A város

Hosszú idő után(több,mint két év) egyik délután bementem a városközpontba,Pestre.Mivel rossz idő volt egy plázát céloztam meg.Már előre elhatározam,a pozitívumot emelem ki az emberekből,régebben ez sose sikerült,mindig úgy tértem haza a bevásárlókörútaimról,hogy de jó nekem,hogy egyedül lehetek itthon és nem kell emberek közt élnem.Mivel mostanában sokat lelkifejlődtem és új szempontból nézem magamat és mindent magam körül,gondoltam,most tuti mást fogok látni,mint amit régebben láttam.Fogtam kisfiamat, bepakoltam a babakocsiba és elindultunk.Alapjáraton jól éreztem magam,ami nyílván kiült az arcomra miküzben vártuk a buszt.A megállóban volt pár darab kiábrándult fej,küldtem nekik szeretetet,hogy legyenek jobban és fogják fel pozitívan az életüket.Megjött a busz.Sofőr kinyitotta a középső ajtót,hogy felférjek a babakocsival.Először gondoltam,hogy felrakom a babakocsit ahogy szoktam,aztán látom,hogy két pasi és egy nő ül az ajtóval szemben és bámulnak.Na,gondoltam hamár emberek vagyunk,talán segíthetnénk egymásnak,mondjuk pasik közül valamelyik lehetne olyan udvarias mondjuk magától,hogy odajön segíteni,bár a nő is megtehetné.Amikor láttam,hogy nem mozdulnak be irányunkba,felszóltam,hogy "Elnézést,tudna segíteni feltenni a babakocsit?"(Nem mintha nem bírnám egyedül,de minek bírjam egyedül ha lehet segítséget kérni.)Az egyik pasi segített,még bocsánatot is kért,hogy nem segített magától,de azt mondta,nem tudta,hogy kell-e segítség,vagy felrakom-e. Megköszöntem,aztán elkezdtünk utazni.A második megállónál gyerekem röhögőgörcsben tört ki,nem tudom miért van ez nála,néha rájön az ilyesmi,rendszerint társaságban.Az egyik nő elkezdett vele nevetni és mondta,hogy milyen édes,két másik nő meg csak nézte-nézte és láttam a fejükön,hogy nem tudják hova tenni,hogy egy kisbaba nevet csak úgy magától.Az egyik elkezdett inkább kinézni az ablakon,hogy ne is lássa és ne kelljen rá reagálnia,a másik meg rendesen zavarban volt és rezzenéstelen arccal feszengett.Már épp előjöttek a negatív gondolataim,hogy mennyi sok ilyen végletesen kiárándult ember van,meg milyen ember az, aki egy kisbaba mosolyán se kezd el nevetni,aztán eszembe jutott,hogy pozitívan gondolkodom inkább.Az ablakon kinéző nőt hagytam,mert ő látványosan elkülönült a történtektől,a feszengővel meg közöltem,hogy "Szép napunk van,csak kicsit borús az ég, nem?" Látványosan megörült,hogy hozzászólt valaki,válaszolt,aztán elkezdtünk beszélgetni. Na akkor már ő is mondta,hogy milyen aranyos a kisfiam,megmutatta unokái fotóját,tanácsot adott mit csináljak,ha majd jön a foga,végig dumáltuk az utat.Az út legvégén meg arra lettem figyelmes,hogy az ablakon kinéző nő mosolyog mint a vadalma a kisfiamra.Úgy látszik a pozitív gondolkodás tényleg ragadós:)
Leszálltunk a buszról,odaértünk a metróhoz,épp emeltem a babakocsit,hogy leviszem,amikor odaugrott egy srác,hogy segítsen levinni a babakocsit.Levittük,megköszöntem,felszálltunk a metróra.Leszálltunk a belvárosban a plázánál.Már nagyon régen voltam ennyi ember közt, örültem végre,hogy van kiket nézni,rájöttem,hogy már hiányoztak.Na nem a faszságaik, hanem a többi.Toltam a babakocsit,nézegettem az embereket és a kirakatokat.Aztán beültünk egy kávézóba.Elment egy család előttünk.Anyuka,apuka,egy nagyobb és egy kisebb gyerekkel.Próbáltam rájuk fogni,hogy ők egy boldog család,de nem voltak azok.Anyukán egy kiló smink,ékszerek,divatos,nőies ruha,beszárított haj és kiábrándult fej.Apukán látszott, hogy muszájból megy a családdal a plázába szomorú sorsába belenyugodott fejével,mert neki sajnos ez a kötelessége.Nagyobbik gyerek arcán semmi reakció,ment velük,neki már bemutatták,hogy erről szól az élet.A kicsi gyerek meg bámulászott ki a babakocsiból,mint a család egyetlen lelkileg élő tagja.Majd kiírtják a lelkét,pár év és meglesz az,remélem aztán megtalálja magának újból.Konkrétan a nőn gondolkodtam el,biztos,mert én is nő vagyok. Nem tudhattam persze mi van az életüken,amitől ennyire kész kell lenni,de azt nem értettem,hogy ha valaki rosszul van akkor mégis mi a fenének néz ki úgy,mint egy jól ápolt karácsonyfa?Nem tudom ki hogy van vele,de én ha mélyen vagyok lelkileg,akkor nem sminkelek,aggatom magamra az ékszereket és öltözködöm divatosan,a hajam meg pláne nem szárítom be,hanem akkor olyan látványosan nézek ki szarul,hogy nem lehet nem észrevenni, hogy valami bajom van.Szóval olyankor csak fürdeni meg fogat mosni szoktam és a legalapabb ruhát felvenni,mert se erőm,se kedvem nincs jól kinézni.Számomra nagyon furcsa,hogy valaki rosszul érzi magát az életében és mégis jól néz ki külsőleg,nekem sose volt ilyen szitukban energiám a külsőmmel foglalkozni,mert azon agyaltam inkább,hogy mi a bajom és hogy tudnám megoldani,a külsőm meg nagyon nem érdekelt.Plussz az jutott eszembe a nőről,hogy van egy ismerősöm aki pont tegnap szült és egész végig miközben terhes volt azt mondogatta,hogy már alig várja,hogy két év múlva legyenek,mert addigra épül fel az új házuk,ezt a két évet meg igyekszik kibírni valahogy(holott nagyon szép 4 szobás albérletben laknak).Furcsa volt ez nekem,mert amikor én terhes voltam nem tudtam tovább gondolni a jövőt annál,hogy szülök és végre a kezemben tartom a kisbabámat. Persze volt néhány jövőképem,de az is inkább azzal volt kapcsolatos,hogy hogyan mutat majd a gyerek a kiságyban,a babakocsiban,hogyan mutatunk együtt amikor majd sétálunk,hogyan állnak majd rajta a ruhák,stb..... Nem is nagyon értettem minek szül egy olyan nő aki már terhesen két év múlva akar lenni,ha én már eleve úgy állnék hozzá valamihez,hogy túl akarok lenni rajta, akkor talán nem mennék bele,már ha szabadon megválasztható dologról van szó és egy terhesség mondjuk pont ilyen. Legszívesebben odamentem volna megkérdezni,hogy mégis mi miatt vagytok ennyire (szerintem hosszútávon) kiábrándulva, mert el se tudom képzelni.És tényleg nem.De nem mentem oda.Na mindegy,a család láttán elkezdtem értékelni az eddigi életemet döntéseimmel együtt és küldtem nekik is szeretetet,mert nem igazán tünt úgy,hogy családjukban az jelen van és úgy se tűnt,hogy úgy érzik ezen változtatniuk kell:(
Aztán láttam még jó pár klónt.Klónnak én a hosszú szőke hajfelvarratásos hatalmas szilikon mellel rendelkező fiatal nőket hívom,akik mindig épp az aktuális divatnak megfelelően öltözködnek és mindegy mi éppen a divat,nekik mindig pont az az izlésük és nem szájjal, hanem jó vastag szilikoncsőrrel rendelkeznek.(Azért csőr, mert biológiailag nézve az már nem száj,na de a mell se mell).Ja és a kötelező műköröm.Állítólag szexik,meg szépek és bejönnek a pasiknak.Régebben volt szerencsém jó pár klónt megismerni személyesen,hát mivel nagy hatással nem voltak rám,nem jut eszembe róluk semmi leírnivaló.De mégis.Nem bírják elviselni,ha valaki nem rájuk figyel.Ez úgy derült ki,hogy külön vonultam olvasgatni,mert nagyon nem tudott lekötni a "következő plasztikai műtétem,leújabb sminkem,tükör előtt állok és keresem magamban a hibát,hogy átoperáltathassam magam megint,hát ha boldogabb leszek tőle" téma és arra lettem figyelmes,hogy szép lassan oda szállingóztak hozzám kedvesnek lenni.Ebből vontam le azt a következtetést,hogy nem bírták elviselni,ha valaki le se szarja őket.Pedig én nem direkt csináltam,egyszerűen csak nem érdekeltek.Ja és csak csapatostul tudnak létezni.Tehát ha éhesek,nem elmennek a közértbe kaját venni, hanem felteszik a kérdést,hogy "ki jön velem vásárolni",és ha senki,akkor inkább éheznek addig amíg valaki nem mondja azt, hogy "na jó én elmegyek veled".Plussz tele vannak komplexussal.Ez a plázában is látható volt,szinte az összes kirakatüvegben megnézték magukat és azt figyelték az embereken hányan néznek rájuk.Valamint ha elment mellettük egy csinos nő,akkor megfordultak,utánanéztek,aztán meg körbe,hogy "na ezt most ki látta, vajon melyikünk nyert".Egyszer egy klón közölte velem még pár éve,hogy összeszámolta, hogy nekem 23 plasztikai műtétet kéne csináltatnom ahhoz,hogy jónő legyek.Mondtam neki, hogy akkor maradok szar.Erre a reakcióra valószínüleg nem számított,úgyhogy ő is elkezdett kedveskedni.Amúgy a klónok kedves lények,nem ártanak senkinek se,csak nekem nincs hozzájuk idegzetem,sose volt,úgyhogy küldtem nekik is szeretetet és ismét elkezdtem értékelni magamat döntéseimmel együtt.
Tulajdonképpen úgy vettem észre a plázában,hogy a tizenévesek a boldogok.A gyerekek többnyire nem,a szülői minta miatt amit ők még egyetlen megoldásnak vesznek,a felnőttek többnyire nem,mert ők már megszokták és belenyugodtak,hogy rosszul vannak,a tinédzserek meg úgy tűnt boldogok,mert nekik legalább van igényük arra, hogy keressék önmagukat.És szerintem ez a boldogság.Hát ennyi.

Címkék:

Hozzászólások



teljesen

teljesen egy a gondolkodásunk,én is itt tartok, elemezgetem a dolgokat, rájövök dolgokra,és mosolyt küldök mindenfelé, a dühtöl teljesen elhatárolom magam,stb.én is nézek ki a fejemböl, amikor az emberek faarcát bámulom, hogy hogy nem tudnak örülni dolgoknak, még a páromnak is segiteni szoktam hogy észrevegye a jo dolgokat,és a szépre jóra koncentráljon,és a gyermekeimet is arra tanitom, hogy szeretetbe éljenek, mindig a jót nézzék, és azok legyenek amik tényleg ők.én mellettük állok, de nem eröltetek rájuk semmit amit nem akarnak.remélem minden kis mosollyal, jobbá tesszük a világot! :)



Hát igen,tényleg ragadós a

Hát igen,tényleg ragadós a mosolygás,rájöttem ezúttal én is,direkt leteszteltem,hogy igaz-e,mert nem hiszek el akármit,de igaz:DDD



Szia Jayme! Ugye egy mosoly

Szia Jayme! Ugye egy mosoly mennyit ér? És akkor is jól érzi magát az ember, ha a többiek elsőre nem mosolyognak vissza, de a kitartó mosolygás meghozza a gyümölcsét, és a többieknek is jó kedve lesz tőle. Nagyon jó írás, nekem nagyon tetszett, sok ponton tudok vele azonosulni.