rossz – egy korlátozás – úgy válik egy réssé annak a ráébredésére, hogy ki is vagy te igazából. Milyen a saját kapcsolatunk a személyiségünkkel a felébredés után ?

Kérdező:Milyen a saját viszonyunk a személyiségünkkel a felébredés után és megváltozik-e az?

Eckhart:Pontosabba mondva, a felébredés előtt nagymértékig neked semmilyen kapcsolatod nincs a személyiségeddel; te vagy a személyiséged. Ha te képes vagy birtokolni egy kapcsolatot a személyiségeddel – ami az ego, annak reaktív módjával és gondolkodással, valamint az emóciókkal – akkor ki birtokolja a kapcsolatot a személyiséggel? Amit ez jelent az az, hogy te vagy a tanúja annak. Egy tanúskodó tudatosság van ott, és ha egy tanúskodó tudatosság van ott, akkor képes vagy birtokolni egy kapcsolatot a személyiségeddel. Amit igazán jelent ez, az az, hogy te ott lehetsz egy tanúskodó jelenlétként akkor is, mikor az egod valami hülyeséget csinál. És nevethetsz magadon, talán abban a pillanatban, talán azután. Ha totálisan a személyiséged markában vagy, vagy az egodéban, akkor neked semmilyen kapcsolatod nincs, mivel te azzá váltál. Te annyira egy vagy a reaktív mintáiddal és minden kondícíonált gondolatoddal, hogy még nem is tudod azt, hogy van bármi más benned. Te az vagy.
Amint felébredsz spirituálisan, a tudatosság semmit se tesz a személyiséged növelésével, és személyiség hatalma, annak kondicionált mintáival, csökken. Fokozatosan, a személyiség már nem átlátszatlan; átlátszó a tudatosság fénye számára, vagy a tudatosságra. Elveszti szilárdságát. Ez az, amiért felfedezed ezt azokban az emberekben, akik felébredtek, vagy azokban akik felébrednek, bennük még több világosság van. Ha csak a személyiség van ott, akkor csak a súlyosság van ott, egy lelki nehézkesség van benned. Minden szörnyen komoly, és (te)védekezve, mindig akarsz valamit, vagy véded magad valamivel szemben. Mikor olyasvalakivel vagy kapcsolatban, akiben nincs ott a tudatosság, akkor mindig kapsz egy enyhe kényelmetlenségi érzést, mivel az a személy teljesen kényelmetlenül érzi magát. Végül is, minden személyiség kényelmetlenül érzi magát. Ők lehet, azt tettetik, hogy nekik nagy az önbizalmuk, de ez alatt az „önbizalom” szerep alatt, mindig egy olyan személy van, aki kényelmetlenül érzi magát. Nekik bizonyítani kell valamit, vagy ők akarnak valamit tőled. Ez a személyiség. Amint felébredsz, ez a rész egy kissé kevésbé lesz átlátszatlan és világosabbá/ könnyebbé/ válik. Ott még több tudatosság ragyog át a személyen.

Az ego, az a teljes azonosulásod a gondolkodásoddal és az emócióiddal. Mikor öntudatlan vagy, akkor a személyiség és az ego az egy dolog. Ahogy felébredsz, úgy leszel még inkább tudatában a mintáidnak, azoknak, amelyek valamennyire még mindig kiterjedten működnek. Úgy választom meg a személyiség meghatározást, mint valamit, aminek tudatában lehetsz. Ez az ego volt azelőtt, de te tudatában lehetsz annak mintáinak, amik még mindig működnek benned. Ha ott nincs tudatosság, és te az vagy, akkor az totális ego. Ahogy tudatára ébredsz az egonak, az ego úgy válik személyiséggé, és ekkor tudsz birtokolni egy kapcsolatot a személyiségeddel, abban az értelemben, hogy te lehetsz a tanúskodó.

Ha nehéz a kapcsolatod a személyiségeddel, akkor az egy káprázat. Akkor a személyiséged önmagában két részre hasadt, aminél az egyik résznek a másikkal van kapcsolata, és az egyik azt mondja „Neked jobbnak kellene lenned, miért ne lehetnél még tudatosabb?” Ez azt jelenti, hogy semmi tanúskodó jelenlét nincs ott. A személyiség egyik része vitatkozik a másikkal. A tanúskodó tudatosság nem ítélkezik. Te nem ítéled meg magad sehogy sem, pusztán látod a viselkedést. Ott nincs jó vagy rossz, pusztán, az, ami van. A szükség hogy igazunk legyen, például, az egy nagyon közös dolog az egonál. Ha ez egy mélyen gyökerező szükség, akkor lehetetlen, hogy egy vitában tévedj. Egy kényszer van arra, hogy megvédd magad. Ekkor hirtelen megláthatod azt magadban. Végül is, az hogy birtokolsz egy kapcsolatod a személyiségeddel, az azt foglalja magában, hogy egy tanúskodó jelenlét van ott.

Moralitásról

Kérdés: A legtöbb spirituális hagyomány erősen hangsúlyozza a moralitást. A te tanításaidban milyen szerepet játszik a moralitás?

Eckhart: Ennek a tanításnak a fő célja az, hogy meghaladjuk az egót, az egót, ami egy hamis értelme az énnek, ami egy hamis értelme az identitásnak/önazonosságnak. A moralitás számos hagyományban csak azért fontos, mivel azok nem haladtak túl az egón, így ők még mindig az egó szerkezeti vázán belül működnek.

Ha te, egy olyan társadalomban élsz, amely egók által lakott, akkor bizonyos, külső viselkedési szabályokra és előírásokra van szükséged, hogy ne legyen ottan abszolút káosz. Ami neked kell ekkor, az olyan parancsok, vagy törvények, amik ahhoz szükségesek, hogy annyira legyenek bevezetve, hogy az egó ne teremtsen abszolút káoszt. E tanítás hangsúlya az, hogy annyira haladjuk meg az egót, hogy a tudatosságnak egy eltérő állapota bukkanjon fel, amit „jelenlétnek” hívunk.

Mihelyt a tudatosságnak ez az állapota működik, a külső szabályokra és előírásokra nincs többé szükség, mivel egy olyan tudás van arról, hogy mi a helyes és a helytelen, ami belőled bukkan fel, és te már nem vagy képes szenvedést kiróni másokra, mivel az abszolút elkülönültség illúziója közted, aki vagy, és egy másik emberi lény között, aki van, eltűnt.
Te már nem esel ennek az illúziónak a csapdájába, így végtére is tudod, hogy bármit teszel egy másiknak, az teszed önmagadnak. A legfontosabb, a szeretet, mint a másik felismerése önmagadként – ami az egység felismerése. Mihelyt az életednek ez az alapja, innen már nincs szükséged többé szabályokra és előírásokra, mivel ez közvetlenül belőled bukkan fel és spontán.

Az egyén azt mondhatná, hogy minden, amit neked tenned kell az az, hogy ne olyan szeretet állapotban legyél, amely bevett szokású szeretet, hanem olyanban, ami a nem-elkülönültségnek a felismerése, a minden lénnyel való legvégső Egység felismerése. Mihelyst ez ott van, abban a pillanatban, belőled természetszerűleg áramlik a helyes életvezetés. Neked nem kell memorizálnod többé semmilyen parancsot, ami majd megmondja neked, hogy mi a helyes és mi a helytelen. E tanítás hangsúlya az egó meghaladásán van, s mihelyt ez meg van téve, a moralitás belülről felbukkan. Ennek a tanításnak a hangsúlya nem a moralitáson van, mivel ez az átalakulás hatásaként jön igazán. Ez a belső átalakulás okozata. Ennek a tanításnak a hangsúlya nem a moralitáson van, hanem valami mélyebben, olyanon, amelyből kiáramlik az igaz moralitás.

Ítélkezésről
Kérdés: Ahogy mondtam, egy ítélkező személy vagyok, s egyet is értek ezzel. Amióta erre tudatára ébredtem, azóta dolgozom ezen, s az egómon mindennap. Mit gondolsz az ítélkezésről, és igazából lehetséges-e az, hogy nem ítélünk meg soha senkit vagy semmilyen döntést? Köszönöm.

Eckhart: Te nem egy ítélkező személy vagy. Az elméd azt teszi, amire kondícionált hogy megtegye, ez minden. A leglényegesebb dolog az, hogy te már tudatában vagy annak, amit az elméd tesz. Egy igazából ítélkező személy az olyas valaki, aki még nem is tudja azt, hogy ő ítélkező. Ő annyira azonosult az elméjével, hogy teljesen hisz minden gondolatában (ítélkezésében), ami a fejében felbukkan.

A tudatosság a kulcs. Persze, a negatív féle gondolatok, a legítélkezőbbek. Így, vedd észre amennyire csak tudod, a negatív gondolataidat (más emberekkel, egyénekkel vagy csoportokkal, önmagaddal egy hellyel, egy szituációval kapcsolatban, amit önmagadban találsz, valamit ami megtörténik, de “nem kéne” stb.). Vegyük észre az elme hajlamát arra, hogy hibát találjon embereknél és helyzeteknél, hogy panaszkodjon, hogy jogos ítéletet mondjon ki.

Fokozatosan, a tudatosság dimenziója növekedni fog, s azok a mentális szokások elgyengűlnek. A negativitás egy borzasztó teher, hogy együtt éljünk avval. Ez hajlamos arra, hogy a negatív szituációkon és embereken keresztűl visszatükröződjön rád, s megakadályozza az életedet attól, hogy könnyedén kibontakozzon. De ne próbáld elnyomni az ítéleteidet. Légy könyörületes az elméddel.

Egy ítélet, ártalmatlan, már ha közvetlenül felismered azt mint olyat, s nem teljesen hiszel abban már. Aztán, fokozatosan, a tudatosság feloldja az ítélkező elmét.

Igen, lehetséges ítélkezés nélkül élni. A kulcs az, hogy legyünk barátságosak a jelen pillanattal.

Van két könyv, amit lehet hogy hasznosnak találsz. Az egyik Byron Katie-től az “Ezer név az örömre.” Ez a könyv, egyfajta érzéket ad neked arra, hogy hogyan éljünk napi szinten, ítélkezés nélkül. A másik Don Miguel Ruiz -tól “A Tudás Hangja

Fordítés Yan Chin !http://www.uj-fold.hu

http://emelkedjfel1.blogspot.hu/2013/09/aktualis-blokkoldas-idopontjai-m...

Címkék: